Új Szó, 1959. augusztus (12. évfolyam, 211-241.szám)

1959-08-28 / 238. szám, péntek

Jltúhicik az éix&k, A Szovjetunió nagy segítséget nyújtott népeink nemzeti felszabadító harcában. Képünkön: A Szlovák Nemzeti Felkelésben résztvevő szovjet partizánok Martinban fegyvert osztanak ki a fasiszta önkényuralom ellen harcba induló szlovák hazafiak között. SKLABIŇA, A VITÉZ KÖZSÉG : KTem nagy község Sklabina a martini ^ ' járásban, de lakosságának a tizenöt évvel ezelőtti hősies magatartásáról szóló híre messzire elszállt. A község valamennyi lakosa ugyanis abban az időben a NagyFátra alatti Kántor-völgyben harcoló partizánokkal működött együtt, hathatós segítséget nyújtva az erdei bunkerekben tartózkodó szlovák, cseh, szovjet és francia partizánoknak. Hússal, kenyérrel és egyéb élelmiszerekkel látták el ókét. Jó együttműködésüknek köszönhető továbbá, hogy a partizánok fegyver- és lőszerkészlete sosem apadt ki. Sok segítséget nyújtottak a szlovák hadsereg egyes volt csoportjai Is, melyek parancsnokostul pártoltak át a partizánok oldalára. Ezekre számítottak a partizánok már akkor, amikor a fasiszták elleni fegyveres felkelést készítették elő. 1944. május 9-én a Banská Bystrica-i parancsnokság a németek nyomására egy egész zászlóaljat küldött ki felderítésre a partizánok ellen Sklabina környékére. Ekkor történt meg az, amire a parancsnokság egyáltalán nem számított: A tisztek a szakaszokkal együtt ugyanis, ahelyett hogy megkezdték volna a tisztogatást, megállapodtak Jegorov és más partizánparancsnokkal, hogy ezentúl együttműködnek és nagy mennyiségű fegyvert és lőszert hagytak a partizánoknál. Banská Bystricára pedig azt jelentették, hogy Sklabina környékén egyáltalán nincsenek partizánok. Ľ z a csíny tette lehetővé a sklabiňaiaknak, hogy zavartalanul folytathassák a fegyveres felkelés előkészületeit. 1944. augusztus 21-én a partizánok elhagyták bunkereiket és lejöttek a községbe. Sklabina lakosai csehszlovák zászló kitűzésével üdvözölték ökot. Ajkukról hatéves kényszerű hallgatás után felcsendült a himnusz. — Micsoda lelkesedéssel és örömmel láttunk neki a munkának — meséli Oboz Anna, a felkelés egyik részvevője. — A partizánok főhadiszállása Samčíkék házában volt. A lakosok azonnal megválasztották a forradalmi helyi nemzeti bizottságot is, melynek élére Juraj Majerčík földművest és bognárt állították. A sklabiňaiak lelkesültsége áthatott az egész járásra. Egymás után rázták le, fegyverrel a kezükben, a többi községek is a fasizmus jármát, alapítottak forradalmi helyi nemzeti bizottságokat és a férfiak önkéntesen léptek be a felkelők hadseregébe. A felkelés ideiglenes elnyomása után, amikor a harcok a hegyekben folytatódtak, a német fasiszták véres bosszút álltak a sklabiňaiakon. Közel száz 16—75 esztendős férfit cipeltek el és ezek közül harminckettőt gyilkoltak meg bírósági ítélet nélkül a Martin melletti Bukovinákon. A többit koncentrációs táborba küldték, ahonnan a legtöbbjük már nem tért vissza. A halálra kínzott hősök között volt a forradalmi helyi nemzeti bizottság elnöke, Juraj Majerčík is. Felesége könnyes szemmel mesél az elkövetett kegyetlenségekről. — Szörnyű kínokat szenvedtek embereink, — mondja. — Férjemet egy hétig kerestem. Végre a közös sírban találtam rá. A karja fi volt törve. Két fivéremet is ott leltem fel. A sírban fekvők legtöbbjén még látszottak a verés és kínzások nyomai. Egyeseknek a nyelve volt kitépve, másoknak egész fejét szakították le. Rettenetes volt! Mi mást óhajthatunk mi ezek után, mint azt, hogy a fasizmus soha többé fel ne támadhasson és hogy ne legyen többé háború! MIRO ULÍK, Žilina Exnár elvtársra emlékezem Házunk egy erdő közepén állott, mely a háború alatt 6ok üldözött személynek és családnak volt a menhelye. Ezek közül menedéket találtak nálunk a partizánok első szervezői: Ladislav Exnár és Ján

