Új Szó, 1959. május (12. évfolyam, 119-149.szám)

1959-05-27 / 145. szám, szerda

Az írók nemes küldetése: szolgálni a népet N. Sz. Hruscsov elvtárs beszéde a szovjet írók III. kongresszusán Az Oj Szó május 24-i, vasárnapi számában kivonatosan ismertettük N. Sz. Hruscsov elvtársnak a szovjet írók III. kongresszusán mondott beszédét. Most közöljük a beszéd teljes szövegét. Drága elvtársak! Országunk Íróinak III. kongreszszusa rendkívül örömteljes időszakban ült össze, annak az egész népet felölelő fellendülésnek a korszakában, amelyet szovjet hazánk él át a kommunista társadalom kibontakozó építésének szakába lépve. Az SZKP Központi Bizottsága a III Írókongresszushoz intézett üzenetében, amelyet az imént hallgattak végig, legőszintébb jókívánságait fejezi ki a szovjet alkotó értelmiség egyik élcsapatának, íróinak, az emberi lélek mérnökeinek. A párt és a szovjet nép nagyra becsüli az írók, zeneszerzők, festők, filmművészek, valamint a szovjet alkotó értelmiség többi nem kevésbé fontos csoportjának jelentős és szükséges munkáját. íróink a nép életét élik, sokat tettek, sokat tesznek és olyan olvasóik vannak — szovjet emEngedjék meg, hogy felolvassam önöknek egy ifjúkori meghitt barátom, Pantyelej Mahinya munkás versét. ötven esztendővel ezelőtt íródott. Nem azért olvasom fel, mintha költői példaképül szeretném feltétetni. Ügy hiszem, nincs olyan rossz véleményük rólam, hogy azt hinnék, arra akarom önöket megtanítani, hogyan kell verset írni. (Derültség, taps). Barátom költeményei egy bölcs, ésszel élő akkori munkás gondolatait fejezi ki, az emberi élet céljáról. Ez a törekvés, ezek a vágyak nyilván sok dolgozó embert éltettek és éltetnek. Hallgassák meg elvtársak, miről Irt Pantyelej Mahinya munkás-költő egyik versében, amely a „Kubáni sztyeppe" című haladó szellemű folyóiratban jelent meg: Igaz könyvvel szeretem lángra gyújtani a lelkiismeretem, hogy tüze rohanó életünkben villogjon és égjen és soha ki ne aludjon, hogy lelkesedést szüljön és erőt adjon, emberi szíveket bíztasson, és a sötéttel harcoljon a sírig, az élet így meddőn el nem múlik. Akarom, testvéreim és feladatom, hogy a jövendő nemzedéknek legalább egy cseppnyi becsületes munkám örökbe maradjon, hogy az elmúlás fekete árnya emberi lelkembe számonkérőn ne marjon. (Hosszantartó taps). Tetszenek nekem ezek a szavak, szívből fakadtak. Nem kívánom e verset a költészet szemszögéből megbírálni, úgy vélem önök sem lesznek nagyon szigorú bírálók. SzerMegmutatni az új Egyes könyvek, bár tartalmilag nagyon jők, mégis visszariasztják az olvasót: az egyszerű ember ránéz a kötetre, látja, mennyire terjedelmes és máris leteszi. Lehet, hogy engem is egyesek azok közé az olvasók közé sorolnak, akikről Rubakin beszél. De bárhogy is legyen, bocsássanak meg nekem azok az írók, akiknek könyvét erőnek erejével, magamat kényszerítve olvastam végig. (Derültség.) Az egyes könyvekhez valő más- és más viszony nyilván természetes jelenség. Hisz, ha mindenki egyformán írna, nem volnának sem rossz, sem jó könyvek (derültség). Itt bizonyos törvényszerű jelenség nyilvánul meg. Távolról sem ír minden Irő jobb könyveket, nem csekély számú, hogy úgy mondjam átlagos könyv van. Sőt akadnak rosszabb könyvek is, amelyek nem csupán kezdő íróktól származnak (derültség). Itt bizonyos fenttartással kell élnem, amennyiben egy kezdő író