Új Szó, 1958. december (11. évfolyam, 332-362.szám)

1958-12-06 / 337. szám, szombat

rAz év minden 'szaTcanak megvtm 3 maga sajátos illata. Fullasztón száll a por a magtárakból aratás idején; ribizkelevél és kapor szaga üli meg fátyolként a falut, amikor sózott uborkát raknak el télre az asszonyok; ősz táján a gyümölcsöt érlelő kertekből leheletként árad a téli alma illata; és ugyanígy megvan a maga jellegzetes szaga a szénakaszálásnak is. Aszú széicjü, papvirág, ménta, bükköny, lóhere illata árad a lányok hajából és ujjasából, szagos tőle a kaszások tenyere, a szekerek, villák, gereblyék, — azt hinnéd, az egész levegő jöl magasan, ahol közömbösen úsznak a jelhök, úgy megtelt a száradó sarjú kábító leheletével, akár pehellyel a párna. Aki beleheli ezt az illatot, vakmerő, eszeveszett gondolatok támadnak benne . *.. szenqel KiyikíryiM: Szinte magánkívül rontott neki a sövénynek, vadul suhogtatta a kezében szorongatott, kétrét hajtott kötelet. — Tüstént gyere elő! Űgyis látlak, hol bujkálsz, átkozott! Addigra azonban a -szél már elsimította a rozstengerben a menekülő léptek nyorňát, csak messze a kalászok közt villant meg egy hójehér kendő. — Gyere, mert érted megyek! — fenyegetődzött Andrej Fomics. Nagy üggyel-bajjal jordult volna — n n i. Hajnaltájt fekete bakkecske heveredett Andrej Fomics mellé. Megijedt t öle. Félrelökte a bűzlő ,állattestet, négykézláb menekült ki a kalibából, elterült a fűben és sokáig hevert ott, tépve a mellén izzadságtól csuromvíz ingét. Aztán magához tért, fölült. Nehézséggel virradt a reggel, fojtott, akár a kemence. A keleti égen egymásra tornyosultak a fellegek, tépett hátuk baljóslatú arany füstöt izzadt; a bokrok felől korhadt fűzfák szagát görgette a szél. A vén kanca két megbéklyózott mellső lábával megállt Andrej Fomics jölött, lehorgasztotta jejét, s gondterhelten bámult rá ibolya színű szemével. — Hogy józanul ilyen csúfságot álmodjon az ember... — dünnyögte magában Andrej Fomics. — Gyalázat! Oldalvást a tűznél már ott szöszmötélt a szakácsnő. Andrej Fomics odament hozzá és elpanaszolta az álmát. — Csak úgy lehet, bátyuskám, hogy valami baj van nálatok odahaza! — károgott a vénasszony. — Dugd bé! — ráncolta homlokát Andrej Fomics. — Ti a világon mindenből csak bajt kevernétek a babonátokkal, ostoba fehérnép ... Lekuporodott a 'tűzhöz, jöl-fölsóhajtott, s amikor a szakácsné arról kezdett beszélni, hogy fogytán van a szálláson az elemózsia, kapva kapott a szón, leoldozta a kanca lábáról a béklyót és máris indult a faluba. Nem volt közel a faluvége. A lovat meghajszolni nem akarta, nyereg nélkül ült a hátán, csak az ócska vattás ýabátját tűrte maga alá, és a hasas, rokkanthátú kanca kínnal rakta, szedte négy pókos lábát, megnyúlt fejében homályosan kergetödztek a négylábú gondok a forróságról, bögölyökről, fá-• radtságról és csodás ábrándképként az abrakos tarisznyáról. Végre megpillantotta maga előtt a falu messzire világító jelképeit — a keresztjétől megfosztott haranglábat, a magtár hasas tornyát, meg a féleszű pásztor, Ördög-Fegya kunyhója fölött búslakodó ferde seregély-dúcot; tövükben homályosan és bizonytalanul rajzolódott ki a falu. Az út két oldalán messzire nyúltak a rozsföldek. A szél meg-megborzongatta a kalászokat, kavarta fölöttük a napégette port, amelyben recés szárnyukat verdesve mámorosan fürödtek a nagyfejű szitakötők, amíg gondtalan életük végére pontot nem tett egy-egy fecske csőre. Andrej Fomics