Új Szó, 1959. március (12. évfolyam, 59-88.szám)

1959-03-14 / 72. szám, szombat

'A Csehszlovákiai írók Szövetsége március 1-én és 2-án Prágában országos értekezletet tartott, amelyen az.írók megvitatták mai szocialista irodalmunk alapvető eszmei kérdéseit és az írószövetség munkáját az 1956. évi II. írókongresszus óta eltelt időben. A fö beszámolót „Az irodalom feladatai kulturális forradalmunkban" címmel Ladislav Štoll elvtárs mondta. Az alábbiakban kivonatosan ismertetjük elvi jelentőségű beszédét. Ladislav Štoll elvtárs bevezetőben hangsúlyozta, hogy az elmúlt háromesztendős korszak, amelyet két világtörténelmi esemény — az SZKP két kongresszusa — határol, mindnyájunk számára szerfölött sok okulást hozott a szocializmushoz vivő utunkon. Ugyanakkor ezt az időszakot irodalmi életünkben nem lekicsinylendő eszmei zűrzavar jellemezte, a II. írókongresszus ún. „szellemének" mindmáig különböző formákban megnyilvánuló maradványai. amelyek nem kis mértékben ártottak munkánknak. Štoll elvtárs rámutatott arra, hogy a II. trókongresszusnak vitathatatlan értékei is voltak - elsősorban Nezval, Steh lik, Matuška, Karvaš, Mináč, Majerová, Buriánek és mások gondos munkával előkészített, színvonalas beszámolói, amelyek a mai irodalom legégetőbb kérdéseihez nyúltak és mélyenszántó gondolatokkal igyekeztek megszabadulni a szeniéiyi kultusz és a dogmatizmus áldatlan örökségétől. A jövőben — folytatta L. Štoll f— a II. írókongresszus pozitív hagyományait folytatva vissza kell majd térnünk ehhez az alkotó munkához, ezt kell folytatnunk és kritikus szellemben tovább fejlesztenünk, ezt kell pozitív hagyománynak tekintenünk megtisztítva mindattól, ami a „II. kongresszus szelleme" nevet kapta és mindmáig a hazai és nemzetközi közvélemény szemében az írókongresszus történelmi jelentőségét képviseli. Azzal az őszinte szándékkal szólok ma itt, hogy elvi bírálat útján sikerüljön megteremtenünk az igazi eszmei egység légkörét semmi esetre sem úgy, mintha vissza akarnánk térni az éppen átélt válságos időszakot megelőző helyzethez, hanem azáltal, hogy ezt az egységet történelmileg magasabb fokon, hasonlíthatatlanul mélyrehatóbban és igazabban teremtjük meg. Bárhogy is ítéljük meg ma az írók II. kongresszusát, joggal és a legszigorúbban kárhoztatván negatív jelenségeit, egy valami biztos. A II. írókongresszuson, az SZKP XX. kongresszusa előidézte légkörben nyilvánosságra került mindaz, ami ott lappangott irodalmunk sok képviselőjének gondolatvilágában. Nemcsak minálunk volt így. hanem más népi demokratikus országokban is. Csehszlovákia Kommunista Pártja kezdettől fogva, már Központi Bizottságának márciusi ülésén, különösképpen pedig 1956 júniusában megtartott országos konferenciáján számos messzemenő intézkedést tett a párt és az állam életében megnyilvánuló hiányosságok és hibák orvoslására, s ugyanakkor félreérthetetlenül és erélyesen szembeszegült mindennemű olyan törekvéssel, amely a XX. kongresszus kiváltotta egészséges kritikus légkörrel a szocializmus érdekei ellenében kívánt visszaélni. A pártkonferencián Kopecký elvtárs felszólalásában éppen ezért teljes joggal ítélte el azokat a törekvéseket is, amelyek e célokra a Csehszlovákiai írószövetség II. kongresszusát kívánták felhasználni. Amikor írószövetségünk elnökségében azokról a kérdésekről vitatkoztunk, amelyekkel e beszámolóban foglalkozni kellene, elhangzott egy indítvány, hogy essen szó a kiábrándultságról, azokról az emberekről