Új Szó, 1959. április (12. évfolyam, 89-118.szám)

1959-04-02 / 90. szám, csütörtök

Vašek Kdňa: Az öreg már valahol kinn járt, amikor Frico fölkelt. Feje még kóválygott a tegnap esti részegségtől, egy szó mégis megragadt benne, pedig az öreg meg sem ismételte. Hogy előtte mit mondott, azt nem hallotta. Csak az utolsó szó verte fel az álmából, meg a döngve becsapódó ajtó. Egyszeriben elfutotta a méreg. . Ügy látszik, az öregember megunta az együttlakást, no de ami azt illeti, Fricónak is elege van belőle. Azon nem talál kivetni valót, hogy munkába zargatja, fölveri az álmából, három hónapja csinálja már. egyfolytában, de nem türi, hogy ráadásul még kiabáljon is rä. A becsületében sértegesse! ... Frico fölugrott a vackáról, kinyitotta az ajtót, kopaszodó fejét kidugta a borongó reggeli szürkületbe s nagyot ordított: — Ki neked a parazita? Jobban mondva ordítani akart, de nem sikerült. Kiszáradt torkára forrt a hangja, egész testét rázta a köhögés. Az öreg meg sem hallotta. Aprózó léptekkel ereszkedett le a folyó felé. Rideg volt a reggél, borzongató és köhögtető a köd. Benn a bódéban sem sokkal jobb. Az apró öntöttvas-kályha nem melegített, mint máskor, az öreg jó szokása ellenére ma nem fűtött be. Gyorsforralón főzte meg a teáját, az egész bódé bűzlött a petróleumtól. S már rohant is el. Ez még jobban ingerelte Fricót. Belebújt a munkanadrágjába, följebb csavarta a petróleumlámpa kanócát, és foga közt szűrve a szitkokat körülnézett, mivel locsolhatná meg aszályverte gégéjét. A teáskanna után nyúlt. Még meleg volt, de üres. Hej az az öreg... hogy tehetett ilyet? Megfőzte a teát, a maga részét megitta, s ami megmaradt, kiöntötte. Frico a bádog mosdó mellett álló vödörbe pillantott, megemelte s közelebb vitte a lámpához. Barnás tealevelek úszkáltak benne. Csak nézte, fejét csóválta s nem bírta megértem. Miért tette az öreg? A maga részét megitta, az övét meg kiöntötte ... Hisz eddig mindkettőjüknek főzte a teát... Frico a homlokát ráncolja, nem fér a fejébe, mi üthetett az öregbe. Az eszétől búcsúznék vagy micsoda? A mindennapi költögetéstöl eltekintve eddig jól jöttek ki egymással, most meg úgy látszik, valami miatt megsértődött. De ördög vigye az öreget, nem törődne vele, ha legalább volna valami innivaló, egy kanálnyi, fél korty, egy csöppecske ... Az, a. bitang a faluban kész moslékot árul, biztosan azért kapja a sok prémiumot a bolt szövetkezettől! Az embernek valósággal összesül tőle a bele, az öreg pedig semmiféle itókát nem tart, csak borókaszörpöt. tyül az egészre, torkig betelt vele három hónap alatt. Frico körülnézett a bódéban, kereste a holmiját. Pillantása megakadt az öreg priccsén, amely körül mintegy koszorúban, rendbe rakva sorakoztak a szerszámok, csákányok, lapátok, emelők, meg a kenderkötelek. Az öreg megágyazott, mielőtt elment, ahogy illik. A takarón az ünnepi nadrágja, mellette tiszta ing. Nyilván készül valahová, de hová, éppen ma, hétfőn? Frico hiába igyekezett kibogozni a talányt. Feje anélkül is sajgott, majd meghasadt. Megmosta a kezét, arcát, s amikor eloltotta a lámpát, a hamutálcához támasztva egy levelezőlapot vett észre. A vállalatnak címezték, Klecska Frigyes kezeihez. A felesége írása: „Frico, ha van szíved, küldj legalább kétszáz koronát, Alena beteg, szégyelhetnéd magad." Alatta három sornyi verébfej betű, gyerekkéz írta: „Drága apuka, Tóni már az első osztályba jár, pionírcipöt szeretne, én pedig azt szeretném, ha megint itthon lennél nálunk, ezért gyere. Fiad: Frigyes." Frico hátrább lépett az ablaktól, belebámult a folyó felől felszálló ködbe, aztán öklével gyűrte a levelezőlapot és kirohant a bódéból. Eloszlott már a homály — odakinn