kiegyenesedett a nyeregben, elégedetten j ordít ott a a szélnek izzadt képét, s hirtelen elmosolyodva meg j ékezte lovát. Onnan jelűiről jól látta, hogy a rozsföld szélén, a fűzfasövény tövében"önfeledten csókolódzik egy legény meg egy lány. „Még megszakad a szívük, — gondolta magában jólesőn Andrej Fomics. — Jó volna megtudni, kik lehetnek." Haja tövéig vörösen az erőlködéstől buzgón nyújtogatta a nyakát, aztán hirtelen minden erejéből megrántotta a kötőféket. A jámbor kanca meglepetésében minden maradék erejét összeszedve lendült neki az útnak a sövény mentén, de mire Andrej Fomiccsal a hátán odáig ért, ahol az imént az öreg édes lánya, Verka csókolódzott, a fiatal párnak immár nyoma sem völti. — Te cafafi — üvöltötte Andrej Fomics. fe. már vissza az útra, de e pillanatban a kalászok tengeréből előbukkant a legény, lepényforma sapkával a fején, és vállig rozsban állva csúfondárosan ráköszönt: . — Erőt, egészséget, Andrej Fomics! — Adj isten, te holdvilág! Andrej Fomics homloka ráncokba türemkedett, úgy nézte a legény csinosan barna képét, és a biztonság kedvéért még egyszer körültekerte a vastag kötél végét a hüvelykújján. — Te meg ki fia-borja vagy? — Idevalósi. — A legény sebes mozdulatokkal hárította félre maga elöl a kalászokat, néhány lépéssel a sövénynél termett, könnyedén keresztülhuppant rajta, megállt Andrej Fomics mellett és alulról nézett föl rá a sárga héjaszemével. — Nem ismersz meg? „Ő az, a fekete bakkecske!..." — villant át Andrej Fomics agyán. Ettől egyszerre megzavarodott, és hangjában nyoma sem volt a fölénynek, magabiztosságnak, amikor megszólalt: — Hát a burukoló gilicéd hova lett? A legény bizonytalanul legyintett. — Elbújt a rozs közt. Magam sem találnám meg, úgy megijesztetted. — Hát visszajöttél... — Andrej Fomics a torkát köszörülte. — De annyit mondok neked, — gyűrte le végre a zavarát, s ettől a hangja is keményebben csattant, — a lányomnak hagyj békét. Megértetted? — Hogyne érteném! — Hát azért! — Csakhogy tudod, Andrej Fomics . .. neki is megvan a maga feje. — Megvan, megvan, de még zöld! Nem arra való, hogy elcsavard. Ha csintalankodni akarsz, van a jakiban özvegyasszony elég. — Az sem a te dolgod, Andrej Fomics! — húzódott mosolyra a legény ajka. — Éppen te kellettél nekem! — köpött egy nagyot Andrej Fomics. — De azt jóelőre megmondom: a lányomnak hagyj békéi. Nem olyan gyümölcs vagy te, aminek a magja a mi földünkbe való! így vetve, dobálva egymásnak a szót indultak meg az úton: a legény elöl, egy letépett kalászt lóbálva a kezében, és mosolygós képpel szórta a szót hátrafelé a vállán keresztül; Andrej Fomics hátul poroszkált, izzadt kezében szorongatta a kötél véget, és gonosz vággyal nézett a jiatalember napbarnított a tarkójára, a sapka alól kitüremkedö jekete hajfürtjeire. Megpróbálta volna megelőzni a legényt, ámde a kanca az iménti nagy igyekezetben elfogyasztotta minden tartalék erejét és most hiába legyintgette a kötőfékkel, de a kötélvéggel is. Andrej Fomics végül mit tehetett mást, megalázkodott a suhanc előtt. — Ide hallgass, te! — kiáltotta, s szája mellett mély ráncot hasított a szenvedés, — könyörülj már rajtam, kerülj mögém, mert szavamra, nem tudom, mi történik, talán oda is pörkölök a nyakadra! — Még mit nem, hogy a gebéd farka alá bámuljak! — adta vissza a szót közömbösen a legény. Andrej Fomics mit tehetett mást, kénytelen volt tűrni tehetetlen gyűlöletének kínjait, míg csak a falubeli pajták mellett el nem váltak az útjaik. 