is, akiken a XX. kongresszus után olyasféle érzés hatalmasodott el, hogy csalatkoztak valami nagyszerű és tiszta dologba vetett hitükben és akiken kiábrándultság, kétség és borúlátás vett erőt. Ogy hiszem, valóban így volt. Ez az alkotó munkában, a kritikában, polgári és politikai megnyilatkozásokban is kifejezésre jutott. Mintha új visszhangra talált volna a nyomott hangulat, a szubjektivista kiúttalanság és a kétség költészete. Kísérletek történtek arra, hogy e mulandó visszhang szemszögéből magyarázzák újonnan František Halas költészetét, olyasféle elméletet eszkábáljanak össze, amely dicsfénnyel övezi a költő belső kétségeit stb. Mindez prózai alkotásokban is megnyilvánult. Amennyiben tehát a XX. kongreszszus elvi kritikája valaki számára azt jelentette, vagy jelenti, hogy elvesztette hitét a tudományos szocializmus nagy eszményeinek megvalósíthatóságában, amennyiben e kritika levertséget és borúlátást váltott ki, úgy fel kell tennünk a kérdést: tulajdonképpen mi is omAz irodalom feladatai kulturális forradalmunkban ORSZÁGOS ÉRTEKEZLETÉN lott össze ezekben az emberekben a XX. kongresszus után? A tudományos szocialista meggyőződés nem omolhatott össze, hisz azt véleményem szerint a XX. kongresszus légköre csak megerősítette. Nem lehetett tudományos meggyőződésük sem, mivel a tudományos meggyőződés becsületes emberben semmi körülmények között sem omolhat öszsze. Egy új valóság váratlan lökésére csakis valótlan elképzelések, ábrándok, babonák omolhatnak porrá, melyeknek elemei törvényszerűen csakis olyan emberek gondolatvilágában maradhatnak meg, akiknek világképe nem támaszkodik kielégítően tudományos felismerésre, élettapasztalatokra. Az említett történelmi lökés ilyesféle hamis elképzeléseket döntött meg és nagyon is jó. hogy így történt. Ha az utolsó két esztendő irodalmi termését vizsgáljuk, nem kevés olyan művet találunk, amelyek ezt az összeomlást tükrözik és amelyeknek szerzői nemegyszer azonosítják magukat az ábrándjaikat vesztett hőseikkel. Persze, ha efféle hamis elképzelések dőlnek meg, ennek igen veszedelmes velejáťója is szokott lenni. A forradalmi munkásmozgalom és az irodalom története nemegyszer megmutatta, hogy az ilyen cserepekre tört világképű emberek legelvetemültebb ellenségeink csábítgatásainak célpontjaivá válnak. Az ellenség igen határozott szándékkal közeledik, kipécézi magának az efféle belsejükben „mélységesen meghasonlott", ingadozó egyéneket, akiket az összeomlott ábrándképek macskajaja gyötör, « megpróbálja a dolgokat a maga módján megmagyarázni nekik, kellő adag gúnyt és cinizmust vegyítve belé. Minderről, mint szinte törvényszerű jelenségről szerfölött érdekes elmefuttatást lehetne írni. Az ingadozókért harc folyik. különösképpen akkor, ha tehetséges emberekről van sző. Ez törvényszerű jelenség szintén. Miféle emberek voltak azok, akik a fentebb említett Ideológia! hatások befolyása alá kerültek? Gondolkodásukat tekintve gyakran individualista értelmiségiek, akiknek kommunista meggyőződése viszonylag csekély mértékben támaszkodott tárgyi ismeretekre és szinte semminemű politikai élettapasztalatokra. Szocialista meggyőződésük gyakran abban merült ki, hogy alanyllag őszinte lojalitást éreztek az új szocialista rend iránt, amellyel szemben inkább a hatalom csodálóiként, mint igazi szocialista forradalmárokként viselkedtek. Az Ilyen emberekben aztán összedőlt a világ, s elvesztették lábuk alól a talajt. Ezzel egyidejűleg ütötte