Új Szó, 1958. december (11. évfolyam, 332-362.szám)

1958-12-11 / 342. szám, csütörtök

JOHN MILTON (1608—1674) kornyejcsukafalujarószinházelöadásaban SZULETESENEK 350. ÉVFORDULÓJA Milton, az angol, valamint a világirodalom egyik legkiemelkedőbb költője. Szellemi és erkölcsi kiválósága, a haladás szolgálatában kifejtett munkássága kivételes emberi nagyságra vallanak. Politikailag rendkívül mozgalmas korban élt. Az egész emberiség fejlődésére döntő jelentőségű, a feudális társadalmi és politikai rendet leromboló angol polgári forradalom idejével esik egybe ifjú- és férfikora. Puritán felfogású atyja korán felismeri fia különös szellemi adottságát s az otthoni sokirányú nevelés betetőzésére Cambridgebe küldi. A fiatal Milton szereti iskolája tudós és protestáns légkörét, de egyáltalán nem értékeli egyházi és skolasztikus szemléletét. Mint magister artium, a művészetek tudora hagyja el a nagyhírű egyetemet. Anglia ekkor éli a humanista szellem krízisét s az irodalommal foglalkozó Milton egy új világnézet megteremtéséről álmodik. Nagy külföldi tanulmányútjából csak a közel kétéves franciaországi és itáliai tartózkodás valósul meg. Dante és Tasso bűvkörében él s a nagy kortársak közül Galileivel, Grotiusszal és Komenskývel kerül érintkezésbe. A művészi és tudományos problémáktól az 1641-es év angliai forradalmának háborgásai szólítják haza. A harctól nem a személyes bátorság hiánya tartja vissza az izmos, karddal kitűnően bánó Miltont. Szellemi és politikai síkon küzd inkább a parlament és a király közt kirobbant viszály éveiben. Vádolja a katolicizmust a vallás ürügyével gyakorolt zsarnoki teokráciájáért. Pedagógia és szociális kérdések: a házasságából és szerencsétlen családi életéből kifolyólag a válás is foglalkoztatja. Majd kizárólag politikai téren harcol a gondolat és sajtószabadságért, a cenzúra eltörléséért. Szenvedély és gúny, lelkesedés és logika a fegyverei. Cromwell segítőtársat lát benne és a köztársasági párt uralomra jutása után az államtanács titkárságával bízza meg, egyben diplomáciai levelező is. Ragyogó jogászi és vallási indokolással igazolja népének 1. Károly halálraítélése Moszkvába kerülnek műveik A szocialista országok képzőművészetének moszkvai kiállításán való részvételre a Szlovák Képzőművészek Szövetsége huszonegy művészünk alkotásait választotta ki. Szobrászaink közül Bártfay, Gibala, Pribiš, Trizulják és Uher, - festőink, i 11. grafikusaink sorából: Bazovský, Belan, Čechová, Doboš, Dubay, Dubranec, Fulla, Ferdinand Hložnlk, Vincent Hložnik, Matejka, Medvecká, Milly, Nemčík, Szabó Gyula és Zelibský' fogják Szlovákia képzőművészetét ezen az első nagyarányú seregszemlén képviselni. B. O. alkalmából tanúsított magatartását „az angol nép védelmében". Később meg a kromwelli diktatúrát is élesen bírálja. Amikor a politikai fejlemények útja 1660-ban visszakanyarodik a Stuartok trónjához és II. Károly uralomra lép, Miltont népfelszabadító eszményeinek időleges csődje mélyen megrendíti. Visszavonul vidéki otthonába s a restauráció kora súlyosan nehezedik reá. Az új rendszer az időközben világtalanná vált nagy szellemet nem ítéli el, — csupán állást nem tölthet be többé. De még elvei ellenzői is elismerik óriási műveltségét. Milton viszszatér koraifjúsága irodalmi és tudományos törekvéseihez: nyelvtant és szótárt szerkeszt, Anglia történelmét írja meg. Majd az Itáliában fogant „Elveszett Paradicsom" eszméje ragadja magával képzeletét. Most, mikor „a rossz napok, rossz nyelvek, veszély és sötétség" veszik körül, a magános szellemóriás bénult tetterejéből teljes eredetiségében és nagyságában robban ki a teremtő erő s megalkotja nagy művét, mely műfajilag eposz. Mégis drámának érezzük, mert élettől, erőtől feszül. Bibliai témából indul ki: Isten és Sátán az emberért való harcából s főhőse a kor ideológiájának megfelelően Isten. De zengő, áradó