Új Szó, 1959. július (12. évfolyam, 180-210.szám)

1959-07-02 / 181. szám, csütörtök

* Indulás előtti ismerkedés * Felzúgnak a hatalmas motorok és rövid nekifutás után méltóságteljesen emelkedik a magasba a TAROM, a román légiforgalmi társaság korszerű Iljusinja. Még egy utolsó pillantást vetek Prága gyönyörű -panorámájára, amelyet háromszáz kilométeres órase-, bességgel hagy maga mögött a légben úszó gépmadár, a huszadik századnak ezt a távolságot törpitö csodája. Az irány délkelet, a cél Bukarest, a Román. Népköztársaság fővárosa, s előttem négyórás légiút, amely áthidalja a mintegy 1100—1200 kilométert. Hátradőlök a kényelmes ülésben és miután a kézről-kézre járó fedélzeti bülténböl meggyőződöm róla, hogy a meteorológia jó időt, zavartalan repülést jósol, felidézem magamban az elmúlt hetek lázas előkészületeit. Régi tapasztalat bizonyítja, ha valaki egy idegen országban aránylag rövid időn belül sokat akar látni, hallani és tapasztalni, ha az adott lehetőséghez mérten gyarapítani akarja ismereteit, akkor már az utazás előtt jól fel kell készülnie. Az újságíróra ez hatványozottan érvényes, ő semmiképpen sem elégedhet meg a felületes benyomásokkal, mert sok tízezer embernek kell számot adnia a látottakról, összefüggéseiben kell beszámolnia egy ország, egy nép életéről. Nem könnyű feladat ez, és Románia esetében annál is nehezebb, mivel előkészületeim során rádöbbentem, hogy éppen romániai barátainkról általában keveset tudunk. Az, amit valamikor tanúltunk az iskolában, már régen édeskevés ahhoz, hogy ícépet nyerjünk erről a velünk együtt szocializmust építő országról. Változnak az idők — változnak az emberek, ennek a latin rnondásnak mélységes igazát tulajdonképpen az elmúlt tíz-tizenöt esztendőben mérhettük fel teljes egészében. Változnak az idők és azelőtt soha nem ismert ütemben változik az új világot teremtő országok élete. Nálunk is lépten-nyomon láthatjuk ezt, ha nem vagyunk vakok és nem süketek, de mennyivel inkább ott, ahol a felszabaduláskor sokkal alacsonyabb szintről indultak el, ahol hétmérföldes csizmával kellett átlépni múlt rendszerek minden bűnét, ahol szinte a semmiből kellett és kell valamit, valami nagyot teremteni. — Pof ti tovariš — zökkent ki gondolataimból a sötétbarna hajú, rokonszenves román stewardess hangja. Még hazulról tudom, hogy ez a két szó annyit jelent: tessék elvtárs. De ha nem is tudnám, akkor is megérteném kedves mosolyából. Orosz szóval köszönöm az ízlésesen tálalt szendvicset és frissítőt, majd kinézek az ablakon. Alattunk Győr-megye. Mennyire más, mint 1956 elején, amikor utoljára jártam erre. így madártávlatból fogja át a szem a legjobban a nagy változást — a nadrág szíj-parcellákat majdnem mindenütt kiszorították a hatalmas szövétkezeti táblák, amelyek megmásították a táj jellegét. Összefüggően gomolygó tejfehér felhőréteg áthatolhatatlan függönyként eltakarja a földet. Visszatérek előre rohanó gondolataimhoz. Mit is tudhatott a háború előtti átlagember Romániáról? Tudta területe nagyságát, lakossága számát, Bukarestet a Balkán Párizsaként emlegette, esetleg az sem volt számára titok, hogy ebben a királyságban a nép hallatlanul rossz életkörülmények között él, tudta, hogy nyersanyaga van bőven, de ipara álig, a lakosság zöme pásztorkodással, szántás-vetéssel foglalkozik és tanult róla, hogy kőolajban gazdag ország. Károly király nevével is megismerkedett, ködösen emlékezett Romániának az