Új Szó, 1959. május (12. évfolyam, 119-149.szám)

1959-05-27 / 145. szám, szerda

Az írók nemes küldetése: szolgálni a népet A revizionista nézetek hirdetői eszmei téren teljes vereséget szenvedtek (Folytatás az 5. oldalról) Szeretnék elvtársak, még néhány megjegyzést tenni a közelmúlt jellemzésével kapcsolatban. Még ma is felbukkannak köztünk annak a harcnak a maradványai, amely még nemrég nagyon éles volt. A pártvonal ellen támadó revizionistákkal folytatott elvi-eszmei harcra gondolok. Az írók egész tábora szembeszállt e támadásokkal. Az írók túlnyomó többsége határozottan és erélyesen szembeszegült a revizionista nézetek hirdetőivel Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ez az eszmei harc kisebb-nagyobb mértékben minden írót érintett, természetesen különféle emberek. különféle aktivitással és különféle módszerekkel vívták meg e küzdelmet. Egyes irodalmárok lelkesülten megrohamozták az „ellenség" tüzelő állásait — katonai szakkifejezéssel élve géppuskásoknak mondhatnánk őket. Aktívan és merészen jártak el, nem riadtak vissza a harc nehézségeitől, inkább keresték őket. Jó tulajdonságok ezek. Nagy és fontos dolgot vittek végbe azok, akik e harcban aktívan részt vettek. Ma már e harc mögöttünk van. A revizionista nézetek és hangulatok hirdetői teljes eszmei vereséget szenvedtek. A harc véget ért, ahogy mondani szokás, röpködnek már a „békeanangyalok". Jelenleg, hogy úgy mondjam, a sebek behegesztése van folyamatban. És azok az írók, akik akkoriban szovjet társadalmunkat a maguk korlátolt látóköre szerint akarták megítélni, most minél gyorsabban igyekeznek elfelejteni, hogy komoly hibákat követtek el. Nézetem szerint meg kell könnyítenünk ezeknek az elvtársaknak, hogy helytelen nézeteikről helyes elvi pozíciókra térhessenek át. Nem szabad rossz szavakkal illetnünk őket, hangsúlyoznunk múltbeli hibáikat, nem szabad szüntelenül ujjal mutogatni rájuk. Ha így teszünk, ez csak hasznára lesz közös ügyünknek. (Taps.) Nem szabad emlegetnünk a múltat, de el sem szabad felejtenünk. (Taps.) Ahogy mondani szokás, minden esetben „csomót kell kötnünk a zsebkendőnkre", hogy szükség esetén elővegyük és emlékezetünkbe idézzük, hány csomó is van rajta, és kiket illetnek az egyes csomók (derültség). Az irodalmárok között vannak még egyesek, akik szeretnék megtámadni „a géppuskásokat", akik a revizionistákkal vívott eszmei harc tüzében a legaktívabban léptek fel és védelmezték a helyes, pártos pozícióikat. Egyesek nyilván úgy szeretnék magyarázni a dolgokat, hogy mindenképpen ezek az elvtársak voltak az okai. Ez természetesen alapjában helytelen nézet. Az elvi álláspontot védelmezni kell, erélyes eszmei harcot kell folytatni azok ellen, akik a pártvonalat támadják. A harc hevében azonban gyakran magától értetődően előfordul, hogy mindenki megkapja a magáét, aki harcba száll. Az életben is alighanem nemegyszer megfigyelték, hogyan verekednek a gyerekek, talán valamikor részt is vettek ilyen verekedésekben. Jómagam egyszer a bányában láttam egy ilyen verekedést felnőttek között. A kurszkiak kaptak össze az arjoliakkal. Egyes emberek, akik látni akarták a verekedést, már jóval előbb megjelentek a tett helyén, bölcsen oldalt álltak és nézték, hogyan fejlődik ki a csetepaté. Persze ez még régen, a forradalom előtti időkben történt. Ahogy mondani szokták, az emberek vadsága és tudatlansága nyilvánult meg benne, de