Új Szó, 1959. augusztus (12. évfolyam, 211-241.szám)

1959-08-01 / 211. szám, szombat

iimiiiiiiiimiiiimiimiiii ATULSO PARTRÓL Stromfeld Aurél életregénye Max Švabinský, a híres cseh rajzoló művész alkotásainak kiállítását a napokban nyitották meg Kijevben (TASZSZ felvétele.) GYÜRE LAJOS: Sumavai képek HAJNAL A HEGYEN A tejszín köd még a völgyben lent ül, mikor csapatunk előrelendül. A csúcson kilátó csupasz tornya, ködszövetben ívelő vitorla. S mint hegyes dárda feszül az égnek, koronája karcsú jegenyéknek. S a piruló nap sugara félve ráhullik a ködbársony-vidékre. Ezernyi gyémánt csillan a fűben, csizmánk orrán és éber szemünkben. 35* C ÁRNYÉKBAN A nap, hogy már delelőre lépett, elömlik, mint láva, tüze éget, és a tank, ez izmos vaskolosszus rohan a dombon föl-le, mint bosszús bika, orra barna tajtékot túr, s tüdeje a hőben hörög vadul. Az ember már egy a tűz-motorral, vére sűrűi és lázképet forral. Rátapos a gázra, a vasállat felbőg és megremeg, mint vadállat, kire megörült szelMítője halálos ütést mért, hogy megölje. HETES ESŐ IDEJÉN A Klety lomha felhőkbe csavarta karcsú testét. Mint csomós vatta borongnak a szürke felhő-rongyok, s a fák lombján apró fehér bogok horgonyoznak; súlyuk földre húzza, — mint egy kiterített' nedves bunda • a víz csorog belőlük szakadatlan, s mint gőzzel telített lezárt katlan, gomolyog a völgyben a hűvös massza, és nő a sár, a csizma dagasztja. ESTI PIHENŐ Mint lehajtott, habos-szügyü mének, estére a tankok hazatértek, és várnak hallgatag, míg a patak fürge vizében sorra mosdanak. A nap is, az öreg, fáradt vándor, lenyugszik, s vele nyugszik a tábor. S a hegyekről hűvös szellő lebben, és gitár szólal halkan az estben. TUcsök felel rá — víg esti kobold, és a tájra ezüstöt hint a hold. Így legyen hazánkban mindenütt Földes Péter a magyar irodalom nagy adósságát rótta le, amikor megírta Stromfeld Aurél, a magyar Vörös Hadsereg legendás emlékű hadvezérének regényes életrajzát, amelyet fényképekkel egészített ki és a kötet végén felsorolta a felhasznált forrásokat is. Szerencsésen választotta ezt az irodalmi formát, mert az életrajzregény eljut azokhoz a tömegekhez is, amelyek történelmi tanulmányokat nem szoktak olvasni. Megismerjük Stromfeld Aurél életútját gyermekkorától egészen a haláláig. Leszögezhetjük, hogy a legérdekesebb és legértékesebb életrajz, amely idáig az 1919-es idők történelmi szereplőiről megjelent, a többi írás (p! Landler Jenőről vagy Szamuelly Tiborról) nyomába sem érhet. Amikor Földes Péter megírta Stromfeld életrajzát, nem feledkezett meg róla. hogy a történész tárgyilagossága is kötelezi: nem másíthat meg bebizonyított történelmi tényeket, nincs