Új Szó, 1959. június (12. évfolyam, 150-179.szám)

1959-06-11 / 160. szám, csütörtök

A szocialista kultúra kongresszusa František Hečko elvtárs felszólalása Nem tudok elképzelni olyan hazafit, aki ne tartaná szülőhelyét a világ legszebb helyének Ne vegyék zokon tehát tőlem se, hogy kijelentem, mégpedig nyilvánosan, hogy nincs a világon szebb ország Szlovákiánál (taps). A magas hegyek és m$!ly völgyek országa elsősorban. Ugyanakkor a búza-, a kukorica- és cukorrépatáblák földje is, de már kisebb mértékben. Egy kissé a szőlő földje is. Ezen a darab csehszlovák földön valószínűleg valamilyen geológiai hanyagság folytán annyi természeti szépség halmozódott fel, hogy Szlovákia akár a felét is eladhatná vagy elajándékozhatná anélkül, hogy észrevehető volna, hogy hiányzik valami belőle. De az igazság megköveteli, hogy megmondjuk azt is, hogy ezen a gyönyörű darab földön még nemrégen sok-sok nyomorúságos ember élt. S a legtöbb és lesúlyosabb nyomor éppen ott volt, ahol a legtöbb és legmegragadóbb természeti szépség halmozódott fel. A XIX. század második felében és a XX. század elején Szlovákiából csupán az Amerikai Egyesült Államokba félmillió ember vándorolt ki. A két háború között Szlovákiából -további negyedmillió ember távozott főleg Kanadába, Argentínába, Franciaországba és Belgiumba. Oly kevés kenyér volt valaha Szlovákiában. A szlovákok kenyér miatti kivándorlását a csehszlovák népi demokrácia szüntette meg. Most a Csehszlovák Köztársaság a szocializmus építésében foglakoztatni tudná mindezeket az embereket, azokat is, akik a gazdag amerikaiaknak s azokat is, akik más kapitalista uraknak és hölgyeknek dolgoznak. Aki külföldi Szlovákiát tizenöt évvel ezelőtt ismerte, látta a már említett természeti szépségeket, de ugyanakkor az elmaradt mezőgazdaságot is. Másfél évtizedig kitartott e régi véleménye mellett. Ha lehetősége van látni a mai Szlovákiát, kezdetben az a benyomása, hogy valaki becsapta, hogy valaki lóvátette s egészen más országba vezette, olyan országba, amely nemcsak természeti szépségekben dúslakodik, hanem fejlett ipara is van és egészen új szövetkezeti falvai vannak. Ezután a külföldi kijelenti, hogy nincs a világon példa, sem hasonló eset arra, hogy valamelyik ország rövid idő alatt így fellendüljön, ilyen óriási gazdasági ugrást tegyen. A tíz évvel ezelőtt írott irodalmi műveket, amelyek kisebb-nagyobb szerencsével, de őszintén törekedtek szövetkezeteseink első lépéseinek ábrázolására, egyes kritikus esztétáink úgy minősítették, hogy annyira sematikus művekről van szó és oly nyilvánvalóan a párttitkárok által diktált munkákról, hogy nem élték túl csecsemőkorukat és fogatlanul múltak ki. Ezzel szemben ugyanazok a kritikus esztéták magas kort jósoltak egyes gyorsan megírt prózai műveknek, amelyeknek sikerült megjelenniük úgy 1956. táján, mégpedig azért, mert állítólag tudtak bírálni és volt merszük megmondani az igazat. De az ellenkezője történt: sok minden aközül, aminek fogatlanul kellett volna kimúlnia, még ma is vigan él és mindaz, aminek aggastyáni kort kellett volna elérnie, kimúlt. Ebből az a tanulság következik, hogy az élet, új életünk, szocialista életünk fejtetőre állítja a régi burzsoá esztétákat. A žilinai kerület mind a négy sarkában, amely kerület engem e kongresszusra kiküldött, még mindig