strófáiból Bjelinszkij szerint a szabadságért való bátor kiállás s a visszatért Stuartok erőteljes kritikája cseng ki. A két évvel később kiadott „Visszanyert Paradicsom"-ban a Miltonra emlékeztető eszményien megrajzolt forradalmárnak: Jézusnak hasztalan ígér vagyont, hatalmat, tudást Lucifer. Mégis a Jó eszméje diadalmaskodik a gonoszon. Milton racionalista puritánsága ragyogó költői képzelete szárnyalásával egyesül itt s verseinek fenséges stílusa és eszméje a világirodalom remekei közé emeli a két művet. Lefojtott szenvedélye még utoljára lobban fel a „Harcoló Sámson"-ban, antik szellemben formált drámájában. Benne saját vakságát is siratja, mely „rosszabb mint a rablánc, a börtön, a szegénység s a magány". De a szenvedőnél erősebb a lázadó, harcos Sámson, a szabadságban és igazságban töretlenül hívő Milton. Müveinek értékelése mindenkor a politikai irányoktól függött. Emberi arcélére élesen világít rá egy, az ő politikai szemléletével magát nem azonosító életrajzírójának felfogása, ki így jellemzi: „ítélete, ha nem politikai vagy vallási kérdésre vonatkozik, igazságos és mélyreható". Vagy: „Nem polemikus írásai teszik híressé őt, aki az egyház és ország romlására törők pártjában vett részt. Ebben azonban buzgalma és temperamentuma, de sohasem önzése vezette." „Politikai működéséből anyagi előnyt sosem húzott". Viszont az 1674-ben elhúnyt költőgéniuszről Wordsworth, amerikai lírikus így szól: „Lelke olyan volt mint egy csillag". Csillag, melynek világító, tiszta fénye: az emberiség és szabadság fénye, ma is változatlan erővel ragyog előttünk. Bárkány Jenőné ' örvendes dolog, hogy az egyik legjobb kolhoztémájú színdarab, Kornyejcsuk „Ukrajna szteppéin" című darabja bemutatásra került Szlovákiában is. A művet a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 40. évfordulójának tiszteletére az erre leghivatottabb színház, a Falujáró Színház mutatta be ez év december 6-án a trnávkai színpadon. A közönség tapssal jutalmazta a színészek teljesítményét és különösen Seregi György rendező munkáját, aki a premier napján ünnepelte színházi munkásságának 35. évfordulóját. Kornyejcsuk darabjának, amelyben a szerző egészséges humorral mesterien ábrázolja az új harcát a régivel, sok sikert kívánunk falujáró útján. Különben jó volna, ha ezt a darabot magyarul is előadnák, mivel komoly szerepet tölthet be a magyarlakta délvidéken. M. N. {££• RAJZOK, TANULMÁNYOK, VÁZLATOK Egy tanulmánykiállítás mindig föllebbent! a műhelytitkok fátylát, bevilágít a kulisszák mögé, megmutatja, hogy egy kész mű születése milyen előzmények után valósul meg. Martin Benkát kész művei után úgy ismertük, mint a monumentális forma biztoskezű mesterét, aki könnyedséggel tudja kifejezni mondanivalóját. A kész müvek azonban nem beszélnek arról a szívós alkotóküzdelemről, melyet a művész önmagával, és a feldolgozásra szánt anyaggal folytat, amíg gondolatait végleges formába rögzíti. A kiállítást a Szlovák Nemzeti Galéria rendezte, Benka rajzaiból, vázlataiból, és tanulmányaiból öszszeválogatva. Egészben véve olyan művekből, melyek legnagyobbrészt nem a nagyközönség részére voltak szánva, hanem részben az alkotóvágy öncélú kiegészítésére, részben segédeszközül a valóság mélyebb megismeréséhez. Részben pedig az volt a küldetésük, hogy megrögzítsék azokat az első gondolatokat, melyekből a ' későbbi végleges művek kifejlődtek. A kiállítás elsősorban annak az igazságnak a bizonyítéka, hogy az igazi művésznek nagyon nehéz és fáradságos utat kell megtennie, amíg legalább a relatív tökéletesség métáját eléri, és sok téves ösvényt be kell járnia, amíg megtalálja az egyéniségének leginkább megfelelő utat. A kiállított anyag nyomán, azt is követhetjük, hogy ennek a fejlődési és önfelismerő útnak milyen megállói és milyen kitérői voltak Martin Benka esetében. Megtalálhatók itt azok a kezdeti