Új Szó, 1959. március (12. évfolyam, 59-88.szám)

1959-03-14 / 72. szám, szombat

Török Elemér: OTTHON Kint lombját bontja a tavasz, a nap vörös fénye lobban szélesre tárt ablakomban. Szekér zörög át a hídon, kizöldülnek a vetések, kenyérillat lebben felém, ha ablakomból kinézek. A sercenő, zsenge füvön már pirul a tavasz csókja, mily szép is vagy e zengő ég alatt dús paraszti róna. Nincs oly erő, mely kitépjen, kilopjon szívemből téged, s elfeledtesse egy percre is jóságod, melegséged. Ferencz Ferdinánd: Néger rabszolga éneke Olcsó a vérünk, ütleg a bérünk; de mégis élünk! Mi mégis élünk! Testünk eladták, vásárra vittek a fehér brittek — urak, a brittek. Idegen földön száll ránk az alkony — sirat egy asszony. Sirat egy asszony. Anyámnak könnyét a por felissza, úgy vágyom vissza. Űgy vágyom vissza ... Csattog a korbács, Véres a hátunk, jaj, mire várunk? Még meddig várunk?! I llllllllllllllllll Esett az eső. Első nap még örültek is neki, úgy elgyötörte mindnyájukat a szokatlan októberi hőség. De már a második napon testben-lélekben dideregve szíves-örömest visszahívták volna a melengető napsütést. Az eső konok kitartással szakadt, mintha dézsából öntenek, a borongós égen egy világos folt nem látszott. Igaz ugyan, abból a kis darab égből, amit maguk fölött láttak, nem igen jósolhattak mindenfelé hegyek emeltek gátat a tekintetük elé. Vizes kabátu j jukkái igyekeztek szárazra törülni a puskák és ágyúk csöveit, amelyekről lemosta a csillogást az eső. Amikor már sárpatakká ázott az erdei ösvény, megjött a parancs: visszavonulni. — Az ördögbe is, hogyan jutunk le ezzel a sok kacattal? Tanácstalanul álltak egy ideig, a kapitány káromkodott, mint a jégeső, a szakaszvezető szintén, csak még egy kicsit cifrábban. Valóban lehetetlennek látszott, hogy a tetőről a meredek lejtön lejuttassák a völgybe az egymás hegyén-hátán összezsúfolt autókat és szekereket. De alig telt el tíz perc, már minden gépkocsi kormánykerekénél ott ült a vezető, az emberek meg szótlanul, kelletlenül fölszerszámozták, befogták a lovakat. — Hát visszavonulunk, — szűrte a szót foga közt az egyik, csak úgy a szélbe, nem szánva senkinek. Nem is feleltek rá. Inkább hallgatnak, úgyis tudják mind. Ha nem így lenne, talán volna szíve minden ok nélkül odavágni a világszép sárgapej kanca pofájára? Az állat a legény felé fordult, s olyan szemrehányón nézett rá, hogy az majd elröst elit e magát az állat előtt. De mit tegyen az ember, oda kell vágnia, mert még széttépné a belsejében fortyogó düh. Visszavonulunk. Kinek a fejében $zülethetett meg az a visszavonulás, hisz a fiúk csoportokba verődve már azon tanakodtak, hogy a maguk szakállára próbálkoznak támadással, mihelyt egy kissé kiderül. Addig pedig nincs az a hatalom, ami elkergethetné őket erről a szent helyről. Most meg a szakaszvezető szűkszavú, egyszerű parancsára a sofőrök fölkapaszkodnak az autókra, rátaposnak az indítóra, a motorok felbőgnek, az első kocsi meg-megremeg, de még nem mozdul, s mögötte a többi ugyancsak zúgó motorral vár, várnak a lovak és a szekerek, vár az egész sereg, hogy elvonuljon az első autó nyomában egyetlen kurta parancsra erről a helyről, hiába tették föl magukban, hogy semmiféle parancsszóra sem hagyják el. Ezért csattant az ütés az ártatlan kanca fején, pedig az állat legkevésbé vétkes ebben a szörnyű, kétségbeejtő gyötrelemben, amely annál elszomorítóbb, mert ez itt az utolsó hely, ahonnan támadni lehetne, visszakergetni őket, űzni, hajtani Privigyéig és azon túl még tovább, még messzebbre, egészen ... — Egészen a pokolba! A többiek megint csak hallgatnak, mit is mondhatnának, még ha fülükig is ért volna a szó a sok autó zúgásán, pöfögésén keresztül, s még ha tudnák is, mi jár az eszében és miért emlegeti époen a poklot. Ogy sem válaszolna senki. Beszélgetésre