Új Szó, 1959. április (12. évfolyam, 89-118.szám)

1959-04-05 / 93. szám, vasárnap

Nem ígéretekre — tettekre van szükség Mikor ér révbe a párkányi járás? Márciusban két konferencián foglalkoztak a párkányi járás szövetkezeti tagjai és kommunistái a szövetkezetek lényeges bövitéssének kérdésével: először a járási szövetkezeti, majd pedig a járási pártkonferencián. Mindkét konferencia az építőjellegű bírálat, az őszinte önbírálat és pártunk politikájának helyességét hizonyító tények szellemében zajlott le. Ez korántsem jelenti azt, hogy nem jó eredményeket értek el a jáPártunk XI. kongresszusa a szocializmus építésének betetőzését tűzte elénk feladatul. Életszínvonalunk emelkedésének ez az alapfeltétele, hiszen még elég távol vagyunk attól, hogy a „bőség kosarából" mindenki egyaránt vehessen. Ez teljes egészében vonatkozik a párkányi járásra is, mivel a szövetkezetek bővítése terén rás szövetkezetei. Hiszen a karvai és a béiai szövetkezet magas kitüntetést kapott az országos szövetkezeti kongresszuson. De ezeken kívül még több olyan szövetkezet is van a járásban, amelyek tagsága bőségesen megtalálta számítását a közösben. Nincs szükség tehát koholt érvekre, maga a valóság bizonyít amellett, hogy parasztságunk elégedett jövőjét csakis a szövetkezet biztosíthatja. TÁVOLRÖL SEM ÉRTÉK EL A KÍVÁNT EREDMÉNYT. A múlt évi járási pártkonferencia határozata szerint már 1958-ban be kellett volna fejezni a járás mezőgazdaságának szocialista átszervezését. Ez annyit jelent, hogy 3132 egyéni gazdaságot kellett volna tömöríteni a közösbe 10 300 hektár földterülettel. Ez a nemes célkitűzés alig 20 százalékra valósult meg, mivel csak 2290 hektárral bővült a szocialista szektor földalapja. Nézzük csak meg közelebbről, mi ennek az oka? Az okok eltitkolása súlyos vétség lenne társadalmunk ellen, mert nem tárná fel a haladás útjában álló fogyatékosságokat. A legfőbb BAJT A TÚLMÉRETEZETT HÁZTÁJI GAZDASÁGBAN KELL KERESNI Szőgyénben például ma is akadnak olyan szövetkezeti tagok, akik másfél hektáron folytatnak háztáji gazdálkodást, sőt anyasertést is tartanak. Ebből kettős kára van a szövetkezetnek. Mégpedig az, hogy a túlméretezett háztáji gazdaság biztosítja az ilyen tag megélhetését s így nincs érdekelve a közös termelésben, holott munkaerőhiánnyal küzd a szövetkezet. A tagoknál levő anyasertések pedig nagyon is hiányoznak a tervezett közös állományból, s ennek következtében nincs meg a tervezett malacszaporulat, ami a pénzügyi terv teljesítésének rovására megy. így tehát egyes tagok nagyon is jól élnek, de ezzel szemben nagyon lassan gyarapodik a közös gazdaság és nem vonzza a kívül állókat. A község földterületének csaknem 80 százaléka már a közösben van, de ezzel arányosan nem |Magyarországi levéli \ Az Új Szó szerkesztőségének, ^ Bratislava s Kedves Elvtársak! ^ A napokban ke-k zembe került S zlo- fc vákia Kommunista § Pártja magyar nyel- § vii napilapja, az Oj ^ tudat, hogy Szlovákiában Cseh- & ríš nagy ütemben fo- % lyik a mezőgazda- ^ ^ ság szocialista építése. Az Önök \ ^ eredményei nekünk, a teveli T. Sz. ^ fc tagjainak is bizalmat kölcsönöznek, i 5; erőt adnak a további munkához. \ \ Azt hiszem, Csehszlovákia népe § ^ megemlíteni, hogy magam ^Csehszlovákiából származom. 