Új Szó, 1959. január (12. évfolyam, 1-30.szám)

1959-01-24 / 23. szám, szombat

A CSŐSZ FELESÉGÉNEK KÉT FORDÍTÁSA 1958. nyarán jelentette meg a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó Pavel Országh Hviezdoslav Hájnikova žena — A csősz felesége című elbeszélő költeményét Monoszlóy M. Dezső fordításában. Hviezdoslavnak ezt a legkiemelkedőbb elbeszélő költeményét megjelenése (1886) óta immár a második magyar nyelvű fordítás köszönti. A költemény első fordítása 1924-ben, Hviezdoslav születésének 75. évfordulóján jelent meg az eperjesi Schöpflin Géza tolmácsolásában, a második fordítás ugyancsak 75 éves évfordulót ünnepel: a költő 1864ben kezdte írni a költeményt. Bevezetésül meg kell emlékeznünk róla, hogy Schöpflin Géza harmincöt évvel ezelőtt kiadott első fordítása nemcsak a nagy szlovák költő és a költő legnagyobb műve iránti kegyelet lerovását jelentette, hanem ennél sokkal többet: Schöpflin Géza fordítása az első világháború után az egyik legelső, s így a legértékesebbek közé tartozó láncszemét alkotta a magyar-szlovák kulturális közeledésnek és a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatoknak. Kár, hogy szép fordítása az akkori illetékes körök rövidlátása folytán csak a költemény megcsonkított szövegére szorítkozhatott; amit a fordító a fordítás elé írt előszavában így kommentált: „Ez a fordítás a Hájniková zónának azt a rövidített szövegét adja, melyet a Matica Slovenská a költő beleegyzésével 1922-ben adott ki a tanuló ifjúság számára. Habár ez az ügyesen összeállított szöveg a költemény cselekményét teljesen magába foglalja, mégis szerettem volna néhány lírai és leíró részlettel meg epizóddal megbővíteni, mert éppen ezekben a részletekben nyilatkozik meg a költemény igazi értéke, de a rendelkezésemre adott tér szűk volta ezt nem engedte meg. Szándékom különben az egész Hájnikova ženát lefordítani, ha e fordításom kedvező fogadtatásra talál." Schöpflin Gézát, az úttörőt, az 1924-ben alapkövet rakót, Hviezdoslav szépszavú, művészi fordítóját — mondjuk csak ki a durva szót — a ma nemzedéke már elfelejtette, pedig az eperjesi magányában élő költő még 1950-ben, 1952-ben is dédelgette régi álmát: A csősz feleségének teljes fordítását. (Ezt annak idején meg is üzente a könyvkiadónak.) Schöpflin fordítása mű,vészi, szép munka: Hviezdoslav kortársai és leghivatottabb méltatői, Krčméry, Bújnák nagyon sokra becsülték, Škultéty valósággal tökéletesnek tartotta. Ma már természetesen némi felfrissítésre szorulna: ez a munka azonban korántsem igényelne teljes átdolgozást, mindössze néhány megkopott jelző, évtizedek vasfogától kikezdett kifejezés megváltoztatására lett volna szükség. No meg az akkoriban kihagyott részek beillesztésére. Monoszlóy új fordítása a fenti hiányokat lett volna hivatott pótolni. Hviezdoslavot fordítani művészi és technikai szempontból is komoly feladat. A nagy szlovák költő nyelve annyira egyéni, annyira felülmúlja az átlagos irodalmi nyelv határait, hogy műveihez még az eredeti, szlovák kiadások is szómagyarázatokat, 10 — 20 oldalra terjedő valóságos kis szótárakat mellékelnek. Monoszlóy művészi erővel és költői felkészültséggel látott feladatához, valószínű azonban, hogy a fordítás technikai részének leegyszerűsítése céljából, a bizonyító jelek tanúsága szerint Schöpflin fordítását használta fel nyersfordításul, és ezzel aztán menthetetlenül csapdába is esett. Jelen ismertetés keretein belül nem lehet célunk részletes összehasonlítást közölni a két fordításról, ízelítőnek elég lesz talán, ha kiragadunk egy-két részletet. Vegyük mindjárt a Beköszöntöt, amelynek 