joga szabadjára ereszteni fantáziáját, mint ahogyan egyik írónk elkövette a soha sem létezett vásárosnaményí csatával, vagy az „Ökölbe zárt szív" szerzője, amikor Kalocsán szerb csapatokat szerepeltet. És amellett meg tudta Imi az életrajzot úgy, hogy aki kezébe veszi (Folytatás a 7. oldalról) 1958. december 4-én reggel, fél 4 órakor tartóztattak le Párizsban. A kopogtatást hallva, ösztönösen órámra néztem, majd ajtót nyitottam. Revolverrel és géppisztollyal felfegyverkezve hat rendőr nyomult szobámba: — Kezeket fel! Mindez valami filmjelenetre emlékeztetett. — Kik önök? — kérdeztem. — Nem jut eszedbe? — válaszolt egyikük, s a másik a foga közt szűrte a szót, hozzátette: .— Minket nem csapsz be! Van-e házkutatási parancs? Válaszul ütések záporoztak reám. Megbilincseltek és a falhoz állítottak. Megkezdték a kétórás házkutatást. Feltúrták a matracokat és párnákat, a falról letépték a kárpitot, ruhák, könyvek, füzetek cipők egy halomban tornyosultak a szoba közepén. — Hol az irattár? — kérdezte a detektív, akinek orra, mint valami boxolőnak, belapított volt. Megtagadtam a választ, mire úgy határoztak, elvisznek a Sanssaies utcába. Beültettek egy Peugeot 203-as kocsiba és elindultunk. Midőn megérkeztünk, az engem kísérő rendőrök egyike (alacsony, szemüveges ember) fülemhez hajolt és érezhetően marseille-i kiejtéssel így szólt: — Mindjárt kiszedünk belőled mina könyvet, nem tudja letenni. És amellett volt bátorsága elvetni a bárgyú Julier-féle árulási legendát, amely ugyan hálás témaanyag lett volna, de amelyet a nemrég megjelent „A magyar Vörös Hadsereg"" c. hivatalos dokumentumgyűjtemény is elvet. Az egyedüli, amit hiányolok, az, hogy többet kellett volna írnia Stromfeld szerepléséről a forradalmi idők alatt. Stromfeld üstökös volt a magyar égen. amely rövid időre tűnt fel és rövid idő múlva megszűnt létezni a történelem számára. Ámde ez a rövid idő is elég volt rá, hogy biztosítsa magának a helyét a történelem halhatatlanjai között. Meg kellett volna írni Stromfeld intenzív tevékenységét az augusztusi összeomlás után, amikor éjjelt nappallá téve dolgozott azon, hogy a fővárost megmentse az anarchiától és a román megszállástól. Stromfeld apai elődei Bajorországból vetődtek magyarlakta területre. Édesapja mérnök volt, aki korén távozott az élők sorából, úgyhogy népes családja nélkülözésbe került. A fiatal Stromfeld Aurél sorsát talán éppen ez dönti el: távozni kénytelen a gimnáziumbői és a Ludovika Akadémiára megy, amelyet a Buttler-fé'.e alapítvány támogatásával kitűnő ereddent, te koszos intellektuel — és durván szitkozódott. Felvittek a második emeletre és a folyosó végén balra egy szobába tuszkoltak.