kísérletek, amelyek még mestere, Alojz Kalvoda hatása alatt készültek a tizes évek elején. Erdei csendélet (1912-1913), Délmorva táj (1913-1914), önarckép (1911). Ezeken a vázlatokon a korukbeli impI resszionista-realista felfogás érezI hető. A további vázlatokon megfigyelhetjük azt' a módsžert, amellyel a szlovákiai tájak lényegét igyekezett megismerni. Ez az időszak, a húszas évek eleje Benka művészi önállóságának kezdetei. Az egyes vázlatok nyomén követhetjük annak a kifejezési módnak a kifejlődését, amely művészi egyéniségének leginkább megfelelt. Már a legegyszerűbb, a leglapidárisabb vázlatain összesűríti a szlovákiai tájak lényegét. A figurális tematika a harmincas évektől kezd dominálni vázlatai között. A kiállított rajzok az egyes vidékek embertípusainak, népviseletének, munkamódszereinek lelkiismeretes tanulmányozásáról számolnak be. „Nyári munka" (1932), „Kettős teher" (1932), „Ipolysági asszony" népviselet tanulmány (1930). Az ilyen és hasonló vázlatok segítségével igyekezett összegyűjteni azokat a jellegzetes külső és belső emberi sajátosságokat, melyek alapján Martin Benka Nemzeti művész a kiállítás egyik látogatójának katalógusát dedikálja (V. Pribyl felvétele) saaei; megálmodott típusait komponálta. Benka ebben az időben sokat utazott. Járt Jugoszláviában, Olaszországban, a Szovjetunióban, Franciaországban, Észak-Afrikéban. Számos vázlat, ceruzarajz őrzi ezeknek az utaknak az emlékét. Érdekes, hogy ez a jellegzetesen szlovák festó mily éleslátóan tudta elemezni at idegen tájakat és azok lakóit, és milyen találó módon meg tudta rögzíteni a lokális lényeget. A kiállított műveken Benka további életének is minden rezdülése érezhető. A háború utáni évek bizalomteljes vitaiizmusa, az élet szépségébe vetett hit visszarfyerése, az újabb és újabb utak ambiciózus keresése, később a megnyugvás időszaka, melyen a kiegyensúlyozottság hangulata uralkodik. A kiállítás Benka széles érdeklődési köréről is tanúskodik. Bizonyítja, hogy sohasem hátrált meg a legkörülményesebb monumentális feladatok elől, de nem vetette el lekicsinylően az egyszerű látszólag igénytelen megnyilvánulási formát sem. Hatalmas olaikompozíciói mellett díszített épülethomlokzatokat, de vállalta a gyermekmesék illusztrálását, képeslapok és népnaptárok illusztrálását is. A A legkisebb feladatra is lelkiismeretes alapossággal készült föl, - amely állítást elsősorban a látott tanulmányok bizonyítják. s JANKOVICS IMRE Mogorva tekintete sürgetőn pihent meg a rendőr arcán, s amikor az elgondolkozva babrálni kezdett az ujjaival a derékszíján, Szaska felsóhajtott: — Hej, te Kolja! Hát már odáig jutottam, hogy még a lányokat is eltakarítják előlem. A Laptyevék Verkáját az apja kivitte a rétre... No hadd mesélek neked'. Mindenfelől egyre közelebb nyomakodi ik hozzájuk a kíváncsiak. Egy fecsegő, félénk ember, aki — ki tudná megmondani miért — mindig ott sündörgött a fiatalok körül, félhangosan, bizalmaskodva mondogatni kezdte: — Szilaj legény ez a Szaska. Jaj, micsoda szilaj legény! A szilajsága miatt került a bíróság elé is. Mert hát az Ördög -F egy a igazán béketűrő ember, fát lehetne vágni a hátán, de a Szaska még őt is kihozta a sodrából. Azzal fenyegetté, hogy fölköti az ostorára, a vízbe fullaszt ja... Hiába no, szilaj egy legény! — tett pontot váratlan sóhajtással mondókája végére. — Ostobaság! — kiáltotta Szaska. — Az amnesztia, az mindenképpen csak amnesztia, ezzel mindent megmondtam. Semmi több nem kell. Ne nézz ide, Kolja, hadd törülöm képen. Felállt, ökülbe szorította kezét — ennyi elég is volt, hogy a jelenlevők mintegy parancsszóra felháborodjanak és egy emberként szidni kezdjék Ancsutkint. ^ — El kéne fogni ezt a huligánt, ő meg rendőr létére úgy üldögél mellette, mintha a komája lenne. És még rendőrnek meri mondani magát! Szaska csak legyintett feléjük, aztán mintha erejét vesztette volna, egyszerre meggörnyedt, sarkon fordult és elment. A történet, amit el akart mondani Ancsutkinnak, benne rekedt. 