39 sorából teljes nyolc sor szóról szóra egyezik, vagy legfeljebb ilyen variációkban különbözik: Schöpflin: kitárjátok hű kebletek — Monoszlóy: kitárva széles kebletek; Schöpflin: s az árulás tanyára nem lel — Monoszlóy: hol árulás tanyára nem lel. Vagy nézzük a költemény első énekét, amelyből Schöpflin fordítása már nem nyújt teljes egészet: az első sorokból mindössze rövid részletet közöl, s ez az összehasonlítás tükrében így hangzik: Schöpflin: Mint fészek sűrű fűtől óva dúslombú bokrok lágy ölében: áthatlan erdő rejtekében úgy hallgat a csősz házikója. Oly bizton áll ott a vadonba', nincs benne gőg, nincs rajta pompa körötte pázsit, ó középen meghitten áll, akár a képen. Monoszlóy: Mint fészek, clus bozótba bújó, sűrű bokroknak lágy ölén, áthatlan fenyves rejtekén hallgatva áll az erdészkunyhó. Oly bizton, minden pompa nélkül, a rengetegben el nem szédül, kerekded réttől átkarolva, meghitten, mintha festve volna ... De talán még ez sem lenne olyan végzetes "zépséghiba: a szépséghiba ott mutatkozik, hogy Schöpflin fordításából ezek után hiányzik mintegy 60 — 65 sor — és éppen ezek a sorok Monoszlóy tolmácsolásában bizony nem ütik meg a mértéket, méghozzá a szónak nem is abban az értelmében, mintba a költői mértéket nem ütnék meg, hanem a fordítói mércét billegetik ide-oda: egyszer a hviezdoslavi sor alá, egyszer fölé. Nézzünk meg néhány verssort közelebbről: Hviezdoslav: ... pyšný nežli hrad / čo predkov neslýchaná sila / do výše — by ho nedostať —, / však v strachu, žt by podkopali — / i tam na samorostlý sklad, / na tvrdé temä_ žulo-skaly / z balvanov skalných P9Stavila. (Szószerinti, szabad fordításban: ...kevély, akár egy vár, amelyet <z ősök hallatlan ereje emelt a magasba — hogy bevehetetlen legyen — de attól tartván, hogy alááshatnák, még ott is egy magányos kőszálra, kemény gránitszirtek tetejére, csupa merő kősziklából.) Monoszlóy: ... biztosabban, mint büszke vár, / mit ősök hallatlan erélye, / hogy el ne érjék fel a bércre, / s attól ,félve aláássák, / ott is vad sziklák tetejére, / gránit kövek kemény fejére, / sziklatömbökből vésték, rakták. Monoszlóy a továbbiakban gyönyörű, költői sorokat ragyogtat meg, pompás képeket fest: S ha a messzeségben észrevenné gomolygó felhők közeledtét, fegyverről gyúló fények röptét, lármáját harcnak, háborúnak, ezer kéz máris tettre készen: hidjai menten égbe nyúlnak, míg harci zászlót tűznek mások, s a vár fokán bíborja leng, majd őrtüzek, riasztó lángok figyelmeztetnek tájat, népet... A képek, sorok tetszetősek, de — hiányzik belőlük a Hviezdoslav-i nehéz sorok mögül is élesen felismerhető, világos gondolatmenet. Amint azonban a hézag megszűnik és Schöpflin újra belekapcsolódik a versbe, a gondolatmenet ismét hibátlan: Schöpflin: Pompára bíz' nem vonja vágya, elég, ha ráragyog a hajnal... Monoszlóy: Bizony nem vágyik tündökölni, elég, ha ráragyog a hajnal ... Vagy csak úgy találomra a II. énekből: Schöpflin: Mikor tehát vén Csajka csősz elköltözött a másvilágra, oly csendesen, mint hegynek árnya, erdő szava, gyermekrege: Monoszlóy: Mikor tehát vén Csajka csősz elköltözött, mint hegynek árnya, erdők szava, gyermekrege,... III. ének: Schöpflin: Ott volt tehát Mihály a célnál, amelyre tört merész acélnál keményebb akaratja, vágya . .. ó, mily öröm szállott le rája! Monoszlóy: Ott volt tehát Mihály a célnál, amelyre tört merészen vágya, keményebben edzett acélnál, s ó, mily öröm szállott le rája. Találomra, a IV. ének közepetáján: Schöpflin: Ifjú Csajkáék boldogok; mézes hetek no, persze, persze! — Miképen múlnak a napok, nem tudják: csak ha itt az este... Monoszlóy: Ifjú Csajkáék boldogak, mézeshetek, lám, persze, persze, mint telnek, múlnak a napok, nem tudják, csak ha itt az este... És ígv tovább... E sorok írója természetesen nem tudja, volt-e megállapodás Monoszlóy és Schöpflin Géza között olyan értelemben, ami megmagyarázná, vagy igazolná a szöveg-egyezéseknél már-már több hasonlatosságot, — nem tudja, nem tudhatja, mert a könyv címlapján, borítólapján erre vonatkozólag semmiféle utalás, megjegyzés nem található. Csupán egyet tud: a fordítói etikához és Monoszlóy kétségtelen műfordítói tehetségéhez az effajta megoldások méltatlanok, bárki is viseli értük a felelősséget. RÄCZ OĽVÉR i PIERRE OLIVIER s ÉNY Yves, ez a hozzávetőleg tizenegy esztendős, borzas, szökehajú fiúcska, barátaival csevegett. — Te kocsi leszel, Jean fog húzni, ló lesz. Befessük?! — mit szóltok hozzá? Én, én meg tolni fogom a kocsit, nehogy besüppedjenek kerekei a homokba. — De nékem nincsenek kerekeim. — Bárcsak lennének, — hiszen nem gondolok én valódi kerekekre. Csak úgy mondom. Ha kerekeid lennének, nem Piérre volna a neved, hanem szekér, vagy kocsi. Induljunk hát! Gyii, te fakó! Húzz! Pierre meg sem mozdult. Jean erre megfogta a „kocsi" kezét és húzta, húzta. Lába besüppedt a finom homokba. A nagy erőlködésben annyira meghajlott, hogy testével \hozzá-hozzáért a szélben táncoló, nap tüzétől megsápadt növényzethez. Jean ajkának sós íze volt. Meg-megnyalogatta száját. Yves tolta, taszította a „kiskocsit", amennyire erejéből tellett és majd megszakadt nevettében: — Rajta, Pierre! Gyi! Hajsz! Csakhogy a lovacskának elfogyott a lélegzete, a „kocsi" pedig igen nehéz volt. Pierre észrevehetőleg kedvezőtlenül játszott. Nem volt ínyére a kocsiszerep. Különösen eleinte mérgelődött, de aztán lassan rájött a játék ízére és azzal szórakozott, hogy barátai munkájának megnehezítésére mindenféle pajkosságot kiagyalt. Végre Pierre engedett. Hanem a megbolygatott egyensúly miatt a fiúk egymásnak estek, összegabalyodtak és legurultak a parton, eközben szájuk, kezük, ruhájuk tele lett homokkal.. . Kacagtak azon, hogy a tengerpart minden homokját megeszik ... Jean hanyatt feküdt a homokban, kapálódzott, hadonászott és majd megfulladt nevettében. A három fiú örvendező, boldog kacagása összevegyült a tenger morajával. Hirtelen mintha elvágták volna, megszakadt a nevetés. Csak a partra kicsapódó hullámok loccsanását lehetett hallani. Nem messze tőlük, — ki tudja, honnan került ide, — hirtelen lefékezett egy jeep. Magastermetű amerikai katonatiszt ugrott ki a kocsiból, utána további három. Yves ismerte az egyenruhát. Tudta, hogy az amerikaiak az egész országban szinte hemzsegtek. Atyja mondta. Nem is beszéltek egyébről a megyében. A katonatiszt fölsietett a homokbuckára. Széttekintett a környéken és Eredeti aláírás szerint „Joannes Job de Fanczali", mai helyesírással Fancsali Joób János — új, eddig elő nem" fordult név a régi magyar irodalom történetében. Ű végzett sajátkezű bejegyzlése szerint másoló munkát azon a bécsi kéziratos könyvön, amelyre a szlovák és a magyar irodalomtörténeti kutatás most lett figyelmes s amelyről kiderült, hogy tartalma mind a szlovák, mind a magyar XVI. századbeli irodalmat jelentékeny módon egyaránt gazdagítja. A XVI. és a XVII. évszázad fordulóján, az elsőnek utolsó, az utóbbinak első évtizedében készült kötetnyi kézirat Balassi Bálint elragadó, lovagi és reneszánsz motívumokból szövődő s amellett miégis népies lírájának ismeretét eddig elő nem került szövegváltozatokkal bővíti, továbbá tartalmazza Balassi eddig csak csekély részben ismert drámai művének, a Credulus és Júliának