1 a teveli Kossuth TSZ elnöke & c í szaporodott az állatállomány és a taglétszám. Ez év első három hónapjában gyökeres változás történt a szövetkezetek bővítése terén. Nánán, Bélán, Sárkányon, Gyiván, Helembán, Leléden és még több községben tömegesen lépnek a dolgozó parasztok a szövetkezetbe. Minek köszönhető ez az eredmény? Részben a szövetkezetek egyre javuló gazdálkodásának, a dolgozó parasztok növekvő öntudatának és nem utolsósorban a pártszervezetek, a járási pártbizottság és a JNB dolgozói' HELYES TÖMEGPOLITIKAI MUNKÁJÁNAK. Szlovák elvtárs, a JNB mezőgazdasági osztályának vezetője, Zsinger, Adámi, Jankus és még sokan mások állandóan kint vannak a falvakon, felvilágosítják a parasztságot a mai követelményekről és- állandó kapcsolatban vannak a legszélesebb tömegekkel. Az emberek tudják, megértik, hogy a „szántás-vetés két gebével" korszaka már lejárt s a jelen végérvényesen megvívta győzelmes csatáját a múlttal. De a falusi emberekre jellemző rátartisággal elvárják, hogy beszéljenek velük, tényekkel bizonyítsák előttük, hogy a szövetkezés az egyedüli helyes út, amit választhatnak. A kéméndi gazdák már a múlt évben megtalálták a helyes utat s ir^a már egy-két töprengőn kívül a dolgozó parasztok 98 százaléka dolgozik a közösben. De... ott is csak akkor fordulhat majd jobbra a közös gazdálkodás sorsa, ha az „enyém" helyett átmegy a köztudatba a „miénk", a Garamon túl pedig megszűnik a szövetkezeti tagok egyéni királysága. Párkányban a hirdetőtáblák egyikén gerezdekre osztott kör mutatja szemléltetően, a járás földterületének hány százaléka van a szocialista szektorban. Egy rész azonban még fehér a körben. Az a 24 százalék hiányzik még az 1958. évi járási pártkonférencía határozatának teljesítéséhez. Melyek ažok a Községek, ahol a dolgozó parasztok a haladást még nem követik? Garampáld, Szalka és Kiskeszi. Itt még nincs szövetkezet, holott az államnak több millió korona értékű terménnyel tartoznak a nevezett községek dolgozó parasztjai. Közéjük kell sorolni Bényt és Bartot is, ahol kisebbségi szövetkezetek vannak. E KÖZSÉGEK AKADÁLYOZZÁK, HOGY MIELŐBB RÉVBE ÉRJEN A PÁRKÁNYI JÁRÁS. A barti dolgozó parasztok azzal érvelnek, hogy rossz a szövetkezet, nem biztosítja a megélhetést. Erre viszont rácáfol Dávid András 10 hektáros dolgozó paraszt esete, aki nemrég lépett a közösbe. — Dolgozom, nincs gondom a munkán kívü' semmire. így nyilatkozik egy új szövetkezeti tag, aki ugyanolyan görcsösen ragaszkodott az apai örökséghez, mint a többi barti dolgozó paraszt. A magam részéről pedig csak ennyit a bartiak számára: A szövetkezet még valóban nem a legjobb, hiszen alig egy éve alakult. De ki teheti gazdaggá, virágzóvá? A tagság, a ma még tehénnel szántó Nyitrai Menyhártok, a jó gazda hírében álló Osszlík Jánosok és Bréda Imrék. Az egész falu népe! Ha mindannyian összefognak, erejüket és tudásukat egyesítve egy irányba húzzák majd a szövetkezet szekerét, akkor biztosan számíthatnak a gazdasági előrehaladásra. Ezt kívánja tőlük a munkásosztály, ezt várja tőlük pártunk és kormányunk. A pátkányi járás tehát bőven akad még tennivaló, hogy a nemrég lezajlott járási pártkonferencia és EFSZ-kongresszus határozatának szellemében az év közepéig a járás összterületének 96 százaléka a szocialista szektorhoz tartozzék. Ha Kisújfalun lehetett, akkor lehet Kiskeszin is. HA A NÁNAI KOMMUNISTÁK RÉSZT VETTEK 111 ÜJ TAG MEGNYERÉSÉBEN, mutassanak példát a bartiak is. A nemzeti bizottságok funkcionáriusai pedig — beleértve a tanácstagokat is — ne várjanak csak a járásiak segítségére. Nem szólamokra és fogadkozásokra, nem ígéretekre és ellenérvekre, hanem tettre van szükség. Tamás Vince, Bart Tanulók mint építőmunkások Á kassai építkezéseken minden szerdán szokatlan munkások — a kassai első tizenkétéves középiskola 10. évfolyamának tanulói dolgoznak. Az iskola első