x — Hol a pénzed? — Ami nálam volt, mind megtalálhatták az irattárcámban. — Hát az irattár? — Az egyetlen irattár, amellyel rendelkezem a könyvek, amelyeket a padlóra szórtak. — Bolondnak tartasz bennünket? — kérdezte az egyik rendőrügynök, ütésekkel árasztva el. Ekkor egy másik rendőr, aki később különösen „kitűnt" kínzásomban, azt mondta a többinek: — Vegyétek le rőla a bilincset, a szemüveget és a kabátot. Utasítását tüstént teljesítették. A rendőrök is levetették kabátjukat és rámrontottak. Zuhogtak rám a pofonok, ökölcsapások, rúgások, könyökkel és fejjel is nekem jöttek. Valahányszor a földre buktam, felállítottak és kezdték élőiről. Miután némi lélegzethez engedtek, újból kérdezgetni kezdtek. Mivel azonban nem feleltem, taktikát változtattak. Arculköpdöstek, arabul és franciául szidalmaztak, trágár sértéseket szórtak rám! Alacsony, szélesvállú, kopasz rendőr lépett a szobába és hozzám fordult: — Nem akarsz válaszolni? Fogaménnyel végez el. Mint katonatiszt szigorú, de igazságos, katonái szeretik. Bekerül a vezérkarba, a bécsi Kriegsschule legkiválóbb tanára. Még a népszerű Albrecht főherceggel sem kivételez: gyenge dolgozatára „trotz Erzherzog, ungenügend" szöveggel ír elégtelent. A világháborúban megfordul a szerb, orosz és olasz fronton, mint hadosztály, majd hadtest-vezérkari főnök. Kilenc kitüntetést szerez, közte a Lipót-rendet is. A fegyverszünet után fegyelmezett ezredet hoz haza és hatalmas pofont mázol le a kaposvári nemzeti tanács szemtelen titkárának, aki szélnek akarja ereszteni a katonákat. A Károlyi-kormány idején Böhm hadügyminiszter mellett működik államtitkári hatáskörrel, a Vyx-féle ultimátum átadása után pedig Tombor alezredessel együtt az orosz szövetség mellett tör lándzsát. Amikor azonban hadügyi népbiztosként a felelőtlen, demagóg Pogány szabadul be a hadügyminisztériumba, Stromfeld inkább nyugdíjaztatja magát. Győri magányából hívják vissza, amikor a románok 1919 április második felében megtámadják a fiatal tanácsköztársaságot. Böhm hadseregparancsnok mellett vezérkari főnök lesz, az áprilisvégi tiszántúli katasztrófát azonban már nem tudja megakadályozni. Kiváló szervező ereje azonban csodákat művel: a nemzetközi kapitalizmus zsoldjában harcoló intervenciós hadseregek támadása májusban elakad és az újonnan alakult munkásezredekkel megerősödött Vörös Hadsereg az északi fronton maga lendül támadásba. Megalakul a $zlovák Tanácsköztársaság. Az Idők változását Siófokon Horthy megjelenése jelzi, aki 1919. augusztus 13án érkezik oda és feloszlatja a II. vörös hadtestparancsnokságot. Négy nap múlva megérkezik a Prónay-különitmény Szegedről, Stromfeldet letartóztatja és ezzel megkezdődik a számonkérés. „Hazaárulás" címén indul ellene eljárás, rendfokozatát és kitüntetéseit veszti, egy ideig börtönben ül, de amnesztiát kap. Mint a szociáldemokrata párt balszárnyának a tagja kapcsolódik be a mozgalomba, megszervezve az osztrák Schutzbund mintájára az R-gárdát (rendezőgárda). ~A kortársak vallomása szerint megtalálta a kapcsolatot a kommunista mozgalommal, Landler Jenővel Bécsben találkozik, aki az 1919-es hadjárat vezetéséért szovjet kitüntetést nyújt át neki. 1927. október 10-én óriási munkástömegek kísérik a temetőbe az utolsó útjára, a sírnál Szakasits Árpád, majdan a Magyar Népköztársaság elnöke tart felette búcsúztatót. A fasiszta rendszer bukása után megalakult magyar népkormány rehabilitálta az ellenforradalom üldözöttéit. Stromfeld