Új Szó, 1959. július (12. évfolyam, 180-210.szám)
1959-07-25 / 204. szám, szombat
t {HOMOKI ERIS Ó: t * * * Nem jöttem... Nem jöttem csodának, délibábos képnek, amit az emberek ámulattal néznek. Üstökös se vagyok titokzatos égen, nem jelzek háborút, békés a beszédem. Akkor hát mi vagy? Ezt jogosan kérded. Munkás vagyok, harcos, és a Békét védem! Új könyv a csehszlovák-magyar kapcsolatokról Václav Beránek két ostravai motívuma A nevelés nem lehet kétarculatú BEZÁRULTAK az iskolák kapui. A.növendékek nagy része táborozásra ment vagy készül. A magyar gyermekek többnyire szlovák vidéken fognak táborozni. Ennek kettős célja van. Egyrészt megismerik hazánk természeti szépségeit és történelmi nevezetességeit, másrészt könyebben elsajátítják a szlovák nyelvet, amelyre nagy szükségük lesz, ha elhagyják a középiskola padjait, és főiskolára, szakiskolákba mennek, hogy a magas fokú szaktudás elnyerésével bekapcsolódhassanak a legnagyobb és legszebb munkába: a szocializmus építésének befejezésébe. Az ilyen táborozás elmélyíti a jövő nemzedékében a szocialista hazafiság mellett — a proletár nemzetköziség szellemét is. A szülők ma már nem idegenkednek gyermekeik nyári táborozásától, s egyre nagyobb azon szülők száma, akik a kis anyagi áldozatoktól sem riadnak vissza, ami az ilyen táborozással jár. S még egy örvendetes jelenség is észlelhető volt például a nagymegyeri járásban. A JNB tanácsának iskolaügyi és kulturális osztálya nyilvános népgyűléseket rendezett a szülők számára. Mindenütt szép számban jelentek meg a szülők, hogy végighallgassák a más községek középiskoláiból delegált igazgatótanítók előadásait. Mélyen átgondolt előadásaikban az előadók rámutattak arra, hogy a mi szocialista iskolánk a materialista tudományos világnézetből kiindulva neveli a gyermekeket. A természet törvényszerűségei, a modern technika és kutatások vívmányai alapján a serdülő ifjúság tudatosan elsajátítja ezt a világnézetet, éspedig nemcsak a biológia, a vegytan és matematika szakaszán, hanem a társadalmi élet fejlődésében, a népek történelmében is. A csoda, a természetfölötti lény régi, elévült tana ma már nem igen ver gyökeret az iskolás gyermek lelkében. Azonban ennek az örvendetes fejlődésnek az útján még sok gátló és fékező jelenséggel találkozunk, éspedig főleg a szülők részéről. A régi, hagyományos szokásokkal, az idealista nézeteket vaLló szülésnek még elég jelentékeny része sokszor kétkedést kelt a gyermekben. Sok gyermek nem tudja megérteni, hogy tulajdonképpen melyik a helyes nézet, a materialista vagy az idealista? SOKSZOR TANÚI vagyunk annak, hogy egy és ugyanaz a gyermek a pioníreskü szigorú betartását becsületbeli ügyének tekinti, de ugyanakkor a szülők kívánságára az idealista nézet tanát is tanulja. Az egyik szülői értekezleten az előadó éppen ennek a kétarculatú nevelésnek káros hatására mutatott rá, mely gyakran kibillenti a serdülő ifjúság lelki egyensúlyát. Mert hiszen ma már a 14 — 15 éves iskolásgyermek kézenfekvőnek találja, hogy nem egy természetfölötti lény, egy isteni csoda révén repül ma a szovjet műbolygó a Nap körül, hanem a technika vívmányai alapján szerkesztették meg a szovjet tudósok a szputnyikokat. Vannak azonban olyan szülök, akik ugyan már nem hisznek sem a csodában, sem a természetfölötti lényben, de családi hagyományból, a nagyszülőkre, sokszor pedig csak a szomszédra való tekintettel, gyermekeiket még idealista szellemben nevelik. Eszembe jut egy személyes