Új Szó, 1959. július (12. évfolyam, 180-210.szám)

1959-07-04 / 183. szám, szombat

'Anna Seghers: ' Üt az éjszakából Anna Seghers a HÉT KERESZT című regényével lépett az új, igazságos rendért küzdők élsorába. Mexikói emigrációs évei alatt vetette papírra a nagy német írónő e nagyerejü, hatalmas vádját a fasizmus barbársága, a faji őrület, s a szabad gondolat megtiprása ellen. Hét fogoly a csodával határosan ki tud menekülni a gyűjtőtábor poklából; a regény ezeknek sorsát kíséri a szökés pillanatától a keresztfáig, amelyen elfogatásuk után kínhalált szenvednek. Döbbenetes' és megrázó a regény realitása, mintha a hét fogoly keserves sorsát maga az írónő szenvedte és élte volna végig. Ugyanez a szívet szorongató döbbenet fogja el az olvasót, amikor az írónő tJT AZ ÉJSZAKÁBÓL című regényébe mélyed el. Anna Seghers ezt a művét még Németországban, emigrációja előtt, 1932-ben írta és „Die Gefährten" — Társak címmel jelentette meg. Magyar, lengyel, bolgár, olasz és kínai forradalmárok harcait és szenvedéseit ecseteli benne a világháborút követő években, majd életük folyását figyeli az emigrációban, ahová a tomboló reakció elől mentik puszta életüket. Vádirat és szinte egy lélegzettel világgá kiáltott tiltakozás a könyv, mint úgyszólván Seghers minden munkája. Nem könnyű olvasmány, a bestialitások képe nyomasztón telepszik az olvasóra, különösen arra, aki nem ismeri az első világháború után uralkodó kerülő sötét reakciós erők kegyetlen és véres tombolását. Az első fejezetek kíméletlen őszinteséggel leleplezik a fasiszta magyar ellenforradalom állatías arculatát; a magyar szocializmust leveri a reakció. börtön és halál, szörnyű embertelen kínzás vár a nép legjobbjaira. A párt illegalitásba kényszerül és aki teheti, menekül a Horthy pribékek, Héjjas-legények és tisztek állatiassága elől. Akit kihallgatásra visznek, tudja, hogy összetört testtel, félholtan kerül vissza a levegőtlen, fénytelen zárkába, de árulóvá nem válik, inkább a halált választja. Elbuknak a lengyel forradalmárok is, de talpra állnak újra és újra, a legvadabb reakció idején törhetetlen bátorsággal küzdenek tovább; a börtönben az öreg Solonienko tanítja á'

:'fíatál Janeket," hogy-kiszabadulva a hlyére álljon és tudatosabban folytathassa harcát mindazok helyett, akik kidőlnek a sorból. A bolgár Dimovok és Dudovok sorsát ecsetelő fejezetekben egyszerre megcsap ennek a könyörtelenül realista írásnak mélyen meleg emberi lírája és forradalmi pátosza. 1923ban a belföldi és külföldi tőke szövetsége összezúzza a bolgár munkásparaszt fölkelést, de a tűz, a forradalom tüze nem alszik el és a harcot tudatos hittel vállalók mellé ösztönszerűen felsorakozik a? egész nép. Olyan megmozdulás ez,* mely jelzi, ha újra fellángolnak a harcok, a mérhetetlen áldozatok megtermik gyümölcsüket: a szabad életet, a szabadságot. Itt ezekben a fejezetekben megszűnik az a hiányérzésünk, amit az írás riportszerűsége és minden realizmusa mellett expressziós előadásmódja kelt. A kissé zilált és hevenyészett képek egésszé állnak össze, meglátjuk az író célját, hogy a különböző nemzetekből fakadó forradalmároknak nem az egyéni sorsa a fontos, hanem a forradalom ügye, a szocialista harc értelme, az ember fölszabadítása a dühöngő fasizmus láncai alól. „Nincs jogunk az élet leírására korlátozódni, mert nemcsak azért írunk, hogy felmutassuk, megmutassuk a világot, de azért is, horiy megváltoztassuk", ez Seghers hitvallása és ezt érezteti a regény is: ébreszt, riadót ver, a közönyöseket is arra készteti, hogy meglássák a feltörő sötét erőket, az újjáéledő fasizmust, amely a világot új gyötrelmekkel és megpróbáltatásokkal fenyegeti. 