egynek sincs kedve, legföljebb káromkodásra. Közlegénytől a parancsnokig valamennyien mindmáig abban reménykedtek, hogy végre kedvük szerint lesújthatnak, odavághatnak a szeplős vörös pofájába a náci csürhének, amely ott pöffeszkedik az ő kaszárnyáikban, az 5 házaikban, az 8 utaikon, egyszóval mindenütt; s az emberek szentül hiszik, ha puszta kézzel esnének nekik, akkor is lebírnák a bitangokat, hisz annyi düh, annyi ádáz bosszuló erő feszeng bennük s ugyanakkor oly mérhetetlen szeretet meggyalázott kaszárnyájuk, házaik, utaik iránt. Undorító szenny jegyét viseli magán minden, ahová a gyűlölt ellenség csizmája lépett, s ott tapos pimasz gőggel nemcsak a házakban, hanem mindenen, ami ezeknek a legényeknek szent és drága, amiért érdemes élni és meghalni. Ezek az érzések dúltak bennük, valahányszor vissza kellet vonulniuk. De még sohasem ilyen erősen, mint ma. Mi értelme a visszavonulásnak, mi értelme nyomorult életünknek és kezünkben a fegyvernek, kiért és miért adjäk fel lépésről lépésre és szinte harc nélkül ezeket a hegyeket, amelyeket a bitangok soha el nem foglalnának, hisz úgy ismerem ezt a vidéket, akár a magam tenyerét. Ha fölmásznék amott arra a fára, talán meglátnám a falumat, ahol születtem és felnőttem — most meg mindent egyetlen parancsszóra itthagyjunk, odaadjunk azoknak a csaholó szörnyetegeknek? — Ne táncolj, mert kapsz még egyet! - könnyített a mérgén a boldogtalan kanca terhére. A lovak fel-felhorkantak, remegtek egész testükben, a motorok rekedten búgtak, az elsőnek még mindig egy ültek, amikor járőr jött paranccsal. Az utolsó őrség is hagyja el a Szkalkát. A legények parancsra vártak, hogy kivegyék az ágyú závárzatát. A főhadnagy meg csak hallgatott. Szítta a cigarettáját és nézte a ködöt. A járőr elment, sárban cuppogó léptei már régen elhaltak. A főhadnagy még mindig hallgat. Aztán lassan megfordul, végignéz az embereken. — Menjetek! Elvégzem majd magam. Engedelmeskedtek, hisz ez parancs volt. A felettesnek mindig engedelmeskedni kell. Mégis akadt egy, aki nem engedelmeskedett. Amikor már biztosan tudta, hogy a többiek messze vannak, visszafordult. Visszatért s megállt, mintha nem érdekelné, mikor vet rá ügyet a főhadnagy. — Mit keresel itt? - förmedt rá kis idő múlva a tiszt. A fiú nem ijedt meg, várta ezt a haragos, indulatos hangot, a főhadnagy mindig így igyekezett leplezni megindultságát, kitörő érzéseit. Hisz közel két hónapig szolgálnak együtt, megismerték egymást. — En már innét el nem megyek. Nem futok tovább, — felelte, csak úgy a földön ülve, s közben egy fűszálat rágcsált, azt sem vette ki a szájából. = — Mit akarsz? — Hát maga ? — Mi közöd hozzá?! Dezertálni akarsz? — Éppen fordítva. Harcolni! — Hol? Hová mész? — Nem megyek sehova. Itt maradok. Hat hete csutakolom, — bökött ujjával az ágyúra. Az ő ágyújuk volt. Kettőjüké. A többit elvitték, de ezt itthagyták. Maradnak ők is. őrizni az ágyút. Es őrizni a Szkalkát. A németek tudták, hogy az osztag a hegyeken át visszavonult, hogyisne tudták volna, hisz már Besztercebánya is a kezükre került. Hajszálpontosan tudták, merre felé vonul viszsza a körülkerített hadsereg. Höffle generális hat hadosztálya, amelyet két egész hónapra kivontak a legfontosabb frontszakaszról, Lengyelországból, Magyarországról, a nyugati erődvonalból, hogy harcba vessék a szlovák nép ellen, amelyben lángot vetett az emberi és nemzeti öritudat, ez a hat hadosztály most minden erejével nekilendült, hogy tönkrezúzza a felkelőket. A német hadvezetés hajszálpontosan tudta, merre vonul, merre vonulhat a felkelők serege. Óhegy felé. A felderítésre kiküldött ikertörzsű repülőgép is ezt igazolta. Mint fekete borulás, zúgták el a Szkalka fölött a bombázók. Nem először jártak erre, de ezúttal ügyet sem vetettek rá. Céljuk Óhegy volt. Mindent tudtak a