fel fejét és próbált egyre gyakrabban beleszólni a játékba a kispolgári radikalizmus, amelynek titka a valótlan gondolkodásmód, mely összecseréli az egyedit az általánossal, nem képes megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentol, az egyes hibát az egész koncepciótól, ezt a radikalizmust az jellemzi, amit vulgáris általánosításnak, pausalizálásnak szoktunk mondani. Igy azonosították egy érdemes és kiváló szocialista harcos komoly hibáit a rendszerrel, Igy biggyesztették nevéhez azt a bizonyos általánosító függeléket, amely Sztálinból sztálinizmust csinált, Igy csökkent magasra az imperialisták élesztette revizionista hullám, amely nagy nemzetközi méretben nézve elsősorban egyes értelmiségiek gondolatvilágában idézett elő nagy és veszedelmes zűrzavart. Szinte hihetetlennek tűnik fel, menynyire elvesztették e helyzetben sokan az értelmiség soraiból kritikus ítélőképességüket, mennyire elvesztették szemük elöl a társadalmi erök és érdekek nagy körvonalait, s ahelyett, hogy fokozott igyekezettel törődtek volna a tárgyi politikai valóság megismerésére és a tények elemzésére, sok esetben a szubjektivizmus pszichózisának estek áldozatul. Štoll elvtárs ezután foglalkozott a II. írókongresszus egyes jellemző, pszlchózist-keltő felszólalásaival, elsősorban Jaroslav Selfert hozzászólásával és határozottan visszautasította azt a vádat, amely kétségbe vonta február utáni irodalmunk értékelt. Hangsúlyozta, hogy az utolsó évtized irodalmi termésében sok időálló, értékes alkotás akad, s ezt a tényt csak álnok, hamis vád vonhatja kétségbe. Majd íg.v folytatta: Cj irodalmunk igazmondásának történelmi kérdése azonban a kongresszus üléseivel távolról sem ért véget. A kongresszus utáni időszakban új formában jelentkezik, mint irodalmunk legsúlyosabb problémája. Felbukkant az úgynevezett felülről Jött nyomás elméletében, különféle változatokban, amelyek lényegükben csak tovább fejlesztik a haladó irodalmunk ellen irányuló vádakat azzal a különbséggel, hogy Seifert pl. az írókat vádolta, ez az elmélet pedig külső „tényezőket" vádol. Ennek az elméletnek az egyik legsúlyosabb megnyilvánulása Vlado Mináč elvtárs cikke volt a Literárni Noviny 1956. évi 24. számában, amelyben többek között ezeket mondja: lógiailag, bölcseletileg, politikailag, minél mélyrehatóbban ismeri önmagát a. társadalmat és századát, annál kevesebb, tételesség lesz müvében. A gondolat tisztasága a művészi forma tisztaságát hozza magával. Minél kevésbé Ismeri a művész áz ideológiát, annál inkább akadályozza' munkájában, annál inkább veg.vifl idegen elemkent alkotó, művészi gondolatmenetébe. A sematizmussal terhes műalkotások gyöngesége — melyekből lólábként lógnak ki az Ideológiai tézisek — nfem abban van. hogy az ideológia árt nekik, hanem abban, hogy a szerző (terLADISLAV ŠTOLL BESZÁMOLÓJA A CSEHSZLOVÁKIAI IRÓK SZÖVETSÉGÉNEK Ä^SÄ elárulja ideológiai éretlenségét. . Nem a mi marxista, szigorúan tudomáI nyöí ideológiánk, hanem felületes ismerete, az elégtelen szocialista meggyő|ddés árt a műalkotásnak, üti rá a Sematizmus, tételesség, hamis pátosz, művészi valótlanság bélyegét. Az előadó ezután vitába szállt azokkal a revizionista állításakk^l, amelyek a szocialista realizmus művészi irányzatának létrejöttét sztálini paranccsal, hatósági beavatkozással próbálják megmagyarázni. Többek között ezeket mondta: A szocialista realizmus-revizionista ellenfelei (Kott, l'oeplitz, a jugoszlávok és nálunk is