Új Szó, 1959. április (12. évfolyam, 89-118.szám)

1959-04-16 / 104. szám, csütörtök

Pesti emberek Mesterházi Lajos drámája a P. O. Hviezdoslav Színházban Magyarország felszabadulásának évfordulóján mutatta be a Szlovák Nemzeti Színház Mesterházi Lajos drámáját, a Pesti embereket. Egy nemzedék életútját viszi szín­padra a szerző nyolc iskolatárs sor­sán keresztül — a negyvenes évek legelejétől az emberség, becsület nagy próbatételéig: 1956 őszéig. Nyolc ember — egy nő és hét fér­fi — sorsát vetíti elénk, azét a ge­nerációét, amely a ma történelmét teremtette, formálta. Pesti emberek élete tárul elénk a színpadon, de sokban a magunk sorsa, a magunk életútjának alakulása, életérzéseink, eszmélésünk és kétségeink is. Nem­csak más ország idegen emberei­nek sorsáról van szó: a bennük izzó problémák bennünket is égettek és égetnek, annyira maiak, annyira a mieink is. ötvenhét tavaszán a pesti utcán két ember találkozik: Sanyi és Mó­nika. Tizenhat esztendő volt adósuk ezzel a találkozással: akkor látták egymást utoljára az egyetemi év­folyamtársak, az egy lánynak hódoló héttagú „francia gárda" búcsúesté­jén. Az egy pár két ember — igen, egy pár, hisz egy életre szóló egy­másratalálásuk ez — idézni kezdi a múltat, s emlékezésükből kibonta­kozik nemcsak a maguk, hanem ama többi hat története is. A zongoraművész Tamás útja már az elején tragédiába torkollik: első hangversenye után megvonják tőle a kivételezést, kitagadó, emberség­től megfosztó bélyeget süt rá a fajiüldözés. A munkaszolgálatos osz­tagban a kínzások megtörik testét, lelkét és végül Mónika mellől, az óvóhelyről hurcolják el a nyilas hó­hérok. Az ügyeskedő Gyula egy-kettőre feltalálja magát: tanári oklevelét sutba dobva egy vállalat élére kerül, s a felszabadulás után is — állító­lagos érdemeit hangoztatva - egy­re feljebb kapaszkodik, megjátssza magát pártosnak, ébernek, de min­dig és mindenütt csak a maga ér­dekét látja, keresi. 1956 októbere után a többi szennyel együtt ő is Nyugatra szökik, ott igyekszik meg­találni a „számítását". Dezső sem a tanári pályát vá­lasztja: megtagadja társait és ka­tona lesz, megtestesítője mindannak az embertelen, hamis „kötelességtu­dásnak", ami a „magyar katonatiszt" fogalmához tartozott- De a hetyke fellépés mögött gyávaság lapul: szű­kölő kutyáként" béfiödö! németnek, nyilasnak és gyükolni is csak orvul merészel. Andrást, az óbudai foltozó suszter fiát nem hevítik magasratörő vá­gyak: tanár lesz abban a városne­gyedben, ahol született, hogy em­ber-égre nevelje a mások és a maga gyerekeit. A békességet keresi, az otthont, a családi boldogságot, kis­polgár, de a legjobb fajta. Hetük közül három lesz kommu­nista: Laci, akit találkájuk után Mó­nika szeme láttára tartóztatnak le az úri Magyarország pribékjei. Meg­éli a felszabadulást, életét, munká­ját a nép, a párt szolgálatába állít­ja. Koholt váddal ismét börtönbe vetik. Hitét, meggyőződését mégsem veszti el: a párt, a rend erejét látja abban, hogy rehabilitálták, és a nép­hatalom védelmében esik áldozatul az ellenforradalmár Dezső orgyilkos golyójának. Sanyi is már egyetemi évei alatt tagja volt az illegális pártszervezet­nek — Laci letartóztatása után ezért nem jelent meg a Mónikával megbeszélt találkán. Az ő életéről tudjuk meg a legkevesebbet — bár Mónika mellett ő számít a színmű főalakjának. inkább a narrátor sze­repét viszi, a többiek sorsát mutat­ja be s a magáé rejtve marad előt­tünk. Mesterházi színművének legéle­sebben megrajzolt, jellemzett alakja Béla, a szegénysorsból jött értelmi­ségi. Ő mondja nekünk a legtöbbet — itt a