németek. Csak azt nem, hogy a Szkalkán ott maradt egy ágyú s melette két ember őrnek. Ha ezt tudják, alighanem óvatosabban kapaszkodnának fel a ködben a gerincre. Ezért is torpantak meg gyámolatlanul, amikor a ködön keresztül tompa fénnyel láng villant, valami süvöltve száguldott a levegőben s hatalmasat robbant, — dörrenését sokszorosan visszhangozták a bércek, sziklafalak. A fölfelő igyekvő egyenes sor megtántorodott, az elesettek teste gátként állta útját a mögöttük előnyomulóknak, s a második lövés után ez a véres gát akkorára nőtt, hogy a parancsnokló tiszt kénytelen volt visszavonulót fúvatni. Hollókárogásként verték fel az erdő csendjét a rikácsoló idegen szavak, s a hang messze futott a visszhang szárnyán. Meghalotta a két ember az ágyú mellett is, tudta, mit jelent. Azt is jól tudták, mi következik. Félóra sem telt el, amikor inkább érezték, mint látták a visszatérő ellent. Arra sem volt idejük, hogy egymásra nézzenek, valamit mondjanak. Az erdei ösvények mind járhatatlanok a dágványoktól, csak egy irányból jöhetnek — arra felé fordították az ágyút. Jól ismerik ezt a vidéket. Telibe találtak: elárulta a sebesültek jajkiáltása, a támadók bősz ordítása. Géppuskák ugattak fel. A két ember új töltényt tett az ágyúba. Még épek voltak mindketten, sértetlenek. „Ez lesz alighanem az utolsó", gondolta a főhadnagy. Űgy is volt. Alig dördült el a lövés, a katona eldőlt, görcsösen összehúzódott testtel i szótlanul. A tiszt még lekapta válláról a géppisztolyt, célzás nélkül kilőtte maga elé az egész tárat. Minden golyónak találnia kellett, oly széles, sűrű sorban közeledtek. Így is esett el, ujjával a ravaszon, az utolsó hang, ami tudatáig hatolt, saját fegyverének kattogása volt. Pillantása még megakadt egy csizmán, sáros német csizmán, aztán megpihent a melette hallgató halott arcon. „Mégsem vonultunk vissza", villant még a gondolata, de keményen összeszorított szája már nem enyhült mosolyra. Fordította Tóth Tibor kzrc7*RÍMľi lzizziRová: Kisfaludi Stróbl Zsigmond: Éva leányom, — (márvány). (J. Herec felvétele.) J. Herec reprodukciója Antonín Kalvoda, Partizán című szobrát ábrá> zolja. As utolsó ágyú szakaszon, csak a magáét ismeri, de azok a borotváltképűek hiába akarnak parancsokat osztogatni, fogalmuk sincs róla, mekkora csodákra lenne képes ez az ezer meg ezer katona, aki tíznapi tétlenség után szomjazza a harcot. - Űgy éljek, hogy egy órával ezelőtt még tönkrevertem volna velük azt az egész bandát odalenn. A kapitány bólintott. Tudták ezt mind. De az évek óta fejükbe vert múlni fogunk egymásra, hogy kit tereltek oda a Szkalkáról, kit Telgárt mellől, kit meg Zólyom felöl? Vagy talán várjuk meg, míg sorjában lemészárolnak valamennyiünket, ahogy egyszer itt is akarták, amikor úgy szorult körülöttünk a hurok, mint az összecsukódó harapófogó? A sár fekete, akár a kulimász, a tisztek ide-oda futkosnak, pálcájukkal veregetik a csizma szárát, ajkukat harapdálják, de még véletlenül sem tudják, mihez kezdjenek. Az altisztek ordítanak, túlbőgik a jajongó motorokat, a legények tehetetlen dühszülte, istenkáromló szitkait. Jó idő beletelt, míg végre odaparancsolták a katonákat az első kocsihoz, hogy húzzák ki a sárból. Tolni nem lehetett, úgy kellett kiemelni a kátyúból és aztán még lökdösni jódarabon, míg végre húzni kezdte a motor. Így kellett kiszabadtíani egyenként minden autót, a parancsnoksági személykocsikat meg a tornyosán megrakott, ponyvával leterített teherautókat. Hiába erősebb a motor a lónál, ha esze nincs is. A szekerekkel bizony nem volt annyi baj, az állatok maguk indítottak az utolsó autó nyomában, de azért emberi segítségre is szükség volt. Néhány lőszerrel megrakott kocsi úgy megragadt a kátyúban, mintha a sátán fogná alulról a kerekét, vagy mintha az igába fogott lovak kímélnék az