építészeti irányzatú kísérleti osztályát 37 tanuló, közöttük 8 lány látogatja. A tanulók az építészettel foglalkozó heti 10 tanórából 4 órát elmélettel és 6 órát építkezéseken végzett gyakorlati munkával töltenek. A tanulók tanítóik és Štefan Vendrák, Jozef Müller s Pavel Roštár tapasztalt mesterek vezetésével az év elejétől már igen jó eredményeket értek el mind az elméleti, mind a gyakorlati ismeretek elsajátításában. Az egész oktatási tárgykörüket felölelő munkákban olyan szakképzettséget szereztek, amilyent tanoncok két év után érnek el. A tanulók munkaerkölcse igen jő és szívesen segítenek az építészeti dolgozóknak rendkívüli építészeti műszakokban is. Az első kassai tizenkétéves iskola építésszakos kísérleti osztálya sikeres eredményeihez hozzájárulnak a kassai Magasépítészeti Vállalat dolgozói is, akik minden tekintetben készségesek az iskolával szemben. A kassai tizenkétéves iskolában a jövő tanévben további építészeti irányzatú osztályt létesítenek. A töltés árnyékában gn vönyörű márciusvégi nap volt. Ilii Az égen egy ártatlan bárányfelhő sem díszelgett, amikor kerékpárra ültem, hogy kissé szétnézzek a bolyi szövetkezet határában. Az első ember, akivel találkoztam, Szabó Lajos bácsi, a szövetkezet öreg csősze volt. Csendben mentünk egymás mellett. Tekintetünk a távolba révedt, ahol a traktorok pöfékeléssel rótták a dűlőket. Mintha örülnének, hogy a hosszú téli tétlenség után végre kedvükre kijárhatják magukat a szabadban. Majd a hosszú, zöldelő táblákra esett tekintetünk, s végül a távolban húzódó Latorca védőgáton pihent meg. Ekkor Lajos bácsi — qondolatomat mintegy kitalálva — megtörte a csendet. — Derék dolog ez, hallod! Bezzeq más éven ilyenkor ezeknek a zöldelő tábláknak a helyén víz fehérlett. A környékbelieknek mondani sem kell. milyen területet öntött el a Latorca ilyenkor, tavasz idején. Az idegenek talán el sem hiszik. Hirtelen olvadáskor az egész környék egy összefüggő óceán volt. x Továbbmenve most már belemelegedve folytatja Lajos bácsi. — ötéves lehettem, amikor egy alkalommal éppen választás előtt a környék urainak szószólói váltig hangoztatták, — töltést építünk nektek. De ez csak afféle választás előttj hangulatkeltés volt, ígéretüket nemigen igyekeztek beváltani, A védőgát építése csak a felszabadulás után indult meg. Lajos bácsitól elválva a Molyvadomb ötlött a szemembe. Az elmúlt év tavaszán még a madár is csak üggyel-bajjal tudta megközelíteni ezt az árvíz-óceán kellős közepén álló dombot. A víz elvonulása után sem termett egyebet ökörfarkkórónál és bogáncsnál. Az idén a bolyi szövetkezetesek burgonyával ültették be. ovább kerekezve, a töltésen túl elértem a környék immár megfékezett réméhez, a Latorcához. Nem a régi Latorca már ő. Belenyugodva sorsába, lassan hömpölyög tova és viszi a szántó-vető szövetkezetesek vidám énekét. Palágyi Lajos, Boly. Ábránd és kiábrándulás Nem szívesen írok szomorú háborús élményeimről, pedig egy kötetre valót is össze lehetne hozni belőlük. Néha azonban a helyzet kény szerit rá. A debreceni Arany bika szállóban 14 év után véletlenül találkoztam egyik sorstársammal, akivel Mauthausenben 1945ben együtt sínylődtünk, koplaltunk és reménykedve vártuk a felszabadítást. Meghatottságunkban egyikünknek sem volt ínyére keseregni a rettentő múlton, de azt nem álhattuk meg, hogy szőnyegre ne kerüljön a nemzetközi politika egynéhány időszerű kérdése. Tőle szokatlan élénkséggel és gyűlölettel mondott ítéletet az amerikai imperialisták külpolitikájáról. Megjegyzem, sorstársam annak idején budapesti nyomdász