2. Amikör amnesztiával kiszabadult a börtönből, Szaska föltette magában, hogy többé nem tér vissza Tokovecba. Kirovban hosszú böjt után megint jelhajtott egy-két pohárkával az állomás csapszékében, s a szomszédos kis boltban, ki tudja miért, egy fából faragott asszonyi figurát vásárolt, amiről eszébe jutott, hogy náluk odahaza is éppen ilyeneket mesterkednek az ügyeskezű emberek és ettől elborult a kedve. Két nap -múlva már meg is kocogtatta a vén Lopata anyó faragott ablaktábláiV.' Reggel, ahogy a nap a viharvert, görcsös fűzfák fölé hágott, lapos sugara a szénapadlás széles hasadékán keresztül egyenest Szaska arcára esett — s mihelyt a legény kinyitotta szemét, az első hang, ami a fülét megütötte, az élesre kalapált kasza csengése volt. A napsugártól, meg ettől a hangtól egyszerre ünnepi hangulat költözött belé. Leugrott a szénapadlásról, mélyet szippantott a harmatízü levegőből, s önkéntelenül összehunyorította a szemét. Csupa fény volt a reggel, csupa nyilazó napsugár, hunyorgás nélkül nem állhatta meg az ember, ha fölpillantott a felszálló ködtől fehérfátyolos égre, a fodrozódó folyóra, s rajta túl a kék tükrös tavakra — még a kerítés tövében lapuló üröm és laboda is vakítóan csillogott az ezüst harmat csepp éktől. A jolyóntúli réteken mézontó füvek illatoztak édesen. Hogy minden csínjában ízlelje a reggelt, Szaska gondosan megmosakodott a korhadt kávás kútnál, amelynek fáján keményhúsú taplógombák híztak, aztán tiszta inget öltött és Lopata anyó szavára hajtva a temetőbe indult, szülei sírjához. A vadon burjánzó orgona, boi^za és Tonc bozótjában csak tiagynehezen birta megtalálni a két korhadt fakeresztet. Az egyik alatt apja jeküdt, a másik alatt édesanyja Apja ügyeskezű asztalos volt, amíg élt, ö faragta a fejfákat mind a megboldogultaknak. Azt szokta mondogatni, ha majd érzi a halálát, olyan sírkeresztet farag magának, hogy ne kelljen röstelkednie a többi ember mellett, ámde a halál csak úgy csapott le rá, mint a napfényes égen hirtelen támadt borulás. Forró fürdőben felheviilten egy hajtásra döntött magába egy telepohár vodkát; alig nyelte le az utolsó kortyot, mint a rongybáb'ú dőlt le a lócáról a padlóra. Hirtelen halt meg az édesanyja is. Az első háborús őszön a városba ment. a vásárra káposztát eladni; sokáig elidőzött, megkésett, s ott máradt éjjelre, a kolhozparasztok otthonában szállt meg. Éjszaka riadó volt, az egyetlen komoly riadó ebben a városban a háború egész ideje alatt. Anyja kijutott az udvarra a lóhoz, a légnyomás a karikás cölöphöz lapította. Szaska ott tipródott a sírok mellett, nem tudta, mit is illenék most csinálnia; aztán elővette a bicskáját, a fejfára faragta „Édesanyám, sohasem felejtlek el" — szakasztott úgy, ahogy kék betűkkel a karjára tetoválták — és elment. Azon a reggelen özönével árasztotta el a jöldet a napjény. Szaska csupa harmat volt és pókháló, ahogy keresztül nyomakodott a temetőkert bozótján; mihelyt a szabadba ért, maga előtt látta a szélborzolta kék folyót, úgy futottak rajta a habok, akár a fehér libák, a túlsó parton nedvdúson zöldellt a liget, az égen egy árva felhő sem kísértett, a rétre aranyhímet cifrázott a boglárka. Nézte a legény, és hirtelen énekszó fakadt belőle. Szava nem volt énekének, értelmetlenül, csupa örömújjongással telten áradt belőle; aztán a jűre vetette magát, úgy hempergett benne, és hangosan kacagva, ugrálva jutott vissza n jaluba. Nagy rohantában egy jiatal lánnyal