sok az elmaradottság. A magasfekvésű hegyi tanyákra, e tanyák lakosságára gondolok. Magában Cadca járásban, amelynek 16 községe van hatvanezer lakossal, kb. 720 magános' tanyán 26 ezer ember él! Ha összeszámolnánk az összes szlovák Turzovkát, Osčadnicát, Terchovát, Dlhé Poliát, Zázrivét és Erdúdkát, valószínűleg több mint tízezer hegyi falu és tanya jönne ki több százezer lakossal, akik mintha a szláv világ tetején élnének. Gondolják csak meg, hogy amikor Oščadr.ica község bevezette a községi rádiót, ehhez 22 km villanykábelre volt szükség! A terchovai magasfekvésű hegyi tanyák 200 sőt 500 m magasan fekszenek a község szintje felett — és azért ne is csodálkozzunk, hogy Juro Jánošík rabló volt — hisz ott fent született! És éppen ott, a legmagasabb fekvésű hegyi falvakban épülnek új házak. Emeljük ki azt is, hogy a kysucai hegyi tanyák alakították Peter Jilemnický tanítót az egyik legnagyobb szlovák íróvá! Ma sok ezer helyi lakó dolgozik a kerület gyáraiban és víziművein, de az ostravai kerület bányáiban és kohóiban, valamint gyáraiban is. Végre tehát e hegyi népnek megvan az, amit hosszú évtizedeken át hiába keresett otthon — van munkája. S mennyit kellett munkát keresgélnie világszerte tarisznyával a hátán! Menjünk el egy ilyen hegyi faluba, mondjuk egy könyvvel. Csak ne feledkezzünk meg, hogy ezek az emberek, főleg az öregebbek, még nem a szemükkel olvasnak, hanem a szájukkal betűznek csupán. Milyen könyvet adjunk a keszükbe? A legérdekesebbet, a legnépiesebben megírtat, a legmegérthetőbbet! A fennhéjázó típusú értelmiségiek kinevetik ezt — primitivizmusnak, a kultúra lebecsülésének nevezik: szép! E kifejezéseket majdnem mindig türelmesen végig kell hallgatnunk, ha összeütközésbe kerülünk az ilyen orrukat fent hordó értelmiségiekkel. Beszéltem már arról, mily mesterien tudták valaha a szlovákok megszervezni külföldi útjaikat. Erre a nyomor tanította meg őket. Minden egyéb szervező művészetet meg kell tanulniok, gyakran öreg fejjel. Jól látjuk, amelyik EFSZ-ünk lemarad, négykézláb vánszorog, sőt hátrafelé megy, mint a rák - ott bizonyos, hogy nincsenek jó szervezők. De ahol megtanultuk, hogy rohanva megyünk előre, ott gyakran magunk is csodálkozunk rajta, hogy egyszerre milyen jól haladunk. Ezt azért említettem meg, hogy rámutathassak: a kulturális forradalmat is meg kell tanulnunk szervezni, még pedig nagyon gyorsan meg kell tanulnunk. Kell, hogy a művésznek is fontos legyen, hogy necsak saját alkotó problémáival törődjék, amely számára elsőrendű fontosságú, hanem hogy ne tévessze szem elől a disztribúció kulturális érdekeit sem — vajon az író könyve megnyeri-e az olvasót, a festő képe megtisztelő helyre kerül-e, a zenei mű elér-e a dolgozó ember szívéhez, a filmelőadás felvillanyozza-e a nézőt, a rádióműsor jól szolgálja-e a polgárt? A technikusnak és tudósnak is kell, hogy fontos legyen, vajon a tudományos és műszaki ismereteket helyesen népszerűsítik-e és azok milyen hasznára válnak a népnek. És végül a tanítók, a népnevelési dolgozók és a népszerűsítők hadserege sem nélkülözheti a művészekkel és a tudósokkal folytatott szoros együttműködést. Tavaly az egyik kisváros szabadtéri mozijában láttam a Szállnak a darvak című szovjet filmet. Az amfiteátrumban több mint húszezer ember volt jelen. Ezt tartom tömeges művészetnek. így