1932 óta nem egy tudományos munka vagy regény hitelesebben és müvésziebben rántotta le a leplet a különböző ellenforradalmak reakciós erőiről - Seghers Hét keresztjét is idesorolhatjuk. Az Ot az éjszakából-t e művek merész előfutárjaként üdvözölhetjük, amint azt Barta Lajos a könyv kitűnő utószavában megállapítja. Tegyük még hozzá, hogy Seghers regénye főleg közvetlenségével hat ránk, mintha megannyi személyes élményről volna szó benne és ez a közvetlenség ma is, több mint negyedévszázaddal a regény megírása után frissen, az igazság megdönthetetlen erejével hat. E, Charles Vivian: Robin Hood Jókai és Mikszáth mellett gyermekkoromnak egyik legkedvesebb írója Walter Scott volt. Különösen Ivanhoe c. regénye kapott meg romantikus hevületével és kalandosságával. Egyik főhőse. Robin Hood minden tekintetben alkalmas volt arra. hogy képzeletemet felgyújtsa. A kezdeti középkornak ez az angol Rózsa Sándora a sejtelmes titkokkal teli sherwoodi erdőben élt híveivel együtt és onnan támadt rá Nottingham városának dölyfös uraira, a szegényeket sanyargató normán főurakra és a gazdag kolostorokra. Az elnyomottak és szegények képviselőjeként lépett fei ez az angolszász nemesember a normán önkényuralommal szemben. A balladák világának minden szépsége övezte homlokát, a kard, a vitézség, a bátdrság és szabadság embere volt a haramiának bélyegezett Robin Hood, akit a Szentföldről visszatérő OroszIányszívü Richárd a sherwoodi megve királyi bírájává és legfőbb tanácsosává tett. A Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó jóvoltábó! ma fiatal olvasóink találkozhatnak az óangol népballadák rokonszenves hősével, Huntingdon grófjával, a jog és igazság örökös 1 őrizőjével Angol-honban, akinek „nevét a gazdagok házában éppúgy nem emlegették évszázadokon át, mint ahogy nem említik akasztott ember házában a kötelet". Igaz, ezúttal nem Walter Scott, a nagy regényvarázsló kelti életre a legendás hírű Robin Hoodot és víg cimboráit, Csipet Jánost, a mázsás testű Zeke barátot, az aranytorkú dalfaragó Dávidot, — hanem egy jóval kisebb tehetség, Charles Vivian angol író. Vivian lényegesen kisebb terjedelemben, mindössze 132 oldalon marokra fog néhány kalandot, egészséges humorral ecsetelte, miként tör Robin Hood borsot az igazi harácsolok és rablók orra alá. Nemrég itt e hasábokon egy orosz ifjúsági regényre, Szolovjev bűbájos és mulatságos CSENDHÁBORlTÖKjára hívtam fel olvasóink figyelmét. Most önkénytelenül össze kell hasonlítanom a két legendás alakot, a középkor e két lázadóját, igazságkeresőjét és igazságosztóját. Robin Hood talpig fegyverben áll, a nyíllövésnek nagymestere, félelmetes pallosával páncélt zúz és nem retten vissza vért ontani, Iwgy az igazságot érvényre juttathassa. Naszreddin, a Csendháborító nem jár karddal, páncélja nincs, csak roppant fürge esze és leleménye van, amellyel túljár Bokkhara emirjének minden tudósán. Az adomázó kedvű, furfangos Hodzsa egy csepp vérontás nélkül éri el célját, a szelleme fegyverével, a gúny nyilaival végez ellenfeleivel. Ki volna a nagyobb hős, az életrevalóbb? Egyforma sötét erők ellen hadakozik mind a kettő, ' Naszreddin talán