és az agyában is. A kőfejtőben a síneket rakták le, az öreg zihálva, sipítozva futkosott felalá. Ronda alak. Utálatos benne minden, a két árokba mélyült ránc a szája szélén, ívbe görbedt háta, lőcs lába. Frico feléje indult, készen hogy lenézően legyintsen, ha szokása szerint rászól megint: „Ni csak, a Klecska úr már kialudta magát!" De az öreg úgy tett, mintha nem is látná. Szántszándékkal oldalvást fordult, úgy igazgatta a talpvasakat a vágányok alatt. Frico hátulról megbökte: — Öreg, maga meg hogy gondolta azt a parazitát? — Ügy. örülök, hogy meghallotta. — Es mért vagyok én magának parazita? — Mert rosszabb neved nem jutott az eszembe. Az öreg csípőre tette kezét, hátravetette fejét, és tekintetét Frico gyűrt képébe fúrva hozzátette: — Szégyellhet ed magad, te... parazita! — A keservét magának, ne sértegessen ... Idehallgasson, megmagyarázom ... — Eredj tőlem! — kiáltotta az öreg és úgy nyújtotta maga elé a két tenyerét, mintha valami undorítót akarna távoltartani magától. — De öregem, hiszen engem sajnálnia kellene, halálra hajszolnak, kiüldöznek a világból, maga még nem tudja. Amikor megmerítette a bádogcsészét a tisztavizes vödörben, Frico megborzadt az undortól. Szemét lehányva magába öntötte, aztán cigarettára gyújtott a lámpa lángján. Fújta a füstöt s az járt az eszében, ne heveredjen-e még le arra a kis időre, vagy eredjen az öreg után és kérdezze meg tőle, hogy is gondolta azzal a parazitával és miért öntötte ki a teát. Odakünn szaporábban serkent a reggel, mint hitte volna, a száztizenegyes már zakatolt a fejtésnél. Ott kellene lennem, jutott az eszébe. Gyalázatos dolog, pedig úgy tudna most aludni, estig föl sem ébredne, de legszívesebben inna, ha volna mit. Valami ingerelte bévűlről, hogy dobja ki az öreg szirupos üvegét, amely ott éktelenkedett az ablakpárkányon, s így álljon bosszút rajta, közben egyre biztatgatta magamagát, hogy az öreg megsértette a becsületét. — Még hogy parazita. No megállj, adok én neked parazitát! Elmegyek a vállalati igazgatóságra, az üzemi bizottsághoz, majd adnak neked, penészes vénember... Nem is hagyja annyiban, jön még az öreg térden állva, s ha ki nem jelenti, hogy nem volt szándékában megsérteni klecska szaktársat, akkor... Ugyan már, minek töltené vele az időt, vigye az ördög, Klecska elvtárs amúgyis fii— Bitang vagy! A száztizenegyes motorja féldübörgött, az öreg futott a munkásokhoz, már hívták. Frico várt, míg a kocsi elhajtott, kész regénnyé cifrázta ki a történetét, s mérget vett volna rá, hogy az öreg előbb-utóbb elhiszi. A másik is várt, míg a kocsi kihajtott a kőfejtőből. Aztán órájára pillantott és löcslábán ingadozva megindult utána. — Hová megy, öreg? — kiáltott rá Frico. Rádöbbent, hogy az öreg semmibe veszi, ez már világos volt előtte, de bárhogy is van kettőjük dolga, a munka megmaradt, a kocsi nemsokára visszatér új rakománnyal. Még egyszer utána kiáltott, de az öreg vissza sem nézett. Rohanva a nyomába eredt. Az öreg lassan ballagott föl a lejtőn. Ügy látszik, elfelejtett valamit, mondta magában Frico és visszatért a kőfejtőbe. A szín ajtaja nyitva volt, bement a szerszámaiért. De valahogy nem tudott hozzálátni a munkához. Tulajdonképpen értelme sem volna. Már tudnak róla. Elszámoláskor majd megbizonyosodik felőle. A pénz megmutatja. Biztosan behívják majd az igazgatóságra, és összeszámolnak mindent. Mennyivel tartozik a családjának az elmúlt három esztendőért? Frico az összegre már nem emlékszik, de nem is fontos. A Revizor szerzőjére e

