Új Szó, 1959. május (12. évfolyam, 119-149.szám)

1959-05-27 / 145. szám, szerda

Az írók nemes küldetése: szolgálni a népet (Folytatás a 6. oldalról) a kukoricát, és ezért a paláťitákat üvegházban kezdték termeszteni. Emlékszem, egy agronómus látván, mennyi hévvel agitálok a kukorica mellett, örömet akart nekem szerezni: a kukorica palántáit üvegházban nevelte és csak aztán ültette ki a mezőre. Amikor meglátogattam * ezt a mezőt, a következő kép tárult elém: a rendesen elültetett kukorica még nem csírázott ki, de az üvegházi palánták már 20-30 cm magasak voltak. Végignéztem a táblát és azt mondtam az agronómusnak: - Tudja maga, hogy ostobaságot csinál? - Hogy-hogy? Miért? — értetlenkedett. Megmagyaráztam neki. - A szabadban ültetett kukorica ugyan még nem kelt ki, de kikel, kifejlődik és jó termést hoz, a melegházi kukorica azonban elcsenevészesedik és silány termést hoz, mert üvegházban nőtt. Nézze meg ezeket a kiültetett palántákat. Fonnyadoznak, sárgulnak, a levelűk foltos, mint az ember teste, ha égési sebeket szenvedett a napsütéstől. Az ilyen növény nem bírhatja ki mindazokat a megpróbáltatásokat, amik fejlődése során érik. Egyes kezdő íróink bizonyos mérI tékben ezekre az üvegházi kukoricapalántákra emlékeztetnek engem. Előfordul ez is: az ember megírja első elbeszélését vagy versét, és nagy hűhó támad, mert állítólag új csillag született, — új tehetség. (Derültség, hosszan tartó taps.) Az illető elvtárs, aki megírta első művét, nem nevezte magát sem írónak, sem költőnek, éppen csak próbálgatta az erejét, amazok pedig mar nagy harsonával hirdetik világgá róla, hogy íme a példakép, a csodálatos drágakő, akire az emberiség epedve várt, és húzzák be őt az írók szövetségébe. Ha az ilyen kezdő vidéken él, kész a szentencia, hogy lakást kell kapnia Moszkvában, a köztársaság fővárosában. Elvégre új csillag született, csak nem maradhat vidéken. Helyes dolog-e ez? Hisz Mihail Alekszandrovics Solohov a maga fővárosában él — Vesenszkaja kozák faluban, ha úgy tetszik próbálják meg önök, fővárosiak, szálljanak vele versenyre az irodalom porondján. (Taps.) Nem az a fontos, ki hol lakik, hanem az, hogy mire képes, mit tesz. (Taps.) Ügy hiszem, a melegházi feltételek megteremtése nagyon kedvezőtlenül nyilvánulhat meg az alkotó fiatalok nevelésében. Valóban, gondoljuk meg, mi történik néha az olyan emberrel, akit kiemelnek és eltávolítanak abból a környezetből, amelyben előzőleg dolgozott. Elismerték írónak, megkapta az írószövetség tagsági igazolványát és ráadásul egy lakást Moszkvában. Előzőleg a termelésben dolgozott mint traktoros, kombájnos, esztergályos, lakatos, tervező, mérnök vagy agrónómus. Elvégre nem született írónak, valahol nevelkednie és dolgoznia kellett. Később aztán azt látjuk, hogy az ilyen ember élső sikerült műve után nem képes újabbat, jobbat írni. Mit tegyen? Körülbelül így gondolkozik: Íróhoz nem illik, hogy a kombájn kormánykerékhez üljön: gyárba "ftienni sem illik; hová menjen hát? Elmegy az írószövetségbe, hogy adjanak neki valami pénzt az irodalmi alapból. (Derültség, taps.) így etetgetik aztán, ő meg azt képzeli, hogy ha már egyszer elismerték a tehetségét és ennek bizonyságául kezébe nyomták a tagsági igazolványt, — hát akkor adjanak. Ha pedig adnak, adjanak még többet. (Derültség.) Lehet, hogy kissé túlzok, de senki sem akar ezekből a dolgokból tragédiát csinálni. Csak rá akartam mutatni, hogy ez is egy elhajlás azoktól a normáktól, amelyeket be kellene tartanunk. (Taps.) Támogassuk a fiatalokat, de ne ültessük őket melegházba Segítenünk kell a fiatal elvtársakat tehetségük kifejlesztésében, támogatnunk kell a fiatalokat, ahogyan támogatták őket sokan az öreg írók közül, ahogyan Gorkij támogatta őket. Olvastam Mihail Mihajlovics Kocjubinszkij leveleit, olvastam levelezését Gorkijjal, akinek hallatlanul nagy hatása volt Kocjubinszkij alkotó munkásságára csakúgy, mint számos más író, kiváló művész munkásságára. Javítsák ki szavaimat az ukrán írók - Nyikolaj Platonovics Bazsan, Alekszandr Jevdokimovics Kornyejcsuk, Makszim Faggyevics Rilszkij, ha valami tévését mondok — Kocjubinszkij hosszú esztendőkön át dolgozott a mezőgazdasági kártevők elleni bizottságban, az országos közigazgatás statisztikusa volt, emellett irodalmi munkásságnak szentelte magíí