rossz, unalmas könyvet Ir, úgy ez többé-kevésbé érthető. Sok esetben azonban távolról sem kezdő író maga-magát gyötörve dolgozik könyvén, később pedig ugyanazzal a könyvvel az olvasóját gyötri, — ez pedig már kellemetlen (derültség, taps). Elvtársak! Egyes irodalmi körökben az utóbbi esztendők folyamán felbukkant a „lakkozás" szó. Azokra az frőkra akasztották a „lakkozó" szót, akik az új, kommunista jelenségek életadó erejét mutatják meg. Ügy hiszem, nem kell önöknek beszélnem arről, milyen merészen lepberek —, akik szeretik őket és örvendenek sikereiknek. A szovjet nép tettei azonban oly nagyszerűek és oly gyönyörűek, hogyha önök, drága barátaim még sokkal többet tennének, mint amit eddig tettek, még az is kevés volna ahhoz, hogy a szovjet nép életét munkás, alkotó lendületének egész gazdagságában ábrázolják. Érthető ez. Az élet mindig összehasonlíthatatlanul gazdagabb, sokoldalúbb és mélyrehatóbb a legjobb műalkotásnál is. Mindaz, amit népünk a szovjet hatalom évei alatt alkotott, csodálatba ejti, megdöbbenti a világot. A szovjetország pártunk XXI. kongresszusa után olyan nagyszerű és csodálatos fejlődésnek indult, hogy nehezen találni szavakat, amelyek kifejeznék korunk egész nagyságát. Önök írók értenek ahhoz, hogy hatásos szavakat találjanak, és kölcsönösen bírálják egymást, ha ez nem sikerül. Nekem talán szintén nem nézik el, ha e tekintetben hibát vétek. (Derültség, taps). Beismerem azonban, hogy nehezen találhatnánk oly kifejező szavakat, amelyek megmutatnák, milyen nagyszerű fejlődésben van jelenleg szovjet hazánk. zője kezdő költő volt, bányász, akinek tehetségé bizonyára kifejlődött volna, ha élete korán véget nem ér. A polgárháborúban ölték meg őt Petjura banditái. Igy értelmezte egy munkás-költő életének célját, ebben látta munkájának célját. Versét a régi Oroszországban írta, ahol az ember jogfosztott volt és a nép a cárizmus igáját nyögte. Önök előtt pedig mily gyönyörű út ál! ma nyitva, a nemes munka, a népet szolgáló alkotás útja. A szovjet írók sok jó művet alkottak, amelyek igazán az életet ábrázolják, és harcra buzdítanak. Ügy hiszem egyetértenek velem abban, hogy még az olyan író is, aki a maga nézete szerint jól írta meg könyvét, nem mindig elégedett a saját művével. Távolról sem valamennyi irodalmi és műalkotás érdemli meg az olvasó magasfokú elismerését. Olvastam az utóbbi időben megjelent néhány művet, de sajnos csak keveset. Nem azért, mintha nem érezném szükségét'az olvasásnak, mintha nem akarnék olvasni. Tulajdonképpen nem is olvasok kevesebbet önöknél, csak éppen nagyköveti jelentéseket, külügyminiszteri jegyzékeket olvasok (derültség, taps), azt olvasom, hogy mit mondott az USA elnöke, mit mondott az egyik vagy a másik ország miniszterelnöke, Sokkal több ilyesfajta irodalmat olvasok, mint ,?z önök műveit. Ez természetesen nem azért van így, mintha az efféle irodalmat az önök könyveinél jobban szeretném (derültség), hanem azért, mert az én állásomban egyszerűen nem lehet az efféle írásműveket nem olvasni (taps). Remélem nem kárhoztatnak azért, Amit egész országunk a legközelebbi jövőben el akar érni, az hatalmas lendületével csodálatba ejt bennünket. Sikereink megörvendeztetik barátaink szivét, megdöbbentik és nyugtalanítják a kommunizmus ellenségeinek táborát. E sikerek meggyőzően bizonyítják a marxizmus-leninizmus eszméinek