néhányan), ha másképpen nem megy. legalább azzal próbálnak hadakozni a szocialista realizmus hívei ellen, hogy érvekként azokat a vulgarizáló törekvéseket használják fel, amelyek tényleg megvoltak és amelyek a szocialista realista művészetnek, elsősorban az építészetben és a képzőművészetben ósdi hagyományos formákat, a régi klasszikus példaképek lelketlen utánzását írták elő és ezzel eltávolították a szocialista realizmus újító lényegétől, újat alkotó jellegétől. Igy kerUIt sor pl. arra, hogy egyes kritikusok engesztelhetetlen ellentétbe állították egymással szembe a szocialista realizmust és avantgardista művészetünk egyes képviselőit. Štoll ehftárs ezután foglalkozott irodalmuhk helyzetével és fejlődésének kilátásaival. Megemlítette, hogy' az elmúlt esztendők eszméi zűrzavara, a XX. kongresszus hely

1 telen értelmezése otthagyta nyomait egyes tehetséges költők és prózaírók — pl. Milan Kundéra, Karéi Ptáčnik, Alfonz Bednár — műveiben is. A legélesebb elítélés hangján szól Škvorecký könyvéről, amely szellemében teljesen idegen irodalmunk demokratikus és humanista hagyományaitól, művészileg tisztességtelen, igaztalan és cinikus. Ennek oka mindenekelőtt a szerző eszmei állásfoglalása, az őt tápláló eszmei források. Az előadó ugyanakkor megállapította, hogy irodalmunk egészséges, alkotó áramlatát a megnyilvánult ellenséges idegen hatások sem téríthették le megkezdett útjáról. Az utolsó három év alatt jelentős, időálló művek születtek, s ezzel kapcsolatban megemlítette Marié Fuj.-, manóvá, Taufer, Hrubín, Skála, Flórian, Mikulášek, Skácel verseit, a szépprózai művek közül Pluhár, Hrubín, Otčenášek, Drda, Ŕíha könyveit, valamint Stehlík és Kohout drámáit. A szlovák irodalomban elsősorban Plávka verseit, Karvaš szatíráit és színdarabját, Mináč, Hečko, Jašík és Krno regényeit kell kiemelni. Irodalmunk fejlődési távlatairól szólva Štoll elvtárs hangsúlyozta, hogy egyre inkább az élvonalba kerül a fiatal nemzedék, amely vitathatatlanul gazdagította már költészetünket, részben prózánkat is. Fejlődésüknek, irodalmunk egész további virágzásának egyik legfontosabb előfeltétele, hogy megszabaduljanak a hanyatlás minden jegyét magán viselő szubjektivizmustól, befelé tekintő hangulatiságtól. Hangsúlyozta: Nagy műalkotás, regény, elbeszélés, dráma, de költemény. születésének is első feltétele az a nagy tárgyilagosság, a művészi meglátásnak ama nagy igazsága, amely a mű alakjainak törvényszerű lélektani motiváltságát, tárgyi megokoltságát, a mű egységes légkörét biztosítja és amely egyben a helyzetek és alakok igaz voltának fokmérője is. Igazi műalkotás nem születhetik meg pusztán hangulatokból és benyomásokból, amelyek nem illenek be az efféle művészi szerkezet törvényszerűségébe, amelyeknek nincs igazi eszmei távlatuk. Hiába a legszellemesebb szerkezet, nem segít sem virtuozitás, sem szóképek halmaza. Hozzá kell tennem, ha marxista módon objektivitásról, igazságról beszélünk, sohasem közönmbös. fotografikus, empirikus, sztatikus, lélektelen meglátásra gondolönk, hanem arra a forró lelkesüítségre, amely képessé tesz a dolgok igazi meglátására, történelmi mozgalmasságukban, az új élet 'meglátására, amely konfliktusba kerül és győz a régi felett, vagyis az emberi' társadalom történelmi fejlődési távlatainak igaz meglátására. Ez az, ami akarva akaratlan minden becsületes művészt a forradalmi munkásmozgalom soraiba visz, mert csakis ebből a pozícióból láthatja igazán a társadalom