Aurélt 18 évvel halála után visszahelyezte ezredesi rendfokozatába, egyúttal in memoriam vezérezredessé nevezte kJ és özvegyének ennek megfelelő nyugdíjat is folyósított. A magyar könyvkiadás egyébként tervbevette Stromfeld Aurél válogatott írásainak megjelentetését. Egyetlen nagyobb, nyomdafestéket látott munkája a „Készül az új háború" c. könyve, amelyben az első világháború utáni Európa háborús kilátásait ismertette. Földes Péter könyvét mindenkinek ajánljuk, aki könnyed stílusú, magas színvonalú irodalmi alkotás révén akar megismerkedni az 1919-es történelmi időkkel. Kár, hogy ebben a műben — amely mint korrajz is megállja a helyét — nem találtunk egyetlen térképvázlatot sem. FOGARASSY LÁSZLÓ dok, hogy nálam hamar megszólalsz. Az ütések ledöntöttek lábamról, de tovább hallgattam. — Majd különleges módszert alkalmazunk nálad — mondta a „szakértő". - Levetkőzni! Nem mozdultam. Hatalmas ütést mért rám. Nagy nehezen felemelkedtem, de alig álltam lábra, mikor újabb ütések a padlóra döntöttek. Nem tudom megmondani hányszor álltam fel és estem össze ismét. Most erős csapást éreztem a májam táján és elvesztettem eszméletemet. Mintha álomban lennék, hangot hallottam: — Levetkőzöl hát végre? Egy óra múlva, buzgó, de eredménytelen vallatás után a „szakértők" ismét munkához láttak. — Fogsz beszélni ? Igen vagy nem? Kínzómra pillantottam és azt feleltem: „Nem". Ütlegelni kezdett. Tíz perc múlva összeestem és elájultam. Magamhoz térve észrevettem, hogy teljesen meztelenül fekszem a padlón. Tíz szempár meredt felém. Valószínűleg hajnali három vagy négy óra lehetett. Valami ronggyal a kezemhez kötötték lábamat és a könyököm meg a térdem közé kétméteres vaspálcát dugtak. A pálca két végét asztalokon nyugvó két deszkára helyeztek. Ezt nevezték nyárshúzásnak. Fejjel lefelé lógtam. A szobában a kopasz rendőr és seJúlius 12-én, szombaton délelőtt, nagy melegben és a község sok-sok sürgős nyári teendője közepette a helyi nemzeti bizottság üléstermében „összegyűltek" Pozsonypüspöki legifjabb fiai és lányai, hogy a község képviselői egész társadalmunk nevében örömmel üdvözöljék őket, nagy családunk új tagjait. Huszonnégy néhány hónapos kisgyerek van jelen a szülők karján a felnőttek tanácstermében. (47 kortársukat a kővetkező hónapban fogja köszönteni szülőfalujuk.) ök az elsők Pozsonypüspökiben, akiket ilyen fogadtatásban részesítenek. „Osztozunk örömtökben" — fordul a szülőkhöz ünnepi beszédében a helyi nemzeti bizottság elnöke. „Használjátok ki gyermeketek nevelésére a társadalmunk nyújtotta lehetőségeket." A gyermekeket ünnepli, de a szülőkhöz szól a nyolcéves középiskola tanulóigédje maradt. Az előbbi a szomszéd szobából generátort hozott be és az asztalra tette. Segédje forgatni kezdte a készülék fogantyúját, amaz pedig nemiszervemre helyezte az elektródákat. Néhány perc múlva elvesztettem eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, bekötözték a szemem, megbilincseltek, az udvarra vezettek és autóra tettek. Mintegy félóra múlva megálltunk, kivezettek. Még mindig bekötött szemmel átvezettek az udvaron, majd egy igen keskeny lépcsőn kapaszkodtunk fel. Két oldalról rendőrök támogattak, úgytűnt, hogy négyen voltak. Bevittek egy szobába és megszabadították a kezemet meg a szememet. Két, egyenként kétméteres padot pillantottam meg két faasztallal, meg egy félméteres átmérőjű dézsát tele szennyes vizzel, valamint néhány üres pezsgősüveget. Ismét