így volt, hiába is tagadnánk. Ne vegyék rossznéven, hogy így leegyszerűsítem a dolgokat, de az eszmei harc esetében is bizonyos mértékben hasonló a dolog. Mihelyt megindul a harc, mindkét félnek támadnak hívei, akik valamiképpen szeretnének részt venni a küzdelemben. Miben nyilvánul meg ez a részvétel? A hívek gyakran szét akarják választani a verekedőket. Elkapják * őket, az egyiket erre, a másikat arra húzzák. A viaskodó ellenfelek azonban meg akarnak szabadulni a békéltető karoktól és akár a könyökükkel, akár másképpen jól odasújtanak annak, aki szét akarja választani őket. Mikor aztán a verekedésnek vége, a békéltető felpanaszolja, hogy öt sérelem érte. Ha aztán megkérdik, részt vett-e a verekedésben, azt válaszolja, dehogyis, nem vett részt, csak éppen szét akarta választani a verekedőket. Ügy ám, megpróbáltad félrehúzni az egyiket, lefogtad a kezét, közben meg az ellenfele rárohant, ő szegény védekezni akart és téged kólintott főbe. Körülbelül ugyanez történik az eszmei harcban, a politikai összecsapásban is. Amíg a világon létezik a kapitalizmus, nem lehetünk el anélkül, hogy eszmei harcot vívjunk ellenfelünkkel. Ahogy mondják, mindig megáldottuk a harcosokat, akik e szent harcba indultak, s maguiTk is részt vettünk és a jövőben is részt veszünk e „harcokban". Ezek a harcok elkerülhetetlenek, mert eszmei, politikai küzdelem folyik. E küzdelemben nem lehetnek semlegesek, s ha te. semleges akarsz lenni, eredj minél messzibbre, ha ketten hajbakapnak, mert mindkettőtől megkaphatod a magadét (taps). Mihelyt a küzdelemnek vége, néhányan, akik elkezdték a „verekedést", akik elkezdték a harcot a párt fő irányvonala ellen, szeretnék minél előbb elfelejteni, hogy tulajdonképpen ki volt a kezdeményező, igyekeznek ájtatosan összekulcsolni a kezüket és úgy tartani a fejüket, ahogyan az ikonokon a szenteket szokták festeni. Ebben a szentséges békeszerető pózban hangoztatják, hogy egész fölöslegesen bántották őket. Az efféle panaszokra azonban kérdéssel felelhetünk: „Tul^jdotjképpen miért is vertek el benneteket?" S még hozzá tehetjük: „Jogosan vertek el. És amennyiben így viselkedtek, nyilván kevés verést kaptatok." (Taps.) Feltehetik a kérdést, tulajdonképpen mi mellett ágálok, a harcos szenvedélyeket akarom-e feltüzelni, vagy békéltetés-e a szándékom? Azt felelem: azt akarom, hogy az erők elvi bázison egyesüljenek. Ügy vélem, ez az egység már megvalósult és egyre szilárdul. Alekszej Makszimovics Gorkij találón mondta: „Ha az ellenség nem adja meg magát, megsemmisül." Ez a helyes osztályszempont, amelyet a politikai, osztályharc értékelése során támogattunk és támogatunk. Ha a munkásosztály, a dolgozó nép érdekeiről, a kizsákmányolók ellen folytatott harcáról van szó, nincs helye a békéltetésnek. Ilyen esetben a békéltető felhívás egy a kapitulációval. Ez nem a mi irányvonalunk, ez nem kommunista és bolsevik irányvonal. • Van azonban egy helyes mondásunk — ne üsd azt, aki már a földön fekszik. Amennyiben az ellenség az eszmei harcban megadja magát, elismeri vereségét és kész áttérni a a helyes pozícióra, ne űzzétek el, viseltessetek megértéssel iránta, nyújtsatok neki kezet, hogy sorunkba állhasson és együtt dolgozhassák a többiekkel. (Hosszantartó taps). Hangsúlyozni szeretném, hogy szocialista társadalmunkban, ahol nincsenek ellenséges osztályok és csoportok és ahol az egész élet az elvtársiasság és