legmegrendítőbb a párhu­zam. Országainkban a mai értelmiség zöme az első, illetve második nem­zedéket jelenti — szüleik, nagyszü­leik még a munkás, paraszt sorsát élték. Emberré eszmélésük egyik, természetes, múlhatatlan velejárója volt a lázadás — az úri, igazságta­lan renddel szembefordulás, hisz a nélkülözést, a kitagadottságot meg­szenvedték a maguk sanyarú gyer­mekkorában. Nem élvezői — hanem kapudöngetői voltak a régi rendnek, s egyben a társadalmi igazság szom­jazói, hirdetői, harcosai. Elvégezvén az egyetemet, Béla előtt — tanári oklevéllel a zsebé­ben — csak egy lehetőség áll: ne­velő lesz egy befolyásos méltóságos úr gyermekei mellett. Almok, vá­gyak, komoly tudományos munka reménye egyszeriben szertefoszla­nak: évek múlva esotleg a méltósá­gos úr protekciójával sikerül helyet­tes tanári állást kapnia, havi hat­van pengős fizetéssel. És ugyan­ekkor Béla tudja: még szerencsés­nek mondhatja ma^t, hisz soknak ennyi sem jutott. Felrémlenek előttünk az azóta el­feledett fogalmak: hólapátoló értel­miségiek, diplomások nyomorenyhí­tó akciója ... Fogalmak, amelyek el­süllyedtek a múltban, kikoptak em­lékezetünkből, s ma már csak néha­néha rémlenek fel eszméltetőül, in­tő jelül. Béla lázadó lesz: amikor bevonul­tatják katonának, a raboskodó Laci és a munkaszolgálatos Tamás mellé áll, szembefordul a parancsnokával, Dezsővel. A felszabadulás után útja törvényszerűen vezet a párthoz: lel­kében, gondolkodásában azonban nem válik kommunistává, megma­radnak benne azok az idealisztikus, sokban skolasztikus elemek, ame­lyek kényszerű lerakodásai a kör­nyezetnek, az iskolának, a nevelés­nek. Megsemmisítő csapásként zúdul rá Laci letartóztatásának híre: kétsé­geit, a tudott igazságtalanság el­len fordulását a vak hitből maradt formula mögé rejti: a vád igaz kell, hogy legyen, hisz ha nem igaz, a többi is mind hazugság. Hiába lett párttag Béla, hiányzik gondolkodá­sából a materialista, marxista kriti­cizmus — s amikor kiderül a Laci ellen emelt vádak igaztalansága, ha­zugsága, vélt kommunista meggyő­ződése egycsapásra kártyavárként omlik össze. Csalódottsága, kétségei az ellen­kező végletbe viszik: mindent-hí­vőből mindent-tagadóvá lesz, csak egy szilárd pont marad benne — szintén a régi nevelés szülötte: a nemzet mindenek fölé emelése, műiden magyarok összefogása. Kezet nyújt Dezsőnek, a régi rend zsoldos pribékjének — s innen már nincs visszaút: az örvény elsodorja, a ta­lajuk, gyökerük vesztett gyöngék in­fernójába. A Pesti Emberek azok közé a rit­ka művek közé tartozik, amelyek korukban mindenkihez szólnak: még azokhoz is, akik a nézőtéren érdek­telenséget, szundikálást mímelnek. Elgondolkoztató, állásfoglalást, szín­vallást követelő: így vagy amúgy. Mesterházi modern színpadtechni­kája csak fokozza a dráma hatásos­ságát; a kettős keretbe foglalás — a rikkancs hangulatkeltő monológjai, valamint Sanyi és Mónika dialógu­sai — azonban csak akkor indokolt és megfelelő, ha elsősorban a rik­kancs szerepét alakító színész meg­találja a kellő közvetlen hangot, nem deklamál. Sajnos, a Hviezdoslav Szín­ház bemutatóján nem így volt. A dráma első részének expozíció­ját kissé vontatottnak éreztük. Per­gőbb, lendületesebb rendezést vár­tunk volna. Lehet, ennek a vonta­tottságnak talán az is az oka, hogy a darab a bemutatóra nem „érett be" kellőképpen, és a további elő­adásokon ezzel a zavaró momentum­mal nem találkozunk. Az egyes szereplök közül elsősor­ban Elo Romančíkot, Branislav Ko­reňt és Juraj Paškát kell kiemel­nünk, Béla, András és Gyula alakí­tóit. Ladislav Vychodil színpadképe híven