akadt össze. A leányka j élve-óvatosan, akár a szennytől borzongó macska, próbálgatta az ösvényt a csordagyúrta sártengeren keresztül. Szaska elállta az útját és megkérdezte: — Te meg kinek a lánya vagy? — A Laptyevéké. — Verka, te volnál az? — képedt el a legény. — De meglányosodtál! Hát engem még ismersz-e? — Nem ismerek én senkit. Próbálta megkerülni a legényt, féllába az ösvényről lecsúszott a sárba. — Ohó! — kiáltott fel diadalmasan Szaska. Mialatt a lány a kerítés tövében tépett lapulevéllel tisztára törülgette a cipellőjét, a fiúnak egycsapásra eszébe jutott az a régmúlt nyári nap, amikor leterelte a folyóhoz a csordát, és a partmenti laposon megpillantotta Verkát. A leányka akkor halálra ijedten pattant jel, ingét a mellére szorította — keble két barna bimbós, finom hajlású halmára — és eszeveszetten menekült a bokrok közé. „Nézzük csak, mi lett belőle!" — meredt rá most Szaska, s nagyot sóhajtva megkérdezte: — Hát nem ismersz meg? Nem emlékszel rám? Ördög-Fegyával együtt legeltettem valamikor a csordát... Verka bársonypillás szeme kerekre tágult, ahogy ijedten rámeredt: — Mintha emlékeznék ... suttogta, mezítláb lépkedve a sáros ösvényen. — Téged zártak börtönbe? — Engem! — örült meg Szaska, hogy a lány v.égre ráismert. Nocsak, mit mereszted rám a szemed? Amnesztiával engedtek ki, törvényesen, írásom is van róla. — Most mit csinálsz? — Semmit... Lopata anyánál szálltam meg, nála éjszakáztam, most pedig járom a falut, Az is lehet, hogy végleg itt ragadok. Ügy ám, Verka! Keményen magához szorította a lányt, megforgatta, hogy elférjenek egymás mellett a keskeny ösvényen, aztán ment tovább a maga útján, telitorokból jújta a nótát: — Meghalnunk még korán volna ... Verka még mindig azonhelyt állt, dermedten a rémülettől: „Jaj, ha valaki meglátta, hogy mit csinált velem!" Két nap múlva a vásárról tartott hazajelé, sikerült jölkéredzkednie egy falujuk felé tartó teherautóra; egymaga ült a kocsikasban, melléhez szorította a kosarat, amikor a város szélén hirtelen Szaska feje bukkant jel az oldaldeszka jölött, s egy lendülettel jönn termett az autón. — Nocsak! — bámult a lányra. Mellé ült, ráterítette a kabátja jél szárnyát, hogy óvja a széltől és csókolgatni kezdte előbb az orcáját, aztán az ajkát, a szemét, az orrát... Jól kieszelte a semmirekellő, innen még el sem szökhetett előle. Az elmúlt tavasz keserves volt Verka számára, testét-lelkét fojtogatta, gyötörte minden: a a patak zúgása, amikor megárasztotta az olvadó hólé, a széldobálta, ázott varjak riasztó kiáltása, még a levegő is, amely kesernyés volt a nyárfák, jegenyék és fagyaibokrok feszülő kérgétől. A nyár azonban boldogságot hozott, és a lány csupa jókedv, vidámság volt, anélkül, hogy okát tudta volna adni. Üj örömökkel ajándékozta meg Szaska iránt érzett első, szemérmes, félénk szerelme. Maga is csodálkozott, nem értette, mi megy benne végbe, valahányszor megállt a tükör előtt, bársonyos pillantású két szemébe meredt és hátravetette fejét, hogy tarkóján érezze, hogyan simulnak testéhez nehéz, sűrű hajjonatai. Gyakran halkan elkacagta magát, pedig csak egymaga volt. Örült, ha a léghuzat meglengette a függönyöket és a házba beszökött a napsugár, örült, ha vállára és mellére borult tiszta ujjasa, amely még magában hordta a vasaló melegét, örült a kert, a folyó, a rét illatának, — örült mindennek, ami ébresztgette és bizsergette áradó, fiatalos, tiszta erejét, Is riogatni kezdte önmag'át: „Biztosari