barátság elvein épül fel, ebben a mi szocialista társadalmunkban még tapintatosabban kel! bánni azokkal, akik balszerencséjükre „engedtek az ördög incselkedéseinek." Hisszük, hogy nem léteznek javíthatatlanok. Ismerik Feliksz Dzerzsfnszkij nemeslelkűségét, aki még közönséges bűnözőket is megnevelt, nemcsak politikai ellenfeleit. Tudják azt is, milyen gyümölcsöket hoz ez a nevelési módszer. A mi viszonyaink között tapintatosan kell bánnunk az emberekkel, hinnünk kell az emberben, nem szabad szem elöl tévesztenünk végső célunkat — harcunkat a kommunizmusért. Az embereket nevelni és átnevelni kell. Az elvi bírálat és eszmei harc útján azonban arra kell törekednünk, hogy egységbe tömörítsük a kommunista erőket és azokat az erőket, amelyek pártunkat követik a kommunizmus felépítéséért folytatott harcban. Ez a fő dolog. (Taps.) Szeretnék beszélni önöknek, elvtársak egy nézetem szerint érdekes tényről. Nemrég, Szocsiban tartózkodva levelet kaptam egy polgártársunktól. A nevét nem említem, fölösleges is volna. Egy idő eltelik, amíg az az ember megint biztosan áll majd a lábán, s akkor nyilvánosságra hozhatjuk a nevét, akkor már értelme lesz. Felolvasom a levelet, amelyet egy lopásért elítélt embertől kaptam. így hangzik: „N. Sz. Hruscsov elvtársnak, a Szovjetunió Minisztertanácsa elnökének. Tizenkét esztendeje foglalkozom lopásokkal, s ezért négyszer ítéltek el, legutoljára 1954-ben 6 évre. A büntetésemet kitöltöttem. Szabadon bocsátásom után visszatértem a családomhoz és mint ács kezdtem dolgozni. 5—600 rubelt kerestem havonta. A lakbér havonta 200 rubel, nem voltam képes ellátni a családomat, négyszáz rubellel tartozom lakbér fejében, 600 rubellel az irodában. Ez év március 25-én elhagytam a családomat, vagyis négyéves kislányomat, édesanyámat, feleségemet (feleségem a szülészeti klinikán van kisgyermekével) és világnak mentem azzal a vággyal, hogy könynyen éljek. De nem kezdhetem újra régi bűnös életemet, és nem is térhetek vissza a családomhoz, mert pénz nélkül, eladósodottan hagytam el. Az elutazásom óta eltelt 5 nap alatt egyetlen bűncselekedetet sem követtem el. Nem félek a felelősségtől és kérem a tanácsát, mit tegyek. Amíg akaraterőmből tart, naponta várni fogok, várni, hogy beszélhessek önnel. Amennyiben szükségesnek tartaná, hogy letartóztasson, azzal is egyetértek (Aláírás".) Ez Szocsiban történt. Meghívtam a levél íróját, hogy elbeszélgessek vele. Megismerkedtünk. A nevét hallva megjegyeztem, hogy ismertem egy ugyanilyen nevű tábornokot. A levélíró fiatal, vagy 30 éves ember volt. Beszélgetésünk során értelmes, kellemes embernek mutatkozott. Beszélt magáról, életéről, atyja elvesztéséről, a környezetről, amely rossz hatással volt rá. Azt mondta: — Értse meg a helyzetemet, dolgozhatnék mint rakodó munkás, látja erős ember vagyok, de ehhez a munkához nem engednek, a tolvajt látják bennem. A rakodó munkások jól keresnek, jól kereshetnék én is, de nem bíznak bennem. A brigádban mások többet keresnek, mint én. Rám úgy néznek, mint egy tolvajra, s ezért kevesebb szakértelmet kívánó munkát adnak. Most mit tegyek, mi lesz a családommal? Lakást nem adnak, magánlakasban lakom. Ha állami lakásban laknék, kevesebbet fizetnék. Segítsen rajtam. ígérem, becsületes ember leszek, lesz elég erőm hozzá. Hogy végighallgattam ezt az embert és elbeszélgettem vele, önkéntelenül is hittem neki, úgy éreztem, jó ember. Talán