élményem. Amikor az első világháború befejeztével és a győzedelmes Nagy Októberi Szocialista Forradalom után Oroszországból hazajöttem, nálamnál két évvel fiatalabb húgomat felvilágosítottam az ott elsajátított materialista nézetekről. Édesanyám roszszallását fejezte ki e fölött s én fiatalos hévvel csak azt mondtam; — Anyám, Te még 1848-as gondolkodású vagy, pedig már 1919-et írunk. Mi ma új történelmi korszakban élünk, amely hazánk dolgozó népének a marxista-leninista tanok gyakorlati alkalmazásával megnyitotta az utat a szocializmus építésének befejezéséhez. Ennek egyre jobban érő gyümölcseit élvezik nemcsak az idealista nézettel végleg leszámolt szülők, hanem azok is, akik még mindig annak befolyása alatt állnak. S itt kell a maradi szülőknek elgondolkozniok. Meg kell érteniök tanítóságunkat, az új tanítási módszereket. Ne szégyejjék önbírálóan beismerni, hogy milyen helytelen a cselekedetük akkor, amikor megingatják gyermekeik lelki egyensúlyát. Ismerjék be, nem a fohászkodások eredménye az, ami itt körülöttünk, javunkra a felszabadulás óta létrejött. Ismerjék be nyíltan, csakis a materialista világnézet gyakorlati megvalósítása teszi lehetővé, hogy gyermekeik pirospozsgás arca az egészségtől-majd ki csattan. MEG KELL TALÁLNUNK a szülök és tanítók közös útját, hogy megszüntessék a gyermekek kétarculatú nevelését. Az élet kerekét visszaforgatni nem lehet. Minden, ami régi, elmúlik, s helyébe jön az új. így van ez a világnézettel is. Az idealista világnézet már idejét múlta s helyét elfoglalja a materialista tudományos világnézet. KOPPER JÁNOS NDÖLATQIK A NOVEILILÄIROIL 1|\ z első republikában irodalmunk növésben legelmaradottabb műfaja a regény volt. A széppróza ugyanakkor a novellában szökött virágjába. Darkő István, Egri Viktor, Lányi Menyhért, Sándor Imre és Tamás Mihály novellákat írtak és nem elbeszéléseket. Irodalmunk mai harmadvirágzásában megfordult az arány: vannak regényeink, melyek megérdemlik a regény nevet, de elbeszélő-irodalmunk egy helyben topog, nem tör ki tehetetlenségi köréből: formában és tartalomban megrekedve nem mozdul, minőségileg stagnál. Még mindig elbeszéléseket olvasunk, de novellára még mindig nem bólinthatunk igent. Novellaírót akarnánk avatni és a „végre"-örvendezés csak nem akar torkunkból előtörni. Kezdünk a várakozásba belefáradni és elfásulni. Feltűnő és megmagyarázhatatlan jelenség. És ez nemcsak nálunk van így. A novella válságba került, holott rohanó korunk szinte várja, hívja, kívánja és predesztinálja a novellát, a rövid, feszültséggel telített pregnáns mondanivalót. A „Magyar Nemzet" egy minapi számában olvasom: „A novella a magyar irodalomnak egyik legnépszerűbb műfaja volt mindig... Méltatlanul szorult háttérbe és — érdekes! — íróink egy része ma is húzódozik a novella feltámasztásától". A feltámasztás megelőző haldoklásra utal. A novella haldokló műfaj lenne? Ha az ember romániai magyar újságba, folyóiratba lapoz bele, akkor ennek a haldoklásnak semmi nyomát sem leli. Erdélyben szintén elburjánzón uralkodik a novella, annyira, hogy kritikusok és olvasók azén nyomban kommentálni, vitatni kezdenek .