még kegyetlenebb hatalmak ellen, de nem kétséges, hogy ez a soha meg nem hátráló, életrevaló, ravasz és leleményes Hodzsa a rokonszenvesebb, mint a ballada nehéz, vérgőzös köréből kilépő nemes angol haramia. EGRI VIKTOR Teljesül a dolgozók kívánsága: Olcsóbbak lesznek a festmények Ü9y szorítja ki a képzőművészet terén a giccset az igazi alkotás, mint ahogy az irodalomban a klasszikusok kiszorították a ponyvát. Minek érdeklődnénk a semmitmondó ponyvaregények iránt, amikor a klasszikusoknál (elfedeztük a jok-sok szépet és jót? Gs kinek kell a semmitmondó giccs, ha ismerjük az igazi alkotások gyönyörűségét és értékét? Az irodalomból a jó, az igazi aránylag olcsón beszerezhető. Más a helyzet a képzőművészet terén. Egy-egy festmény bizony jó drága. így bármennyire is tudjuk az értékkülönbséget a giccs és a művészi alkotás között, sokszor akaratunk ellenére sem válhatunk a művészi értékek tulajdonosává. Pedig nemcsak a könyvek, a festmények esetében is egyre nő a szép és jó — az igazi iránti igény. Ezt legjobban a szocialista kultúra kongresszusa előtt rendezett összejöveteleken elhangzott felszólalások bizonyítják. A dolgozók nemcsak több jó filmet, könyvet és színdarabot, hanem több jó festményt Is kértek. Természetesen azt is megjegyezték, hogy a jó festmények ne legyenek megfizethetetlenül drágák. A megjegyzéseket művészi életünk dolgozói helyesnek találták. A szocialista kultúra kongresszusa után — ahol szintén szó esett e kérdésről — az illetékesek nyomban hozzáláttak a dolgozók kérésének teljesítéséhez. A kongresszustól mindöszsze néhány hét telt el s az eredmény máris kézzelfogható. Bratislavában július 1-én a Majerník galériában megnyílt egy kiállítás, ahol mintegy 60 festőműyész számos művészi alkotása kerül a régi árakhoz viszonyítva jóval olcsóbban eladásra. A kiállítás nagy előnye, hogy a képek az összérték 15 százalékának lefizetése után havi részletre is megvásárolhatók. A kiállított művek szerzői között olyanok vannak, mint Janko Alexy érdemes művész, Ladislav GundI, Szalay Géza, Greiner Sybil, Barta Gyula és más neves alkotók. Kulturális forradalmunk mai szakaszában tehát már arra törekszünk, hogy a művészi festmények az egyszerű ember számára se legyenek megfizethetetlenül drágák. Hasonló kiállításokat más városokban, sőt nagyobb üzemekben és szövetkezetekben is rendeznek majd. A giccseket kiszorítják a szép és értékes alkotások. A kezdeményezést, mely a dolgozók kívánságának beszédes teljesítése, csak helyeselni lehet. Itt azonban meg kell még valamit jegyeznünk. Köztudomású, hogy az elkövetkező néhány év alatt, 1970-ig 1 200 000 lakás épül. Ha minden család csak egyetlen rendes képet akar, ez magában is rengeteg. Az igény és művészi értékérzék azonban azoknál is fejlődik, akiknek már van lakásuk, de még nincs rendes képük. Idővel ezek a családok is akarnak valamilyen festményt. Ha mindezt egybevetjük, annyi képre lesz szükség, hogy az igényeket sokszor akkora festőgárda sem elégíthetné ki. Ezért kell gondolni az ismert képek művészi reprodukcióira. Nem vagyunk a reprodukciók hívei. Azt valljuk, inkább egy eredeti kép, mint akárhány reprodukció. Ha azonban az eredeti kép beszerzésére még nem nyílik minden esetben lehetőség, sokkal inkább egy szép reprodukció, miht egy értéktelen giccs. Reprodukciókban általában nincs hiány. A hiba „csupán' az, hogy a reprodukciótermelés túlnyomóan kevéssé ismert művészek csendéleteiből és tájképeiből áll. A selejt, a