első világháborúban az Entente oldalán betöltött szerepére, a harmincas évek vége felé meg sokat olvashatott a vasgárdisták terrorjáról. A módosabb ember még azt is számon tartotta, hogy egy koronáért öt lejt kaphat és ezért érdemes üdülni a román tengerparton vagy meglátogatni Sinaiát, ahol a királyi nyári lak megtekintése mellett olcsó pénzen élvezhette a Kárpátok természeti szépségeit. A társadalmi haladás pártján álló ember pedig hallott a királyi diktatúráról, amely mély illegallitásba kényszerítette a kommunista pártot, hallott a borzalmas börtönről, a Doftánáról, ahol sok száz igaz embert kínoztak halálra a királyi pribékek, tudott a Vörös Grivica vasúti munkásainak 1933. évi vérbefojtott hősies harcáról és ha történetesen magyarul tudott, Gaál Gábor lapjából, a Korunkból másról is értesült. Ez a kevés is elég volt ahhoz, hogy meggyőződése legyen: a román munkásosztály napja is virrad egyszer, amikor lerázza az urak bilincsét és szabadon hozzáfog a saját országa, a dolgozók és nem a herék országa építéséhez. Így is lett. S vajon mit tudunk ma a Román Népköztársaságról, amelynek területe majdnem mégegyszer akkora, mint hazánk, s lakosságának száma (mintegy 18 millió) is jelentősen nagyobb? Repülőgépünk már régen elhagyta Budapestet, a kabinban elhelyezett magasságmérő mutatója felkúszott a 2600 méterre, hogy áthuppanhassunk a Kárpátok láncolata fölött. Erősen sötétedik, így sajnos nem láthatom az alattunk elterülő tájat s az érkezéstől még majdnem két óra választ el. Van tehát idő arra, hogy kissé bővebben válaszoljak a magamban feltett kérdésre, mégha nem is kerülhetem el a távirati stílust. Természetesen sokkal többről számolhatunk be, mint a háború előtt. Földrajzából, ha mást nem, tudjuk a kővetkezőket. Ez az ország a Duna alsó folyásától északra fekszik, kivéve a tőle keletre levő tengerparti sávot. Határos a Szovjetunióval, Bulgáriával, Jugoszláviával és Magyarországgal. Felülete rendkívül tagolt — ebben a vonatkozásban túltesz például Szlovákián — az alföldeket váltja a dombvidék és a magas hegyek vadregényes világa. Hegyláncolatai közül a legszámottevőbb a Kárpátok érintkező keleti és déli íve, amelynek legmagasabb csúcsai az égbetörő tátrai ormokkal vetekednek. De ismerjük a bánáti hegyeket és a székely havasokat is. Folyói közül a Dunán kívül, amely a Vaskapun áttörve szélesen hömpölyög végig az olténiai alföldön, hogy északnak, majd keletnek fordulva hatalmas deltát alkotva átadja vizét a Fekete-tengernek — nem idegen számunkra az Olt és a Maros, a Szeret és a Prut, a Kőrös és a Szamos. Városai közül Bukarest mellett elsősorban az erdélyieket ismerjük, például Kolozsvárt, Marosvásárhelyt, a Magyar Autonóm Tartomány székhelyét, Sztálinvárost, a volt Brassót, Nagyváradot, Szebent, Aradot, Temesvárt, de Brailát és Galacot, Konstancát és Jasit, meg Ploestit is, amelynek sok ezer fénypontja mélyen a repülőgép alatt jelzi a várost és más pislákoló fények a Prahova festői völgyének olajkutait. Ásványkincseiről szólva, a kőolajról beszélünk a legtöbbet, hiszen a Szovjetunió után Románia következik az európai ranglistán. De szinte felmérhetetlen mennyiségben található itt földgáz és só, s nem hiányzik a barnaszén, a vasérc, az ólom, réz, cink, higany, bauxit, a nemes fémek közül az Ota Čermák sikere Romániában Közel egyhónapos romániai körúton vett részt Ota Čermák, a világhírű csehszlovák jazz-ocgonista. Érdekes, a romániai