1 éS mint tudják, jói ír".'Az írÜ, aki a munkásról akar írni, miért ne meítóe, oda, ahol a,munkások é'nek és dolgoznak, miért ne tánulhiá'rtyözná, hogyan dolgoznak? Hisz mindenképpen jobb vélük együtt élni. Talán valami rossz van ebben? (Taps.) Hisz ilyen körülmények között még •utazásra sem kell elvesztegetnie az időt. (Taps.) Elvtársak, természetesen nem gondolok olyasféle javaslatra, hogy az írók szétszéledjenek a fővárosból és szerte a Szovjetunióban telepedjenek le. például a bányákban. Nem, ez értelmetlen dolog volna. Csak annyit akarok mondani, hogy az íróknak az élet mélyére kell hatolniok, tanulmányozniok kell az életet és művészi képekben ábrázolniok kell mindazt, ami új a szovjetország életében, mélyrehatóbban kell megmutatniok az embert, társadalmunk minden anyagi és erkölcsi értékének alkotóját. Vajon hasznos dolog-e az, hogy azokat az embereket, akik bizonyos környezetben nőttek fel és élnek — kolhozokban, gyárakban, vagy hivatalokban — és ennek a környezetnek az életnedvei táplálják őket, • vajon helyes-e, ha ezeket az embereket onnét kitépjük és mesterségesen felépített üvegházakba ültetjük? Ha ezt megtesszük, az illető ember elvesztheti lába alól a talajt, elvesztheti mindazt ami eddig ' táplálta és úgy fogja magát érezni, akár a kitépett növény. Ha például átültetnek egy gyümölcsfát és kiássák a földből fő gyökereit, két három esztendő kell, míg új gyökérhálózatot fejleszt és ismét virágzásnak indul. így van az emberrel is, ha kiragadják megszokott környezetéből. Idővel meghonosodhatik, lábára állhat, de az is előfordulhat, hogy elsorvad. Szeretnék itt beszélni egy régebbi eszmecserémről, amelyet ukrán írókkal folytattam. Amikor Ukrajnába kerültem, hogy ott dolgozzam, — még a háború előtt történt — eljöttek hozzám az írók, jó elvtársak, akiknek nevét elhallgatom. Beszélgettünk néhány kérdésről, aztán azt mondták: — Hruscsov elvtárs, van egy kérésünk. — Micsoda? Föltűnt nálunk egy nagyszerű népi költőnő, parasztasszony. — Ez jó dolog, mondom, — most I sok tehetséges ember tűnik fel. Mire volna szüksége? — Falun él, — mondják a vendégeim. — És mi kellene? — Lakást kellene kapnia Kijevben. Akkor azt mondtam az elvtársaknak: az az asszony verseket ír a kolhoz életéről, bár kis műveltségű, de nyilván tehetséges. Emberekről ír és eseményekről, amelyeknek tanúja és részese. De ha elhozzátok a kolhozból és beköltöztetitek mondjuk a Kreszcsatikra, miről tud majd írni? Egy-kettőre elsenyved. Képtelen lesz alkotni és ha írni akar majd, el kell látogatnia a kolhozba. író . barátaim meghallgatták >6 véleményemet, s aztán mégis fölvették a kolhoz-parasztaSszonyt az írók szövetségébe. - De sikere nem volu mert műveletlen és kiforratlan tehetségű volt. Rímelni tudott, de a rím maga még nem költészet. (Taps.) Ügy vélem, elvtársak, helyesen értelmezik a szavaimat és egyetértenek azzal, hogy támogatni kell a kezdő fiatalokat tekintet nélkül a korukra, de nem szabad mesterségesen üvegházba ültetni őket. Az ember sohasem tanul meg úszni, ha valami mindig a víz színén tartja. Hogy úszni tudjon, bele kell vetnie magát a vízbe, kipróbálni erőit, gyakorolnia kell. Ha a tanítványotok fuldokolni kezd, segítsetek rajta, de aztán tanítsátok meg