liberális voltam, de kellemes volt beszélgetni vele. Hittemuiiieki és úgy hiszem, nem csalatkozom benne (hosszantartó taps.) — Mit kíván tőlem, mivel segíthetek magán? - kérdeztem. — ' Segítsen, hogy eltarthassam a családomat, mondta. — Ez a legelső. Vissza akarok térni az asszonyhoz, a gyerekekhez, anyámhoz. — Jól van, megpróbálok segíteni magán, — feleltem. - Felhívom a városi pártbizottság titkárát, megkérem, hogy törődjenek önnel, találjanak magának megfelelő állást, segítsenek olyan szakképzettség megszerzésében, hogy többet kereshessen. De igyekezzék becsületesen dolgozni. Megkértem a párttitkárt, hogy hitelt is nyújtsanak önnek. - (képzeljék el, hitelt nyújtani egy volt tolvajnak) (nevetés, taps,) Ez csakis a mi szovjet viszonyainkban lehetséges. (Taps.) - Hitelt kap, hogy házat építhessen magának, vagy megkérem a titkárt, hogy ha lehet, adjanak maguknak lakást, akkor kevesebb lakbért fog fizetni. (Közismert tény, hogy az egész világon nálunk a legalacsonyabb a lakbér, mondhatnám csupán jelképes lakbért fizetnek az emberek, hisz az összeg még a házgondnok fizetésére sem elég.) Látogatóm azt válaszolta: - Nagyon jő volna. Hálás leszek önnek. Amikor a levélíró beszélgetésünk során meggyőződött róla, hogy bízom benne, emberségesen beszélek vele, ezzel a kéréssel fordult hozám: - Tudja, Hruscsov elvtárs, szeretném, ha emlékül együtt lefotografálnának magával. (Nevetés, taps.) Azt feleltem: - Lehetséges, üljön mellém, hogy jobban sikerüljön a kép. Helyet foglaltunk és lefényképeztek. Azt is megígértem, hogy küldök neki egy képet. El is küldtem. (Taps.) Beszélgetésünk végén kiderült, hogy látogatómnak egy árva kopejkája sincs. Azt mondtam neki: - Segítek magán, hogy ne csak hazatérhessen, hanem valami ajándékot is vihessen az asszonynak, meg a gyerekeknek. Az ember hazatért, segítséget kapott, hogy megfelelő munkát találjon. Jelentést kértem, hogyan dolgozik és hogyan viselkedik. Közölték, hogy mint rakódó munkás dolgozik és nem keres rosszul. Megkérte adják tudtomra, hogy jól él és köszöni a segítségemet (Hoszszantartó taps.) íme, elvtársak, életünk való tényeinek egyike. A levélíró élő, húsvér ember. A levelet és íróját is különféle szempontokból vizsgálhatjuk. Hisz a levelet olyan ember írta, akit négyszer ítéltek el lopásért. Munkába fogadták-i'és; a munkát otthagyta. Megint lopni ment, most pedig velem akar találkozni — fogjátok el és vonjátok felelősségre! Ez volna az egyik módszer. Mit adna ez a módszer az illetőnek? Oda vezetne, hogy ez az ember, aki letért a helyes útról, a börtönben tovább gyarapítaná tolvaji szakképzettségét, nekünk azonban a mi ügyünk számára kell az ember. Hogy ez az ember helyes útra térjen, másképpen kell vele foglalkozni, hinni kell az emberben és jótulajdonságaiban. Lehet-e ez az ember a kommunizmus építésének tevékeny részese? Igenis lehet, elvtársak! (Viharos taps.) Nehéz versengenem ennek az esetnek a leírásában az „Üj ember kovácsának" közismert szerzőjével, Anton Szemjonovics Makarenkóval, akit mindnyájan nagyra becsülnek. Makarenko megmutatta az emberi nemességet, az emberbe vetett hit nagy erejét! Mindnyájan tudjuk, hogy százszorosan visszafizették ezt az emberbe vetett hitet azok, akiket gondossággal, bizalommal ajándékoztak meg - az egykori gonosztevők és gyilkosok. (Taps.) Egyesek durva analógiát láthatnak ebben az összehasonlításban. Mégis úgy