zeneszerető közönség számára — legalábbis látásból — ismeretlen hangszerével beutazta az egész országot és kezdve Bukaresttől — Románia fővárosától — a legkisebb városig, ahová ellátogatott, hatalmas siftert aratott. Bukarestben például a mintegy 6000 néző befogadására képes Floreasca sportcsarnokban tartott több hangversenyt — megannyiszor telt ház előtt. A közönség mindenütt meleg ünneplésben részesítette a kiváló művészt, akinek bizony a legtöbb alkalommal „meg kellett toldania" hangversenyét, mert a hallgatóság jóformán nem akarta elengedni hangszere mellől. Hangversenyeiről az elragadtatás hangján beszéltek a romániai zenekedvelők és elismerőleg írtak róla a művészeti folyóiratok és egyéb hetilapok is. A legtöbb lap közölte fényképét, ismertette hangszerének technikai berendezését, részletesen beszámolt előadásairól és helyet adott nyilatkozatának. Az egyik kolozsvári zenész többek között így emlékezett meg Ota Čermákról: — Nagy művész, virtuóz előadó. Ülsz a hangversenyteremben s ha behunyod szemed, úgy véled, hogy egész zenekar foglalt helyet veled szemben. Most trombita hangja száll íeléd, majd rögtön utána mesterhegedű „üveghangjait" véled felismerni. Hallod a dob pergését. hogy a másoik pillanatban a" legszebb zongora-versenyben gyönyörködj. S Ota Čermák mindezt orgonán varázsolja nekünk... Szép, csodálatos, felejthetetlen hangverseny volt... László Ferenc, Kolozsvár arany és az ezüst. Földje nem mondható mostohának. Van bőven kukorica és búza, megterem a burgonya, napraforgó és cukorrépa, szóló és szilva, van dús erdeje, gazdag állatállománya és kövér legelője s ma már a sajátján gazdálkodó népe. Es mit tudunk ennek a népnek múltjáról? Időszámításunk kezdetén szabad, büszke pásztornép, a dákok lakták ezt a földet, míg a második század eleién a Dunán négy év alatt épített hídon betörtek Dáciába Traiánus császár római légiói, hogy kiterjesszék a birodalom határait. Kivonulásuk után jöttek a gótok és a húnok, a bolgárok és a magyarok, a tatárok és a törökök. Az Utóbbiak a tizenhatodik századtól kezdve dúlták az országot. Így csak 1859ben jöhetett létre az egységes román állam és tizennyolc évvel később, az orosz-török háború befejezése után, lényegében az orosz fegyverek hozták meg Románia nemzeti függetlenségét. Ekkor már nem a török hordák szívják a nép vérét, hanem a trónra hívott német Hohenzollernek és a hazai földbirtokosok, a bojárok, valamint a külföldi és belföldi kapitalisták, akik száz évvel ezslőtt eszelős mohósággal vetik magukat a fekete aranyra, a kőolajra. Az első világháborúból győztesként kerül ki az ország, amit burzsoáziája természetesen az általa uralt terület gyarapítására használ ki. Ezután a reakciós királydiktatúra fénykora s a nép életének egyik leggyászosabb fejezete következik. Közvetlenül a második világégés előtt Antonescu fasiszta németbérenc klikkje kerül nyeregbe, amely a Szovjetunió elleni orvtámadásban Hitler szövetségese. 