életét. Ez az, amit kommunista pártosságnak hívunk, amely ugyanakkor Ítéleteiben mindenekfö-Iött tárgyilagos. „Nezvaltól és Pujmanovától eltérően azt állítom, hogy volt kívülről jövő nyomás — lehet hogy ök az irodalomban elfoglalt helyzetüknél fogva nem érezték — ez a kívülről jövő nyomás létezett és minőségileg átalakult az ismert szerzői cenzúrává, s ez volt a fö akadályok egyike, amely meggátolta, hogy igazat írjunk." Mináč elvtárs nagyon téved, amikor Pujmanová és Nezval különleges helyzetéről beszél. Helyzetük az irodalomban — más, nevezetesen fiatalabb íróktól eltérőn — abban állt, hogy igazi, forró és próbákban edzett viszonyuk volt a forradalmi munkásosztályhoz és pártjához Ezért nem éreztek és nem is érezhettek semminemű kívülről jövő nyomást, mert nem a párt utasításai, a párt rendelkezései szerint írtak, hanem kommunista lelkiismeretük szerint. Akárcsak Solohovnak, kommunista szívük sugalmazta nekik is, mit írjanak, milyen témát válasszanak és milyen formában dolgozzák fel. A maguk életének példáján élték át a forradalmi munkásmozgalom felszabadító hatását. Felismerték, hogy ez a történelmi erő nemcsak a dolgozó népet szabadítja fel, hanem az ő alkotó képességeiket, tehetségüket is és életünknek a legemberségesebb értelmet adja. Ez jellemzi a forradalmi író viszonyát pártjához, ez érvényes szocialista irodalmunk valamennyi klasszikusára, Neumanra és Wolkerra, Fraňa Králra és Jilemnickýre. A kívülről, felülről jövő nyomás elmélete egyben kifejezésre juttatja azokat a helytelen elképzeléseket, zavaros nézeteket is, amelyek az irodalomnak és a művészetnek a párt, a szocialista állam és maguk a művészi szövetségi szervek által történő irányítása kérdésében tapasztalhatók. Látnunk kell, hogy ez az irányítás elsősorban eszmei eszközökkel, tudatos ideológiai hatással történik. Ennek az irányításnak a szükségességét csak anarchista vagy olyan ember tagadhatja, aki nem érti a társadalmi fejlődés törvényeit és a kommunista pártok történelmi szerepét. A kommunista pártoknak, a forradalmi proletár mozgalomnak az egész világon egyazon a célja. Ott, ahol a munkáosztály már kezében tartja a politikai hatalmat, forradalmi pártja révén a társadalmi élet minden területén, tehát a kulturális politikában is érvényesíti irányító tevékenységét e cél elérésére. Senki sem tagadhatja azonban, hogy a gárt és az állam kulturális politikájának gyakorláti végrehajtása során a művészet és az irodalom területén hibák is történhetnek, s e hibákat egyes felelős dolgozók is elkövethetik. Ha azonban ilyesvala»ni előfordult, a párt előbb vagy utóbb mindig levonta a kellő következtetéseket és helyrehozta a hibákat. Bürokratikus mentoroskodás, a művész kézenfogva vezetése vagy parancsolgatás, az életünkben fellépő ellentétek önkényes megoldása — ilyesféle jelenségek előfordultak a múltban és a jövőben Is találkozni fo gunk velük. Véleményem szerint jelleg egyéa is forradalmi átalakulás és átne- | veíés tárgya. Igy született meg a kívülről jövő nyomást hangoztató elmélet, így került sor azokra az első pillanatban fura bukfencekre, amelyek végeredményben logikusan fejezték ki a dogmatikusok átalakulását liberálisokká. Ez ismét sokféle formában nyilvánult meg. Ékesen szóló példákat találunk rá nevezetesen a magyar és a lengyel irodalomban. Igaz, nálunk Is találkoztunk velük. Mindezek a jelenségek, többek között a revizionizmus ellenében ma megnyilvánuló engedékenység végeredményben