Új Szó, 1958. december (11. évfolyam, 332-362.szám)

1958-12-25 / 356. szám, csütörtök

Hajnalban baljós zúgásra ébredtünk. Ingben-gatyában rohantunk ki a barakk elé. Közvetlen közelünkben harminc-hegyven hullám döngette a partot. Arrébb örvények jorrogtak. Még messzébb a tenger, vízmező. Kilencven ember, köztük két gyerek, én meg Misi a Szamos fogságába kerültünk. Álöleltem a Misi vállát és ő ijedtében megcsókolt. Elpityeregte magát: „Meghalunk!" tiem lehetett menekülni. A csónakot két-három hullám a víz jenekére rántotta volna. — Végünk van! Itt fulladunk! Mellettem egy ember elordította magát, s máris a nyakát fogta. Misinek vocogott a foga, én is dideregni kezdtem. Csak apám maradt nyugodt, meg Bene bácsi, mintha a kőtörök megválaszt atlan vezérei lettek volna. Hirtelen felállott és hangosan szólott: — Kötörő testvérek! — kiáltotta. — Ha okosan viselkedünk, nem lesz semmi bajunk! Meglássátok! A tömeg kezdett megnyugodni. Megszervezték a védelmet. Nagy sietve, okosan, két széles dereglyét ácsoltunk össze. Kilenc-kilenc embert lehetett vinni benne és három erős kötörő evezhetett. A maradék puliszkalisztet testvériesen széjjelosztottuk egymás között, és vártunk. Éjjel igazságosán, sorban vízőrséget álltunk. A messzi falu felöl egyszer-egyszer hallottuk a félrevert harangokat. Lónyerítés és kutyaugatás hatolt felénk. Az emberek cipekedtek, taposták a lucskot, menekítették a holmijukat. Csak reánk nem gondolt senki. Minthogyha már nem is lettünk volna. Mint hogyha nem is éltünk volna soha. Mindenki magáért állott helyt. Mi is. Misivel együtt mi is álltunk vízőrséget, koromsötétben strázsáltuk a hullámokat, figyeltük a sok-sok locscsanást. A NEGYEDIK NAP reggelén apám kiment Bene bácsival a barakk elé. Megtanácskozták az égi, vizi és földi helyzetet, aztán azzal az örvendetes hírrel jöttek vissza, hogy már nem lesz több eső, a hegyekből kifogyott az áradat és meg vagyunk mentve. Misivel együtt ezután már azzal szórakoztunk, hogy egy vízből kimentett egeret rekcumoztunk, tereltük, mintha háziállat lett volna. Az apámék meg románul, magyarul a kőtöröknek mesélgettek — magyaráztak. Apám odament a dobkályhához, jól megrakta forgáccsal, azután a szibériai fogságát mesélte el, vöröskatonáskodását, sebesülését Szamarkandban. Olyan mesehangulat keletkezett, hogy az ember lelke a cukros karácsonyfát is odaképzelte a kályha mellé, pedig mindnyájan éheztünk. Figyeltek a szamosi legényeknek elpusztulni s miért sínylődünk itt már napok óta. Mert igen magányosak vagyunk. A magányos ember senki, az összetartó minden. Ha kilencven ember szövetkezik és szorosan összefog, és nemcsak erős, hanem ravasz is, sok mindent elér. Például kiverekedhctjük, hogy a vállalkozó a hétre rendes napszámot fizet. De ne elégedjünk meg ezzel. Csatlakozzunk egy még erősebb városi szervezethez, amelynek a nagyvilágban is vannak szálai. Különben kibabrálnak velünk. Amilyen szórakoztató volt előbb az igaz mese, olyan üdítő lett most a valóság és a holnap káprázata. A kőtörök, különösen a messzi falusiak, még tettek egy-két ellenvetést, de aztán mégiscsak belátták, hogy apámnak igaza van. S a következő két nap kényszerű pihenőjében apám és Bene bácsi úgy összeszedte a kilencven kőlörőt, hogy még a kosarat sem lehet erősebb fűzfából jobban megfonni. — És a vállalkozóval szemben nem hagyjuk magunkat! Kiköveteljük a napszámot az árvíz idejére! Hiszen most is miatta kerültünk bajba! — ismételte Bene bácsi. A kőtörök nagyon nyugodtan ültek a helyükön, minden igen tetszett nekik. Átpislogtam Misire. Láttam, hogy neki is ragyog a szeme. Rajong az én apámért, meg a saját édesapjáért. Ügy éreztem, jjiem az apát látja bennük, hanem a tanítót, a tömeg közepén, a tömegért élő embert. Akkor láttam először: milyen szép dolog vörösnek lenni! Milyen jó dolog bátor, becsületes embernek lenni! Világosan éreztem azt is, hogy apámat és Bene bácsit szeretik a kőtörök. Van tekintélyük. Szüleink még a tanítónál is különbek. Odahúzódtam Misi közelibe, átöleltem a nyakát. — Ha felnövünk, mi is vörösek leszünk — súgtam neki. kőtörök. Az apám jól tudott mesélni. Különösen, ha igazat mesélt. — Szóval te akkor vörös voltát? T estestől-lelkestől a harcba vetetted magad? — kérdezte egy idősebb hezsdáti móc. — Talán még most is az vagy? — Én az. Miért ne lennék? Azóta csak okosabb lettem. Az apám bátor beszédjére hirtelen mindenki felélénkült. A vallomástól még a félig alvó, a szunyókáló is fölkönyökölt és úgy hallgatott merengve a csendben. Mindenki megérezte, hogy itt egy ember őszintén beszél, azt mondja, ami a lelke legmélyén van, kiönti a