rá, hogyan kell magának úsznia. Adjanak lehetőségeket a kezdő íróknak, hogy tehetségüket saját erejükből fejlesszék, kibontakoztassák. (Taps.) Az írónak nincs joga, hogy igaztalanul írjon. Elvtársak! Lehet beszélni arról, hogy az írónak „joga van a hibákra", „joga van a kudarcra"! Ügy vélem, már maga az írónak a helyzete és feladata a társadalomba nem ad néki ilyen jogot. Helyesen mondta Leonid Szergejevics Tobolev az írók I. kongresszusán 193i-ben: „A párt és a kormány kétségtelenül mindent megadott a szovjet írónak, csak egy valamit vett el tőle - azt a jogot, hogy rosszul írjon." Nézetem szerint a nép nemcsak azt a jogot vonta meg az írótól, hogy rosszul írjon, hanem elsősorban, hogy igaztalanul írjon. Lehet egy könyvet megírni hogy úgy mondjam gyönge színvonalon, a rossz TJiűről amúgyis ítéletet mond az olvasó. De egészen más dolog, ha a művet igaztalanul írják meg, vagyis helytelen pozíciókból indulnak ki benne. Ezt nem tűrhetjük, mert az ilyen könyv irodalmi selejt. Valaki azt vethetné ellen, hogy nincs termelés selejt nélkül, ebben igaza is van, csakhogy vannak különféle selejtek és hibák. Önök bizonyára igazat adnak nekem abban, hogy egészen más valami egy esztergályos vagy lakatos gyártotta selejtalkatrész, mint egy irodalmi selejt. Az első esetben az egész dolog csupán annyiban áll, hogy a selejt alkatrészt kidobják, újat gyártanak helyette, s a veszteség nem több mint az alkatrész előállításához szükséges idő és anyag. Másfelől azonban az irodalmi selejt-termék élni fog (hisz a hibás könyv megjelent!), utat tör magának az olvasóhoz, még azokhoz is, akik még nem állnak biztosan a lábukon, nem tudnak különbséget tenni egy műalkotás erényei és hibái között. Az olvasó csak azt látja, hogy a könyvet író írta, és bizalommal veszi a kezébe. Önök tudják, mennyi megbecsülést olt a párt és a nevelés népünkbe az írók, a műalkotás, a nyomtatott szó iránt. Az irodalmi művet, bármily súlyos hibái is legyenek, az olvasók egy része tökéletesnek fogadhatja el, olyan műnek, amelyben hinni kell, amelyből megtanulhat élni és harcolni. ítéljék meg maguk, mekkora károkat okozhat az ilyen selejtirodalom a szovjet embereknek és a kommunizmus építésének. Azt kérdik, mi biztosít bénnüitket, mi véd meg a hibáktól. Hát igen, ilyen biztosítékokat adni igen nehéz dolog, mivel az írók, amenynyiben igazi szovjet író, tudatlanul akaratlanul követi el a hibákat, számtalan okból — az élet elégtelen ismerete, helytelen megválasztott kiinduló pozíció folytán, stb. Hogy ezt elkerüljük, szem előtt kell tartanunk, hogy az írók a társadalomban élnek, a társadalom életét ábrázolják, alkotó munkájukat nyilvános kritikának kell irányítania, ezt a kritikát tudomásul és figyelembe kell venniök, elvtársi vitákat kell rendezniök és műveiket a közvélemény megítélése alá bocsátani. Önök ismét azt vethetnék ellen: „Bíráljatok meg, ellenőrizzetek bennünket, és ha a mű hibás, ne adjátok ki", önök azonban tudják, milyen nehéz azonnal kiismerni magunkat abban, hogy mit nyomtassunk ki, és hogy a legkönnyebb út — nem nyomtatni ki semmit. Ügy aztán semmi hiba sem lehet, és az az ember, aki megtiltotta az egyik vagy másik mű kiadását, okosnak látszanék, márpedig az egész a legnagyobb ostobaság volna. (Derültség, taps.) Ezért elvtársak ne hárítsák a kormányra az efféle kérdésekről való döntést, hanem döntsenek róluk maguk elvtársi szellemben. Nézetünk szerint ez lesz az a kritika, amelyre szükség van. Hogy valóban irodalmi kritika legyen, nem szabad ismernie sem testvért, sem barátot, csak a legfontosabbat kell szem előtt tartania — az irodalmi mű eszmei és művészi értékeit, így kell nézni ezt a kérdést. Ügy hiszem, Alekszandr Trifomovics Tvardovszkijnak igaza volt, amikor kongresszusi felszólalásában