volt, szakszervezeti tag, telítve az akkori szociáldemokrata ábrándokkal, az ú n. tiszta demokráciáról vallott téves nézetekkel. Hangsúlyozta, hogy most is a szakmájában dolgozik. Megkérdeztem, mi kijakadásának az oka? Igyekszem a választ úgy visszaadni, ahogy ő elmondta. — Bizonyára emlékszél még, hogy 1944 novemberében Szálasiék kiadtak bennünket Hitleréknek, akik lepecsételt vagonokban Sopronkőhidán, Balfon, Fertőrákoson át Ausztriába, Mauthausenbe hurcoltak. Tudod magad is, milyen volt a lágerélet Mauthausenben és melléklágereiben. Tizennégy évvel utána sincs elég lelki erőm beszélni erről. De nem is lényeges. 1945 májusának első péntek délutánján szabadultunk. Amerikaiak jöttek be és mi valamennyien sírtunk és nevettünk: csehek, magyarok, oroszok, ukránok, lengyelek. Sírtunk, nevettünk — a haláltól menekültünk meg. Legalább egykét hét kellett, — még annak is, aki úgy ahogy bírta, — hogy magunkhoz térjünk. Állandóan ettünk, — ettünk? Nem, faltunk, ami kezünk ügyébe került, burgonyát, margarinos kenyeret, kristálycukrot, amit a welsi volt német katonai raktárakban találtunk és az ugyancsak kiéhezett helyi osztrák lakosság még nem emelt el. Az amerikaiak hozzáláttak a tisztogatási munkálatokhoz és a volt deportáltakat, internáltakat a hörschingi repülőlaktanya épületébe zárták. (Itt elváltak útjaink. A tisztogatás során úgyanis engem szintén elfogtak, de addigra az újonnan létesített hörschingi tábor megtelt, a táborparancsnokság a beállott zűrzavarban már nem vett át. Sikerült néhány társammal — a felszabadulás után — Linzbe szöknöm, ahol a csehszlovák repatriációs misszió oltalmával hazakerültem. Ezért a történet most következő része számomra is új.) — Eleinte itt is csak az ennivalón járt az eszünk. En aránylag egészséges voltam, viszonylag hamar rendbejöttem. Különben rengeteg volt a beteg. Dühöngött a tífusz. Mások a mértéktelen evéstől voltak betegek. — A mi épületünkben, ha jól emlékszem, 2la szekciónak hívták, találtak egy jó sokszorosító gépet. Egyesek elhatározták, újságot adnak ki. Stenciljük persze nem volt. Kihez fordulhattunk volna? Az amerikaiakat mi a szabadság megtestesítőinek tartottuk — most is hálás vagyok persze azoknak, akik harcoltak a német fasiszták ellen — gondoltuk, hozzájuk fordulunk. Egy Bing nevű őrnagy volt a tábor parancsnoka. Vagy a harmadik sikertelen kísérlet után bejutottunk hozzá. Megkérdezte, mit akarunk. Elmondtuk. Azt kérdezte: kik lesznek az újság szerkesztői. Először nem értettem, mit akar, miért kíváncsi erre? Azt válaszolta, nehogy felforgatás legyen a dologból. Nevetve válaszoltam. Ezek között senki sincs, aki a fasisztákkal tartana. Ügy nézett rám. mintha bolond lennék: a fasisztákkal? Ö erre nem is gondolt. Nem mondta ki, de most már tudom: a kommunistákra gyanakodott. Különben — kérdeztem —, nem mindegy? Sajtószabadság van, aki nem a fasisztákkal tart, azt ír, amit akar. Valamit hümmögött, telefonhoz hívták, tovább nem beszélt velünk. — Mondanom sem kell, hogy stencilt nem adott. Linzből hozott egyik élelmes társunk. — Ez volt az első eset, amikor valami nem tetszett. Dehát úgy gondoltam, ez az őrnagy furcsaságának a következménye. — A második már nem volt ilyen egyszerű. — A koszt gyenge volt, jobban mondva: mindennek lehetett nevezni, csak elgyengült emberek, flekktífuszos betegek felerősítésére alkalmasnak nem. Orvosság is kevés volt. Mi ezt azzal magyaráztuk, hogy a német katonai raktárakból kénytelenek élelmezni bennünket, elég gondot okoz saját élelmezesük. — Egy alkalommal azonban Welsben jártam, s