valahogy megszervezni és nagyban kielégíteni az emberek kultúréhségét — ez a mai idők parancsa. Valaha a művészetek valamennyi fajtája hatott a vallásos keresztényre: a templomban a pap szónoklata, a képzőművészet szobrok és képek alakjában, a zenekari és énekkari zene, a népviselet, sőt még a színház is, melyet a pap az oltárnál játszott! Elnézésüket kérem, hogy így beszélek — a saját bőrömön és felebarátaimon tapasztaltam, hogy ezekben a templomokban — a javíthatatlan imadarálőkon és isten báránykáin kívül — nagyobb hatással volt az emberekre ez a művészet — az ünnepi ruhák, az együttlét társadalmi alkalma — mint az egész istentisitelet. Ma ez már megszűnik, még pedig teljesen törvényszerűen, egyszerűen azért, mert fogyóban a gyertyája. Elvtársak, olyan nagy és forradalmi dolog, mint az embereket leszoktatni arról a régi meggyőződésükről, hogy „én én vagyok és mi közöm a többiekhez" s megtanítani őket arra az új felfogásra, hogy „mi mi vagyunk és tehetsz amit akarsz, ilyenek maradunk" — ez nem megy harc nélkül. A művészeti és tudományos dolgozóknak nemcsak új szocialista kultúrát kell majd teremteniök, hanem készülő munkájukat meg kell védelmezniök mindenkivel szemben, főleg a rejtőzködő kártevőkkel szemben, akik gyakran szemre szocialista pozíciókból, de lényegében teljesen hamis szemszögből támadnak. Jirí G očar építésznek, a Csehszlovák Építészek Szövetsége küldöttének felszólalása Engedjék meg, hogy beszéljek arról, hogyan hathat az építészet az emberek átnevelésére, új, szocialista öntudatuk kialakítására. A lakótelepek, városok, üzemek, falvak és egyes épületek építésével megteremtjük társadalmunk élete anyagi környezetének fő lényegét. A városok és falvak, amelyekben ma élünk hosszú évszázadok során különféle társadalmi rendszerekben keletkeztek, s magukon viselik e fejlődés minden ismérvét, elsősorban a kapitalizmus mélységes nyomait. A múlt osztályantagonizmusa bennük az egyes negyedek közötti különbözőségben, a lakások minőségében, a szolgáltatások állapotában és egész külszínükben nyilvánul meg. Az anyagi környezetnek ez az osztályjellege logikus következménye a múlt társadalmi rendszerek osztályjellegének. Ha az építkezésből kiküszöböljük azt, ami azelőtt az egyik kizsákmányoló osztálynak vagy tagjainak uralmából következtek, ma az a sürgető feladat áll előttünk, hogy milyen színvonalon végezzük ezt a felépítést. És ez a színvonal nem a hálószobák és előszobák nagyságának kérdése, Ez a színvonal elsősorban az élet megszervezésében, abban a kényelemben rejlik, amelyet az új lakótelepek és házak a lakosságnak nyújtanak, azokban a szolgáltatásokban, amelyek létesülnek, az együttélés formáiban rejlenek, amelyek számára így kialakulnak a feltételek. Nekünk építészeknek mai társadalmi küldetésünk egyik legfontosabb része az, hogy hozzájáruljunk az új életformák megvalósításához és elmélyítéséhez. Ez az egyik kulcsa alkotásunk annyit vitatott korszerűségénél* Nem frázis, hanem mélységes igazság az, hogy a városok és házak, amelyeket ma építünk, még a kommunizmusban is szolgálni fognak. Ez azt jelenti, hogy rá kell térnünk környezetünk új szervezési formáira. Ez a követelmény összefügg a fő beszámoló azon fejezeteivel, ahol Štoll elvtárs a város és a falu közötti különbség megszüntetéséről és a nők