—. nem egy könyvet mint máshol, de — külön-külön egy-egy novellát. Szeretik, korholják, vizsgálgatják, bírálják, ízlelik, szagolják, fogdossák, néha már-már csámcsogják. Egy szinte hihetetlen jelenségre figyelünk itt fel. Erdélyben az épp nyomtatásban megjelent novella azonmód kritikát kap, hozzászólást, és már áll a vita. Irigykedve csodálhatjuk e jelenséget, és mégis, épp ez a hihetetlen és különös tény: az azonnali kavargás egy frissiben megje'ent novella körül, árulkodón jelzi a novella válságát. A mohó reagálást, e túlhajszoltságot, az aránytalanságot a novellalét krízise kényszeríti ki. A novella-enthuziazmus itt átcsapott a másik végletbe: annyira szétanalizálnak, úgy agyonszeretnek és agyonzsigerelnek egy-egy novellát, hogy a kritikai, esztétikai, filológiai és szociológiai apparátus szinte elnyomja a novellát és apropóvá lapítja. De e tüneti jelentésen túl, az erdélyi novellabőség megszakíthatatlan folyamatosságra utal, és ez nemcsak számbeli pluszt jelent, de minőségi kontinuitást is. Ami az erdélyi novellát tegnap oly varázslatos nyelvi tüneménnyé avatta, az most is megtalálható benne. A gondolat-asszociáciők személyi íze, az egyéni jelleg kollektív népi gyökerezettsége, egyegy szó megvilágító és átvilágító ereje, a mondatritmus zenéje, egyszerivé, költőivé szépíti a mondanivalót. És ez az, amit a mi elbeszélőinknél olyan szomjasan és szomjúhozpttan hiányolunk és kívánunk. gyszer már megtaláltuk: ízleltük és ittunk 'is belőle. A példa, a múlt máig érő mintája itt van élőttünk, könyvbe zárva. Sellyei Józsefre gondolunk, a „Nádas házak" címen megjelent válogatásra. Ez elE' beszéléseket, karcolatokat lapozgatva, döbbenünk a hiányra, a hanyatlásra. Könyv soha jobbkor nem jelenhetett meg: Sellyei ma szépprózai mérték és mérce lehet, belélegezhető, termékenyítő, utánozható előpéldázás: az egyéni hang varázsa, kisugárzó ereje és megkapó sugallata. A válogatás, fáradhatatlan kutatónk, Csanda Sándor, nagy irodalmi tette. Sok eddig ismeretlen adat, adalék, kézirat és közlés került így napvilágra. Kár, hogy nem a teljes anyagot, nem a teljes Sellyeit kapjuk, mert a Sellyei-mü, a válogatáson túl, teljességet követel. Sellyei egyetlen parasztírónk, — mint az egyetemes magyar irodalom nyilvántartottja, — mindenképpen megérdemelte volna, hogy rövid léte"\>gészét adjuk. Egy kötet mindenképpen kevés. A minimum: a kétkötetes Sellyei. Ezt megtenni még most sem késő, annál is inkább, mert a válogatásból hiányzik legérettebb regénye, az „Elfogyott a föld alóla". Ezt véka alá rejteni nem szabad. Régi kiadása beszerezhetetlen és így az olvasó számára elérhetetlen. És kimaradt a válogatásból kis remekműve, a „Lósorozás Gádoroson". A válogatás így lényegében a két legkifejezőb Sellyei-írástól fosztjá meg az utódokat. Ezt a hiányt feltétlenül pótolni kell. Sellyei életművét teljes egészében kell átplántálni, hogy rügyet hajtva virágozzon és gyümölcsöt termeljen a harmadvirágzásban is. A célom itt nem lehet más, mint nyomatékosan felhívni a figyelmet — és itt elsősorban fiatal prózaíróink figyelmét — Sellyei életművére, annál is inkább, mert ez a mű eddig majdnem teljes vissahangtalanságba fulladt. A Sellyei-könyv hiányt, visszhangtalanságot próbál oszlatni, a váNagy örömmel fogadtuk 1952-ben Kovács Endre Magyar-cseh történelmi kapcsolatok *ftnű hézagpótló, úttörő könyvét. Szükségünk volt erre a műre, mely segítségére van ma is a magyarul tudó olvasónak, aki őszinte híve a cseh-szlovák-magyar barátságnak és harcól az itt- ott még megnyilvánuló nacionalista, soviniszta csökevények, hangulatok ellen. Alig van fennköltebb feladata a szocialista történettudománynak, mint a testvéri szomszédnépekhez fűződő kapcsolatok feltárása, népszerűsítése. A szomszéd népek békés együttműködése feltétlenül kívánatossá teszi