Új Szó, 1959. július (12. évfolyam, 180-210.szám)

1959-07-09 / 188. szám, csütörtök

M ikdktoűk fäldjeit San Ildefonso pueblóban ® Nyugdíjas kemence ® Áz ősök tánca © Eleven múzeum ® A navájok „hoganja" Valamikor régen a kanyonok jölött itt is, ott is titokzatos fiistfelhök jelentek meg, s az utas, ha alulról megpillantotta őket, tüstént megsarkantyúzta a lovát. Most az ég felhőtlen, mintha tisztára söpörték volna, s a nyugat felé tartó utas egyetlen gondja az autója, meg az, hogy hol a legközelebbi benzinkút. Sok minden megváltozott errefelé. Amerika büszke öslakóit eírével, tízezrével irtották ki, és kései ükunokáikat rezervációkba szorították. Csak ott maradtak meg régi telepeiken, ahol a környező sivár pusztaság nem csábította betörésre, földrablásra a fehér embert. Éppen ilyesfajta vidékeken keresztül A Navajo-törzs „hogan"-.ia. Az indiánok ragaszkodnak régi szokásaikhoz, sajátos kultúrájukhoz. Sorukban azonban ellenszenvet kelt, hogy egyes fehér „barátaik" eleven múzeummá akarják változtatni őket. Ennek elrettendö példáját az apacs törzs rezervációjában halad*az Z^TÄ ^'ll^^J'^T^ délnyugati részén, öseredeti állandó települések, agyagból és kőből épített pueblók is akadnak. Olyanok, akár a sziklafalra ragasztott fecskefészek, csak éppen kétlábú, tollatlan madarak laknak benne. Néhol a házak földszintesek, másutt egymás hegyébe rakott emeletek tanúskodnak az indiánok ősrégi építőművészeiéről. San Vdefonso pueblóban, nem messze Santa Fétől, későn délután álltam meg. Egy ház előtt a padkán öreg házaspár ült, máskülönben a telep közepén táruló, téglalap alakú tér, a „plaza" üres volt és elhagyott. Ahogy közelebb léptem a padkához, az ember arca elé kapta a kalapját. s az öregasszony egyszerűen elszökött. Attól féltek, hogy még le találom fényképezni őket ... A gyerekek már nem viszolyogtak annyira a fényképezőgéptől, Egy „dime"-t (tíz centet) adsz nekik és fotograf áthatsz, ameddig kedved tartja. Bejártam a falut, s már azt hittem, csak annyit tudok meg, amennyit a szemem meglát, amikor az egyik épületből középkorú fiatal ember lépett ki. Itteni szokás ellenére fejét nem kötötte be keskenyre vágott vörös kendővel, a haja sem volt hosszú, fekete. Csak kiugró pofacsontjai és barnás , bőre árulta el származását. Tartottam tőle, hogy nem áll velem szóba. De tévedtem. Készségesen válaszolt a kérdésemre, s elmondta, hogy a falubeliek többsége kézműiparos, népművészeti apróságokat fabrikálnak a turisták számára, mások állattenyésztők, kukoricát termesztenek, s néhányan a pueblón kívül találtak munkát. Mi legyen az a nagy agyagkemence a falu terén, az egyik ház előtt? Aki bolondja az indián romantikónak, jobban teszi, ha el sem olvassa a most következő néhány sort. Megtudtam ugyanis, hogy a kemence gazdája egy városi pékségben' dolgozik, talán ő sütötte azt a kenyeret is, amit reggel vásároltam. San Ildefonso pueblóban a nagy agyagkemencét ma már csak különleges, ünnepi alkalmakkor fűtik be. Kevéssel ezután tudomásomra jutott, hogy a hopi törzs — a legrégibb indián törzsek egyike Arizonában és egész délnyugaton — szombaton délután táncos ünnepet tart. Tüstént oda indultam, igaz. útközben borzongatott a félsz, hogy rock'n rolt és jitterburgot fogok látni. De egészen más valami történt. A végtelen sivatag közepén meredek hegy tör a magasba, tetején agyagviskók. A falu nem valami nagy terén közelrőltávolról jött indiánusok szoronganak, a törzs tagjai. A táncosok rövid fekete zekét, világos színű szoknyát, lábukon cifra, csörgős mokaszinokat, hátukon rókaprémet viselnek. Fejükön tolldíszes, színes álarc. Kezüket, lábukat agyaggal mázolták be. Sorban állnak, lábukkal dobbantanak a nagy dob ütemére, s közben olyan zajt csapnak, mint egy raj dongó. Közbe-közbe megcsördülnek a lábukon viselt és kezükben szorongatott csörgők. A nézőközönség is tarka látványt nyújt. A férfiak fehér ingben, fejükön vörös szalaggal, az asszonyok virágmintás ruhákban. Ülnek a tér szélén, s fönn is, a házak lapos tetején. Ösi szertartás itt a tánc. Az idegent megtűrik nézőként, de nem szabad sem fényképeznie, sem