1 giccs ellen csak úgy küzdhetünk, ha i reprodukció formájában is a legjobbat, a legszebbet adjuk. Az illetékesek, akik azon fáradoznak, hogy a szép képek olcsón kerüljenek a dolgozókhoz, bizonyára erről a kérdésről sem feledkeznek meg s a jövőben reprodukciókban sem adnak selejtet. BALÁZS BÉLA Megjelent az Irodalmi Szemle legújabb száma Színes köntösben, gazdag tartalommal jelent meg az Irodalmi Szemle ez évi második száma. Az új számban a szerkesztőségi cikken kívül Lórincz Gyula, Dobos László, Egri Viktor, Szabó Béla és Tóth Tibor tollából olvashatunk cikkeket a kulturális forradalom kérdéseiről. Elbeszélést Nagy Irén és Jozef Horák, regényrészletet Egri Viktor és Szabó Béla, verseket Csontos Vilmos, Ozsvald Árpád, Ásguthy Erzsébet, Tőzsér Árpád, Gyüre Lajos, Zala József és Bábi Tibor írt az új számba. Az Irodalmi Szemle bőven foglalkozik Magyar és a Szlovák Tanácsköztársaság emlékével; a negyven év előtti eseményekről Vietor Márton, Mikuláš Beňo, Majer Vilmos, Kovács István, Kovács Gyula és Fogarasi László számol be. Az új szántban gazdag anyag található a Látóhatár, a Disputa, a Figyelő, a Színházi figyelő és a Nyelvművelő rovatokban is. ___________ (b) A Weimari Goethe-Schiller Archívum helyiségeiben nagyszabású kiállítást rendeztek azokból a Goethekorabeli értékes kéziratokból, amelyeket a szovjet hadsereg katonái mentettek meg a háború alatt és a szovjet kormány most visszaadott az NDK-nak. + \ Moszkva egyik legnagyobb könyvesboltjában külön osztályt nyitott a Krokogyil, ahol kizárólag szatirikus irodalmat, szovjet és külföldi humoros és szatirikus lapokat árusítanak. Az új osztály falaira neves szatíraírók és rajzolók karikatúráit festették. Á G Ó C S VILMOS: OTEJLES JÁNOS ALMA KESKENYEDŐ, hosszú árnyékok jelezték a közelgő estét. A Nagyhegy sziklái vörösen izzottak a nyugvó nap fényében s az eddig mozdulatlan levegőben könnyű szellő szárnyalt. Ezt érezte az öreg Köteles János is, aki az udvar még napsütötte sarkában egy tönkön gubbasztott. A ráhulló vörös fényben még idősebbnek tűnt, mint valójában volt. Sovány újjai görcsösen szorítottak egy kifényesedett botot. Gyérpillájú szemeiben tompa fény hunyorgott. S az arca .. t Egy hosszú, örömet, mosolyt zsugorin osztó élet sok-sok állomása vésett mély árkokat ebbe az arcba. A nélkülözést, a sovány falatot, gondjait jelezték a homlok redői. A holnapért vívott harc vésett ráncot a száj két sarka mellé. Nehéz élete volt az öreg Köteles Jánosnak világéletében. Gyerekkorát állandó éhség kínozta. Férfikora a taposómalom sívárgása volt. Sok gyerek, kevés kenyér, s gond, gond, gond... — mást nem is igen tud mondani a múltról. S mindennek a tetejébe a végrehajtás harcminckettöben... Ki érti ma meg azt a rettenetes küzdelmet, azt a tengernyi szenvedést, amit a pár hold föld és a kis házacska megszerzése követelt tőle? Kinek magyarázná ma, hogy az életét, a boldogságát adta érte? S elvesztette...'