győzelmét, amelyek vezetnek bennünket, meggyőzően bizonyítják annak a nagy ügynek diadalát, amelyet szolgálunk. Ügy vélem, bennünket szovjet embereket nem szédít el ez a hatalmas arányú fellendülés. A győzelem és a sikerek nem jönnek maguktól. Elszánt, megfeszített munkával, küzdelemmel kell kiharcolni őket. Megvan mindenünk ahhoz, hogy sikeresen valóra váltsuk hétéves tervünket és népünket áthatja a biztonság érzete, hogy a kitűzött nagy célt eléri. Az író legnemesebb hivatása, hogy a népet szolgálja. Ember számára nem lehet nagyobb boldogság, mint a közösségben élni, a közösséggel együtt dolgozni és megérteni, hogy társadalma, népe javán munkálkodik. ha nem olvasom el az önök valamelyik művét, de ha nem olvasnék el egyet a fentebb említett okiratok közül, országunk ennek kárát láthatná. Ezért kell az efféle irodalomból sok vaskos kötetnyit elolvasnom. (Derültség, viharos taps). Ha könyveket olvas az ember, az egyik felvillanyoz, megnyugtat, kielégít, a másik könyv haragot és indulatot vált ki a benne ábrázolt egyik vagy másik jelenség ellen. Van könyv, amelyet el akarsz olvasni, mert elvtársaidtól hallottál róla és szeretnéd kialakítani a magad véleményét, de aztán csak fáradva olvasgatod, s szemed le-leragad közben. Megdörzsölöd a szemed, elölről kezded az olvasást, de a szemed megint csak lecsukódik. (Derültség). Hogy a könyvet mégiscsak elolvásd, gombostűt fogsz a kezedbe, szurkálod magadba, így serkensz fel annyira, hogy a könyv végéig eljuthä&áal. (Nevetés.) Ki a vétkes ebben? A szerző azt mondja, hogy az olvasó, az olvasó viszont azt állítja, hogy csakis az író. Ki mondjon ítéletet? A nép. Ha nekem vagy valaki másnak nem tetszik a könyv, ez még nem sokat jelent, mert az emberek ízlése, jellege különböző. Ha azonban az olvasók többsége alkot magának véleményt a könyvről — úgy ez már a könyv értékelését jelenti. Valamikor olvastam Rubakin munkáját. „Könyvek között". Sok más írását is olvastam és nagyra tartottam ezt az írót. Rubakin az olvasó lélektanát elemzi és azt állítja, hogy egyes olvasók még a könyv terjedelmétől is visszariadnak. mindent pozitív hőseikkel kapcsolatban, az embereket olyannak látják, amilyenek az életben, az új megerősítéséért folytatott munkában és harcban. Ez a törvényszerű, és ez a helyes. Az embereket jó példák alapján kell nevelni, azzal, hogy megmutatjuk az élet pozitív jelenségeit, utat törünk a jövőbe. A példamutatás ereje nagy erő, elvtársak! Valaki természetesen megkérdezheti - és hogyan áll a dolog a szatírával? A szatíra sem volt nálunk sohasem politikamentes; egyike a legélesebb fegyvereknek. Már mint az a szatíra, amely kigúnyolja az ilyen vagy amolyan hibákat, csökevényeket és fogyatékosságokat, óva inti az embereket a nyavalyáktői és segít nekik a hibák leküzdésében. A szatírának tehát továbbra is ott kell maradnia pártunk és népünk fegyvertárában, le kell sújtania mindenre — ami gátolja előre haladásunkat a kommunizmusba. Ezért százszázalékosan azok mellett az írók mellett állok, akik megmutatják az életadó erejét mindannak, ami új, megmutatják győzelmét a régi fölött. Azok mellett az írók mellett, akik biztosan támaszkodnak az élet reális, konkrét jelenségeire és folyamataira, szolgálni akarják népünket, olyan müveket akarnak alkotni, amelyek pártunk fegyverei lehetnek (hosszan tartó taps). Vájjon „lakkozók"-e