felszabadításáról beszélt. így kell felfogni a lakásépítés országos feladatát is, amelyet kommunista j pártunk XI. , kongresszusa tűzött ki, benne ezekből a szempontokból is ! politikai következetességet, a kulturális és eszmei jelentőséget kell látnunk. Az uralkodó osztályok a múltban nagyon is tudatában voltak az épületek hatásának és ezt saját céljaikra használták fel. A fáraók, királyok és bankárok hatalmukat vagy gazdagságukat az épületek hatalmasságával és pompájával mutatták ki. Ma is tanúi vagyunk annak, hogy a római katolikus egyház a kapitalista országokban nagy számban épít olyan templomokat, amelyeket az ún. modern építészet különcségei jellemeznek, különös, feltűnő szerkezetek alkalmazása, műanyagok felhasználása és absztrakt művészettel való díszítés jellemez. Ez nem véletlen. Az egyház ezáltal haladó voltának látszatát akarja kelteni. Ez részét képezi ideológiai kampányának. Nekünk természetesen az új szocialista környezet kialakításánál az a fontos, hogy építkezésünk minden téren társadalmi rendünk előnyeit és vívmányait ábrázolja. Ostrava, Poruba, Havífov, Prievidza, Litvinov, Brezové Hory s más valóban új városok és lakótelepek, amelyek néhány rövid év alatt épültek fel, fogyatékosságaik és hibáik ellenére is meggyőző bizonyítékát adják ennek. Társadalmunk lehetőségeit, a szocialista gazdaság nagy méreteit és tervszerűségét bizonyítják. Ugyanakkor azonban fel kell tenni a kérdést, vajon az emberről való gondoskodás, amelyet éppen a nagyméretű lakásépítéssel és lakótelepépítéssel fejezünk ki, következetes-e? Számos építész és gyakran a nemzeti bizottságok dolgozói is feladatukat teljesítettnek tekintik azáltal, hogy átadják rendeltetésüknek a lakásokat vagy más épületeket, és nem tudatosítják, hogy értékük csökken, ha környezetük befejezetlen marad, ha nincsenek biztosítva az alapvető, szolgáltatások, ha nem gondoskodnak rendes utakról, parkokról, és fákról. Az építészek természetesen nem dolgoznak régi módszerekkel. Szükséges, hogy munkájuk minden téren szilárdan a tudományos eredményekre támaszkodjék. A tudomány mindeddig csak részleges szempontokból foglalkozik a beruházási építkezés kérdéseivel. Hiányzik az egészében vett, sokoldalú tudományos kutatás koncepciója, amely kölcsönös összefüggéseiben meghatározná a szociológusok, technikusok, ökonómusok és építészek feladatait. Az építészet küldetésénél fogva a nemzeti kultúra részét képezi, ugyanakkor fontos alkotó eleme államunk népgazdasága fejlesztésének. Ez bonyolult helyzet és nekünk építészeknek nem könnyű a feladatunk. Arra a felismerésre jutunk, szükséges, hogy számos gazdasági dolgozó jobban megértse a kultúra és művészet jelentőségét, számos kulturális dolgozó viszont a gazdaságosság problémáit. Rendszerünkben nem lehet ellentét az életnek e két területe között, mert csupán a népgazdaság és a szocialista kultúra egyidejű fejlesztése vezet el ugyanazon célhoz — a szocializmus befejezéséhez és a kommunizmusba való átmenethez. Nemky Lajos (nyitrai kerület) felszólalása A szocializmus építése és a kulturális forradalom megvalósítása során nem tudjuk elképzelni, hogy lényegesen emelkedhetne a munkatermelékenység, ha nem növekednék lényegesen a műveltség színvonala, a munkabeli ügyesség, a munkához és a szocialista tulajdonhoz való viszony, ha nem változna