az ottani fogolytáborban volt valami dolgom. Meglepetten tapasztaltam, hogy az SS-foglyokat a saját készleteikből élelmezik. — Mikor visszamentem, néhány napra rá egy lágerfelülvizsgáló bizottság féle járt nálunk. Mindenfelé hirdették, hogy aki valamit akar, bátran jelentkezzék. Hát én elmentem. Az előszobában egy altiszt fogadott. Azt kérdezte, mit akarok. Elmondtam ezt a félháborító dolgot. Nagyot nevetett. Azon könnyű segíteni — mondta —, azt kell csinálni, amit a welsiek, mármint az SS-fogolytábor tagjai. Miért, azok mit csinálnak? — kérdeztem. A Japán elleni harcra jelentkeztek. De hát én nem a magam, hanem a tábor, a betegek nevében szóltam. Jó, jó, — mondta —, tudja. Különben, ha akarok, beszéljek a parancsnokkal. Beszéltem. Nem húzom tovább. Ö sem mondhat mást: a betegek vagy meggyógyulnak, vagy nem ... ezeket tartsuk jól? Aki harcolni akar, az más. Annak kijár a jó élelmezés. Dehát, uraim, mondtam neki, azok SS-ek! Csak nem harcolnak együtt gyükosokkal? Nem válaszolt. — Ez volt a második eset, amitől visszás érzéseim keletkeztek. Sehogy sem tudtam választ adni rá: miért csinálják ezt így? — Már vagy négy hete voltunk a lágerben, s nagyon haza akartunk menni. A betegségek nem szűntek, a koszt még rosszabb lett. Sokan loptak. Azt is láttuk, hogy a franciákat, belgákat, norvégeket repülőgéppel viszik haza, angolok, amerikaiak nem voltak a lágerben, a csehekért és szlovákokért is jöttek már az autóbuszok. Velünk, jugoszlávokkal, románokkal, magyarokkal, akik kelet felé tartottunk, nem történt semmi: Türelmetlenkedtünk. — Ekkor lett készen az újság, amelyről már az előbb beszéltem. Igen örültünk neki. Anyanyelvünkön nemcsak mi magyarok, hanem a többiek sem igen olvastak már régen. Szép dolgok voltak benne: köszönet a felszabadításért, emlékezések, s egy cikk, nem tudom már ki írta, amelynek címe fedte a tartalmát: Haza akarunk menni. — Alig néhány órával a lap megjelenése után katonák jöttek értem. Nem tudtam, rhiért. Bing őrnagy előszobájában mindent megértettem. Ott volt akkorra az egész szerkesztőség. Az őrnagy lába az íróasztalán volt, kezével a fotel karfáját csapdosta. Hogy nem tűri az USA fegyveres erői elleni agitációt! Hogy kommunista ügynökök vagyunk'. Hogy pénzbüntetésre ítéli az egész kompániát (egy vasunk sem volt)! Hogy engedély és főleg bemuta-' tás nélkül lapot csináltunk! Nem értettem. Próbáltam magyarázatot kérni. Legalább arra, hogy miért vagyunk kommunista ügynökök? Miért agitálunk az amerikai hadsereg ellen? Kiderült, barátom, az volt a bűnünk, hogy haza akarunk menni... — Nem tudom, lecsukatott volna-e bennünket Bing őrnagy, mindenesetre néhány nappal később elkerült onnan. Előléptették. — Ebből elegünk volt. Néhányan megszöktünk. Nem mehettünk Bécsnek — az lett volna az egyenes út — ott a demarkációs vonalat könnyű volt ellenőrizni az Enns folyónál. El kellett kerülnünk Graznak. — Erről van szó, barátom. Régi történetek ezek. Azóta sok minden egyebet is látok, amit akkor még nem láttam. Ismersz, semmit jobban nem utálok, mint az álnokságot. Nekem ne hirdessenek „eszményeket" azok, akik az SS-ekkel már akkor paktáltak... Eddig a történet. Sorstársam — ahogy mondta — nem szeret politizálni. Ügynevezett „egyszerű kis ember'. Az óceánon túli imperialisták és európai zsoldosaik éppen az ilyen egyszerű kis emberekre szeretnek hivatkozni. Hát csak tegyék. Hivatkozzanak. Hovatovább már saját kis embereik sem veszik be maszlagjaikat. SZILY IMRE Gy. Szabó Béla: Nyáradmenti földműves (Fametszet-1958.) ÜJ SZÖ 5 * 1959. április 10.