1 Kočalka ls. Exnárt Selmecbányái nyelvjárással Lackó bácsinak neveztük. Szerény és halk szavú ember volt, nagyon szerette a gyermekeket. A legnagyobb veszélyben is megőrizte hidegvérét és mosolygott. El kellett tűnnie az 0ŠB, a Szlovák Állambiztonsági Központ és a Gestapó kopói elől és azért hosszabb ideig tartózkodott nálunk. Titokzatos útjai voltak. Ilyenkor este elment és csak reggel felé tért vissza aludni... Egy reggel nem találtuk meg kis szobácskájában. Egész nap kerestük és tártuk, de csak este hallottuk, hogy Laci bácsit elfogták a csendőrök. Féltettük. Alig telt el egy hét, legnagyobb meglepetésünkre egy reggel Exnár elvtárs kopogtatott be ajtónkon. Alig ismertünk rá, arca feldagadt, egyik lábára sántított. Amikor kipihente magát, elmesélte, hogyan sikerült kiugrania a gyorsvonatból, amikor Banská Bystricáról Bratislavába akarták hurcolni. Átúszta a Garamot. A szemben lévő erdő szélen látta, hogyan keresték a csendőrök vérebei. Mozdulatlanul feküdt egész nap és csak este indult úgyszólván négykézláb útnak, hogy megtegye hozzánk a 15 kilométeres utat. Az egész környék Exnár segítségére sietett. Még a csendőrparancsnok is értesített bennünket, amikor Exnárt és a többi üldözött személyt keresték. Az én feladatom volt a bujdosókat mélyen az erdőbe vezetni. 1942-ben bevonultam. Ekkor beszélt velem nyíltan az illegális munkáról és feladatokról. Elmesélte szabotázsakcióit Banská Štiavnica környékén, melyekről az újságok is írtak, amikor nagy vérdíjat tűztek ki a tettesek fejére. Adott olyan címet is, hogy kihez forduljak abban az esetben, ha vatami baj érne. Meglepődtem, amikor megnevezte egyik tanáromat is, aki négy évig tanított az erdésziskolában. Csodálatos volt óriási optimizmusa. A legnehezebb időkben — a fasizmus nagy sikerei idején — állította, hogy a fasizmust Berlinben fogják megverni. Arra is kért, hogy akárhányszor szabadságra jövök, hozzak lőszert, kézigránátokat, fegyvereket magammal. Egyszer hoztam neki egy katonapuskát, melyet aztán átalakítva a kabátja alatt hordott. A Szlovák Nemezti Felkelés kitörésekor a Poľána alatt találkoztam Kocalka elvtárssal. Semmit sem tudott Exnárról, csupán annyit, hogy újból elfogták. Bíztunk ügyességében, hogy újból sikerül majd megszöknie. Tényleg, a felszabadulás után újból találkoztunk, de sajnos, szomorú körülmények közöt--. Amikor a bratislavai Nemzeti Színház előtt a fekete posztóval borított katafalkon voltak felravatalozva a Mauthausenben és Melkben elpusztult kommunistá hősök — Exnár holtteste is köztük volt. Kočalka elvtársat pedig a Banská Belá-i tömegsír exhumálásánál láttam viszont. Ez volt a sorsa a két hősnek, akiknek emlékét mindig kegyeletben fogjuk tartani. Ján Poldauf, Bős 1944 szeptemberének első napjaiban hat tisztből és két rádiót elegrafistából álló csoport parancsnokának neveztek ki. Fegyvereket, lőszert és robbantószert osztottak ki közöttünk, két repülőgépbe szálltunk és az ellenség mögötti területre küldtek bennünkét repülőgépbe szálltunk és az ellenpültünk, alattunk égő városok és falvak lángtengere piroslott s az arcvonalon sűrűn villant fel a támadó vitéz szovjet hadsereg és a védekező ellenség fegyvereinek tüze. Gondolatban búcsút vettünk szülőföldünktől. Drága orosz szülőföldünk, viszontlátunke még ' valaha? Még több száz kilométernyi út volt előttünk. Célunk a Brno-Olomouc közötti térség, ahol harci tevékenységet kell kifejtenünk. A repülőgépet egyszerre tompa ütés érte. Az emberek egymáson keresztül-kasul bukdácsoltak. Oda se neki. Már két órája repülünk. Hirtelen ellenséges repülőgépek bukkantak fel előttünk. Rávetették magukat második repülőgépünkre. Bennünket pedig elárasztott a légelhárító ütegek tüze. Alattunk Ružomberok környékének és a Vág folyónak körvonalai rajzolódAntonie Povondrová: Erdei harc tak ki. Nincs időnk a gondolkodásra, ki