teljes szövegét, valamint a szerelmi líra első ismert, korszakos jelentőségű alkotásait a régi szlovák költészetben. Fancsali Joób Jánossal kacsolatban többféle kérdés merül fel, például, hogy csupán másolással foglalkozott-e s leírt-e mást is, s vajon nem írt-e eredetit? A másolás aligha volt kereső foglalkozása s így a szépirodalom iránti érdeklődést feltételez. Arra is figyelemmel kell lenni, hogy a kézirat egyaránt megörökített magyar és szlovák világi lírát, valamint magyar drámai prózát. Ezekre a körülményekre és a velük összefüggő kérdésekre aprólékos kutatás feladatta lesz feleletet adni. Fancsali Joób János származásáról és valószínű többnyelvűségéről azonban a kéznél levő források alapján megállapítható egy és más. „Joannes Job de Fanczali" — itt a vezetéknév vagy családnév Joób a predikátum pedig, tehát a nemesi előnév, vagyis a hely jelzése, ahonnan a család származik és nevét írta, gyors beszéddel mondott valamit. Yves, Pierre és Jean nem értették. Az amerikaiak odébb mentek, a fiúk pedig a jeephez közeledtek. Milyen érdekes gép ez. Nagyon messzirőt jött és milyen furcsa feliratok vannak rajta. Yves, a tengerpart gyermeke magyarázott a fiúknak: — És micsoda príma motora van. Én már láttam ilyet a moziban. Végigtapogatták az autó karosszériáját. De csak félve érintették, mert a gépkocsi színe a háborúra emlékeztette őket. Még akkor kicsinyek voltak ugyan, ám nagyon jól emlékeztek a bombázásokra, a robbanásokra: a lezajlott háború minden borzalmára. Yves föllépett a kocsi hágcsójára és a fiúk felé fordult: — Mondom nektek, azért jöttek ide, mert új háborút akarnak. Mind a három az amerikaiak felé nézett. Ebben a pillanatban a katonatiszt visszatekintve, észrevette a gyermeket. Odaszaladt a jeephez. — Go away! Yves nem értette. Mégis tudta, mit mond az amerikai, rájött a kézmozdulatából. Pierre és Jean fiatalabbak voltak, nagyon megszeppentek és Yveshez bújtak. Yves fülig elvörösödött. A francia gyermekek ereiben tüzes vér kering. Yves összeszorította ajkát és nem vette le szemét az amerikairól. A tiszt hozzálépett. Yves egy tapodtat sem hátrált. Erre a katonatiszt franciául szólalt meg: — Menjetek máshova játszani! A tizenegyesztendős fiúval szemben idegen katonatisztek álltak, de ő felkacagott. Nevetésében nyoma sem volt ijedtségnek, erő volt abban és öntudat. És aztán így szólt: — Menjetek ti innen! Ez a mi fövényünk, itt mi játszunk, már régen idejárunk. Ti menjetek máshová játszani ... Az idegen tisztet nem hatotta meg a fiúcska bátorsága és büszkesége. Hirtelenül és váratlanul arculütötte a gyermeket. Jean és Pierre felkiáltott. Még közelebb simult a két fiú barátjához. Yves arca rákvörös lett, nem sírt, hanem kezét ökölbe szorította ... — Várjatok fiúk. Nehogy azt gondolják, hogy félünk tőlük. Nem szaladunk előlük. És ezt a pofont egyszer keservesen megbánják. Majd az idegen tiszthez fordult: — A nácik hasonlóan verték a gyermekeket, azért volt oly gyászos végük. Sipos Győző fordítása. Zalay Adrián rajza. A Szovjet írók Szövetsége nyilatkozatot adott ki, amelyben követeli a kongói hazafiak elleni véres gyarmati önkény azonnali leállítását. (ČTK) * * * Anna Frank apja pert indított egy Stielau nevű lübecki volt náci pedagógus ellen, aki kijelentette, a „híres napló nagyrészt hamisítvány, amely sok milliót hozott a német vereség haszonélvezőinek." (n) * * * A francia rádió megkérdezte hallgatóit, hogy melyik irodalmi müvet kedvelik a leginkább. Az ankétben a klasszikus művek győzedelmeskedtek, a legtöbb szavazatot Stendhal: Piros és fekete, valamint Flaubert: Madame Bovary c. műve kapta, (v) ÚJ NÉV A XVI. SZÁZAD iiiagjjxit i Izíp i t ô c