1944. augusztus 23-án felkel a román munkásosztály és kommunista pártja vezetésével megdönti a fasiszta kormányt. A szovjet hadsereg felszabadítja az országot és a román katonák a háború végéig küzdenek oldalán, a többi között hazánk földjén is, ahol mintegy tízezren a legdrágábbat, életüket áldozzák a mi szabad életünkért. Románia még 1947-ig királyság, de már ekkor érvényesül a munkásosztály és a parasztság forradalmi demokratikus diktatúrája, megvalósítja a földreformot és számos, a gazdasági életet előmozdító intézkedést. Még így is óriási nehézségekkel kell megküzdeni, hiszen 1947 végefelé a román ipar termelése az 1938. évi, számottevőnek semmiképp sem mondható színvonal 48 százalékát érte csak el. Ebből a helyzetből jelentette a kiút kezdetét 1947. december 30-án a kiráTyság megszüntetése és a Román Népköztársaság kikiáltása. Üj fejezet kezdődik az ország történetében. Beszélhetnék még arról, hogy tudunk valamit a román kultúráról, például az írókról, mint Alecsandriról, a nagy költőről, Caragialeról, a román Gogolról, Emienscuról, a líra európai hírű mesteréről, az Adyval kapcsolatban álló Isac Emilről és Octavian Gogaról, Panait Istratiról, akit Romáin Rolland a Balkán Gorkijának nevezett, Sadoveanuról és Vlahucáról, Creangáról és Beniucról, Dumitriuról és Barburól, Lovinescuról és a romániai magyar írókról is, mint Asztalosról és Nagyról, Szilágyiról, Szabóról és Siittőről, hogy csak rapszodikusan említsek néhány nevet. A festőkről nagyon kevesen és nagyon keveset tudunk, lényegében csak annyit, hogy létezett egy Teodor Aman, Stefan Luchian, Nicolae Grigorescu és Octav Bancila. A románniai népmüvésíet, zenekultúra, meg a hatalmas léptekkel előretörő román sport híre, sőt neves képviselői is eljutottak hozzánk. A mai romániai élet sem ismeretlen előttünk, értesülünk erről és arról is, figyelemmel követjük ennek a barati országnak a fejlődését. S mégis, ha mindent egybevetek, számításba' véve azt is, hogy vannak, akik ennél sokkal többet, de olyanok is. akik lényegesen kevesebbet tudnak, akkor azt kell mondanom: kevés. Kevés elsősorban azért, mert a szocializmust építő országok mai életének eyy-egy éve felér a múlt évtizedeivel, kevés, mert új jellegű kapcsolataink megkövetelik azt, hogy lehetőleg mindent tudjunk egymásról, örömeinkről és bajainkról, sikeréinkről és nehézségeinkről. — Aici, Bukurest! — mondja felémfordulva a mellettem ülő román elvtárs és kimutat a repülőgép ablakán. Még néhány pillanat és román földre lépek. Talán kis mértékben én is hozzájárulhatok majd ahhoz, hogy saját tapasztalataim, élményeim alapján jobban megismerkedve a Román Népköztársasággal, — elsősorban mai életével, — közelebbről bemutassam azoknak, akik utamon végig kísérnek. GÁLY IVÁN Azerbajdzsáni táncosok fellépése a Moszkvában megrendezett kulturálir dekádon. (XASZSZ felvétele) Derkovits Gyula, a magyar proletár festőművészet egyik legkimagaslóbb alakja halálának huszonötödik évfordulójáról emlékezünk meg e napokban. Épp úgy, mint József Attilánál, kora nagy költőjénél, nála is az egyéni élet és a művészi program szoros egységgé forrott. Nehéz körülmények közül küzdötte fel magát, sok fáradságába került, míg kifejezési ereje annyira íAforrott, hogy egy egész társadalmi osztály művészi tolmácsává lehetett. 1894-ben született Szombathelyen. Eleinte asztalos volt, és főleg önképzés útján jutott annyira ,hogy 1919-ben már kiállíthatta müveit a Nemzeti Szalonban. Kernstok volt első mestere, aki beavatta az újkori festőművészet ideológiai és technikai problémáiba. Később az emigrációban töltött évek alatt megismerkedett^ háború utáni európai művészi irányzatokkal, melyek közül leginkább a német expresszionizmus hatása alá került. Az expresszionizmusból — amely annyira hangsúlyozta a művész belső világának leplezetlen kivetítését — elsősorban a következetes őszinteség szükségének tanát formálta meg saját lényének