kell ugranunk. Máskülönben elpusztulunk a repülőgéppel együtt. Negyediknek ugrottam ki, hogy földre érve könnyebben csoportosíthassam embereinket. Ejtőernyőm rendesen kinyílt, azonban hirtelen tompa \iités ért. Fejemhez nyúltam. Eltűnt a sapkám és az ujjaim véresek. Elvesztettem az eszméletemet és csak egy fán tértem magamhoz. Erdőben ereszkedtem le. Eloldottam magam az ejtőernyőtől és a földre ereszkedtem. Majdnem hangosan felkiáltottam a szörnyű fájdalomtól. Kificamodott a lábam, pedig gyorsan el kell hagynom leszállásom helyét. Hajnalban a Ružomberok feletti csupasz sziklákhoz értem. Négy napig bujkálnom kellett, mert a németek nyomozó kutyákkal fésülték végig a hegyeket. Hol lehetnek az elvtársak? — ez a kérdés nem hagyott nyugton. Vajon nem estek-e a németek fogságába? Kínzott az éhség és a szomjúság. A közelben vad málnát találtam. A sziklákon forrásnak nyoma sem volt. Harmatot nyalogattam a földről. Az ellenség abbahagyta az üldözést. A negyedik napon estefelé a megbeszélt jelzések segítségével rábukkantam egyik elvtársamra. Este további három elvtársunkkal találkoztunk Komjatna falu bírójánál. Megtudtam tőlük, hogy Arhipov őrnagy eleseit és Nyikolaj Kiriljuk telegrafista az adóállomással együtt egy háztetőre ereszkedett le s így megmentette saját magát és az adót is. Barátaim, testvéreim! El-e még az akkori komjatnai bíró és felesége, élnek-e gyermekei? Tudnotok kell, hogy befogadott bennünket saját és családja életét kockáztatva, mivel a faluban akkor németek tanyáztak. Le sem írhatom, hogy négy napi böjt után hogyan ízlett nála első ebédem. Még ma is érzem minden ízét, zamatját. És mindig mosolyognom kell, ha visszaemlékszem arra, hogy a németek orra előtt miként vezetett ki bennünket a faluból. Két kocsin. Az egyik szénával, a másik pedig — minek is tagadnám — trágyával volt megrakva. Magunkkal vittük fegyvereinket, az adóállomást, polgári ruházatot és hamis okmányokat is. Könnyeztünk, amikor nem messze Párnice községtől elbúcsúztunk tőle. Ez volt első találkozásunk az ismeretlen földön élő emberekkel, azonban a bíró cselekedete és atyai gondoskodása bizalommal töltött el bennünket az ország és népe iránt. bélyesedtek. A ti kommunista pártotok a burzsoáziával és a reakcióval vívott harcokban megacélozódva, később a fasizmus elleni véres harcokban megizmosodva már akkor szeretetet, bizalmat ébresztett a népben, erőt öntött beléje, élesztgette eltökéltségét. Máskülönben hogyan is történhetett volna mindaz, ami Plešivá falucskában még 1944. október 17-én lejátszódott. így történt. A

z ellenség egyenlőtlen harc után körülvette a partizánok maroknyi csoportját. A harc folytatása már célszerűtlen lett volna. Popov rádiótelegrafistával együtt összekapkodtuk az értékes okiratokat, fegyvereket s a rádióadóberendezést és befutottunk egy ház udvarába. A gazdasszony a padlás nyílásához támasztotta a létrát. Fia, férje és a helyi erdőór segédkeztek neki. A németek azután megsebesítették az erdöőrt, halálra verték a fiút, az asszonyt és férjét agyba-föbe verték és eszeveszetten ordítva ismételgették: „Hová búit a szakállas őrnagy?" (Akkor szakállt hordtam.) Ök pedig véres cafatokká vert ajkaikkal mindig csak ezt ismételgették: „Mindnyájan a hegyekbe mentek." Nem, az ilyen embereket sohasem felejthetjük el! Pokryváö falu egész lakossága a partizánok oldalán állt. Egyszer súlyos sebesülten feküdtem a faluban. Dr. Kaialuba járási orvos nem mert a kubíni kórházba felvenni. Kijárt a faluba és ott gyógykezelt. Személye megvédéséről néhány partizán gondoskodott. A németek egy nap váratlanul körülvették a falut. Akkor Zápotočný elvtárs kis házában feküdtem. Ebben a házikóban minden bizonnyal rámbukkantak volna. Janko és felesége Marka Ján Klúiikhoz vezettek, aki egy titkos bejáraton keresztül a szénakazal alatt épített bunkerébe