E* Valamit biztosan fizetnie kell, mint mindig, s aztán kereshetik megint! Itt hagyja a kőfejtőt és megy. Hogy hová? Nagy a világ ... Valahová minél meszszebbre, és aztán újra megy és megint megy. Tulajdonképpen sorsverte szerencsétlen ember, az asszony halálra üldözi, élni nem hagyja. De azért nem parazita, hová gondol az öreg... Miért nem jön már az a vén mihaszna? Mit keresgél odafönn? Máskor ha valamit a bódéban felejtett, mindig őt küldte: — Hé, Frico, fiatalabb vagy, fuss el érte!... Frico meg futott. Tulajdonképpen szerette is az öreget, elvégre három szép hónapot éltek le együtt a rozoga kunyhóban. Mért ne élhetnének így tovább? Most, hogy a vállalat végre rendes szólásokat, ebédlőt, klubot épít, most, hogy majd tömegesen özönlik a nép a gátépítésre ... Élhetnének, perszer hogy lehetne, csakhogy Fricóról már tudnak az igazgatóságon, megint a nyomára bukkantak. Na jó, elszökik előlük, nem először teszi, de az öreg ne gondoljon róla rosszat, ne tartsa rongyembernek. Kapaszkodni kezdett fölfelé, az öreg nyomában. Feleúton találkoztak. Az öreg ünneplőben ereszkedett lefelé, óvatosan lépkedett, hogy be ne sározza a cipőjét. Amikor egymás mellé értek, félrefordította a fejét. — Malina úr, hová megy? ... No csak, öregem, várjon egy kicsit! Frico megpróbálta feltartóztatni, de az öreg kitépte magát a kezéből. — Hozzám ne szólj, veled több beszédem nincs! * — Hát ne legyen, no! De azt a parazitát még megbánja, megmutatom magának, megértette! Frico rikácsolva rázta az öklét, futott is volna a másik után, hogy jól megrázza vagy legalább valami istentélen nagy sértést vágjon a képébe, helyette azonban hirtelen elkacagta magát. Röhögött, amíg az öreg el nem tűnt a kanyarban a fenyőfák mögött, csak aztán ment a bódéba. A dombhajlás mögül, a folyó fölött élőbukkant a nap, fönn a tetőn rigó nótázott. Frico fölnézett rá, elmosolyodott: — Csak énekelj, szép a világ, csak az emberek nem érnek pipamocskot sem! Szerencsétlen sorsára gondolt, az ostoba nőszemélyre, aki fejébe vette, hogy nem hagy neki békét, amíg él. A rigó elhallgatott és szárnyra kapott. Frico szeméből kiszökött a könny, maga sem tudta volna okát adni miért. Talán azért, mert olyan jól érezte magát itt, s most mégis mennie kell... Meggyújtotta a gyorsforralót, teavizet tett föl, rázta a hideg, szelt magának egy karajt a vénember kenyeréből, megkente zsírral és majszolni kezdte. A retyerutyáját szépen összecsomagolja, krétával odaírja az asztalra: „Agyő, öreg!" és megy az igazgatóságra, félbontja a munkaviszonyát (mert a törvény az törvény) és aztán — isten veled, gátépítés! A priccs alól előhúzta kopott bőröndjét, beledobott két piszkos inget, rápottyantott néhány könnyet, erővél kellett legyűrnie feltörő hangos zokogását. A szekrény hasadékából egy cédula esett ki. Az öreg írta, ki más tette volna oda. „Többé nem vagyok hajlandó egy fedél alatt lakni magával, hisz maga nem ember, hanem vadállat. Az igazgatóságra mentem, beadom a felmondásomat." — Malina. Na jól van, öreg! Ha te nem, akad majd más, ostoba! Annyira még nem züllött el a világ, hogy mindenki követ vessen az emberre egy ostoba nőszemély miatt... Frico már vigyorgott, mialatt fölhúzta az ünneplőjét. Hallotta, hogy jön zakatolva a száztizenegyes, de nem törődött véle. Az öreg ezzel a kocsival akar Prágába utazni, az igazgatóságra. Hadd menjen, adja be a felmondását, ha neki úgy tetszik. Klecska úrnak van ideje bőven, az autóbusz csak délután kettőkor indul. Amikor a nyitott ablakon keresztül megütötte Frico fülét az induló száztizenegyes zakatolása, a boldogtalan agyonhajszolt férfiú már megitta volt a teáját és kényelmesen heverészett a priccsen. — Csak énekelj! — kiáltott a rigóra, amely megint visszaröpiilt a tetőre. — Szép a világ ... Fordította: TÖTH TIBOR (Zala