jegyzeteket írnia. A zekés férfiak a „kacsinákat", a hopi törzs őseinek szellemeit jelképezik. Az ütemes dobbantásokkal a vágyva várt esőt, a föld termékenységét akarják fölidézni. A „kacsinák" körül négy bohócoltözetü férfi, meg néhány bagolyálarcos táncos kering. A nézők jól mulatnak, nemegyszer csendesen elnevetik magukat. Körös-körül csupa rézbőrű, csak ketten vagyunk sápadtarcúak. Ki az a másik? Szemközt ül velem, cowboy nadrágban, indián csecsebecsékkel a nyakában, fején szalmakalappal. Összeismerkedünk. Francia ember, konzul Phönixben, Arizona fővárosában ... Már húsz esztendeje szolgál itt, ö a legkiválóbb szakértője a hopi indiánusok táncainak. — Miért nincs itt egyetlen fehér amerikai sem? — Mert nem kell fizetni. Állapítsanak meg belépti díjat, és tömegesen csődülnek majd ide, — jelenti ki lakonikusan a konzul. Valami igaza van. Az itteni táncokból semmiféle business sem várható. Ezért nem is reklámozzák, aminek pedig az USA-ban nincs rekláma,\az mintha nem is léteznék. kat árusító bolt előtt egy gerendán öreg indián ült, fején tollďisszel. Ceronimo apacs harcos fia, az utolsó indiáné, aki fegyverrel a kezében, néhány odaadó hívével együtt a végsőkig küzdött a szabadságért, a megalázó rezervációs sors ellen. Fiát most egy bolt vette bérbe eleven reklámként. A vevők barátságosan veregetik az öreg indián hátát, és mintha a komájuk volna, letegezik és csak Róbertnak hívják. Amikor tovább utaztam, még jó ideig kisértett képzeletemben egy kép: a bolt előtt nem Róbert ült, hanem a rezervációba küldött fehér kormányhivatalnok. Fején fekete cilinder és csekély borravalóért autogramokat osztogat az indián vevőknek. Utam során egyetlen alkalmat sem mulasztottam el, hogy megtekintsem az indiánok épületeit. Egészben véve majd" Róbert, az apacsok törzsének egyik öreg tagja. nem mind megdöbbentően alacsony életszínvonalról tanúskodott. Nagyon ' sok viskóban a padló csak döngölt föld és pétróleumvilágítás. Sajátos épületfajta a navájó törzs „hogan" -ja. A köralakú kunyhó földből és kövekből, illetve fából épül. Egyetlen helyiségből áll, ott tanyázik valamennyi lakója. Ha a régészek ma kiásnának valahol egy hogant és nem találnának benne vastíizhelyet vagy más huszadik századbeli tárgyat, nyugodtan azt hihetnék, hogy legalább ötszáz vagy ezeréves indián emlékre bukkantak. A navájok törzse egyébként hatvanötezer embert számlál és a legszámosabb az Egyesült Államokban élő indián népek közt. Települési területükön uránércet találtak, kísérőm szavai szerint most ebből szereznek kis pénzt. El sem bírtam képzelni, hogyan élhettek régebben, amikor még nem volt meg ez a bevételi forrásuk ... A navájok közt elképesztőn nagy az írástudatlanság. Az USA-ban élő indiánusok igyekeznek kitörni elmaradottságukból. Végre teljes jogú állampolgárok akarnak lenni, hogy érvényesülhessenek a rezervációk határain túl is, és ne legyenek kénytelenek ketrecbe zárt vadakként tengődni. Ugyanakkor meg szeretnék őrizni nemzeti sajátosságaikat is. Jövőjüket illetőleg különféle nézeteket vallanak az Egyesült Államokban is. Vannak, akik rámutatnak, hogy az utóbbi esztendők során gyarapodott a számuk. Ma mintegy négyszázezren élnek az USA területén. Mások azt jósolják, hogy aránylag hamar beleolvadnak a többi lakosságba. Az apacsok rezervációjában, működő kormányhivatalnok mindössze húsz esztendőt jósol csak a törzsnek. Ezalatt emberré nő fel Jósé és Lucia. A választ majd ők adják meg neki. PREMYSL TVAROH Mukaresti képek [Öl fa 1 1 m S fi A falumúzeum is ott volna a helye a legjobbak között. Štefan Luchian (Í868-1916) szintén jól ismeri népét, gyakori témája a külváros, míg élete második szakában ágyhoz kötötten, betegen, bénán festi színekben tobzódó csendéleteit, virágait. Sokáig állok Otov Bäncila (1872-1944) alkotásai előtt. A kapitalizmussal bátran szembeszegülő művészt — aki különben kitűnő karikaturista is — a „hivatalos" Románia nem akarta elismerni, mellőzte és üldözte. Nem csoda, hiszen például „1907" című festménye, amely a 'kegyetlenül elnyomott parasztfelkelés egyik jelenetét ábrázolja, lázít és harcr

