Új Szó, 1959. január (12. évfolyam, 1-30.szám)

1959-01-24 / 23. szám, szombat

A közönség neveléséről LENIN: „A művészet a népé, — legmélyebb gyökereit a széles dolgozó tömegek sűrűjébe kell lebocsátani." Ma, amikor országszerte az életszínvonal emelésének nagyszerű perspektíváiról tárgyalnak dolgozóink, talán nem lenne érdektelen a kulturális élet színvonalánák emeléséről is szólni. A kérdés azonban széltében is, hosszában is terjedelmes, míg ez a teljesség igényével fel nem lépő írás viszont korlátozott. Ezért vizsgáljuk meg — minden történeti visszapillantás és más „kötelező" bevezetés mellőzésével, in medias res — kulturális életünk egy keskeny területét: a közönség, azaz a széles dolgozó tömegek kulturális igényének irányítását és ízlésének nevelését. Itt nyomban meg kell állapítanunk: ez ideig ezen a téren nem értünk el olyan eredményeket, melyeket az életszínvonal gyors emelkedése részünkre lehetővé tett, sőt melyet az anyagi javak gyors növekedése tőlünk, a kultúra munkásaitól immár joggal megkövetel. Sajnos, kulturális tevékenységünk során egyesek gyakran vallották azt, hogy szép az, ami a kc^önségnek tetszik. Majd hirtelen minden átmenet nélkül a mézédes (pl. esztrád!) műsorhoz szokott közönségnek valamilyen savanyúan-sós (egyébként értékes) műsort tálaltak. Természetes, hogy ez az édesszájú publikumnak nem Ízlett. Mi hát a teendő? „Elvszerűen" alkalmazkodni a közönség ízléséhez, azt hűen, cigányprímás módjára kiszolgálni, vagy elszakadni a közönségtől? Kulturális csoportjaink egy része egyoldalúan csak az érdekes, színes külsőségekkel akart hatni, megfeledkezve arról, hogy az ilyen népművelési munka gyorsan kimerül és unottá válik. Mert, aki a „csak-érdekesre" tör a bensőségesen szép és igaz helyett, az a rövidéletűséget választja a halhatatlanság helyett. Aki csupán a közönseg-sikert hajhássza, egyedül marad, értelmetlenné válik. És e tétel igaaáról, sajnos, sok egyébként jól működő Csemadok alapszervezet és üzemi kulturális csoport is megfeledkezett. Gyakran kulturális tevékenységük abban merült ki, hogy egy egész esti színdarabot, vagy egy „nagy-operettet" rendeztek, avagy a kórus felkészültségét meghaladó négyszólamú művet tanítottak be. Ezért aztán sokszor hallottunk technikailag nem érett előadók előadásában igényesebb színmüveket, kórusműveket. Az ilyen teljesítmények erőltetett jellegűvé váltak, ez pedig nemcsak a művek előadásának, de a szereplők művész-képzésének is ártalmas volt. Ma a kulturális tevékenység egyik fontos feladata, hogy a közönséget a szép észrevevésére, a szép igényére, a szép létrehozására nevelje annak érdekében, hogy az emberek észrevegyék a körülöttük sokféle formában megjelenő szépet, majd kívánják, igényeljék azt, hogy minden, ami körülveszi őket, a imaga módján szép legyen. Végül arra is törekedjenek, hogy maguk teremtsék azt meg: tegyék széppé mindazt, ami őket körülveszi — az életet. Hogyan közelíthetjük meg a legjobban a fent kitűzött célt? Annál nagyobb az eredmény, minél magasabb színvonalon találkozik benne négy alkotó tényező: a közönség, Mai cseh és szlovák irodalom a „Nagyvilágban" A Magyarországon megjelenő Nagyvilág című világirodalmi folyóirat januári számának túlnyomó részét a mai cseh és szlovák irodalomból válogatott művek bemutatásának szenteli. A lap Kovács Endre: A mai cseh és szlovák irodalom című összefoglaló cikke után Josef Hora, Josef Kainar, Peter Karvaš, Ján Kostra, Milan Kundéra, Jiŕí Marek, Jiŕí Mucha, Ľudo Ondrejov, Ján Poničan, Jaroslav Seifert, Ivan Skála, Ctibor Štítnický, Jan Weiss, Vilém Zavada és Štefan Žáry cseh, illetve szlovák írók tollából közöl elbeszéléseket, verseket. Emellett Német László: Az én cseh utam című tanulmányán kívül a Nagyvilág többek között még Janko Králról, Janácekről és Karel Capekról közöl cikket. A Nagyvilág rendkívül gazdag és változatos számát cseh és szlovák művészek illusztrációi díszítik. (b) az együttes, a