y Adrián rajzai) ' Nyikolaj Vaszilijevics Gogol, a kitűnő orosz vigjátékíró és elbeszélő elkerülte nagy kortársainak, Puskinnak és Lermontovnak sorsát, akik a cári udvar cselszövésének estek áldozatul, fondorlattal kiprovokált párbajban. I. Miklós rendszerének sötét reakciós légköre szellemileg törte le a merészhangú írót, kora társadalmi igazságtalanságainak kipellengérezőjét, a borongós felkületü érzékeny, pesszimizmusba hajló irodalmárt. Most ünnepeljük Gogol születésének 150. évfordulóját, 1809 április 1-én született a poltavai kormányzóság Mirgorod járásának Szorocsinci falujában. Apja nyugdíjas katonatiszt, elszegényedett földesúr volt, maga is literátus ember (orosz verseket és ukrán színdarabokat irogatott). Anyja halkszavú, a gazdaság gondjait viselő asszonyka féltő aggodalommal csüggött gyermekén. A fiatal Gogol gyakori látogatója volt egy közeli dúsgazdag rokonuk pazar berendezésű könyvtárának. Hamar felébredt benne a könyvek és az irodalom iránti szeretete és írói hajlama. Már gimnazista korában irogatott. Alkalmi verseket, de főképpen színdarabokat. Érdekes, hogy örökké szomorú anyja felderítésére kezdett írni. Vígjátékait sikerrel elő is adták és még a főszerepek eljátszására is vállalkozott, s nem is sikertelenül. Melankolikus, soha meg nem nyugvó egyénisége, gyakori pályaváltoztatása jellemzi életútját. Sokáig tisztviselősködött Pétervárott, majd egyetemi tanár lett; a középkor történetét adta elő, de a történelmi fejlődés folyamatáról vallott nézetei miatt összekülönbözött tanártársaival és otthagyta egyetemi állását. Első feltűnő sikerét az ukrán nép életéből merített elbeszélésgyűjteménye, az „Esték egy Gyikanyki melletti lányán" aratta. Megörökíti a jobbágysors igáját nyögő ukrán nép életét, szokásait, örömét és bánatát, kedélyes falusi hangulatát. Elbeszéléseiben kibontakoztatja életük nemzeti sajátosságát. Másik híres elbeszélésgyűjteményc a Pétervári elbeszélése, a pétervári tisztviselői körök életét, Gogol élete pétervári időszakában szerzett élményeit adják vissza művészi formában (A Nyevszkij Proszpekt, Az orr, A köpeny. Egy örült feljegyzései stb.) Történelmi korba nyúl vissza a Tarasz Bulba című regényében. A kozákok alakjaiban az ukrán nép szilárdságát, hősiességét domborítja ki, ugyanakkor finom ecsetvonással színesen ábrázolja az áruló jellemét, lelkivilágét. Életművét. A holt lelkek című regényével és a Revizor című komédiájával koronázta meg. Mindkettőben a cári Oroszország romlott hivatalnokrendszerének visszásságait, korlátoltságát ábrázolja görbe tükörben, hogy kigúnyolja és egyben ítéletet mondjon fölötte. Mindkét művében feltűnik az újkori leleményes szélhámos alakja, aki tulajdonképpen az egész hübéri-földbirtokos társadalomnak fricskát ad. Mit akar ábrázolni e két említett társadalombíráló müvében. Maga az író kifejti célját: „A Revizorban egy csomóban akartam ábrázolni Oroszország minden visszásságát, úgy ahogy azt látom, egyszerre akartam —indent kigúnyolni!" Élete derekán súlyos betegen (tüdő- és idegbajban szenvedett), sokat utazott külföldön, Rómában, Németországban, Görögországban stb. Nálunk is járt Karlovy Varyban és más híres fürdőhelyeken. Életének ebben a szakaszában megtántorodik és megtagadja művének forradalmi küldetését. Eltüzeli A holt lelkek megkezdett második kötetének kész fejezeteit, sőt megtagadja a Revizorban kifejtett gondolatait és misztikus vallási rajongás hatalmába kerülve (különösen Palesztinából, „szentföldi" zarándoklatáról hazatérve) vallásos nézetekbe burkolódzva igazolja a cári önkényuralom létjogosultságát. Régebbi barátai megrökönyödtek. Bjelinszkij, aki a másik nagy orosz forradalmi demokratával, Csernisevszkijje! együtt az orosz irodalom géniuszát