alkalmazkodott a szerző mon­danivalójához. Hosszú évek után először került színre a Szlovák Nemzeti Színház­ban magyar szerző drámája. Örven­detes, hogy a színház vezetői olyan művet választottak ki, amely min­den szavával a mához szól, a mi közönségünk számára is intő és esz­méitető. Tóth Tibor CHAPLIN A neve hallatára ormótlan cipőjű, bönadrágú, szűkkabátos, keményka­lapos emberke képe vetítődik elkép­zelésünk vásznára. Nagy, sötét sze­méből hol bánatos rémület, hol gú­nyos vidámság sugárzik. Mozdulatai, görbe bambuszbotja ellenállhatatlan derűt vált ki. — Ez a groteszk jel­mez visszamutat Chaplin gyer-ekko­rára, a londoni szegénynegyed sze­dett-vedett ruhájú nincstelenjeire, — a Kennington-Roadra. Itt a for­rása életreszóló élményanyagának, — itt született 70 évvel ezelőtt. Szülei ekkortájt kiöregedett szín­padi komikusok, ill. énekesek vol­tak. Charlie már 3 — 4 éves ko­rában beugrik egy-egy szerep­be. Apja röviddel ezután meg­hal, éhbérért varrónősködő any­ja minden erőfeszítése ellenére a kis család nyomorogni kezd. Char­lie napokon keresztül csavarog éhe­sen London peremén, árvaházba ke­rül, — majd vissza anyjához. 22 éves, mikor amerikai körútra indul egy rozzant teherhajón egy kis színtársulattal. A művészlelkű, forrószívű, vékonydongájú fiú tré­fásan fenyegeti meg a közeledő New York-i kikötőt: Vigyázz magadra, Amerika, — mert meghódítalak! A filmesek hamarosan felfedezik képességeit s közkedvelt komikus lesz belőle. Rövidesen egyedül írja és rendezi filmjeit s szerepel ben­nük, később a zenét is ő szerzi. A kezdett nehézségein túl, emberi és művészi függetlenségre törekszik s nem köti le magát egy nagy tár­sulatnál sem. — Felismeri a fontos igazságot, hogy a mozi elsősorban a tömegek, a dolgozók művészete, — az ő pártjukra áll, visszaidézve gyermekkora nélkülözéseit, a meg­alázó munkanélküliséget. Féktelen bohóckodása mögött (az első világ­háború idején) már haláltánc kísért az öldöklés visszhangjaként. Tudja, hogy a gúny nem elég, meg kell mutatni a bohózaton keresztül az embertelen társadalom mechanizmu­sát. Szociális szatíráiban már céltu­datosan, bár leplezve, lázadásra iz­gat. Katonafilmjeiben milliónyi meg­Községi könyvtáraink könyvállománya állandóan gya­rapszik. Felvételünkön a rozsnyói könyvtárban válogat az egyik olvasó a tömött polcokról. gyötört éhező szájából s a lövészár­kokból hangzik föl a szó: — Embe­rek vagyunk, nem kutyák! Az 1917-es orosz forradalommal szívből egyetért. Társadalmi állás­foglalása a „Kölyök"-ben, az „Arany­láz-"ban, realista-humanista szem­lélete, bátor kiállása a kor eszméi­ért felbőszíti a doilármilliomosokat — a sajtófejedelmeket. — Közben művészete valóban meghódította Amerikát s a többi földrészt. Chap­lin vallja: „Hiszek a nevetés és könnyek hatalmában, ezek a gyűlő*­let ellenmérgei". A „Nagyvárosi fé­nyekében könnyek és mosoly közt villantja föl az emberi méltóságot, a segíteni kész jóságot és shakes­peare-i magasságokig emelkedik. — Merész támadás szól a „Modern idők"-ből az 1931-es. anyagi csőd­del küzdő ország gazdasági rend­szere ellen. — Goya és Daumier művészetével vetekszik a „Diktátor", hol a leggyilkosabb fegyverrel ve­szi célba Hitler embertelen őrüle­tét: nevetségessé teszi. Most már hihetetlen hajsza folyik „a piszkos kis bevándorló" ellen az Egyesült Államokban, - izgatnak ellene, válópöre ürügyével, s hogy évtizedek óta sem vette fel az amerikai állampolgárságot. így akar­nak bosszút állni rajta, aki kigú­nyolja a nagytőkést, — álerkölcsös asszonyát, — az érdekeiket védő, képmutató papot, - a brutális ren­dőrt. S