kínzás, de még erősebben. Némelyik rendőr szemmelláthatóan nem régen tért vissza Marokkóbői és Tuniszból. Nem tudtam tovább tűrni és kiagyalt neveket mondtam nekik. Akkor visszavittek a Sanssaies utcába. Az autóban hánytam, a rendőrök szitkozódtak. A DST helyiségében a földre terítve ismét faggattak. Hallottam ott, amint F. kiabál. Épp akkor jött oda engem megnézni Monsieur Wybot. (A DST volt főnöke. — A szerk.) Meg akarta tudni, miféle munkán dolgoztam, míg szabadon voltam. Semmit sem feleltem. Wybat megvetően végigmérte embereit és szőnélkül kiment. Eznak műsora. József Attila Mama című költeményének sorai és MiloS Krno kisfiához szóló verse hangzik el, majd ezek a tizenhárom-tizennégy éves iskolások, akik egy új világ küszöbén születtek, virágcsokrot nyújtanak át az édesanyáknak. A felnőttek meghatódott ságát a még mit sem értő legkisebbek sírása zavarja meg, mintegy figyelmeztetésül... S a szülök fogadalomként írják be az újszülöttek emlékkönyvébe, hogy gyermekükből" Köztársaságunk és a dolgozó nép egészséges, becsületes, igazságos, művelt s odaadó polgárt" fognak felnevelni. Búcsúzásul a nöbizottság tagjai kékés rózsaszínű babakelengyét ajéndékoznak az édesanyáknak. Szép lenne, ha az újszülöttek ilyen fogadtatása igaz, teljes jelentőségében átérzett, újszerű ünnepélyes szokássá válna hazánkban mindenütt. (f. m.) után a rendőrök még kegyetlenebbül nekemestek. A kínzás még rafináltabbá vált. Az egyik rendőr belevizelt a dézsába. ínyemre elektródákat helyeztek,, és úgy éreztem, mármár meghasad a fejem. Egyik pillanatban megpróbáltam, hogy kortyoljak a dézsából, de csak az undorító léből nyelhettem. Mély ájulatban vittek ki a Sanssaies utcára. Egy folyosón, a WC-ajtőval szemben tértem magamhoz, szalmazsákon fekve. Találkoztam Kval, F. B., D. Zs. nevű társaimmal és a fiatal B.-vel. Egész testem fájt, de különösen májam és gyomrom kínzott. Beszélni nem tudtam. A felügyelő valami tablettát adott, de azt is kihánytam. Este megnézett az orvos. Arckifejezése gondterhelt volt. Amint az orvos elment, hordágyon a Hotel Dieu-kórházba vittek, ahol tüstént megröntgeneztek. Nem tudom, hány napig feküdtem ott, utána átvittek a Fresnes-börtönbe, ahol azonban csak egy éjszakát töltöttem. Másnap újból a központi kórházba szállítottak, ahol december 21-ig maradtam. A legkegyetlenebb kínzások közepette folyton testvéreimre és nővéreimre gondoltam. Ben Mhidire, (az algériai felkelés hőse, a franciák kivégezték. — Szerk. megj.) és Dzsamilára. Egyre azt ismételgettem magamban: bármennyire is megaláz bennünket az ellenség, megtörni nem tud. BENAISSA SZUAMI, 27 éves. Petrik József: kuszÁvul ínvn Kévehordás — Varsányi Pál fametszete. Vagy tizennyolcan dőltünk a kaszának s idéztünk régi kenyértermelőt. Fürgén kapkodták nyomunkban a rendr bolyhos kévékbe a marokszedők. Kaszáink elszállt paraszti sirámot súgtak a megdőlt gabona tövén. A dűlő végén, amint élét fentem, komisz emlékek lebbentek körém: Apámmal egykor tizedik keresztért arattunk másnak fehér kenyeret. S tétlen gazdának tízzel több jutott, mert jómódban született! A sós izzadság most is szemem marja, karizmom lázban, fáradtan remeg, mégis más érzés most kaszát forgatnom: szívem ad erőt és lendületet! Szükségből nyúltunk kaszáért, a „múltba," nem hagyjuk veszni az új kenyeret! Felettünk ős dalt zeng a kis pacsirta, lent az aratók — már új emberek. Benaissa Szuami: Nem tör meg minket a hóhér! ÜJ SZÖ 8 * 1959- augusztus 1.;