meg az ember egész erkölcs-politikai arcéle. Nem tudjuk elképzelni, hogy elérhetnénk a mezőgazdasági termelés belterjességének fokozását, ha a falun az emberek a kapitalista csökevények, a vallásos sötétség hatása alatt maradnának, ha nem művelődnének, ha nem bíznának az új technikában, ha nem ismernék meg és nem sajátítanák el, ha a magántulajdon lélektanának és erkölcsének rabságában, az individualizmus és önzés rabságában maradnának. E fogyatékosságok kiküszöbölése a kulturális forradalom folyamatában a népnevelési, iskolai, tudományos és kulturális dolgozók időszerű és legnagyobb mértékben szükséges feladata a nyitrai kerületben is. Bár a népnevelési munkában e téren nálunk aránylag eleget végeztek, meg kell vizsgálnunk, vajon a népnevelés szervezete, formái és eszközei elegendőek-e arra, hogy a közeljövőben megvalósítsuk a kulturális forradalom valamennyi feladatát, vajon a népnevelési intézmények eddigi struktúrája és a népnevelési munka rendszere lépést tud-e tartani a termelési viszo-, nyok hatalmas fejlődésével. Helyes és előnyös volna a népnevelési munkát rendszerbe foglalni az iskolarendszer pedagógiai és lélektani alapjai s elvei alapján, hogy a népnevelési munka felölelje és rendszeresen biztosítsa gazdasági és kulturális életünk egész szélességét és valamennyi ágát. A termelési viszonyokban bekövetkezett nagy átalakulások és ezáltal a kultúra nagyarányú fejlődésének tanúja a falu. Kultúrotthonok és egyéb kulturális intézmények kiépítésének szükségessége, a filmelosztás megjavítása, a színházak műsorának javítása, az ifjúság neveléséről való gondoskodás és számos további probléma arról tanúskodik, hogy a falu kulturáltabban él, hogy teljesen ki akarja használni a szocialista kultúra gyümölcseit, sőt, maga is alkotó módon részt akar venni a kulturális értékek teremtésében. Kerületünkben 30 százalék a magyar nemzetiségi lakos. A régi kapitalista társadalmi rend e tényt teljesen figyelmen kívül hagyta. A valaha elmaradott magyar falu, amely most más gazdasági feltételek között él, ahol már túlsúlyba került a mezőgazdaság kollektivizálása, rohamosan átalakul. A szocialista kultúra kongresszusa előtti vitaestek bebizonyították, hogy a magyar nemzetiségű lakosok érdeklődnek a szocialista kultúra, annak fejlesztése iránt és komoly álláspontot foglalnak el a kulturális kérdések megoldásához. František Hrubin felszólalása Elvtársak, kedves barátaim! Az igazi művész nemcsak szabadon röpködő elem ama társadalmi erőn kívül, melyet régi szép szóval „népnek" nevezünk. Mint ember, mint állampolgár a népből származik. A nép életét éli és legnagyobb becsvágya olyan értékek alkotása, melyeket az emberek nem nélkülözhetnek, mint ahogy ő sem nélkülözheti más emberek keze és gondolatai segítségével termelt értékeket. Velük együtt részt vesz a közös alkotásban. Feladata állandóan fejleszteni az emberben az előrehajtó pozitív erőket, lemosni az emberi érzelmekről és kapcsolatokról az évezredes babonák hordalékait. Feladata feltárni az emberi szenvedélyek napsütötte oldalát és osztályrésze átvenni a néptől a legjobbat, legemberibbet és leghaladóbbat, azt ami egy és ugyanaz, s mint ahogy a föld gazdag kalászban adja vissza az elvetett magot, százszorosan viszszaadja ezt nekünk gazdag művében. Kötelessége közelebb hozni jövőnket. Szép