f

l szólít, félelmetesen érzékeltetve a nép törhetetlen erejét, urak iránti gyűlöletét. A Scinteia, a bukaresti sajtókombinát impozáns épülete A város központjából hosszú bulvár vezet a szökőkutakkal, szebbnél szebb sétányokkal, a kultúra nagyjainak, köztük Petőfi Sándornak és Ady Endrének mellszobraival ékeskedő Sztálin-park és az első világháború után .emelt diadalív mellett a már távolról látható épületóriás, a Scinteia nyomdaipari kombinátus felé. Magasságát, méreteit tekintve bátran nevezhetném felhőkarcolónak és mégis ebben az esetben nem ta-» láló ez a szó, mert a Scinteia qrandiozitását elsősorban nem ebben kell keresnünk* hanem építészeti megoldásában, tömbjének karcsú vonalaiban, ízléses kivitelezésében és abban, hogy minden modernsége ellenére

1" megőrizte "a román építészet népi forrásokból táplálkozó haqyomáTheodor Aman: Cigánylány (olaj) nyait éppúgy, mint Moszkva épületóriásai az orosz népi elemeket. Bukarest új életének, szocialista korának és korszellemének jelképe lett szememben ez a nagyszerű létesítmény. Falai között nemcsak a legtökéletesebb technikát találjuk meg, hanem azoknak az intézményeknek egy részét is, amelyekre rendkívül felelősségteljes szerep hárul az emberek nevelésében. *Ide összpontosították szinte az egész fővárosi sajtót. a különféle folyóiratok, napilapok szerkesztőségeit, megtaláljuk itt a legnagyobb iqényeket is kielégítő lap- és kö/iyvnyomdát, a kulturális és művelődési minisztérium egyes osztályait és a sok száz dolgdzót szolgáló különféle szociális intézményeket. Itt ismerem meg közelebbről az Előrének, a Román. Népköztársaság néptanácsai magyarnyelvű napilapjának szerkesztőségi qárdáját, amely igazi elvtársi szeretettel foqad. Neraes Gizella elvtársnővel — későbbi kísérőmmel - járom végiq a nyomdaipari kombinátus részlegeit. A kézi és qépi szedőtermekben, a mélynyomásban, az autó- és a monotípiában énpúqv mint a kalanderben, a rotációsban és az expedícióban rend és tisztasáq uralkodik. Hatalmas ablakok szórják a fényt a gépek mellett szorqoskodókra, akik a tudás fényének továbbterjesztői abban az orszáqban, amelynek méq tíz évvel ezelőtt komoly problémát okozott a múlt qyászos örökének, az analfabetizmusnak a leküzdése. Német, maqyar, indiai és csehszlovák látogatókkal együtt csodáljuk a majdnem száz méter hosszú szovjet körforqó qépcsoportot. — Milyen a teljesítménye? — kérdem a gépmestert és nem akarok hinni sem a lefordított szónak, sem a fülemnek, .amikor hallom a határozott választ: — Egy óra alatt 720 ezer példány '— és kedvesen rámmosolyog, mintha a viláq legtermészetesebb dolqát említené. Pedig de sokat mond ez a szám, nemcsak a technikáról, hanem az emberekről is. Mert nem nyomhatna a rotációsgép ennyi példányt, ha az emberek nem igényelnék, nem olvasnák az újsáqot, ha nem akarnának többettudók, műveltebbek, szélesebb Iátókörűek lenni. Kertész Salamon, az Előre egyik idős szedője, amikor azt kérdeztem tőle, nincs-e náluk baj a szedéssel, mert norma nélkül dolgoznak, minden kérkedés nélkül ezt válaszolta: — Norma ugyan nincs, de öntudat az van ... ^ Igei), azt a 720 ezres óránkénti példányszámot is nemcsak a technika hallatlan fellendülése, hanem az öntudat izmosodása is magyarázza ... A nemzeti képtár Múzeumok és képtárak bőven vannak Bukarestben. Egyike a leqszebbeknek a Galéria Nationala, a Nemzeti Képtár. A romániai festészet és szobrászat legkiválóbb alkotásait találjuk itt, a XVI. századtól kezdve napjainkig. Hiába keresne az ember néhány sort ezekről a művekről az 1935-ben Budapesten kiadott Éber László féle Művészeti Lexikonban, hiába lapozná fel a két kötetes, több mint 1200 oldalas átdolgozott kiadást az „R" betűnél, legalább néhány mondatot remélve, a román képzőművészetről. Hasztalan próbálkozás volna. Méq a román festészet klaszszikusairól, csúcsteljesítményeiről egy sző nem sok, annyi sincs benne! Nem vagyok képzőművészeti szakértő, de annyit meg tudok állapítani, hoqy például Nicolae Grigorescu (1838-1907), a templomfestőből lett franciaorszáqi ösztöndíjas, paraszti nyomort híven ecsetelő, galíciai zsidótípusokat és a román-török háború egyes jeleneteit megrázó erővel, lenyűgöző formaérzékkel megörökítő képei nemcsak román, hanem viláqviszonylatban is számottevők. Lényegében ugyanez vonatkozik Theodor Áman-ra (1831-1897) is. Ciqánylánv című festményének például minden vonala, színárnyalata, atmoszférája eqy életre mélyen beáqyazódik az ember tudatába. Naqy realista a szintén Franciaorszáqban tanult Ion Andreescu (1850-1882), aki a természet felfoqásában, átélésében méq Grigorescunál is mélyebb, költőibb. Egy parasztlányt ábrázoló festményéről a nyomort, a kizsákmányolást, a sanyarú életet minden szónál kifejezőbben elítélő szempár néz le ránk. H

