Új Szó, 1959. augusztus (12. évfolyam, 211-241.szám)

1959-08-29 / 239. szám, szombat

ALACSONY TÁTRA, 1914 OKTÖBER 29. $ Š ideg őszi szél fúj a .hegyekben. Szünteletiül szakad az eső, s mi meg egyre csak ázunk, ázunk... A Szovjetunióban alakult és légi úton a Szlovák Nemzeti Felkelés támogatására érkezeit 2. csehszlovák ejtőernyős partizánbrigád egységei libasorban menetelnek a hegyekben és teljesítik a legutóbbi hadtestparancsot: ,,Felvonulni a hegyekbe és ott folytatni felszabadító harcunkat a szovjet partizánok példájára." Biztosított menetben haladunk. Célunk: Ďumbier. A förtelmes éhségtől korog a gyomrunk. Élelem után kutatunk. Hiába, Eper, kökény, gomba ilyen időben, ezer méteres magasságban nem terem. Mégis reménykedünk, hátha ... talán... De csodák nem történnek, Idegeink a végsőkig feszültek. Minden kis zajra felfigyelünk. Nem csoda, hiszen még néhány órával ezelőtt szervezett harcot folytattunk a németekkel a Hiadel-völgyben, ahonnan a délutáni órákban sikerült áttörnünk a német bekerítő kordont. S a németek biztosan üldözőbe vettek bennünket. Már alkonyul, amikor zászlóaljunk a hadtest záróörs tagjaira bukkan, akik Staré Horytól fedezik a hegyekbe való vonulásunkat. Az első zászlóaljból kb. 80 tiszt és legénység maradt együtt, akiknek sikerült áttörniök a német bekerítő kordont. A zászlóalj többi tagjáról nem volt egyelőre hírünk. Már teljesen besötétedett. A néma csend nyugtalanító. Lassan az eső is eláll. Körülbelül 1400 m magasban vagyunk. Elölről új parancs érkezik: - Állj! Tábortüzeket gyújtani! Az első kis tanácstalanság után a bátrabbak és ügyesebbek „tüzecslcéket" kezdtek rakni. Eleinte kis tüzeket, majd nagyobbakat és még nagyobbakat. Mintha mindnyájan ismernék Kutuzov hadvezér parancsát: „Rakjatok tábortüzet! Sok, sok, tábortüzet! Minden katonának legyen saját tábortüze és Napoleon azt fogja hinni, hogy sokan vagyunk!" 4

melegben az ember jobb hangulatra derül. A meleg tábortűz csodát tud csinálni. Csontig áztunk, fáztunk, ruháink párát lehelnek. Messziről úgy nézhettünk ki, mintha gőzfürdőben lennénk. Már könnyebben lélegzünk, vidámabbak és bizakodóbbak vagyunk. Elhelyezkedünk a tíiz körül. Gondolatainkban az elmúltr>.napolc és hetek eseményeit boncolgatjuk. Két hátlappal ezelőtt, a Szlovák Nemzeti Felkelés kitörése után a Szovjetunióban álmodoztunk a szlovák hegyek, erdők, hazánk szépségeiről. Lángoló vággyal vártuk azt a pillanatot, mikor iderepülhetünk, hogy a néppel együtt kiverjük hazánkból a fasiszta német betolakodókat. A legnagyobb szövetségesünk ebben a harcban a szlovákiai erdők, folyók lesznek és maga a szlovák nép. És most czak a szlovák népben leltük meg szövetségeseinket. A hegyek, erdők, sziklák, folyók, patakok megcsaltak bennünket. A zord természet semmit sem adott ki nekünk természeti gazdagságából. Az erdei vad ijedten messzire húzott, erdei gyümölcs sehol... Mi lesz akkor, ha majd lehull az első hó?.' — Fiúk, fő a vacsora... lóhúsleves lesz... Szovjet partizánok vannak a közelben... - hallatszik minden oldalról. Ösztönszerűen a „kotilok" után nyúltam, amely az „automata" után