ezt. Ezt a célt lelkes és igényes ügybuzgalommal szolgálta a hatalmas anyagot jól ismerő Kovács Endre terjedelmes könyve. A könyv fogyatékossága, hogy a legújabbkori kapcsolatokkal gyéren foglalkozik. A rendelkezésre álló adatokat lényegében csak a múlt század hetvenes-nyolcvanas évéig dolgozta fel. Ezt a fogyatékosságot az előzetes kutatások hiánya, valamint a magyar és csehszlovák marxista történettudomány akkori helyzete, az úttörés nehézsége menti. Persze csak átmeneti, rövid időre. E fogyatékosságok most részben kiküszöbölődtek. A cseh könyvpiacon megjelent Kovács Endre és Ján Novotný 314 oldalas népszerű tudományos közös müve a magyar-csehszlovák történelmi kapcsolatokról A magyarok és mi (Maďari a my) címen. A fentebb említett könyvre és a legújabb tudományos adatokra támaszkodó, de lényegében eredeti mű felöleli a magyar-csehszlovák (inkább^olitikai és kulturális, kevésbé a gazdasági) kapcsolatokat a XI. századtól szinte napjainkig. Az ízléses vászonkötésben megjelent új könyv — melynek mielőbbi magyar kiadására feltétlenül számítunk, — bővebben foglalkozik már a proletariátus jelentőségével, a munkásmozgalom szervezeteivel, ami ugyan fokozta a dolgozók együttműködését, de kiváltotta az uralkodó osztályok brutális megtorlását. Csak a munkásosztály végleges győzelme tette lehetővé, hogy a csehszlovák-magyar együttműködés kölcsönösen hasznos és áldásos legyen. A szerzők a könyv előszavában nyíltan megírják, hogy a psehszlovák-magyar kapcsolatok még nincsenek teljes egészükben feltárva, de rendszerünk erre / is megad minden lehetőséget marxista történészeinknek. A baráti együttműködés új, történelmileg igen jelentős korszaka akkor kezdődik, amikor a Monarchia társadalmi életében helyet kér a múlt század második felében a munkásosztály. A Magyar Tanácsköztársaság védelméért vezetett harcokban, 1919-ben és a felsorakozó fasizmus ellen teljes mértékben megmutatkozott szomszéd államaink munkásosztályának harci szolidaritása. Konfliktusok csupán az uralkodó osztályok érdekei miatt merültek fel. A dolgozó nép között nincs helye a viszályoknak. Ki ne olvasná feszült érdeklődéssel a könyvnek különösen azokat a fejezeteit, melyeknek címei: Magyarcseh kulturális kapcsolatok a XIX. század második felében, cseh-szlovák-magyar kapcsolatok az OsztrákMagyar Monarchiában, a cseh és magyar burzsoá politika az osztrákmagyar kiegyezés után, a cseh, szlovák és magyar munkásmozgalom az első világháború kitöréséig, magyarcsehszlovák kapcsolatok az első világháború kitörésétől a felszabadulásig, az első világháború és az Osztrák-Magyar Monarchia bukása, a Magyar Népköztársaság és csehszlovákiai visszhangja, Csehszlovákia és a Magyar Népköztársaság közös útja a szocializmus felé. Előnye az új könyvnek, hogy könnyen érthető formában, elsősorban a csehszlovák-magyar kölcsönös kapcsolatok pozitív hagyományait (huszita mozgalom, a török hódítás elleni közös harcok időszaka, 1848 — 4B-ben a polgári forradalomban kicsúcsosodó közös antifeudális és nemzeti felszabadító mozgalom stb.) emeli ki, hogy az olvasóval mintegy átismétli, mind a csehszlovák, mind a magyar történelmet, hogy szocialista hazafiságra nevel és a proletár nemzetköziség ügyét szolgálja. Mindez ma iS szükséges ahhoz, hogy Csehszlovákiának és a Magyar Népköztársaságnak a szocializmus és béke hatalmas tábora két szabad és egyenjogú államának dolgozói -még jobban ápolhassák hűséges barátságuk és testvéri együttműködésük eddig is