kötelesség, nehéz és felelősségteljes feladat ez, de mi nagy és dicső hagyományunkkal fegyverkeztünk fel. Amint már itt hangoztatták, igazi nagy művészetünk a nemzeti megújhodástól Nerudán és Smetanán át Bezručig és Nezvalig sohasem lett hűtlen társadalmi küldetéséhez. Csak nálunk történhetett meg az, hogy még egy olyan individualista is, mint Otakar Theer, aki tudatosan építi a művészet kolostorát, hirtelen pillanatszerűen a hagyomány erejével kitör, megérzi, hogy a lealázott néphez tartozik és hangoztatja: mi emberek ... élni és uralkodni akarunk." Legnagyobb művészeink mint a haladó eszmék hirdetői egész életművüket a népnek szentelték. Vágytak arra, hogy művük áthassa az emberi életet, örökkent átadhassák a jövő nemzedékeknek, s ez sikerült is nekik. Müvük él, folyamként tovább áramlik a jövőbe, és a világon semmi sem képes visszafelé fordítani áramlását. Küldetésük nem kölönc, hanem szárny volt számukra. Nem becsülték le népünket, mint azok, akik ma tőlünk messze, egy teljes emberi korral elkésve, tőlünk oly messze, mintha a Neptunoson élnének, beleszólnak ügyeinkbe. (Taps.) Ezek az idegen emberek nem értik, hogyan lehetséges, hogy az egyszerű ember, akinek láttára valaha az irodalmi szalonokban és körökben orrukat húzogatták és akit nem tartottak olvasónak, sem nézőnek vagy hallgatónak, oly nagy érdeklődést tanúsít a kultúra iránt. Azért nem értik, mert sohasem élték a nép életét, sohasem éreztek együtt a néppel. Nem értik, hogyan lehetséges az, hogy a művészek a többi dolgozókkal együtt a problémák egész sorát tisztázzák, hogy népünk gazdasági és kulturális téren is egyidejűleg gazdagodjék. Nem értik, hogyan lehetséges az, hogy a művészek nem azzal a szándékkal távoznak olvasóiktól, vagy hallgatóiktól, hogy könnyítsenek munkájukon, mint valaha mondták: kielégítsék a nagyközönség ízlését, hanem azzal az elszántsággal távoznak, hogy még magasabb célokat tűznek ki. Ha tudatosítanák, hogy a művészi alkotás eszméje és célja azonos a társadalmunkban bekövetkezett nagy átalakulások tartalmával és céljával, megértenék. Semmit sem értenek, mivel akár az irodalmi, akár a politikai sznoboknak természetesen érthetetlenek a szemtől szembe folytatott beszélgetések. Sohasem értik meg, hogy a kultúra dolgozóink számára nem az élettől és a közös jövő távlataitól elvont fényűzés, hanem hogy mindennapi szükségletükké válik, mint a kenyér. Röviden nem értik, mi a kulturális forradalom befejezése, hogy ez nem frázis, nem üres fogalom, hanem élő, sokoldalú és egyedülálló folyamat. De hisz ezt nem is akarhatjuk tőlük. Távolbalátóikat az élet homályos körvonalai, természetesen több mint tíz év előtti életünk körvonalai felé irányítják, vagy ha ez jobban megfelel nekik, fordítva szegezik távolbalátóikat az életnek, hogy ezután a nálunk már nevetségessé vált emberek adásaiban a beavatott látszatát keltve bőszen írják le, amit látnak. Nehéz nekik megmagyarázni, hogy csak elképzeléseik és vágyaik változását látják. Hovatovább egyre kevesebbet és sokkal kevesebbet tudnak rólunk és hazánkról, mint amennyit nálunk a legkisebb iskolásgyerek a Holdról tud. Számukra is idézem Neruda versének két sorát: „Egy nap sohsem fog kétszer megszületni, a tett nem érik kétszer — csak tovább!" (Végh György fordítása.) (Taps.) ÜJ SZÓ 6 * 1959. június 11.