. El kellett vesztenie, mert a hatalmasoknak kellett Köteles János pár holdacskája és kicsi vályogháza. Sem a könny, sem a jajszó nem segített s ő úgy állott az élet derekán kifosztva, mint a lombját vesztett tölgy a novemberi szélben. Ezért volt ilyen az arca s a szívébe gyakran ma is belényilalt a sajgás ... Megborzongott. A napfény már csak színes sejtésként villogott az udvar sarkában, a levegő is hűvösebb lett. Ajtónyílásra riadt fel gondolataiból. A szép, új ház ajtajában lánya állott kiöltözötten, csinosan. — Hányszor mondjam még, hogy jöhet vacsorázni? — mondotta; hangja ingerülten csengett s már vissza is fordult a házba. Az öreg Köteles János szíve, mint mindig, most is beleremegett a hangba. Igen, ezek a rideg szavak jelzik, hogy közötte és lánya között áthidalhatatlan szakadék tátong. Mióta az asszony — a felesége — elment oda, ahonnan nincs visszaút, keserű lett az öreg sorsa. Nagyon rosszul bánnak vele. A veje is. Mert velük él. De nem a nyakukon. Mert szép nyugdijat kap) ilyen idős ember nagyon jól megélhet belőle. S ő az utolsó fillérig nekik adja. Csak néha kér pár koronát dohányra. Mégis rosszabbak hozzá, mint az idegenek. Pedig nem is lakik a szép új házban, amit két éve építettek az ö segítségével is. De neki a ház mögött van egy kis szobája, ahol alszik, Nem akar terhükre lenni. S hová is mehetne? Gyerekei szanaszéjjel a világban, meg aztán ő nem is akar innen elmenni idegenbe. Ideköti a tengernyi átélt nyomorúság, de nem engedi az a kevés öröm sem, mely a hegyek közé zárt faluban elviselhetővé tette a holnapvárást a nehéz napokban. EZÉRT MARAD továbbra is ebben a nagy, idegen házban, lányánál, aki ingerült és rossz hozzá. Pedig összes gyerekei között talán ez kapott az élettől a legtöbbet. Mérnökné, úri aszszony lett. Tán ez is a baj, ezért r estein csizmás, pipás édesapját. Pedig már a faluban is beszélik, hogy a mérnökné hogyan bánik apjával, az öreg Köteles Jánossal. Lassú léptekkel halad a ház felé. Gondolatai darázsrajként követik. Nem vágyik ő semmire, csak egy kis szeretetre, ha azt kaphatna tőlük. Ha most megkérdeznék tőle, apa, nem fázott meg, vigyázzon, ilyenkor még foga van az időnek, vagy valami hasonlót, ha szólnának hozzá... De nem. A fehér konyhában hűvös csend uralkodik. Az asztal sarkán, mint naponta rendesen, tányér van, mellette kenyér. Az ő vacsorája. Enni kezdett csendesen, öregesen. — Kellene egy pár korona dohányra — szólalt meg bátortalanul, két harapás között. — Már megint? Hiszen a napokban adtam pénzt. Elpipázza az egész nyugdiját, ki győzné magát pénzzel? — ömlött a szó az asszonyból, miközben hideg szemmel mérte végig a csendben falatozó öreget. — Van annak már két hete is, hogy dohányt vettem — védekezett bátortalanul az öreg s letette a kanalat. — No és? Tudja, mibe kerül v a koszt, a ruha s a többi minden? — csattant fel a mérnökné. — Dehogy tudja, magának a bűzös pipán kívül semmire sincs gondja. Hiszen mindig a könnyebb oldaláról fogta fel a dolgokat. Maga még a készet, a magáét sem tudta megbecsülni, a házát, földjét is elkönnyelműsködte. A szörnyű igazságtalanság jéggé dermesztte az öreg Köteles János szívét. Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen? Hogy ő elvertje a földjét? Hiszen az egész falu tudja, milyen világ volt akkor, hogy napirenden volt a végrehajtás, s nem ők voltak az egyedüliek a faluban, akiket ez a sors sújtott. Rettenetes indulat dűlt benne, de szót sem tudott szólni. Egy pillantást vetett a lassanként kihűlő ételre s köny' nyeit nyelve, tétova léptekkel indult az ajtó felé. Merev lábakkal haladt a kapu felé, ott megtorpant. Hová? Merre? Tétován indult meg, mindegy, merre, keSerű gondolatai hajszolták. Elkönnyelműsködte! — hallotta minduntalan lánya hangját. Éveken át nem tudott rendes munkához jutni, nem tudott