6. Szaska arra a régi reggelre emlékezett, az első háborús esztendő őszén, amikor holtra ijesztette az ajtót döngető kopogtatás, amitől megremegett az egész vityilló és a szénapadláson fölborult az üres vödör. Rohant ki a tornácra, s ott a falusi szovjet titkárnőjét pillantotta meg — csak úgy hívta mindenki: „szovjet Glaska" — az asszony kendője tarkójára csúszott, szeme kerekre tágult a rémülettől. — Te legény! — kiáltott Szaskára, mintha a fiú ki tudja, milyen messze volna tőle. — Meghal az anyád! — Mitől hal meg? — kérdezte riadtan Szaska. — Jaj, nem tudom... A városból telefonáltak, azt mondták, Razdolnou Pelageját megütötte a bomba. Fuss gyorsan a lóistállóhoz, éppen befognak egy szekérbe, Szaskáva] együtt Lopata anyó is fölkapaszkodott a szekérre, robogtak a városba. Édesanyját a városi kórház sebészeti osztályán találták. A csendes és tiszta kórházudvarra kopasz fák vetettek árnyékot, fehérköpenyes ápolónők siettek erre-arra ragyogó tiszta műszeres kocsikkal, az udvaros halomba söpörte a tarka őszi leveleket, és Szaska, mialatt keresztülment az udvaron, különösképpen megnyugodott: úgy érezte, aki ide került, azt nem hagyják meghalni. Anyja egyedül volt a betegszobában. — Micsoda dolog ez, Pelagejka? — kérdezte Lopata anyó siránkozó szemrehányással, mintha a beteg maga volna vétkes a balesetben. — Szaska! — hörögte az anya válasz helyett. Szaska egész testében megremegett, hogy meghallotta a kötszer és a vatta vastag fehér álarca alól előretörő hangot, amely bár szinte a felismerhetetlenségig megváltozott, mégis csak az anyjáé volt. Hirtelen eszébe jutott, hogy a nyáron a falu közepén a földre zuhant egy ló, amelyen a filmeket szállították a klubba, és görcsösen rángatózva hányta-vetette magát. Hosszú nyakán a feje úgy csapkodta a földet, akár az ostor végen a csomó; szájából kitüremkedett szederjes lilás nyelve, vicsorgó fogai belemartak, de úgy látszik, a kín, ami belülről facsarta-marta testét, minden más fájdalomnál erősebb volt, az állat rajta kívül mást nem érzett. — A fejét fogjátok! A fejét!... Ne menj közel hozzá, agyonrúg! Hajtsátok el a csikót!... — kiabálták az összecsődült emberek. Az anyja körül keringő széptestű, könnyűléptü fiatal állatot egy-kettőre beterelték a borjúistállóba . A lónak még egyszer megfeszült minden ina, aztán vége volt. Egy pillanat alatt suhant át Szaska agyán az emlék. Odalépett anyjához, s alig hallhatón ugyanazt mondta, amit az imént Lopata anyó: — Micsoda dolog ez, édes? — Fiacskám, kis fiam! — sírt fel az anyja. — Meghalok, hogyan élsz majd ezután? — Ahogy a többiek... — felelte. Anyja elmosolyodott — keserűség volt a mosolyában és végtelen szeretet: — Hát tudod te, hogyan élnek a többiek? A falu íratlan törvénye szerint az elárvult Szaskát a „közösség" vette gondjába. Akkoribari a kolhozban nem sok jutott egy munkaegységre, s a fiút a pásztorok közé sorozták be: azoknak biztosított keresetük volt, és az elemózsiájukat minden • nap más portáról kapták — megállapított sorrendben. Ördög -Fegyával Szaska nem fért meg. A vénasszonyok szerint Fegya isten embere volt, a falubeli gyerekek nevetséges kelekótyának tartották, Szaska azonban hamarosan rájött, hogy nem más, mint ravasz és irigy naplopó. Csöppet sem hatotta meg, hogy Fegya esővíztócsákból itta a vizet, sem az, hogy a testén támadt sebeket maga kuruzsolta, békákat kötve rájuk, de még az sem, hogy nem mosakodott sem télen, sem nyáron. Meg is mondta neki: — Utálok melletted enni. Fegya képéről egyszerre lehámlott a szentember álarca, komor képpel felelte: — Az ostobáknak jobb dolguk van. Látod, engem katonának sem vittek el. (Fordította: Tóth Tibor) P. Pinkiszevics rajzai. (Folytatás a szombati számunkban) ÍJJ SZÖ 7 * 1958. december 11.