minden katona legjobb barátja. Csakugyan érzem már a ,,nyerítő gulyás" illatát. Megyek az „illat" után és egyszerre magam előtt látom az új „frontot". Nem hadifrontot, hanem a várakozók „frontját" a konyha előtt. A parancsnokok előveszik a névsort ?s hozzálátnak a létszám megállapításához. Kutatunk eltűnt, elesett, sebesült bajtársunk után. Lassan olvasom zászlóaljunknál a neveket. Félek a választól, de nincs mentség. „Petuňák Karel: Elesett čierny Balognál, szívlövés ... Levičák J ose f: Jelen. Kozelka Ondrej: Legutóbb a hiadeli áttörésnél láttam. Ďurák Ján: Mint sebesült Breznón, a nemzeti bizottság elnökénél maradt, aki elhelyezi öt a kórházba. A hadtest igazolvány át leadta és még egy lepecsételt borítékot adott át a főhadnagy elvtárs részére. A fegyverét meghagytq, elásta..." — hallom a válaszokat. Felbontom a nekem címzett borítékot. Az ideiglenes pártigazolvány van benne és néhány sor. „Főhadnagy elvtárs! A kapott utasítások Szerint mellékelten küldöm a pártigazolványomat megőrzés végett. Vigyázzatok reá! Amint felgyógyulok, jelentkezni fogok érte, biztosan megtalállak benneteket a hegyekben. Ďurák Ján." Bravó, Ďurák elvtárs, helyesen Cselekedtél! Két találkozás < egy igaz emberrel <§XsXs)®@ • • • • • A. N. Aszmolov tábornok a szlovákiai partizánalakulatok főparancsnoka — No kak tovariscsi? Nada nasztavljat porjadok... — szólít meg valaki váratlanul bennünket. G

gyorsan megfordulok és kívánr csian keresem azt az embert, aki ezeket az orosz szavakat mondja. Néhány lépésre tőlem zömök férfit látok. Az arca csak részben van megvilágítva, de így is látom sűrű szakállal benőtt arcát és kemény, férfias arcvonalait. Szemei barátságosan fénylenek. Ruházata — a miénktől eltérően — rendezett, tiszta. — Ntt kak ribjata? Bugyern Frisa bit v tnisztje, kak partizáni? — Da, búgyem bit Frica mi partizáni! — válaszoljuk kórusban. — Tak, tak, charaso, a kde vás komandír ? Egy távolesö tábortűzre mutatunk. — Ott van a főparancsnokság ... — Szpaszibo ribjata a do szvidania! — szavakkal már el is búcsúzott ismeretlen szovjet bajtársunk. — Ki volt? Honnan jött? — kérdezik a partizánok. — Biztosan egy magasrangú szovjet tiszt volt... Igen, szovjet ezredes volt. Három csillag volt a köpenyegén. „Talán csak nem?" — gondoltam. Nem nyugodtam. • Utána mentem ... A parancsnoksági tábortűznél beszélt. Még ma is hallom hangját: — Csak egy út áll előttünk — mondotta, — partizán módra harcolni! Fejcsüggesztésre csak a gyávák gondolhatnak és azokhoz mi nem tartozunk. A Dukla-szorosnál, s a Szlovák Nemzeti Felkelésben bebizonyítottátok, hogy a harcot választottátok. A ti csodálatos szlovákiai hegyeitek, f oly óit ok és szikláitok a partizánháborút támogatják. Magunkon és a népen kívül semmi sem nyújt nekünk nagyobb segítséget, mint ezek a hegyek, erdők és sziklák... — Hegyek?! Erdők?! - szólalt meg egy kétkedő hang. — Hiszen éppen ezek a hegyek, erdők, folyók, fognak bennünket megsemmisíteni... — Megsemmisíteni? Nem!! Éppen ellenkezőleg. Hallgassatok csak meg. Ezek a hegyek a mi legnagyobb szövetségeseink! Van itt elegendő fa? Van! Zemljankákat