ezek? Dehogyis, ellenkezőleg, harcosok, akik az új győzelméért, pártunk ügyéért, a kommunizmus felé biztosan haladó népünk ügyéért küzdenek. De ha vannak „lakkozok", nyilván vannak nem lakkozok is. Kik ezek a nem lakkozók? Egyesek közülük azt állítják, hogy az irodalom fő feladata keresni a különféle hibákat és fogyatékosságokat, s emellett semmibe venni a szovjet társadalom nagy vívmányait. Hallják, drága barátaim, ha van olyasvalaki, aki biztos kézzel leleplezi és megmutatja a hibákat és fogyatékosságokat, úgy ez elsősorban a "mi pártunk, a pártunk Központi Bizottsága (viharos taps). Forduljunk az élet felé. Kényszerltett-e bennünket valaki, hogy a párt XX. kongresszusán beszámoljunk a személyi kultuszról és következményeiről, és rámutassunk a vele kapcsolatos hibákra? Kényszerített-e valaki, hogy a Központi Bizottság számos plenáris ülését hívjuk össze, amelyeken könyörtelenül lelepleztük és a leghatározottabban elitéltük a hibákat, intézkedéseket dolgoztunk ki és hagytunk jóvá e hibák megszüntetésére, utat törtünk az újnak? Nem kényszerített rá senki. Ha nem lennénk leninisták, bolsevikok, könynyen belakkozhatnánk mindent, a régit újként tüntethetnénk fel, nem kellene emlegetnünk a múlt hibáit és rámutatnunk az általuk okozott károkra. Csakhogy nem így áll a dolog. Igenis beszéltünk minden regi jelenség hibáiról, lelepleztük a múlt hibáit mégpedig azért, hogy az emberek figyelmét az újra összpontosítsuk, hogy megakadályozzuk a múlt súlyos hibáinak megismétlődését, ha kellett, gyökerükig feltártuk az eddigi fogyatékosságokat, hogy korhadtságuk ellenszenvet váltson ki a magukat túlélt jelenségekkel szemben. A párt megtett mindent, hogy felszabadítsa a nép alkotó erejét, hogy utat nyisson az újnak, hogy valóra váltsa azt, amit a nagy Lenin hagyott nekünk örökbe, és hogy az országot a lenini úton tovább vezesse előre a kommunizmus felé (Hosszan tartó taps.) Mondtam már, nem sorolom fel a lakkozók és nem lakkozók nevét, vagyis azokét, akik csak negatív jelenségeket akarnak megmutatni. Csakhogy az ilyesféle negativizmus gebéjével nem hogy a kátyúból nem kászmálódsz ki, hanem még sima úton sem jutsz messzire (derültség). Ne vegyék rossz néven, hogy esetleg néhány szokatlan kifejezéssel élek. Hisz az önök egyik írókartársa sem válogatja meg nagyon a kifejezéseit, ha kell. (derültség, taps) És jól teszi. Ha az író ábrázolni kezdi az emmert, az a fontos, hogyan néz rá. Az a fontos, milyen oldaláról ítéljük meg az embert, vagy akár a társadalmat. Vehetjük például a legjobb embert, ábrázolása mégis különböző lesz aszerint, melyik tulajdonságait értékeljük, emeljük ki. Az író például olyan embert akar ábrázolni, akinek magán- és közéletében megvan minden jó tulajdonsága, csak éppen a házába nem lép be az elülső kapun, hanem hátulról, az udvar felől kerül, és innét kezdi aztán leírni az Illető életét; természetesen ebből nem sok jó derül majd ki. Lehet-e egyáltalán ilyen módszerrel jól írni valakiről? Semmiesetre sem. Az efféle írónak nagyon is sajátos nézete lehet az emberről. Ugyanez a helyzet a szovjet társadalom életének ábrázolásában is, amely millió és millió emberből áll. Akadnak benne kristálytiszta emberek, vannak azonban elvetemültek is, - elszánt gyilkosok és szélhámosok. Sajnos vannak még a társadalmunkban ilyen emberek, mert a szocializmusból a