erejüket. Hiába, esze van az állatnak is, tudja, itt kellene a lőszer. Nem lefelé, hanem fölfelé kellene vinni ezen a lejtőn, föl a tetőre, hadd lakassák vele jól a vörösképű zsiványokat. — Kár a szóért, — dünnyögte maga elé a legény, s ezentúl minden gondja már csak az volt, hogy ne essék baja a lónak, szekérnek, épen lejussanak a meredek aljába. Mire reggeledett, az utolsó kocsi is kijutott a gerinc alatt sötétlő erdőből. Időközben elállt az eső. A hegyekre ránehezedett a köd. A parancsnok törzskarával utolsónak hagyta el a helyet, ahol annyi hiába elesett katona pihen a föld alatt. „Hiába bizony", mondta magában, „hisz most mégis visszavonulunk". Mindnyájan erre gondoltak. Nem értette, s talán amíg él, meg nem érti, miért nem hagyták, hogy támadjanak. A parancsnok szíve mélyéből gyűlölte símaképű, kölnivíztől iliatozó kartársait, akik frissen vasalt egyenruhában ülnek a parancsnokságon íróasztaluk mellett és körmükkel kapirgálják a térképet. Igaz, fogalma sincs róla, mi a helyzet a többi frontfegyelem rászorította őket, hogy haladéktalanul engedelmeskedjenek a le g esztelenebb parancsnak is, hiába lázadozott ellene értelmük és meggyőződésűid Engedelmeskedtek, megtettek mindent, ami szükséges volt. Űtnak indították az eleséggel és lőszerrel megrakott autókat és szekereket. A legénység között két váltás téli fehérneműt osztottak ki, s ami ruhát, élelmiszert, muníciót nem vihettek magukkal, halomba rakták és felgyújtották. Az eső elállt, fönn a gerincen mindkét menedékház lobogó lánggal égett. A füst belesimult a ködbe, úgy látszik, még itt az erdőben is facsarta az orrukat, hisz mi mástól könnyezne a szemük. Megtettek mindent, amit kellett. Távolból még szalutáltak a Szkalkának, az ezerszer megátkozott, dédelgetett es feledhetetlen Szkalkának, az oldalában hallgató síroknak, tisztelegtek annak a néhány embernek is, akik ott maradtak, hogy egy ágyúval fedezzék az osztag visszavonulását. Egy ágyú maradt a Szkalka védelmére. — Ezzel aztán meg is védjük, — nevette el magát a főhadnagy, de olyan furcsán nevetett, hogy a legények sírásnak is vélhették. Az ő szeműket is berzengette a füst, pedig nem is érezték, eloszlott a ködben. Addig kell itt maradniuk, amíg parancs nem jön, hogy pusztítsák el az ágyút és induljanak a többiek után. Egész nap alig váltottak szót. A szakaszban különben is hallgatag, magukba zárkózott emberek találkoztak, mindegyik kerülte a zajt, fölöslegesen nem fecsérelte a szót. Ma meg igazán nem volt miről beszélni. Ettek, mert a főhadnagy azt mondta, hogy dél van, s aztán megint ettek, amikor alkonyodott, füstöltek kedvük szerint, mert bőven hagytalf számúkra cigarettát, s amikor leszállt az éjszaka, mind lepihentek kettő kivételével. A lövészárok tele volt vízzel, az ágyú keményen ült a földben, el nem mozdítja innét soha senki. Talán a nap sem süt már ki, annyi a köd előtte, hogy soha nem verekszi keresztül magát rajta. Aludtak, őrködtek, füstöltek, fürkésző szemmel meredtek a ködbe, ď sötétbe. Észre sem vették, hogy rájuk köszöntött a reggel - a pirkadat nem győzött elszakadni a ködtől. Alább az erdőben kávét főztek, s kenyeret eszegettek hozzá. Őgyelegtek a fák között, de csak a közelben, időnként megrázkódtak, topogtak, hogy kiűzzék tagjaikból a gémberedést, s aztán a főhadnagy rájuk szólt, hogy ebédidő van. Éppen vacsoránál helyben forogtak a kerekei, a kocsi szinte néha felágaskodott, de egy ujjnyival nem jutott előbbre. Megragadtak a sárban, már-már úgy festett, hogy ki sem jutnak belőle. A szekereknek sem volt indulhatnékjük, hová vonulnánk még vissza, mi sem vagyunk tökkel ütöttek, a térképet is ismerjük, s innét csak egy futamodás a besztercei körzetbe. Ha mindnyájan innen is, onnan is odacsődülünk, mit csinálunk, talán báZalai Adrián rajza. ÜJ SZÖ 8 * 1959. március í*,