építünk. Nem fagyhatunk meg ott, ahol sok fa van. Nem nyújt nekünk jó búvóhelyet és partizán támaszpontot ez a gyönyörű, vad, romantikus természet? Nem tudunk itt olyan védelmi támaszpontokat kiépíteni, ahonnan méresz támadásainkat kiterjeszthetjük az egész vidékre?! Ismeri e hegyeket, utakat a környékbeli nép? Ismeri! Hány előnyt soroljak még fel? Nem elég ennyi?! Tftíy fatörzsre támaszkodva hallgattarn az ismeretlen szovjet bajtárs szavait. Elszégyeltem magam. Jómagam is ellenségnek tekintettem a mi hegyeinket, erdeinket... Erőteljesen átöleltem a fatörzset és most már erősebbnek, biztosabbnak éreztem magam. Visszatértem zászlóaljunkhoz, s azonnal „propagálni" kezdtem a hegyeinket és erdeinket. Meglepett, hogy katonáink mily hamar felismerték a partizánharc előnyeit... Éjfélre jár az idő. Tagjainkban ólomnehéz fáradságot érzünk. Lassan havazni kezd. Az éjszaka végtelennek tűnik, mintha a nap elfelejtett volna reggel felbukkanni. Nagyon türelmetlenül vártam a reggelt, mert megtudtuk, hogy reggel az egész hadtest felvonul es bemutatkozik az új partizánföparancsnokunk, a szovjet hadsereg ezredese. Nevét akkor még nem ismertük ... Végre az első halvány pír keleten. 1944. október 30-a. Reggel nyolc Óra. A 2. csehszlovák ejtőernyős partizánhadtest 32 főből álló tisztikara és 560 főnyi legénysége összegyűlt. hogy meghallgassa új parancsnokát 'és megkezdje a partizánháborút. Történelmi pillanat hadtestünk életében. Šverma elvtárs bevezető szavai után a „törzs-csoportból" kilép a már jól ismert, zömök férfi, aki szovjet ezredesi rangot visel. — Aszmolov ezredes az új főparancsnokunk ... — hallatszik soraink között a suttogás. Lassan, félhangosan, rendkívül Ejtőernyősök harcbavetés előtt. nyugodtan beszél. Minden szava elárulja, hogy nem csak edzett, tapasztalt katona szól hozzánk, hanem olyan ember, aki széles politikai és katonai látókörrel bír és aki rendületlenül hisz a végső győzelemben. — ...nincsen más ittunk, minthogy újabb és újabb sebet ejtsünk a már több sebtől vérző fasiszta ellenség testén, melyet a hős szovjet hadsereg Moszkva és Sztálingrád alól már a Kárpátokig űzött — mondotta. — A partizánháború az egyediili módszer a mostani helyzetünkben. Az összes előnyök a mi oldalunkon állanak. Otthon vagytok, a sajátjaitok között, szülőföldötökön, erdeitek és hegyeitek között. S ami a fő dolog: az igazság a mi oldalunkon van, mi tudjuk, miért harcolunk ... A ti harcotok a szovjet nép nemzeti felszabadító harcának összefüggő része, amely a fasizmus végső letöréséért és egy új szocialista világ megteremtéséért küzd. Ezért a Szovjetunió Kommunista Pártja és Csehszlovákia Kommunista Pártja, amely itt a hegyekben is él és dolgozik, veletek együtt küzd, mindent megtesz támogatásotokra. Most csak egy a fontos. Vasakarattal küzdeni, teljesíteni parancsnokaitok parancsait, a harcosok kollektívájának erejében, a párt vezetőségében bízva minden erővel törekedni a mielőbbi győzelem elérésére. Különösen felhívom a parancsnoki. M. Glider, a 2. csehszlovák ejtőernyős partizánbrigád politikai biztosa kokokat és a politikai biztosokat, hogy