hogy a tömeg szívből jövő kacagásának — ami szintén bírálat - gátat vessenek, több államban betiltják filmjeit. - Chaplin, bár milliókat keres egy-egy művével, anyagi léte mégis meginog, — hi­szen minden filmjének előállítása hosszú évek munkájába és milliók­ba kerül. — 1952-ben családjával Londonba indul. - Alig hagyja el a luxusgőzös a kikötőt, — a rádió hangszórója harsányan közli, hogy elfogatási parancsot adnak ki Chap­lin ellen, ha újra az Egyesült Álla­mok földjére lép­Chaplin mindig és megalkuvás nélkül az igaz ügyet szolgálta, ­és „a béke uszítója" volt. Ezért nyerte el 1954­ben a Béke-Vi­lágtanács Nemzet­közi Béke-díjat, melynek átvéte­lekor elhangzott beszédéből álljon itt a megszívle­lendő gondolat: „Igyekezzünk köl­csönösen megér­teni egymás prob­lémáit, mert egy újabb világhábo­rúban senki szá­mára sem terem győzelem. Arra kell fordítanunk minden erőnket, hogy visszatér­jünk ahhoz, ami egészséges és ter­mészetes az em­berben: a jóakarat szelleméhez." Bárkány Jenöné íláto'wmú és (udkuátis io mdolm Gondolatok a szocialista kultúra kongresszusa előtt Vajon van-e rá szó, akadna-e ember, aki a valóságnak megfele­lően ki tudná fejezni azokat az óriási változásokat, amelyek az el­múlt 14 év alatt az emberek éle­tében végbementek? Bár igaz, hogy évről évre pontos, a társadalmi élet és tevékenység minden területét felölelő statisztikai jelentés adja hírül, mennyit fejlődtünk, hol és mikor mekkorát léptünk előre; benne van ezekben a jelentések­ben, miből mennyit termeltünk, s ami a legfontosabb, hogy az em­berek miből mennyit vásároltak, szóval jelentősek és sokatmondók e jelentések és bennük a számok, ám akarva, nem akarva, nem ad­hatnak számot arról és nem érzé­keltethetik azt, mit jelentenek e számok az emberek életében, élet­körülményeik alakulásában. Mert a statisztika és a benne levő számok hírül adják ugyan, hogy ettől ed­dig mennyi ház és lakás épült, de érzékeltetheti-e azokat a szinte ki­fejezhetetlen változásokat, azt a szinte példa nélkül álló társadalmi — gazdasági — morális fejlődést, amelyet egy falusi ember villasze­rű, kétszobás, fürdőszobás háza je­lent és testesít meg ? Nincs az a statisztikai jelentés és szám, amely csak hozzávetőlegesen is érzékel­tetni tudná, mit jelent, hogy e házat és házakat olyan emberek építették és lakják, akik azelőtt a minden átokkal megvert közös konyhás cselédházak lakói voltak, s akik most a kor és az emberi kényelem minden igényeit kielégítő házat építettek, amit pirosra vagy zöldre festett vaskerítés vesz kö­rül. Pénzkérdés ez csupán? Per­sze, hogy az is. Az a körülmény, hogy ezeknek a volt földhözvert, nincstelen szegény embereknek, akiknek alig telt betévő falatra, most súlyos értéket jelentő, a kor minden igényét kielégítő házuk van, önmagában is beszédes bizo­nyítéka az elmúlt évek mélyreható változásainak, az emberi jóléthez vezető úton megtett előrehaladá­sunknak. Ámde nemcsak erről van szó. Aki ismeri, aki átélte a régi falu életét, az azt is tudja, hogy ezek a házak nemcsak azt jelentik, hogy lényegbevágóan megváltoztak a fa­lusi ember életkörülményei. Mást is jelentenek. Egy évszázados vi­lágnak kellett összedűlnie ahhoz, hogy ezeknek a volt szegény embe­reknek ne csak pénzük, hanem morális joguk legyen mindahhoz, ami szép, korszerű és a kulturált életet szolgálja. íratlan, de annál keményebb társadalmi törvények­nek, életfelfogásnak kellett össze­roppannia, semmivé válnia, amelyek társadalmi rétegeződésének megfe­lelően megszabták és kijelölték minden ember helyét és életformá­ját a közösség életén belül. Vagy