L

cl ii u ó (i a k tci^tbtdÁheM, a jószág, melyet nemesi adományul kaptak: Fancsal. A predikátum ebben az esetben is, mint általában, a család tulajdonát képező falura utal. Fancsal kisközség a régi AbaújTorna megye déli részén, nem messze Gönctől, ahol Károli Gáspár lelkészkedett és Vizsolytól, ahol az ő irodalom- és nyelvtörténeti nevezetességű bibliafordítását kinyomtatták. Régi oklevelek tanúsága szerint Joób János családja Károly Róbert uralkodása idején, a XIV. század második negyedében szerezte meg Fancsalt, mint nemesi domíniumot és annak nevét, mint családnevet használta. A nemzetség egyik ága Abaújból elszármazott Liptóba Prosiek (Proszék) községbe s ott egyik ősük után, akinek Jób volt a keresztneve, ezzel cserélik fel addig használt családnevüket s a Fancsal szót predikátumként teszik mellé az eredethatározó képzésére szolgáló latin „de" elöljáróval, így: „Jób de Fancsal", magyarul Fancsali Jób. Idősebb Szinnyei József irodalmi lexikonjának V. kötetében . előfordul egy Fancsali Joób nevű jogász és közgazdasági író, aki 1848-ban született. A család tehát századokon át virágzott és a XIX. században is adott tollforgatót. Tagjai nem voltak aféle átlagos vagy szürke parlagi nemesek, Abaúj megyében, mint a hivatalnoki értelmiség tagjai szerepelnek, vármegyei szolgálatban találunk Fancsali Joóbokat a XVI. század elejétől kezdve, amikor Fancsali László ismételten az alispáni tisztséget tölti be s a XIX. század végén Joób Gusztáv, mint megyei főszámvevő (szerepel. Mivel a család tagjai a Fancsali Joób nevet a XVI. században Liptó megyében vették fel s olyan vidéken éltek, ahol a dolgozó nép szlovákul beszélt, feltehető, hogy „Joannes Job de Fanczali" a XVI. és XVII. század fordulóján az általa másolt kéziratos könyvben szükség esetén magyar és szlovák szépirodalmi szöveget egyaránt meg tudott örökíteni. Ennek a Joób Jánosnak egyenes leszármazottja Fancsali Joób Frigyes kamarai tisztviselő Szomolnokon s ennek fia, Fancsali Joób Lajos ügyvéd, aki a XIX. század utolsó negyedében a jogi és közgazdasági szakirodalom területén működött. Sőt Pozsonyban a reformkorban is találkozhatunk a Fancsali Joób névvel. így 1833-ban egy akkor kiadott könyvecskében, melynek címe „Névés lakkönyve az 1832. december 16-ik napjára Pozsony városában országgyűlésre összegyűlt karoknak és rendeknek", a 41. oldalon olvasható, hogy az alsó tábla tagjai között jelen van Fancsali Joób Imre, mint a távollevő báró Prónai Kálmán küldöttje. A régi feudális alkotmány a főuraknak, akik születésüknél fogva a felső tábla tagjai voltak, de valamilyen okból személyesen nem teljesíthették törvényhozói tisztjüket, megadta azt a jogot, hogy magukat helyettesítessék, de a helyettes mint távollevő személy követe csak az alsó tábla ülésein jelenhetett meg, azonban itt is csupán tanácskozási joggal. A követ-helyettesek megbízóikat értesítették az országgyűlés munkájáról és a politikai eseményekről s rendszerint ügyvéd vagy jogvégzettséggel bíró egyéb értelmiségi kapott ilyen megbízást. Fancsali Joób Imréről is feltételezhető, hogy jogi tudással, közjogi tájékozottsággal bíró követ-helyettes volt. (A felsorolt adatok a következő munkákban találhatók: 1. Nagy Iván: Magyarország családai. V. kötet, 350-353. old. Pest, 1859. — 2. Sziklay János—Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. I. kötet. Abaúj-Torna vármegye monográfiája. 543. old. Budapest, 1896. — 3. Sziny-' nyei József: Magyar írók élete és munkálj V. kötet. 626-628. old. Budapest, 1897.) SAS ANDOH JUJ SZÓ 6 * 1959. január 17.