a harci feladatok teljesítésénél példával járjanak elől. Nem titkolom el a nehézségeket. Nem tudok ma mást ígérni, mint fáradtságot, álmatlan éjszakákat, éhséget és nehéz harci küzdelmeket. De egy biztos, hogy a végső győzelem már közvetlen közelünkben áll! TZ örülnéztem. Szakállal benőtt, kemény arcokat láttam. De nem láttam egyetlen hajlott hátat sem. Mindnyájan úgy álltak, mintha feltűzött szuronyok lennének, támadásra készen. A tegnapi fáradság, kishitűség mintha varázsszóra eltűnt volna. S ami a legszebb volt; az emberi lélek tükre: a szemek úgy égtek, mint a kialudhat atlan meteorok, amelyek csak azért égnek, hogy mielőbb bebizonyíthassák, hogy a 2. ejtőernyős partizán hadtest a hegyekben él, harcol és győzni fog! Amikor mindnyájunk nevében Jan Harus zászlós elvtárs ünnepi ígéretet tett, hogy mindannyian hűen fogunk harcolni, K éreztük, hogy ,; \ mindannyiunk nevében és teljes szívéből beszélt. Felvonultunk az első ünnepi díszszemlére. Széttépett cipőben, rongyos ruhában, sebesült lábakkal meneteltünk. De a szlovákiai hegyek dörögtek lábaink alatt és kezünk keményebben markolta a fegyvert. Kitartottunk és győzedelmeskedtünk! A győzelem napját együtt ünnepeltük meg szeretett parancsnokunkkal, az igaz emberrel és partizánnal, Aszmolov tábornok elvtárssal.., 1959 AUGUSZTUSÁBAN 15 ÉVVEL KÉSŐBB, V |!y onatunk lassan indul ki Brnóból. Kis csoportunk előtt hosszú út áll. Végre annyi év után beteljesült kívánságunk. A Szovjetunióba, Moszkvába utazunk. Gyorsvonatunk nyeli a kilométereket és máris Szlovákiában vagyunk. Látjuk az Alacsony-Tátra hegyeinek körvonalait. Csapon átlépjük a közös határt, s a szovjet távolsági gyorsvonat kimeríthetetlen erővel visz tovább bennünket ... Moszkvához közeledünk. A Lomonoszov Egyetem magas tornya már messziről üdvözöl bennünket. A Kijevi állomásra futunk be. Az elszállásolás, kis felfrissítés után máris futunk a moszkvai filmtudósító központi épületébe, ahol n volt „hadtestbiztosunkkal", M. M. Glider elvtárssal együtt vár reánk volt parancsnokunk, Aszmolov tábornok elvtárs. Égünk a türelmetlenségtől. Milyen lesz a találkozó tizenöt év után?! ^r— rA portán már tudnak jövetelünkről. Ismeretlen elvtársak üdvözölnek bennünket és kísérnek tovább. Mindnyájan olyan kedvesek, barátságosak, mintha évek óta ismernének bennünket. Megállunk egy ajtó előtt. Bevallom, egy kis szorongást éreztem. Az ajtó mögött azokra az elvtársakra akadok, akikről annyit beszéltem és álmodtam 15 éve?! Lassan kinyitom az ajtót és hallom a szívből jövő üdvözlő szavakat: — Zdrásztvuj nás dorogoj partizánszkij drug!... Ti styasztlivo prijechal Szása k nám v Moszkvu! S érzem négy ölelő kar szorítását és jó orosz szokás szerint összecsókolózunk. A kérdések özöne zúdult rám ... — Drága elvtársak! Lassabban! Hisz a kérdések pergőtüzében állok, hagyjatok egy kissé magamhoz térni a találkozás első öröméből. — . Jól mondod, Száso! Üljünk az asztalhoz és kezdjük el ott, ahol tizenöt évvel azelőtt abbahagytuk beszélgetésünket ... Megint az a nyugodt, sajátságos hang. Lágy, meleg, de kiérzed belőle a vasakaratú parancsnokot. — Mit