látta benne, éles szemrehányó bírálattal illette öt, a Levél Gogolhoz című írásában. Gogol azonban már nem volt szellemi erői teljében. Elméje fokozatosan Nyikolaj Vasziljevics Gogol elborult és így halt meg elhagyatva, szűkös anyagi viszonyok közepette 1852. február 21-én. Nagy barátja, Turgenyev, halálának hírére a következőket írta: „Megdöbbentett minként e nagy szerencsétlenség: Gogol Moszkvában elhúnyt. Nincs olyan orosz, akinek szívét ne öntené el vér e pillanatban. Számunkra több volt, mint író: Feltárt bennünket önmagunk előtt.. . Orosznak kell lenni ahhoz, hogy megértsük, kit vesztettünk el". ükét^lmjel A hét legimpozánsabb filmje a szovjet és indiai filmgyártás közös müve, a TENGERJÁRÓ AFANASZIJ NYIKITYIN című szélesvásznú színesfilm volt. Már filmezése idején nagy érdeklődést váltott ki művészi szakkörökben. A film egyrészt történeténél fogva romantikus színezetű, hisz több századdal ezelőtt új földrészek felfedezésének időszakában játszódik le, másrészt pedig időszerű, mert két nép erős kötelékü barátságát ábrázolja művészi formában, s e téren rámutat a múlt dicső és reményteljes hagyományaira. Vaszilij Pronyin és Ahmad Abbasz rendezők közös munkáját dicséri. Maga a történet egyszerű. Egy tveri kereskedőről, Afanaszij Nyikityinről szól, aki kalandvágytól hajtva nekivág a világnak és eljut a mesebeli gazdagságú Indiába, hogy új népet ismerjen meg és személyén keresztül egy testvérnép barátságát ajánlja fel nekik. A meseszövés, Afanaszij és Csampa indus lány kibontakozódó szerelme, Csampa új barátai, majd a világutazó elválása barátaitól mind körítése annak a benső kapcsolatnak, meleg nemzetközi viszonynak, mely a történelem folyamán a Szovjetunió és India gyarmati iga leigázásáért küzdő, majd szabadságát kivívó népei között kialakult és sikeresen fejlődik ma is. A címszerepben a több nevezetes szovjet filmből ismert Oleg Sztrizsenov remekelt. Partnere Csampa szerepében a bájos Nargisz volt. A szovjet filmgyártást e héten a kimeríthetetlen tárgykörű forradalmi időszak anyagát feldolgozó TITKOS REJTEK képviselte. Az orosz bolsevikok pártja megalakulásának előzményeit tárgyalja. Pontosabban bemutatja a lenini Iszkra megszületését, az orosz munkásosztály legöntudatosabb tagjainak és az értelmiség haladó részének önfeláldozó ügybuzJelenet a Tengerjáró Afanaszij Nyikityin című filmből gó tevékenységét a marxista tanok terjesztésében és a marxista irodalmi művek titkos becsempészésében Svájcból. A film egyes jellemeket erősebben kidomborít, így például az életét áldozó Mitya, ukrán öntudatos ifjúmunkás alakját, majd kidomborítja, hogyan vált forradalmárrá Alekszej Koreny Ogyesszában munkába lépő fiatal munkás és lett a párt ügyének igaz harcosa. Az értelmiség színe-javát itt Ljuba képviseli, aki segítségére van a lenini lap átcsempészésében. A film egy fejezet a bolsevik párt hősi történelméből. A norvég filmgyártás az utóbbi időben a náci megszállás ellen vívott ellenállási harc idejét megörökítő alkotásokkal képviselteti magát. A nemrégen bemutatott Azon az éjszakán után most Dávid Howard angol író regénye alapján megfilmesített KILENC ÉLET örökítette meg a norvég hazafi hősies antifasiszta küzdelmének egyik epizódját. Hőse Jan Baalsrund, 26 éves partizán, hihetetlen gyötrelmeken megy keresztül, míg az egyik akció alkalmával súlyosan megsebesülve csodával határos módon menekül meg a fasiszta vérebek elől, és innen a film címe: Kilenc életet kellene élnie az embernek ahhoz, hogy ennyi temérdek bajból kimeneküljön. A film mindvégig megőrzi drámai feszültségét, de művészi színvonalával nem múlja felül az átlagos háborús történeteket. L. L. ŰJ SZÖ 6 $ 1959. április 2.