szépen lombosodó, gyümölCSÖÍO, terebélyes fáját. SZILY IMRE logatás nem kegyeleti aktus és nem kötelező tisztesség-lerovás. Ennek a válogatásnak eminens célja: frissíteni, visszaszomjúhoztatni a forrásvidékhez, a közvetlenséghez. Sellyei ízeit kell újra felérezni, nyelvét, atmoszféra-teremtő képességét, egyszeriségét. önkéntelenül Jan Drda-ra kelll gondolnom, „Ürkeze Városká"jára: kiérettebben, konstruáltabban itt lehet felfedezni és ízlelni valamit e rokonságból. A Sellyei-mű esszenciája mindenképpen a „Lósorozás Gádoroson". És épp ez hiányzik a válogatásból. Mondhatná valaki: ez nálunk már megjelent néhány év előtt „Megalkuvás nélkül" című antológiában. De ki mindenki tud erről, és ki fog ma e félresikerült antológiához visszanyúlni? Itt, e válogatásnál, Sellyei arculatáról van szó: és ez e kis remekmű nélkül hiányos, foghíjas. Csandának, a Sellyei életmű immár elkötelezett sáfárjának, minden követ meg kell mozdítani, hogy a könyvkiadó egy második kötettel helyreüsse az aránytalanságot és kipótolja a mulasztást. „Lósorozás Gádoroson": én szerelmes vagyok ez írásmű gesztusaiba, szavaiba, ízeibe, levegőjébe és mondandójába. Mit, mennyit ígér már a kezdet is: „A égen bárányfelhők úsztak. Szellő se rebbent, a május nem törődött semmivel, a maga életét élte... A május április után jött, melegebben, ígéretesebben, valami kevéske esővel, valami kevéske harmatokkal a meddő reggeleken". Ilyen mondatokon, ilyen kezdéseken fordul meg a novella egyszerisége. Egy harmatcseppben ott a novella egész világa. És ez, ennyi a novella művészete: semmi esetleges, semmi ad hoc-ság, minden szín, hang, íz, szag összejátszik, összecsendül. Egy intonáló szóban, mondatban, gesztusban, helyzetben a novella világot sűríthet, világát adhatja. Ez, ennyi egészében is műfaji jellege, neheze és ered-- J ménye. A novella a sűrítés művészete. Az elhagyás művészete. A lényegredukálás művészete. A széppróza csak látszatra adódik könnyebben mint a vers. A novella értelme és értéke a lényegmondáson fordul meg. Eckermannak arra a megjegyzésére, hogy a fiatal írók mennyire nem tudna! jó prózát írni, Goethe így felelt „A dolog nagyon egyszerű. Hogy a ember prózát írhasson, mondani i; kell valamit; akinek azonban nincs mondanivalója, az verseket csinál és rímeket gyárt, ahol az egyik szó adja a másikat és a végén ki is jöt valami, ami tulajdonképpen semmi, de úgy néz ki, mintha valami lenne". novella a legnehezebb műfaj. Miért kapnánk épp itt biztató, nyugtató és nyugtázó eredményt '.' A novellával kapcsolatban harmadvirágzásunkban le kell szűkítenünk igényeinket. Miért épp a legnehezebb műfaj hozná a csodát?! A novella világválsága kihat az itteni eredménytelenségre is. És mégis: ki tud hinni egy műfaj válságában? A líra után hányan és hányszor tettek má:— pontot?! És a költészet egyre hajtja és bontja ki új és új virágait. Ki mer a novella válságáról beszélni, ha elolvasta SolohoV Embersorsát, Vercors Tengercsendjét, vagy akár Mundstock Utolsó szál emberig-jét? És Tamási Áron novellaművészetében ki tudna hanyatlást kimutatni?! Aho! mondandót kell sűríteni, ahol egyéni markolás hozza ki a plaszticitást, ahol emberség jelenti a lírai realizmust: ott ma is novella születik. A műfaji igények és törvények v ; tozatlanol;: nehezek. Csoda, ha a n vellában elmaradtunk? És csoda, ha mindenek ellenére, minden újabb kötetnél újra és újra felpislog bennünk a remény: hátha?! FÁBRY ZOLTÁN ÍĹ J J SZÖ 7 * 1959. július 21.