vélem, hogy önök megértenek. Ez az eset a levéllel nem érinti azt, amit előzőleg mondtam. Ezt az esetet csak azért említettem, hogy megmutassam, mily fontos az emberek nevelésének és átnevelésének a kérdése. Országunkban sajnos még mindig akadnak gonosztevők és gyilkosok. Egy idegen, aki meglátogatta a Szovjetuniót és efféle tényekről értesült, azt mondhatja — a komkomunizmust építik, én meg a magam szemével láttam, hogy gyilkosok vannak ott. De hisz mi egyáltalában nem akarjuk azt állítani, hogy leszámoltunk a múlt minden csökevényével és képesek voltunk átnevelni minden embert. De mindenki, aki közelebbről megismerte a szovjet társadalom életét —, tudja, hogy új társadalmunk jellemző vonását nem a gonosztevők jelentik, hanem az emberek öntudatának rohamos gyarapodása. Egyesek azt kérdezhetnék: és lesznek gonosztevők a kommunista társadalomban? Jómagam kommunista létemre nem kezeskedhetnék arról, hogy nem lesznek. (Nevetés.) A bűntett a társadalomban érvényes általános magatartási normáktól való eltérés, amelyet nem egyszer az ember lelki zavarai idéznek elő. Előfordulhatnak-e egyéneknél betegségek és lelki zavarok a kommunista társadalomban is? Nyilván igen. Ha pedig így lesz, akkor a lelkileg abnormális emberek bűntényeket is elkövethetnek. A kommunista társadalmat pedig nem ezek szerint a lelkibetegek szerint ítélik majd meg. (Nevetés, taps.) Azoknak, akik efféle „alapokon" szólítottak harcba a kommunizmus ellen, azt mondhatjuk, hogy ma is vannak emberek, akik harcolnak a kommunizmus nemes eszméi ellen, de ezek az emberek nyilván lelkileg nem normálisak, beszámíthatatlanok. (Nevetés, viharos taps.) A kritika az irodalom fejlődésének legfontosabb létfeltétele Drága elvtársak! Sok író szólt itt. Sajnos nem hallgathattuk végig valamennyiük beszédét, egyeseket azonban meghallgattunk, illetve elolvastunk. Nem egy esetben azonban adósak maradtunk ezeknek a megnyilatkozásoknak megismerésével, de igyekezni fogunk, hogy elolvassunk minden beszédet, megismerjük az önök megjegyzéseit és javaslatait. Ügy hiszem, aligha szükséges, hogy felszólalásomban az önök műveinek elemzésével foglalkozzam. Mint tudják, nem vagyok irodalomkritikus és ezért nem is érzem szükségét, hogy elemezzem az önök irodalmi műveit. Egyes tények arról tanúskodnak, hogy önök maguk sem kritizálják egymást valami szívesen. Nem gondolom, hogy az volna a vágyuk, hogy ezt a nem valami kellemes feladatot a magam vállára vegyem. Önök az írók, önök írnak, ezért elsősorban önöknek maguknak kell megbírálniok azt, amit megírtak. (Nevetés, taps.) Jól tudják, hogy a mű elemzése során az egyiket meg kell dicsérni, a másikat meg kell bírálni, a harmadikat pedig odarakni valahová a kettő közé. A dolog nem képzelhető el úgy, hogy jön egy ember két tasakkal, az egyikben édes cukorkák vannak, a másikban keserű labdacsok és most osztogatni kezdi, - az egyiknek ad egy cukorkát, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig keserű labdacsot. Sokkal helyesebb lesz, ha önök maguk osztogatják az édességeket és a keserű pirulákat is és maguk döntik el, kinek mi jár. (Derültség.) Ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy az irodalmi kritika és az irodalmi művek mindennapos mélyreható elemzése irodalmunk sikeres fejlődésének legfontosabb előfeltétele. Ezért önöknek nincs joguk rá, hogy elhanyagolják kartársaik kritikáját, műveik elemzését. Mit is jeleit az irodalmi kritika? Az írói fegyverek köszörülését, a mű mélyreható elemzését, az irodalmi, mesteri tudás tökéletesítését. Fölösleges erről részletesen beszélnem, hisz önök jól ismerik e kérdések jelentőségét. Üj irodalmi műveket akarunk, és a nép várja is őket, olyan müveket, amelyek harcra lelkesítenek, a kommunizmus győzelmére buzdítanak. Kétségtelenül tudják, hogy élénk természetű ember vagyok és nem szeretem az üres fecsegést. Mindenki legyen aktív a maga helyén, az irodalomhoz nagy lelkesültség kell. Aktív tevékenység a fennkölt eszmékért, az új élet építéséért — mindez imponál az embernek. Ha az ember passzív, tétlen volna, nem haladhatnánk előre. Csakis millió és millió ember harca az új élet megteremtéséért, aktív, ihletett és lelkesült harca teszi lehetővé, hogy gyorsan haladjunk előre és győzedelmeskedjünk. Passzív, közömbös és flegmatikus emberek aligha írhatnak olyan műveket, amelyek lelkesedésre hevítenek, hősi tettekre buzdítanak. Vagy talán mégis lehetséges volna? (Derültség.) E kérdésben konkrét példák nem állnak rendelkezésemre, mégis úgy vélem, hogy ez aligha volna lehetséges. Elvtársak! Büszkék vagyunk az idősebb nemzedék nagyszerű íróira, büszkék vagyunk az életbe lépő fiatalságra. Figyelmet, gondot kell fordítanunk a fiatalok alkotásaira. Szeretnék néhány észrevételt tenni a kezdő írókkal végzett munkáról. Fiatal alkotó erök beözönlése nélkül az irodalom egészében aligha gyarapszik. Az ifjúság az utánunk következő váltás. Mindenki valami kisebb dologgal kezdi, de aztán fejlődésnek indul, nagy és jó müveket alkot és tehetségét elismerik. A tehetség nem születik meg egyszerre, hanem fokozatosan fejlődik. Komoly fogyatékosságaink vannak a fiatal alkotók nevelésében. Nézetem szerint ez abban rejlik, hogy nálunk nemegyszer melegházi viszonyokat teremtenek a kezdő írók számára. (Taps.) Emlékezzenek vissza, milyen kemény életfeltételei voltak a cári Oroszországban az embernek általában, s még inkább az írónak, a gondolkodó embernek, aki nem volt képes megbékélni a régi társadalom nyavalyáival. Jómaga felindult s műveinek indulatával az emberek millióit hozta hévbe, ösztönözte harcra a jobb életért. Ismeretes, mily nehezen tört magának utat e korban az alkotó értelmiség. Az Októberi Forradalom alapjában megváltoztatta e feltételeket. Szocialista társadalmunk biztosította az ember minden alkotó képességének és hajlamának érvényesülését. Azt akarjuk, hogy még jobban kifejlődjék a fiatalok alkotó munkássága. Szovjet társadalmunkban sok tehetség születik. Minden eszközzel támogatni kell a tehetséges emberek fejlődését. Fölösleges azonban, hogy mesterségesen elszakítsák őket talajuktól, attól a környezettől, amelyben élnek. A kukorica nagy hívének tekintenek engem. Szeretnék megemlíteni egy példát arról, hogy milyen a kukorica termesztése normális körülmények között és melegházban, s ezzel kapcsolatban párhuzamot vonni a fiatal írók neveléséhez. (Derültség, taps.) A kukoricának sok barátja van. Szeretik a grúzok, az örmények, az ukránok és a déli területek oroszai. Különösen jóízű a kukorica tejesviaszos érésben. Aki még nem ette, el sem tudja képzelni micsoda ízletes eledel. Egyszer aztán akadtak emberek, akik nem sok tapasztalattal rendelkeztek a kukorica termesztésében, de minden vágyuk az volt, hogy minél előbb felnövesszék (Folytatás a 7. oldalon) ÚJ SZÖ 6 * 1959. május 2'

?