a csak ezt az eqy képet festette volna meg ez a fiatalon, gümőkórban meghalt művész, akkor A romániai folklór méq gazdagabb és változatosabb, mint a maqyar vagy a szlovák és hozzá kell tennünk azt is, hogy meqőrzöttebb is. A szabad térben, természetes környezetben a Herästräu tó mellett fekvő bukaresti néprajzi múzeum, a Muzeul Satului pedig a maga nemében eqyedülállónak mondható. Több mint harminc, fából, kőből, vályogból készült falusi ház, templom és szélmalom került ide az ország minden részéből, köztük a legréqibbek a XVIII. század elején épültek. Képviselve van itt szinte minden tartomány, a naqybányai éppúqy, mint a kolozsvári, a ploesti meg a pitestii, a craiovai és a temesvári, az ország minden vidéke és nemzetisége. Nemcsak a házak külseje, hanem berendezése is dicséri a nép üqyesséqét, ízlését, művészetét, amely ma már teljes egészében kibontakozhat és érvényesülhet. A Petőfi Sándor Művelődési Otthon Bukarestben valamikor annyi maqyar élt, hogy Budapest után a második legnagyobb „maqyar" városnak tartották. Természetesen a rohamosan fejlődő városban már más a helyzet, de hozzávetőleges becslések szerint ma is mintegy 70—80 ezer maqyar lakosa van. Ezért vettem örömmel a meghívást, hogy eqy este vegyek részt a nemréqen többmillió lejnyi költséggel átépített Petőfi Sándor Művelődési Otthonban Fazekas Mihály Ludas Matyijának bemutató előadásán. A hatalmas terem zsúfolásig megtelt. A szülők naqy része magával hozta gyermekeit is, hadd lássák, miként náspángólja el a nép igazát képviselő Ludas Matyj három ízben Döbrögi uramat. Nem játszottak hivatásos színészek, de a lelkesedés, az akarás, sőt a címszereplő esetében a komoly tehetség sem hiányzott. Mégis valami nagyon-nagyon nyugtalanított és zavart. Kettenhárman ugyanis ideqen hanqsúllyal ejtették ki a maqyar szavakat. A szünetben elpárolgott miinden agSzélmalom a falumúzeumban (Gály I. felvétele.) qodalmam. Megtudtam, hogy az egyetem nyelvészeti karának nemcsak maqyar, hanem román hallqatói is szerepeket vállaltak a . Ludas Matyiban. A maqyar Tóth Mártával és Mészáros Gabival eqyütt a román Ida Fegelstein és Vasile Bicoit is játszott. A maqyar közönség többszöri nyíltszíni tapsával értékelni tudta ezt. A romániai népek testvéri eqyüttélésének parányi példája volt ez a közös előadás s mégis úqyhiszem: jellemző példája. GÄLY IVÄN O Legutóbb az épülő Bukarest,

J' ről írtam, most pedig szeretném olvasóinkat egy kicsit beavatni ennek a városnak kulturális életébe. Őszintén bevallom, időmből valahogy nem futotta a színházak és a mozik műsorának, megtekintése, hiszen három ízben ugyan, de összesen négyöt napot töltöttem itt és ez bizony a sok látnivalóra nagyon, de nagyon kevés. Mégis egy kis ízelítőt a város szellemi életéből is kaptam és talán nem lesz érdektelen beszámolnom róla. A SCINTEIA ftj SZÖ 6 * 1959- július 4.