azt mondta, hogy az irodalmi alkotásban elsősorban a minőség a fontos. Helyes, ha a szellemi munkában értékesebb a „jobban", mint a „többet". Adjanak nekünk egy könyvet, de az jó legyen. Nyikolaj Osztrovszkij nem sok könyvet írt, de „Az acélt megedzik" — nagyszerű mű. Az író meghalt, de műve örökké élni fog. Gyerekkorom óta megrakadtak emlékezetemben Nyikolaj Alekszandrovics Nyekraszov „Nagyapó" című versének sorai. Minden szóra emlékszem. Nézzék csak, milyen jól megmondta Nyekraszov, mire képes az ember, ha akarata és ŕoldje van. (Viharos taps.) Csakhogy akkor mások voltak a viszonyok. Mit mondana Nyekraszov most, ha a mi korunkban élne és tudná, hogy három négy év alatt a szovjet emberek harminchat millió hektárnyi sztyeppe-földet tettek termővé, Nyekraszov csodáról beszélt, de a szovjet emberek tettei még a szupercsodánál is többek. Ilyen korban élünk tehát. Hadd említsek meg egy tényt. Nemrég egy fogadáson néhány ország diplomatáival beszélgectcifl. A ma legidőszerűbb kérdése a kül- . ügyminiszterek értekezlete. NyugatNémetország nagykövete megkérdezte: — Mi a helyzet Genfben? — Azt inkább ön mondhatná meg nekem. Ön kormányának nagykövete, mondja meg, mi a szándéka kormányának. De bármit is gondoljanak önök, én csak egyet mondhatok: alá kell írni a békeszerződést mindkét Németországgal. — Ez lehetetlen! — Nem, ez igen is lehetséges, és ha ez az önök számára ma lehetetlen, mi aláírjuk a békeszerződést a Német Demokratikus Köztársasággal és várunk mindaddig amíg önök azt mondják — lehetséges, és szintén aláírják a békeszerződést. (Taps.) A nagykövet azt mondta, hogy erre nem kerül sor. Mire én azt válaszoltam, ne siesse el a dolgot, ne mondjon „nemet", inkább várjon. Akkor beszélgetésünkbe egy másik nagykövet is bekapcsolódott. Ez a nagykövet egykor a mi országunkban élt. Moszkvában gyára volt neki és az apjának, aztán elköltöztek innen, és ma egy ország nagykövete, nagyon jól beszél oroszul, így hát tolmács nélkül beszélgettünk egymással. Ez a nagykövet a Német Szövetségi Köztársaság nagykövetéhez fordult és azt mondta: „Tudja, nagykövet úr, nem ajánlom, hogy elsiesse a „nem" szócskát. Harminc évvel ezelőtt én is azt mondtam, hogy a szovjet hatalom nem marad fenn sokáig, s amint látja, tévedtem." (Taps.) Ez azt bizonyítja, hogy még az olyan emberek is, akik osztályhelyzetük következtében ellenfeleink voltak és azok is maradtak — ma már nekik is kinyílik a szemük és kezdik figyelmeztetni" kollégáikat: „Ne siesd el a dolgot, ne mondd ki a nem szócskát." <l')3 Ábrázoljuk a nép nagy tetteit Márpedig elvtársak, mi kommunisták vagyunk. Önök azt mondhatják, hogy nem mindnyájan vagyunk kommunisták. Én meg erre azt válaszolhatom, hogy ha nálunk valaki felszólal — legyen író, munkás, vagy hivatalnok, beszédük alapján nem állapíthatjuk meg, hogy a szónok kommunista-e vagy sem, s hogy megtudjuk, külön meg kell kérdeznünk a felszólalót. Nem eleven bizonyítéka-e ez annak, hogy pártunk eszméi egybeforrtak nagy Szovjetuniónk nemzeteinek gondolkodásával? (Viharos taps.) A legnagyobb kitüntetés ez pártunk számára. A legnagyobb diadala a lenini tanoknak. Pártunk tanítása és programja többé már nem csupán tudományos dokumentum, hanem magának az életnek a programja lett, benne él nagy népünk nézeteiben, felfogásában, cselekvési programjában. (Viharos taps.) Kitüntetés ez azért is, mert országunk, a szovjet külpolitika nemzetközi tekintélye ma nagyobb, mint valaha is volt, és kormányunk politikája kommunista pártunk politikájából és tanításából ered. Ez tehát annak beismerése, hogy a kommunista párt tanítása győzedelmes tanítás. Mindent meg kell tennünk, hogy tetteinkkel még magasabbra emeljük államunkat. Elvtársak! Ma széles fronton építjük a kommunizmust. Ha a katonák