mű és a vezető. Vagyis, minél szebb, magasabbrendű, értékesebb a mű, amit az együttes előad és minél jelentősebb ember és művész a vezető. Minél magasabbra jutott képességei kifejlesztésében az együttes és minél jobban sikerül kifejleszteni a közönség ízlését, ezt az „érzelmi Ítélőképességet", valamint műfelfogó képességét. Beszélni mind a négy tényezővel szemben támasztott követelményekről — mint már mondottuk — messze meghaladná ennek az írásnak szerény keretét. Ezért csupán egy gondolatot szeretnék felvetni: vajon hogyan mélyíthetnénk el a közönség kulturális igényét. Azt az igényt, hogy például életszükségletnek érezzük — mondjuk havonként — egy-egy értékes szépirodalmi mű elolvasását, egy-egy kiváló zenemű tudatos, élményszerű meghallgatását. Ügy gondoljuk, nem lenne érdektelen egy-egy Csemadok-alapszervezet kulturális tevékenységének 1958-as évi mérlegét e szemszögből megvizsgálni. Ez egyrészt kiváló alkalom lenne a tapasztalatcserére is, de másrészt alkalmunk lenne bebizonyítani azt a tényt, hogy egy színmű, operett, koncert előadása ugyan jelenthet sikert, de tartós eredményt, kulturális életet csupán az ilyen egy évben kétszeri, háromszori esemény nem szülhet. A kulturális forradalom jelenlegi szakaszában megköveteli tőlünk, hogy az egész estét betöltő színművek, koncertek, stb. előadásán kívül rendezzünk minél gyakrabban irodalmi, zenei délutánokat, beszélgetéseket a művészetekről, alakítsunk irodalmi, zenei színházat. Az ilyen — a művészeteket az emberekhez közel hozó — zenei, illetve irodalmi délutánok, esték, a jó társadalmi élet megteremtésére is lehetőséget adnának. Ez pedig nagyon fontos, mert minden nevelési folyamat legelső feltétele a teljes bizalom, a baráti érdeklődés és a kölcsönös tisztelet fesztelen légkörének megteremtése! Az ilyen légkör az embernevelés, az eszmei és politikai színvonalemelés alfája és ómegája, tehát a ma annyit emlegetett kulturális forradalom lényege. (Ezenkívül az igazi művészi élet megteremtését is előrelendítenék ezek a havonta vagy akár kéthetenként rendezett baráti „beszélgetések a művészetről", mert itt alkalmunk nyílna pl. az egyes szakkörök munkája iránti érdeklődést is felkelteni, fokozni és újabb tagokat toborozni.) Ha sikerülne lemondani pl. az egyes CSISZ- és Csemadok-szervezeteknek a „csak érdekes" népművelési politikáról, sokat nyernénk. Ha sikerülne a „Népmüvelés" c. bulletin adta módszertani útbaigazítások alapján pl. érdekes, színes „élő újság"-ot szerkeszteni, vagy zenei és irodalmi színházat létrehozni, ez nagy eredményt jelentene. Többet jelentene ez az „emberség-nevelés" területén, mint évente két nagy-operett bemutató. (Ezzel nem annyira a „kassza-sikert" hozó rendezvények ellen akarunk szólni, mint inkább az ellen, hogy csupán az ilyen és hasonló megmozdulásokban merüljön ki minden kulturális tevékenység!) Mert tudomásul kell vennünk, hogy az emberek társas hajlama, közösségbe vágyódása létezik és ezzel számolnunk kell. Amennyiben ezt nem sikerül megszerveznünk, úgy elvesztettük a csatát. Ezért rendezzünk gyakrabban például: 1. a színjátszókör legtehetségesebbjeinek bevonásával irodalmi estéket (de nem egy évben egyszer, hanem — mondjuk — havonként!); 2. táncestéket. Az est fénypontja azonban a táncegyüttes fellépése legyen, majd utána következzék egy népi tánc, pl. a csárdás, verbunkos, polka, landler, mazúrka, körmagyar betanítása; 3. az énekkar zenei estéket rendezhetne, mert a zeneművészet minden művészeti ágnál szélesebb körű, hozzáférhetőbb és általánosabb, legtöbb helyre jut el, legkönnyebben fejti ki hatását. Kodály Zoltán Mire való a zenei önképzőkör? című írásában a következőket mondja: „A zene lelki táplálék, és semmi mással nem pótolható: aki nem él vele, lelki vérszegénységben él és hal. Teljes lelki élete nincs zene nélkül. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be. A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése." A ma feladata: új közönséget nevelni a művészetek számára a munkás és dolgozó paraszt-tömegekből. Ne sajnáljuk a fáradságot! — A népművelés egyik fontos kérdése: hogyan szoktassuk rá a ránk bízott felnőtteket, kultúrtagokat, de az iskolás gyermekeket is az igényes szórakozásra. Mindenekelőtt törekedjünk arra, hogy egy-egy kollektíva, üzem, műhely, osztály, Csemadok vagy valamilyen szakkör tagja ne járjon magányosan szórakozni. Ne küldjük a ránkbízott tagtársakat, hanem inkább vigyük magunkkal! A közös nézőtéri élmény, a forró tapsok, az intim, lélegzetelállító pillanatok nemcsak összekovácsolják az embereket, hanem alkalmat adnak a hallottakat nyomban megbeszélni. Már pedig: a megosztott öröm kettős öröm. A közös műélvezet a legnemesebb érintkezés egy közösség tagjai közt. Ha ízlésük közös, ha érzelmi világuk hasonló, kevésbé veszíthetik el egymást, rátalálnak közös érdekeikre, mely egyedüli záloga az igaz barátságnak, az elvtársias szellemű közösség kialakításának. Minderről azonban már sokszor és sok helyütt szó esett; sajnos azonban, e szavak, javaslatok ez ideig még nem értek tettekké. Hadd idézzük példának okáért az Iskola- és Kulturálisügyi Megbízotti Hivatal több mint egy évvel ezelőtt elhangzott javaslatát, melyet a CSKP KB indította vita inspirált. Szószerint ezeket olvashatjuk a „Művészetek" c. fejezetben: „...a széles dolgozó tömegeknek az értékes zene („és irodalom" — a szerző megjegyzése) iránti érdeklődését emelni kell. Ezen a téren fel kell használni a zenekedvelő közönség kezdeményezését és elősegíteni azt, hogy az értékes zene minél több koncertjét szervezzék meg." Mindezek ellenére a „Legyen a zene mindenkié" mozgalom, melyet a Népművelés kezdeményezésére igen sok járásban meg akartak valósítani a zene barátai, legtöbb esetben hajótörést szenvedett. így volt ez a közelmúltban és talán sokhelyütt még ma Js így van;.és mi mégis pártunk XI. kongresszusának határozata, valamint a CSKP KB-nak az életszínvonal emeléséről szóló levele értelmében a művészetek barátaihoz intézzük sorainkat: Akik őszintén szeretnék segíteni a kulturális forradalmat azzal, hogv lehetővé teszik a művészetekkel való barátságot azok részére is, akiknek eddig nem volt sem módjuk, sem lehetőségük a nagy találkozásra, karolják fel a „Legyen a művészet mindenkié" ismeretterjesztő mozgalmat. A szocialista emberré formálásban óriási szerepe van a művészetek mindent lenyűgöző erejének. A szép átélése olyan érzelmi folyamatot vált ki, amely nemcsak a tetszés kellemességi élményét, hanem a tettrekészség aktivitását is megindítja az emberben. Az esztétikai élmény átalakítja az embert és arra sarkallja, hogy tökéletesítse életkörülményeit. Ilyen élményeket kell adnia a művészetnek. Ezért az első feladatunk legyen: az érdeklődés felkeltése: minél több, a művészeteket az emberhez közel hozó, magyarázó előadás megszervezése. A második: minél nagyobb tömeget kell bevonnunk az aktív kulturális munkába, hogy így nevelhessük a művészetek rajongó felfogóját, az új közönséget. A népművelési munka falvainkon és a városokban is nem csupán szórakozás a művészi képesség lehetőségeivel, nem csupán játékszer a széppel, hanem komoly és felelősségteljes hivatás. Mert a művészi élmény nemcsak az élet díszítő eleme — az is —, nemcsak a felüdítés eszköze — az is —, nemcsak az üdítő kikapcsolódás pihentető állomása — az is —, hanem: embert és társadalmat alakító és felemelő, megnemesítő és jobbá tevő, előbbre vivő és forradalmasító tényező. Ma, amikor az életszínvonal emelésének nagyszerű perspektíváit vitatjuk, gondolnunk kell kulturális életünk színvonalának emelésére is. Mózsl Ferenc Jules Perehim (Román Népköztársaság): Lenin (A moszkvai Biennale anyagából) Liptói tájak mag

yar festő to