közös nevezőre hozhatók, amely.ném más, mint az eszmei és politikai éretlenség, valamint a kispolgári ideológia és lelkület leküzdetlen csökevényei. Tulajdonképpen egyazon érem két oldaláról, egyazon lényeg kétféle megnyilvánulásáról van szó. Az orvosságuk is ezért csakugyan egy lehet. Erősíteni a párt eszmei és nevelő hatását az irodalomra, az irodalmat arra irányítani, hogy mélyrehatóbb kapcsolatba kerüljön az élettel. Politikailag és eszmeileg minél világosabban oldják meg a feladataikat művészeink, alkotó dolgozóink és szervezeteik, minél következetesebben, minél nagyobb meggyőződéssel védelmezik a szocializmus érdekeit, minél érettebbek, tapasztaltabbak és politikailag körültekintőbbek lesznek a kulturális politika irányításával megbízott dolgozók is, annál kevesebb vitás kérdés támad majd kultúránk, irodalmunk és művészetünk irányításának végrehajtása során. E tekintetben ma is érvényesek Fučík szavai, hogy „csak az éretlen kultúra és a nem körültekintő politika kerülhet ellentétbe egymással." Štoll elvtárs ezzel kapcsolatban hangsúlyozta, hogy a mai forradalmi változásokkal terhes kort és a benne átformálódó embert csakis olyan író ábrázolhatja hitelesen, aki e fordulatban már érett szocialistaként vesz részt, mert csakis így képes felfogni a szocialista forradalmi változások embert felszabadító értelmét. Azok az értelmiségiek, akik egész müveit ságüket polgári környezetből szerezték, egyszerű belépési nyilatkozattal nem lesznek szocialistákká és kommunistákká, ha nem csakis hosszan tartó gondolati, lelki, tapasztalati, emberi érés útján. Az előadó a továbbiakban foglalkozott azzal a hamis, a Masaryk-Beneš-féle Ideológia ócska kelléktárából elöránclgált jel szóval, amely az írókat „a nemzet lelkiismereteként" próbálta feltüntetni és szembeállítani a munkásosztály forradalmi pártjával, rámutatott e törekvések meddő, hiábavaló voltára, majd igy folytatta: Noha mindnyájan tudjuk, hogy irodalzetesen sematikus, dogmatikus elképze- ; munkban óriási szellemi erőtartalékunk lés, ha azt hisszük, hogy kultúránk fejlődésének, a párt és az állam részéről történő irányításának további történelmi alakulása valami vegyileg tiszta folyamat lesz és nem szakasztott olyan, mint a való élet. Fel kell tennünk azonban a kérdést, honnan támadt annyi sematikus, szektás nézet és dogmatikus magyarázat, amelyek valóban fékezték szocialista művészetünk felvirágzását? Véleményem szerint kultúránk igazságszeretö történetírójának az okokat itt ismét nem pártunk kulturális politikájában kell keresnie, hanem alkotó értelmiségünk nagy részének eszmei és politikai éretlenségében. Az elméleti munkások és írók soraiban működő legkiválóbb kommunisták, neves marxista kritikusaink, Fučík, Urx, Václavek. Kurt Konrád, Krejčí, Brunclik, Jakeš a megszállás alatt életüket vesztették. Elnémult Neumann szava és a felelősség nagy terhe fiatal,' tapasztalatlan, harcban edzetlen emberekre hárult. Voltak ugyan olyan fiatalok is, akik pártunk politikájának áldásos hatására gyorsan és helyes irányban fejlődtek, de akadtak olyanok is, akik néhány hónapos párttagságuk alapján néha igen fura képet alkottak maguknak a pártról és a kultúrához való viszonyáról. Eszmei éretlenségük és bizonytalanságuk következtében féltek az eszmei ítélettel járó felelősségtől, készségesen alárendelték magukat a vélt nyomásnak és várták a tekintélyek véleménynyilvánítását. Éppen ők voltak a dogmatizmusnak bár tétlen, de legfőbb