kommunizmusba vezető átmenet időszakát éljük és még sok, az átkos múltból örökbe kapott hiba terhel bennünket. Az ember ugyanis nem születik azonnal kommunista embernek. Ilyen embert még nem ismert senki., még önök sem látták. Nem gondolhatjuk ki, hogy milyen lesz, - alkata a szocializmus építésének és valóra váltásának folyamatában, a szocializmusból a kommunizmusba való átmenet során formálódik majd. Tulajdonképpen mi is az a „valóraváltás"? Nem jelent határt, olyasfélét, hogy határozottan kimondhassuk: itt ér véget a szocializmus és itt kezdődik a kommunizmus. Ezt bizony nem mondhatjuk. A szocializmusból a kommunizmusba vezető átmenet folyamata hosszú és bonyolult folyamat. Egyes írók a hibák ellen indított harcot úgy értelmezték, hogy támadásba kell kezdeni az úgynevezett lakkozók ellen és ezzel segíteni a pártot, amely leleplezte a fogyatékosságokat. Csakhogy milyen hősöket szögeztek pajzsukra, hogyan képzelik el társadalmunkat? Beszéltem már Dugyincevről és „Nemcsak kenyérrel" című regényéről, amely annyi port vert fel, és amelyről a külföldi ellenségeink azt mondogatták, hogy alighanem az egész orosz irodalom legjobb alkotása. Azóta azonban három esztendő telt el. Ki olvassa ma ezt a könyvet, kinek van rá szüksége? Hisz éppen ebben a könyvben hordott össze a szerzője hegynyi piszkot. Természetesen, nem mindent mondott rosszul. Olvastam a könyvet és be kell vallanom, hogy gombostű nélkül olvastam végig (derültség). Vannak benne egyes oldalak, amelyek figyelemre méltók. Anasztaz Ivanovics Mikojan, aki a könyvet előbb olvasta el mint én, azt mondta nekem: olvasd el olyan gondolatok vannak benne, mintha az író tőled Ieste volna el! Hát igen, Dugyincev helyesen figyelt meg egyes negatív jelenségeket, de eltúlozva és célzatosan általánosítva ábrázolta őket. Beszéltem már erről, és most is az a meggyőződésem, hogy Dugyincev sohasem volt az ellenségünk, a szovjet rend ellenzője, (taps). Igaz, sosem láttam ezt az embert, pedig szerettem volna vele elbeszélgetni, de sohasem jutott rá időm. Alig szánom el magam, hogy fogadom és máris találkoznom kell hol egy nagykövettel, hol valami küldöttséggel (derültség). Ezért nem sikerült mindmáig elbeszélgetnem vele. Miben van a hibája az efféle irodalomnak? Nemcsak Dugyincevre gondolok, hanem más írókra is, akik szocialista társadalmunk életét korlátolt látókörük szerint próbálják ábrázolni, ők is nyilván segíteni akartak a pártnak és népünknek a negatív , jelenségek leküzdésébeh, csakhogy torzított, eltúlzott képet rajzoltak meg; ez a kép tüstént felkeltette ellenségeink, és nem barátaink figyelmét. Olyan bűz kezdett terjedni, hogy egészséges természetű ember nem viselhette el gázálarc nélkül. Harc kezdődött, felháborodtak és joggal szembeszegültek az új társadalom igazát bizonyító írók és mindenki, aki meg volt győződve, mennyire helytelen ez a torzított, hazug ábrázolás, amely az élet bemutatásának követelményével lépett fel. Kinek az oldalán állunk ebben a harcban mi? Természetesen annak az irányzatnak és azoknak az íróknak az oldalán, akik számára az alapot, a pozitív jelenségek alkotják és akik e pozitív jelenségek alapján mutatják be a munka pátoszát, lelkesítik az embereket, előrehaladásra ösztönzik őket, megmutatván az új világba vivő utat. Pozitív hőseik alakjában az ejnberek legjobb jellemvonásait és tulajdonságait