csinálnak az elvtársak? Gajdos kapitány elvtárs, Rapoš és dr. Flach hadnagy elvtársak, Bortel elvtárs? Marcely őrnagy-elvtárs? — Elvtársak elfelejtettétek, hogy azóta tizenöt év telt el? Ők ma már nem kapitányok és hadnagyok, őrnagyok, hanem tábornokok és ezredesek, megbízottak... Az elvtársak fejlöd' tek és nőttek! — Igazad van Száso! őrömmel hallom, hogy bajtársaink hűek maradtak ideáljainkhoz. — Es mit csinálnak a mi „ellenséges szlovákiai hegyeink"? — kérdi tőlem gyenge iróniával, akkori aggályaimra célozva Glider elvtárs, akit azóta kétszer tüntettek ki Sztálindíjjal. — A hegyeink szépek, gyönyörűek. A háborúban megsérült fatörzsek elpusztultak, vagy kiirtották és új fákat, új erdőket ült ettünk. Az erdők, a hegyek már elfelejtették a háború szenvedéseit. Csak a hegyeink- • ben élő nép szívében lassan gyógyulnák a háborús sebek ... — Száso! — vette át a szót Aszmolov elvtárs, — nem szabad soha többé megengednünk, hogy ezekben a hegyekben újra harcok dúljanak. A hegyek és erdők hivatása, hogy a dolgozó embereknek egészséget, üdülést, életet nyújtsanak. Turista támaszpontokul es nem alom- vagy part izántámaszpont okul kell, hogy szolgáljanak. Nem szabad megengednünk, hogy a hegyek és erdők szemtanúi legyenek e nép szenvedésének, élet-halálharcának, ahol az ország népe harcol, vérzik és hull a német „übermenschek" golyóitól. Ezt az üzenetet add át szeretett elvtársainkat! Habár ezeket a szavakat is a megszokott, nyugodt hanglejtésével mondta, szemei égtek és érzem most is azok szuggesztív hatását. — És mik a jövő terveid, tábornok elvtárs? — kérdeztem később. — Holnap Rigába repülök. Ott n bjelorusszi partizánok összejövetele lesz. Azonkívül rohamosan közeledik az az időpont, amikor kormányotok meghívására Szlovákiába utazunk a tizenötödik évforduló megünneplésére. Számomra ez a meghívás nagy kitüntetés és kimondhatatlanul örülök, hogy annyi év után ismét találkozni fogok egykori bajtársaimmal. Látni fogom ismét azokat a hegyeket, erdőket és főleg azokat a bajtársakat, akik kitartottak a végső győzelemig és megtalálták tisztességes és becsületes helyüket az új, szocializmust építő hazátokban. Ez több, mint amit az ember kívánhat... — Várunk, szeretettel várunk, tábornok elvtárs! A mi népünk szeretettel vár! S így telnek az Órák, boldog baráti beszélgetés közepette. Késő este van. A vendégszeretet megnyilvánulása leírhatatlan. Elérkezett ismét a búcsúzás nehéz perce, melynek fájdalmát csak a közeli viszontlátás reménye enyhíti. Felemelem poharamat, amelyet a szovjet-csehszlovák örök barátságra ürítünk ki. A búcsúzás, az utolsó kézszorítások után kocsink visszavisz a szállodánk* ba. TTgyanazokkal az elvtársakkal taU lálkoztunk, akik 15 évvel ezelőtt a szlovákiai hegyekben közösen vívták velünk felszabadító harcunkat. Szavaikból, egész lényükből kiéreztem, hogy ők s az egész szovjet nép most is olyan szilárdan állnak mellettünk, mint tizenöt évvel ezelőtt a közös küzdelemben. KOVÁCS SÁNDOR, a 2. csehszlovák ejtőernyős partizánbrigád második zászlóaljának volt politikai biztosa. tJJ SZÖ 2 * 195

9- augusztus 29.