talán a véletlen, valamely szeszély szüleménye volt, hogy a falu köze­pén kizárólag a jómódúak laktak s mégcsak véletlenül sem került oda szegény ember? S minél távo­labb ezt az uralkodó réteget jelentő központtól, annál nagyobb a sze­génység, annál földhözragadtabb az élet, de annál rövidebb, annál csonkább a jog is. A faluszél, a pe­riféria, — periféria volt a tár­sadalmi élet és jog ranglétráján is. Soroljuk tovább? Paraszt és au­tó? Televíziós gép? Mosógép? Ka­sza és kombájn? A kontraszt, az ellentétek oly szembeszökők, hogy a régi világ szemszögéből nézve szinte önkéntelenül adódik a kér­dés: hogy kerül a csizma az asz­talra? De — a hasonlatnál marad­junk — oda került. A jogból, az emberhez méltó életből, a társa­dalmi tevékenységből kisemmizett nép joghoz és emberhez méltó élethez jutott. Ledőltek a régi kor­látok, amelyek feldarabolták s e korlátok közé szorították az em­bereknek az élethez való jogát. Üj rend, új életfelfogás és új társa­dalmi morál lépett a helyébe, amely az ember helyét és jogát annak munkáján, a társadalommal szem­beni helytállásán méri le és jelöli ki. Á nép megdöntötte és szétzúzta azt a társadalmi és gazdasági rendet, amely kiszorította az élet örömeiből és az emberi jogokból, ledöntötte azokat a társadalmi mo­rális korlátokat, amelyek gátat emeltek érvényesülése elé, ámde elmondhatjuk-e, hogy ledöntötte volna azokat a korlátokat, szétzúz­ta volna azt a morális felfogást, amely még a régi rendben gyö­kerezet bele s amely a régi, a meg­döntött világ életszemléletét tük­rözi? Vajon elmondható-e, hogy az ember társadaimi felfogása is oly mértékben, oly éles ellentétben változott volna meg, mint amilyent a falu szélen épült villaszerű, vas­kerítéses ház kifejez és megteste­sít? Mondható-e, hogy ha új tár­sadalmi és gazdasági rend épült és épül a régi helyén, akkor ezzel együtt ezzel párhuzamosan alakult át a régi ember is az új rend embe­révé? Helytelen, sőt hiba volna a kér­désekre a kategorikus válaszadás. Miért, talán kétségbe vonható az emberekben történt átalakulás ? Nem, ez semmi esetre sem von­ható kétségbe, hiszen az ember, a nép volt az, amely mint túlhala­dottat, számára nem megfelelőt megdöntötte a régi rendet, újat te­remtett helyébe s két kezével, tu­dásával és akaratával megterem­tette mindazt az értéket s előál­lította azokat a földi javakat, amelyeknek gyümölcseit élvezi, s amelyek életkörülményeinek alaku­lását döntő módon befolyásolják. Ez igaz, és ez így van, ám nem tagadható, hogy az ember belső átalakulása, gondolatvilágának, életszemléletének, egész mentali­tásának átformálódása, beleillesz­kedése az új rendbe, az új világba korántsem történt és halad oly mértékben, mint az őt körülvevő s smberi kényelmét és javát szolgá­ló anyagi javak előállításában és elosztásában végbe ment fejlődés. Az ember széttörte azokat a kor­látokat, amelyek egyéni boldogu­lásának útját állották, de nem döntötte le teljesen azokat a kor­látokat, amelyek érzés és gondolat­világában még a régi világból ma­radtak benne, s a régi világ far­kas-törvényét., az önzést tükrözik. E — bár korhadó, de még mindig létező és ható régi világ mentali­tása leginkább abban jut kifeje­zésre és abban nyilvánul meg, hogy az emberek egy része az új rend­ben csupán egyéni céljai elérésének lehetőségét látja. S ami azontúl van? „Én tiszteségesen dolgozom, amim van, az munkámból van, mit akarnak még tőlem". Szóval ami az én-en, az engem-en, az enyém-en túl van, ami azt nem érinti, azon­túl összedőlhet a világ ? De mi len­JUJ SZO 6 * 1959. április 12.

Next

/
Thumbnails
Contents