ábrázolják, szembeállítván őket a negatív alakokkal, megmutatják az új és a régi harcát és az új elkerülhetetlen győzelmét. Ez tehát az én állásfoglalásom az úgynevezett „lakkozókkal" kapcsolatban. Noha nem vagyok Irő, magamat is bizonyos mértékben e csoporthoz tartozónak vélem. (Derültség, viharos taps). (Folytatás a 6. oldalon) életadó erejét és győzelmét a régi fölött lezzük le saját hibáinkat. Most, néhány esztendő múltán azóta, hogy szigorú és könyörtelen bírálatnak vetettük alá a múlt negatív jelenségeit, kevés ember akad, aki ne értené meg, élesen és könyörtelenül meg kell bírálnunk mindent, ami a személyi kultusszal függött össze. A párt és a nép erélyesen elítéli a múlt megengedhetetlen jelenségeit és hibáit, hogy egyszer s mindenkorra ártalmatlanná tegyük a tegnapi helytelen cselekedeteket kijelentvén, hogy az efféle jelenségek és tettek sem pártunkban, sem országunkban nem fordulhatnak elő ismét (viharos taps). Amikor azonban a párt és Közpon-. ti Bizottsága hozzáfogtak, hogy helyreállítsák a párt és az ország életében a lenini elveket és lenini normákat, nem mindenki fogadta helyesen a XX. kongresszus határozatait, sőt még a párt Központi Bizottságában is akadtak egyesek, akik nem értettek egyet a pártvonalunkkal. Önök jól tudnak erről; a Központi Bizottság egyes tagjai nemcsak nem értettek egyet a párt fő irányvonalával, hanem később államellenes csoportot is hoztak létre, amelyről most nem akarok beszélni. Mindnyájan tudnak a harcról, amelyet a kommunista pártnak kellett vívnia a lenini elvek helyreállításáért a párt és az ország egész életében. A kezdet kezdete, a fejlődés gyökere éppen ebben rejlett — ebben a harcban, amelyet az új vívott a régivel, a kommunista elvek győ zelméért küzdő erők harcában ezeknek az elveknek a kiforgatása ellen. Egyszerre csak az irodalmárok között olyan emberek bukkantak fel, akik valami módon piszkolni akarják azokat az írókat, akik a kommunizmus szemszögéből, vagyis az új, kommunista jelenségek győzelmének a szemszögéből mutatják be életünket. Nem akarom most név szerint említeni az úgynevezett „lakkozókat", s nem is fogom elemezni műveiket. Nincs erre szükség, és nem is kell megtennem, annál kevésbé, mivel nem vagyok irodalomkritikus. A jő irodalomkritikus még a legjelentősebb Irő érdekében is nagyon sokat tehet — a jó kritika olyasféle, mint a gőzfürdőben a friss, suhogó nyírfaseprő: az ember megizzad, ha nyírfaseprővel megcsapkodja magát, és ha ő maga nem akarja megtenni, megteszi a kedvéért más. A nylrfaseprős gőzfürdő jó dolog, mert kitágulnak a pórusok és a test jobban lélegzik utána, könnyebben él az ember, (nevetés, viharos taps). Kérem, elvtársak, ne értsenek félre. Semmiesetre sem akarom védelmezni azokat, akik műveikben úgy ábrázolják a jelenségeket, hogy elszakadnak az élettől. Vegyenek például egyes könyveket, amelyekben az életet olyan megszépítve ábrázolják, hogy nem felel meg a valóságnak. Az efféle művek aligha használhatnak. Azoknak az íróknak az oldalára akarok azonban állni, akiket valamiféle okból „lakkozőknak" neveznek azért, mert műveikben pozitív hősöket ábrázolnak. Talán nem jó és nem szükséges-e az olyan mű, amelynek szerzője igaz, pozitív hősöket mutat be? Ezek az emberek sem helyeselnek A párt és a szovjet nép mélységesen megbecsüli a művészek munkáját m C7Ô § * 1959. május &