nyelvén fejeznénk ki magunkat, azt mondhatnánk, hogy társadalmunkcsapatokká alakult, amelyek széles fronton indultak támadásra. Önök közül sokan maguk is részt vettek a harcokban és tudják, hogy tüzérség nélkül a gyalogság számára szinte lehetetlen nagy veszteségek nélkül áttörni az ellenség vonalát, hogy a támadás előtt mindig tüzérségi előkészítés kell, amely jelentős mennyiségű lövedéket használ el aszerint, milyen erősek az ellenfél állásai. Jelen van köztünk Malinovszkij marsall, ő is igazolhatja, amit mondtam. Ügy vélem, elvtársak a mi együttes támadásunkban a szovjet írók munkáját messzehordó tüzérséghez hasonlíthatjuk, amelynek utat kell törnie a gyalogság számára. (Viharos taps.) Az írók tulajdonképpen tüzérek. Szabaddá teszik előrehaladásunk útját, segítik pártunkat a dolgozók kommunista nevelésében. Három napja amerikaiakat fogadtam. Volt köztük egy öreg ember — foglalkozása szerint bíró. A beszélgetés végén azt mondta: „Köszönöm, Hruscsov úr ezt a beszélgetést, én és valamennyien elégedettek vagyunk szovjetunióbeli tartózkodásunkkal. Nagyon sokat láttunk és magam személyesen külön köszönetet mondok. Félek, hogyha majd hazatérek és barátaimnak beszámolok tapasztalataimról, egyesek azt mondják majd, hogy az oroszok alighanem kicserélték a vén bíró agyát." Szó szerint így mondta és nem mondta rosszul. Látják, elvtársak, az kell, hogy önök is a műveikkel „tisztítsák az emberek eszét" és ne zavarják meg. Önökre írókra ma különös felelősség hárul... Tudják elvtársak, amikor a tüzérség előkészíti a támadást és támadás közben a gyalogság rohamát támogatja, keresztül lő saját harci egységeinek feje fölött. Ezért pontosan kel! lőni, az ellenségbe és ne a saját sorainkba. (Nevetés, taps.) Korunk a tudomány és a technika rohamos fejlődésének kora. Technikánk változik, és változik a tüzérség is. Olyan ez, mint a nótában: Pihenni tért a szekerce, és az eke, és helyükre új király lépett, a gép. A tüzérséget és a légihaderőt ma már a rakéta váltotta fel, amelyet a világűrbe lőttünk ki, hogy keringjen & Nap körül. Hasonlóan a technika fejlődéséhez önöknek is ki kell köszörülni, tökéletesíteniük kell fegyvereiket, hogy messzebbre hordjon és pontosabban célba találjon. r Drága elvtársak! Beszédem végére értem. Engedjék meg, hogy megköszönjem figyelmüket, amellyel végig hallgattak. Ha mondtam valamit, ami nem úgy van, remélem, megbocsátják. Beismerem, nagy izgalom, nyugtalanság fogott el. Előbb előre elkészített szöveg szerint akartam beszélni, önök azonban ismerik a természetemet. Nem szeretek szónokolni, inkább beszélgetek. (Viharos taps.) Önök, elvtársak, tudják, mennyi baj van a beszédekkel. Ha a beszédedet előre megírtad, elkészítetted, nyugodtan alhatsz. De ha leírt Szöveg nélkül kell beszélned, rosszul alszol, felriadsz álmodból és töröd a fejed, hogyan fogalmazd meg minél jobban ezt vagy amazt a kérdést, vitába szállsz önmagaddal. Nehéz kenyere van az olyan szónoknak, aki leírt szöveg nélkül beszél. Persze nem biztosítottam be magam az ellen, hogy esetleg beszéd közben mellé ne fogjak. Ezért kérem, ne legyenek szigorú bíráim, és ha észrevettek valami tévedést, ne törjenek pálcát fölöttem. (Taps.) Elvtársak! Ábrázolják műveikben a nép, az egyszerű emberek nagy tetteit. Szükséges, hogy ezekről az emberekről tudjanak, hogy lássák a legjobbakat, hogy például szolgáljanak mindazoknak, akik a kommunista párt vezetésével a kommunista társadalom építéséért harcolnak. Éljenek a Szovjetunió kommunizmust építő dicső nemzetei! (Viharos taps.) Éljen nagy kommunista pártunk! (Viharos taps.) Éljenek a szovjet írók - pártunk hűséges segítőtársai a kommunizVnus építésében (Viharos, hoszszan tartó taps, mindenki helyéről, felállva tapsol.) ÚJ SZÖ 7 * 1959. május 2'

?