adósságot törleszteni. Kenyérre alig telt, meg ruhára. De mit tudja ezt ma a lánya, a tejben-vajban úszó hidegszívű mérnökné, aki nem is sejti, mi a gond ... VÍVÓDÁSA EGÉSZEN elfoglalta s alig vette észre, hogy valaki a nevén szólítja. — Éppen Köteles bácsival akartam beszélni. De jó, hogy találkoztunk — mosolygott rá Kerekes, a nemzeti bizottság titkára s csatlakozott az öreghez. — Velem? — az öreg hangja remegett a felindulástól. — Igen, egy kis beszédem volna Köteles bácsival, — s a titkár hangja valahogy zavartan csengett. — Nem tudom, hallottae már Köteles bácsi, hogy a szomszéd faluban a grófi nyaralóban pihenóházat rendeztünk be az idős emberek számára, akiknek ott otthont nyújtunk. A nemzeti bizottságon szóba került Köteles bácsi helyzete is és beszélgettünk róla... — Az én helyzetem? — bámult az öreg. — No, igen, szóval, hogy is mondjam csak... — közdött a szavakkal a titkár — hallottunk egyet-mást arról, hogyan él azokkal — intett a háta mögé — és ... és ... Köteles János nem felelt, a titkár zavartan elhallgatott. Rossz jelnek vette az öreg hallgatását. Attól tartott, hogy megsértette. Ojra szólni, magyarázni akart. Ekkor az öreg váratlanul megszólalt. — És miért törődtök ti velem? — tette fel hirtelen a kérdést. — Furcsa kérdés — felelte zavartan Kerekes. — Hát csak azért törődünk, mert ez a kötelességünk. Nemcsak magával, mindenkivel törődünk ma. Fiatallal, öreggel egyaránt. Ezért rendeztük be a grófi nyaralót is pihenőháznak az öregek számára, hogy legyen, ahol zavartalanul élvezhetik az őszt. Kerekes szavai úgy hullottak Köteles János szeretetre vágyó lelkébe, mint a búzaszemek a frissen szántott földbe, s ott nyomban csírát eresztettek. S ebből a csirából egy csodálatos növény kalászosodott ki, amit úgy hívnak, hogy hála. Sokáig, még jó sokáig beszélt az öregnek a titkár. Olyan ' dolgokat, amelyek szíve mélyéig mégrendítették az öreget. Pihenőház? Csend ... derű ... öröm ... nyugalom! S talán szeretet is? Már jánosbogárként ragyogtak az első csillagok a mélyfekete tavaszi égbolton, amikor búcsúra lendült két kéz, teljes egyetértésben. — Szóval holnap reggel, de el ne felejtse! — veregette meg az öreg vállát a titkár. Még sokáig állt és szerető tekintetével követte az öreget. Köteles János megkönnyebbülve ballagott hazafelé. Otthon, barátságtalan, kicsi szobájában, a sápadt petróleumfény vetett világosságot az öreg gondolatokba merült arcára. Szeméből eltűnt a kétségbeesett tanácstalanság, halvány mosoly derítette fel keserű, ráncos arcát, amikor öreg teste elnyújtózott a nyikorgó ágyon. A fá-radtság lassanként eltörölte az ébrenlét és az álom határát: Hatalmas, fé-' nyes teremben látta magát. Virágos, terített asztalok hosszan sorakoztak a teremben. A falakon szép képek, olyanok, mint veje, a mérnök szobájában. S a terem végén az ajtóból eziis» töshajú, mosolygós nénikék. pirosan. bácsikák léptek ki sorjában. Közöttük van ö is. Az asztalfőre kerül. Vidám beszéd fűszerezi az ebédet s ő nevet, úgy nevet, mint már nagyon, nagyon régen ... MOSOLYGOTT AKKOR IS, amikor az éjszaka a hegyek mögé vonult az első napsugarak elöl, akkor is, amikor kezében pici batyújával, kilépett a szép, új, de hideg ház kapuján. Mosolygott, mert tudta, sejtette, hogy az éjszakai álom most már egybeolvad a valósággal, s csendben, derűben, örömben lesz része. És talán egy kis szeretetben is ... ftj SZÖ 7 * 1959- július 4.