helyezett el. Társaimat pedig mások bújtatták el. Minderről nem feledkezhet meg az ember, Azóta már tizenöt év telt el és címemre sok száz levél, fénykép érkezett. Már tizenhat elvtársamat láthattam vendégül. Most az Ukrán Szocialista Szovjet Köztársaság Minisztertanácsa keretében működő állami tervbizottságban mint mérnök vagyok alkalmazásban. Megnősültem. Fiam már a kilencedik, kislányom a második osztályba jár. Tavaly ellátogattam Árvába és az „árvái tengeren" végig hajókáztám azokon a helyeken, ahol valamikor erdők néma csendje honolt. Árvában szemtanúja voltam — ez alkalommal az ipar fejlődésének. Elképzelhetitek, hogy ez miként hatott reám. Nem kereshettem fel valamennyi bajtársamat, de egyszer, ha törik, szakad, meglátogatom őket. Asztalom felett a falon bekeretezve egy levél függ, amelyet Dolný Kubínban egyedülálló árvái szívélyességgel megrendezett hatalmas manifesztáción egyéb ajándékkal együtt kaptam. A levélben a következő olvasható: „A Dolný Kubín-i Helyi Nemzeti Bizottság bőrkabátot és gramofont ajándékoz Petya Lucenko testvérünknek, a partizáncsoport politikai biztosának hálája jeléül és szíves megemlékezésül példás tevékenységére, valamint Árva lakossága iránti szeretetére s a vele szemben tanúsított megértésre. Dolný Kubín 1945. április 26án." Igen, így történt. Minden erőnkből harcoltunk az ellenség ellen. Vállvetve. A mai napig is érezzük szívetek melegét, dobbanását. Büszkék vagyunk sikereitekre. Így fogunk érezni, amíg élünk. PETER PLATONOVICS LUCENKO, a „Szignál" partizánalakulat politikai biztosa. Partizán-járőrök a havas erdőben A nyolcadik napon már nyolcan voltunk együtt és csoportunk igen gyorsan szaporodott. A németek fokozatosan érezni kezdték tevékenységünket. Az utakon egy szép napon figyelmeztető táblák voltak láthatók: „Achtung, Banditen!" Ez a csúnya szó nem riasztott el, a nép másként értékelt bennünket. Levegőbe repítettük az ellenség tizenegy vonatszerelvényét, ezenkívül számos gépkocsit és úti hidat is. Alig telt el egy hónap azóta, hogy ejtőernyőink segítségével földet ériünk s máris felvettük a kapcsolatot Szlovákia Kommunista Pártjának illegális funkcionáriusaival, valamint az Árvában működő összes forradalmi bizottsáagal. Partizánalakulatunk 1944 októberében hatalmas erkölcsi támogatásban részesült a Choč-heayen tartott értekezleten, melyet „Rudo" — Rudolf Strechaj elvtárs vezetett. Gyakran volt vendégünk, mivel több ilyen találkozást tartottunk, melyek folyamán értékes tájékoztató adatokat szereztünk, tanácskoztunk és hasznos utasításokat kaptunk. Azután csatlakozott partizánalakulatunkhoz a Dolný Kubín-i Emil Kováčik alakulata. A veličnai partizánosztag és a mikulási cserzővargák megerősítették sorainkat. Nem harcoltunk csak lőfegyverekkel. Az árvái falvakban sok száz beszélgetést rendeztünk a helyi lakossággal. Felmerül emlékezetemben, hogy 1945 januárjának valamelyik napján mily izgalomban volt Pokryváö partizánközség egész lakossága. Ugyanis minden kíséret nélkül ott találkoztam a ružomberoki csendőrparancsnokkai. Arról volt szó, hogy kiszabadítsuk a ružomberoki börtönben fogvatartott elvtársakat. A derék pokryváčiak pedig azt hitték, hogy elfogtak a csendőrök. Villámgyorsan értesítették erről a partizánosztagokat. Míg Ondrej Zemančík községi bíró házában a csendörparancsnokkal tárgyaltam, a partizánok körülvették a házat. Ha véletlenül nem néztem volna ki az ablakon, tüzet nyitottak volna. A tárgyalást siker koronázta. Az elvtársak egy részét kiszabadítottuk a börtönből. Már tizennégy év telt el azóta, hogy elhagytuk Árvát, Csehszlovákiában most ünneplik a Szlovák Nemzeti Felkelés 15. évfordulóját, azon eseményét, mely az ellenállási harc tüzét az ország félreeső zugaiban, tehát Árvában is meggyújtotta. Es'ezek a kis lángok egyre hatalmasabb tűzzé terelj 3 SZÖ 4 * 185

9- augusztus 28.