hordozói. Ez? azzal is összefüggött, hogv a pártba új tagok özönlöttek, akik gyakran csak külsőleg azonosították magukat a párt állásfoglalásával. Voltak köztük olyanok is, akik megpróbálták meghonosítani a jobboldaliak elleni harc egyes lengyelországi és magyarországi tapasztalatait. És éppen ezekben az emberekben a XX. kongresszus után egy csapásra kialszik az antiliberális hév és a liberalizmus engesztelhetetlen ellenségeiből egyik óráról a másikra a liberalizmus nem kevésbé engesztelhetetlen védelmezőivé váltak. Amikor a XX. kongresszus után megérezték azt a bizonyos „zuhanyt" és valamiképpen mentséget kellett találniuk eddigi helytelen nézeteikre vagy alkotó munkásságuk sematikus nyavalyáira, nem voltak képesek különbséget tenni az alanyi és a meghatározott tárgyi jelenségek között, s ezért könnyedén elfogadták a felülről jövő nyomásról, a párt dogmatikus kulturális politikájáról szóló új dogmát. Az okokat egyáltalában nem keresték magukban, hanem csakis és kizárólag külső körülményekben. Elfeledték, hogy az rejlik, amely társadalmunknak a történelmi haladás útján való előbbrejutása szempontjából nagy erőt jelent, mégis nehezen szabadulunk attól a benyomástól, hogy ezt az erőt valami megbénítja. Elsősorban irodalomelméleti és esztétikai szakaszunk viszonyaira gondolok, ahol sokan, még marxisták is, megakadtak egy bizonyos furcsa vélt semlegesség álláspontján ,,a dogmatizmus és a revizionizmus között", noha éppen a marxistáktól elvártuk volna, hogy igyekeznek előbbrevinnl a dolgokat. Ä hiba azonban nem csupán a kritikusokat és elméleti irodalmárokat terheli, hanem sok írót is. A többség ugyanis azért cselekszik Igy, mert valamiféle félelem szorongatja, attól tartanak, hogy a revizionizmus ellen harcolva, ne tévedjenek dogmatikus pozíciókra, ne legyenek sematikus nézetek szószólói. Ezek az elvtársak nem értették meg, hogy a revizionizmus ellen vívott igazi és megfontolt harc szervesen magában hordja a dogmatizmus elleni harcot Is, hisz a dogmatizmus olyasvalami, ami akarva, akaratlan foltot ejt igaz tudományos ideológiánkon és ezáltal a revizionizmus malmára hajtja a vizet. Ezek az aggályok, ez a békülékenység odáig ment, hogy az említett elvtársak egyáltalában nem vetették fel a mű szocialista jellegének kérdését és engedményeket kezdtek tenni, sőt nemegyszer csodálattal adóztak az úgynevezett „tapasztalt" szerzőknek, akik egyszerűen „értik a dolgukat", anélkül, hogy firtatták volna, mit jelent a szocialista társadalom számára eszmeileg az illető mű. Arra a módra gondolok, pl. ahogyan kritikánk egy része fogadta Alfonz Bednár novellás kötetét, ahogyan jellemezte pl. Fdvard Valenta könyvét, stb. A szerző ideológiai állásfoglalásának figyelembe nem vétele nyilvánul meg a két világháború közti irodalom hagyatékának. Čapek és Šalda, valamint demokratikus irodalmunk más képviselői müveinek értékelésében, annak a szellemi hagyatéknak a méltatásában, amelyet szocialista emberekként természetesen nagyra értékelünk. Egyszóval előtérbe lép az a kérdés, hogy közömbösség nyilvánul meg az idegen ideológiai hatások iránti viszonyunkban. Štoll elvtárs a továbbiakban részletesen foglalkozott a művészet és az ideológia viszonyával, élesen szembeszállt azzal a revizionista nézettel, hogy az ideológia, mint olyan, árt a műalkotás művészi színvonalának, tétlenséget, illusztratív jelleget visz belé. Hangsúlyozta: Minél világosabban Iát a művész ideoÜJ SZÖ 7 * 1959. március í*,