vár rám", — s egyszerre pókhálószálakkal fonta be lelkét a gond, a szégyen, a rémület. Nem is nyitott be egyenesen a házba; meg-megállt, hátrafordult. A szoba ablakán kiömlött a villanylámpa fénye, a függönyön széles árnyak motoztak. „Hát mégis! Vár rám!" — hasított bele lelkébe a döbbenet. Csendesen az ablakhoz lopakodott, belesett a függöny résén — s megdermedt a rémülettől. Anyja éppen az ágyakat vetette meg, haragosan paskolta a párnákat, apja pedig ... Apja az asztalnál ül, pipa a szájában, busa szemöldöke egy csomóban, s akkora erővel fújta a füstöt, hogy a füstmacskák végiggurulnak az asztal lapján. Verka már gyermekkora óta megszokta, hogy csak olyankor látja ilyennek az apját, ha igen nagy baj köszöntött a családjukra, — most is megértette, hogy ezt a mai napot aligha ússza meg szárazon. Leroskadt az eresz alján, elsírta magát. Valami ősi, titkos asszonyi ösztön késztette rá, hogy ehhez a legbiztosabb fegyverhez folyamodjék — patakzott szeméből a könny, s hogy így kifakadt belőle minden keserűsége, hirtelen támadt elhatározással felállt, s s azon könnyesen benyitott a pitvarba. — Hát megjöttél! — jogadta az anyja. — Mondhatom, jóra meregeted szégyentelen szemedet! — De mi nem csak úgy vagyunk, össze akarunk házasodni! — szökött ki a szó Verkából. — Ez aztán a nagy újság! — anyja a jalnak vetette hátát. — Hallottad, apa? Még hogy ilyen kandúrt jogadjunk be a házba! A küszöbig sem engedem! Andrej Fomics is kijött a konyhába. — Eredj aludni! Holnap velem jössz a mezőre! Ne félj, egy percre sem veszem le rólad a szememet, te cefre! Verka már-már újból megeresztette volna könnyeinek zsilipjét, de a fájdalom helyett egyszerre dac költözött a szívébe. „Ügy parancsolgatnak, mintha taknyos kölyök volnék!" Lehajtott fejjel ment el apja mellett, be a szobába, ledobta az ágyról a macskát s dühösen ráripakodott: — Mars innen, te dög! Eloltotta a lámpát és hányni kezdte le magáról a ruhát. 4. Andrej Fomics Laptyev brigádja éppen végzett az ebéddel. A szakácsnők a rozsdás mezei víztartóban tisztára mosták az edényt, a kaszások meg széljárta nyílt helyeken szundikáltak, mert ott kevésbé gyötörték őket a szúnyogok. < ' V rí*' - . 3. hazamenet pihenni a Este a zöldségeskertből az asszonyok letelepedtek friss sarjúrendekre, és olyan cifrákat meséltek, hogy a fiatal lányok pironkodva, aprókat sikongatva takarták el az arcukat. Verka ilyenkor a langyos szénába rejtette az esti harmattól hideg lábát, jejé'ben kavarogtak gondolatai. Az imént éppen egy székfű virág szirmait tépdeste egyenként, számolgatva: „Szeret — nem szeret"; ha „szeret", azt jelenti, hogy apa nem vár rá odahaza, kiment a rétre, ha pedig „nem szeret", biztosan otthon ül és türelmetlenül lesi, mikor vetődik haza. Az jött ki, hogy „szeret". Verka megnyugodott, de később hazafelé menet mégP. Pinkiszevics rajzai. Verka hirtelen fölriadt álmából. Fölült, megdörzsölte a lábaszárát, amely tele volt szúnyogcsípéssel, aztán lesimította a szoknyáját és megpróbált újból elaludni. E pillanatban sáros gyepgöröngy csattant a kezén. Halk sikoly szökkent ki a szájából s hátranézett. A bokrok közül Szaska integetett feléje sapkájával. Verka szíve a torkában vert, de nyugalmat kényszerített magára; felállt, ásított egyet, nyújtózkodott, s csak akkor eredt jutásnak, amikor a bokrok már eltakarták Andrej Fomics szeme elöl. (Fordította: Tóth Tibor) Folytatása csütörtöki számunkban következik JUJ SZŐ 6 '*"l958. december 6.