lmácsolásában Luzsicza Lajos képei a Hviezdoslav téri tárlati helyiségben A táj, mint az élő természet része, — állandóan változik. Az év- és napszakok örök körforgásában mindig másképp szól hozzánk. Másformán látjuk a megszokott vidéket, saját hazánkat. És másképp látja főképp az érzékeny művész, az idegen országbeli, a ritkán szeme elé táruló, távoli tájat. Valamennyien ismerjük Liptót, az Alacsony-Tátrát, saját és művészeink szemén keresztül. De az az élmény, amit Luzsicza Lajos finoman lendülő ecsetje varázsol elénk alig 30 válogatott festményből álló gyűjteményével, — új, — más, váratlanul ér és — mindemellett valóság. Ugyanazok a hegyek és völgyek, közöttük biztonságot keresőn megbúvó falvak, patakok és ösvények, — fenyők és szénakazlak — és mégis más íze van a kristálytiszta levegőnek, más a színe még a felhőknek is. Luzsicza diákkori emléke-élménye egy liptói kirándulás, amire hosszú ideig vágyakozással gondol vissza a síkságon, Érsekújváron felnövő fiú. Most, az utolsó három-négy nyáron céltudatosan keresi föl a Kárpátok vidékét. Jellegzetes hegyvonulatukat kiváló formaképzéssel, térérzékeltetéssel, az ábrázolás szuggesztív erejével, — rendkívül kulturált, tompított, mély és gazdagon árnyalt színekkel veti vászonra. Monumentális meglátás, nagyvonalú összefogó képszerkesztés, a táj drámaiságát erősen hangsúlyozó súlyos, sötét felhők feszültsége jellemzi guas- és olajképeit. Nem fest hivalkodó panorámát, sem édeskés idillt. Csak halkan, tartózkodón lírai beleérzéssel lesi meg a falu csendjében folyó életet, — a mindennapok értelmét jelentő munkát. — A kékek és zöldek tüneméa művészet nem egyéni hangulatok tetszelgő kivetítése — érzések levezetése. — Vallja, hogy művészete célja: híven, becsületesen elmondani, 8 képzőművészet eszközeivel kifejezni a természetből, korunk társadalmából merített átéléseket. Mindabból a gazdagságból, szépségből, amit felfog s egyéniségén átszűr, adni kíván az embereknek. Hittel• és meggyőződéssel akarja szolgálni a társadalom haladását, kultúráját s életét tartalmi és esztétikai örömmel kiteljesíteni. A jelen kiállításon, mint tájfestőt ismertük meg Luzsiczát. A figuralista Luzsicza már kisiskolás korában rajzolt, az otthoni paraszti környezet gazdag tématikájából merített. A nyüzsgő, mozgó embereket, állatokat, a munkát közölték ceruzájának egyre fejlődő vonalai, — ecsetjének színei. Ez a képessége vonta magára tanítói, gimnáziumi tanárai figyelmét. Rajztehetsége emelte ki a falu robotjából. 18 éves korában, 1938-ban kerül a budapesti Képzőművészeti-faiskolára. mesterei Aba-Novák, Kontuly, Kmetty. — 1947—50-ig rajztanár Tatabányán. Itt a Bányászok Képzőművészeti Szabadiskolájának vezetője. Növendékei 20—50 év közti, gyakran igen tehetséges bányászok. Ennek a korszaknak benyomásai máig is benne élnek. Alakos kompozícióinak évek óta főtémája a bányász és munkája. 1954 óta a fővárosban működik és 1955 óta a Műcsarnok igazgatója. Többek közt a Kulturális Kapcsolatok Intézete budapesti kiállítási termében rendezett három évvel ezelőtt s az elmúlt ősszel tárlatot szlovákiai képeiből. A magyar közönséghez itt hozta közelebb a szlovák természetet és embert. Ma meg a mi kis világunk képein keresztül a magyar piktúrának <A ' " Luzsicza Lajos: Kapálók (olajfestmény) - J. Herec reprodukciója nyesen finom összhangját csillogtatja meg a „Kilátás"-ban. Az „AlacsonyTátra-i falu" őszinte földközelségének, a „Kapálás" az ember és táj kölcsönhatásának megragadó megnyilvánulásai. Minden műve bizonyítja, hogy Luzsicza a természetelvűséget tartja az igaz útnak. A benyomás adta élményt, annak alaki és eszmei lényegét öszszevonva, konstruktív formában fejezi ki. Luzsicza a ma festője. Számára a festői értékek minél teljesebb kibontakozására való törekvésével ismerkedhetünk meg. A tavalyi brüsszeli kiállításon ta szerepelt egyik szlovákiai tárgyú tája. A szocialista országok röviddel ezelőtt Moszkvában megnyílt képzőművészeti kiállításán két alkotása mutatja be hazánk hegyvidékét és igazolja országaink .baráti kapcsolatát. Bárkány Jenőné JUJ SZÓ 7 * 1959. január 17.