megfelelően. Nála a festés már nem szórakozás, sem a társadalmi érvényesülés útja volt — mint annyi más korabeli festőnél —, hanem sors és élethivatás, legbensőbb énjének palástolatlan, spontán felszínretörése. Redukált formaadással festett művei, melyeken a lényeg, a központi eszme van szédületesen gyors lendülettel vászonra rögzítve, száguldó egyéniségének felelnek meg. Mintha már ekkor érezte volna, hogy sürgős a dolga, hogy kevés ideje adatott arra, hogy az agyában cikázó tengersok gondolatot kimondja, hogy életének, korának tengersok sérelmét megrázó művészi tiltakozásba formálja. Első nemzetközi sikerét Bécsben érte el, ahonnan a' „Hagenbund" kiállításán művei nagy feltűnést keltettek. A húszas évek végén már egészen tisztán látja művészi célját, akkor már kiforrott bénne a megvalósításához szükséges tömör kifejezési készség is. Ezóta keletkezett művei öntudatosan szociális célzatúak, és a tartalommal összhangban álló — hatalmasan festőies — formájukkai művészetének teljes kifejlődését jelzik. Ebben a merész önfelfedezésben jelentős szerepet játszottak művésztársaí, elsősorban Berény Róbert és Bernáth Aurél. Derkovits bátran nyúlt a legégetőbb társadalmi problémákhoz és ezekre a maga módjác meg is adta a választ,, ha ez akkor mégoly veszélyes is volt. Annak ellenére, hogy a különféle modern nemzetközi irányzatok eredményeit és tapasztalatait elsajátította, szorosan bele tudott illeszkedni a sajátosan magyar festőművészet fejlődési rendjébe, és elsajátította a magyar művésztradíciók egész formagazdagságát. Művészete a magyar fejlődés egy szilárd láncszeme lett, mely amellett, hogy organikusan kapcsolódik a sorozatba, irányt ad az utána következőknek. Felhasználta ázt, ami fejlődésképes volt Koszta József és Nagy István művészetében. Korai halála után a fiatal szocialista művészek egész csoportja ápolta tovább gondolatait. Ennek a csoportnak nemcsak formai, de elsősorban eszmei példaképe lett. Derkovits alkotásai a társadalmi haladás, a legtisztább humanizmus jegyében születtek. Követői közül két tehet' séges művésznek, Mészáros Lászlónak és Goldmark Györgynek a2 életét oltotta ki a fasizmus brutalitása. Derkovits művészetének gerince az a hatalmas fametszetciklus, amelyben Dózsa Györgynek, és az 1514-es parasztlázadásnak állított emléket. A sorozat megrázó erejű képeiből ugyanaz az őserő érződik, mint amely a régi jobbágyokat a fegyverragadásra késztette. A drámai szigorúsággal kivésett formák nem csupán a régi harc vad lángjait, a bukás utáni megtorlás kegyetlenségét érzékeltetik, de megtalálni bennük a művész korának analógiáját is. Az emberibb, méltóságteljesebb élet utáni vágyakozás érezhető a szenvedélyes fametszetből. Ugyanez a kívánság tűnik ki — ha más hangnemben is — a finomszavú, hangulatos temperafestményekből. („Mi ketten", „Alvó nő", „Csaiád", „Kenyérért", „Gyümölcsárus", „Éhező" stb.) Amíg az igazságtalanság ellen küzdő művein az elszántság és kérlelhetetlenség bélýege érezhető, a gyengékkel, az elnyomottakkal foglalkozó alkotásain érző szíve melege hagyott nyomot. Derkovits igazi művész volt, akinél meg lehetett találni minden olyan jellembeli tulajdonságot, amely ehhez a hivatáshoz szükséges. Őszintesége, igazságszeretete és meglátásainak világossága jogosulttá tették arra, hogy alkotásainak összege — az elvont esztétikai érték mellett — egy egész kor bírálatának megfogalmazása legyen. Jankovich Imre ÜJ SZŕ> R *