szívét. Apám most hirtelen azt kezdte elmagyarázni, miért vagyunk itt mind a kilencvenen olyan nyomorultak, miért kellett a hideg- Te tévedsz, Pista - jelelte Misi. — Mi már rég nem vagyunk gyerekek. A gyerekkorunk ott maradt a Szamos vizében, a viszontagságok örvényében a barakk mögött. BE KELLETT LASSAM, hogy Misinek igaza van. Ha mint gyerekek kezdtük a kötörés mesterségét, a barakkból már mint felnőttek szabadultunk. Apáink révén a vörös igazság híveivé, inasaivá váltunk. Nem tudom, hogy akkor mit gondolt Misi, de én már abban a percben is világosan láttam, hogy ezt az igazságot, a vörös igazságot soha nem hagyom el. Megvédem még az életem árán is. Zalay Adrián rajzai MOYZES ILONA: Hull a hó... j 1 Puha fehérség mindenütt, ) j már reggel óta hull a hó. ( Oly szépek ma a háztetők, (oly csöndesek a terek ' parkban, } )a parkban befagyott, a tó ... ( ) Oly halkan hull a hó, lépni is alig merek. v ; Ma fehér minden, hegytető, orom ; i s mintha nem szállna a korom. \ í Oly ünnepélyesek a fák, ( mint békés, furcsa, nagy csodák, J ) és büszke a karcsú jegenyék. J Az alkony ( ) mélykékbe olvad { ? a messzi Ijorizonton. y (A városra nézek vissza; J j a hópelyheket issza. } /Fehér a város, nem fekete többé! I (Karácsony! Igen, karácsony este ( a város titkát valaki elleste. f í Szívéből hatalmas orgiája [ ) tör felém a csöndnek { í s a hangok zúgva, döngve, iinegáradt folyamként i mind elémbe jönnek. '(, ) Beethoven zenéje, megismertem már, 1 í akkordjait fülembe így ütötte! ( j A kilencedik volt, a hatalmas, ) ) maradandó örök, ) a város szívéből jött, megismertem t i > í S az akkordok mögött v ! fekete körök / (kígyóznak felém; bányászok ezre, / ŕ mécsesük fénye, í vérvörös színe S (hull az utakra. ; ) Karácsony van ma, / ) karácsony este. c ! Osztrava titkát, V ílüktető zenéjét ; \ egy ember megleste!..; / 1 1958. ( . SZERETTEM ISKOLÁBA járňi. A mi falunk arról volt híres, hogy nem voltak benne iskolakerülök. Rossz tanuló is alig. Írástudatlan meg egy se. Ellenben újságolvasó, betűbolond, könyvrajongó annál több. Pedig Erdönemegye semmivel sem volt gazdagabb más, tinólegeltető, dióból, szilvából, csipkebogyóból pénzelő, mosás'ó', be aráiból éldegélő városkörnyéki faivaknál. Sőt, még talán azoknál szegényebb, jelentéktelenebb is volt, különösen télen. A mi kis községünk egyszerű kőműves falu volt, ácsok, betonozok, kőfaragók, kályhások lakták, s alig egy negyedrészt olyan paraszt, aki csak a földből élt. S hogy az erdőnemegyei gyerekek mégis szerettek iskolába járni, ennek az volt az oka, hogy vagy tizenöt éve híres tanító működött benne. A kopottkabátos, de fényesszemű Csimóka tanító úr. Ügy tudott előadni, hogy az ábécébe is életet lehelt, a betű mögül előtűnt a szó. a szó mögül a mese, meg az ember. Minden betűről tudott egy mesét, némelyikről még többet is. Amikor a számokra került a sor, még a legbátortalanabb is belátta, hogy könnyű, gyerekjáték megtanulni azokat, nincs itt mitől félni. Nálunk a számok különben is nagy népszerűségnek örvendtek. Kőműves, dcs apáink előtt is világos volt, hogy aki számolni tud, az boldogul, számtan nélkül semmire sem megy az ember. Máskülönben is kellemes volt iskolába járni. „ Egyetlen nagy teremben gyűltünk össze valamennyien, elöl az egész kicsi, vékonyhangúak, hátul a szálfanagyságú, darócnadrágos hatodikosok. Amíg az egyik osztály felelt, addig a másik csendes foglalkozásba merült. Csimóka tanár úr jól értett hozzá, hogyan kell mindenkinek munkát adni, mindenkit lecsendesíteni, elszórakoztatni. A teremben jó meleg volt, a gazdák hoztak fát a havasról. Tiszta füzeteimmel, zsinórírásommal, rajztudásommal én még a jó tanulók között is kitűntem. Csimóka tanító úr szerint nagy jövő várt reám, ha az apámnak lett volna pénze arra, hogy tovább taníttasson. De így anynyiban maradt. Csimóka tanító úr azonban nem adta fel a harcot. Mint SZILÁGYI ANDRÁS NOVELLÁJA ahogy máskor folt után járt, hogy a gyerekcipőbe ne menjen be a téli lucsok,, s viselője ne legyen iskolakerülő, most én voltam az a folt, aki után járkálni kellett. Én, meg a szomszéd fia, Misi, Az apámnak a tanító úr többször is elmagyarázta, hogy Petőfi apja székálló legény volt, az anyja meg cseléd. Táncsics meg maga is járkált napszámba, amíg a nemzet tanítója lett. S ö, Csimóka András, nem nyugszik addig, amíg a két fiút fel nem veszik a kolozsvári református kollégiumba ingyenes helyre. Tudtuk, hogy Péternek, a számtantudósnak is ö szerzett ingyenes helyet, az ő segítségével ugrott egyszerre négy osztályt és lett kőművesből országos híresség. Csimóka tanító addig-addig járkált, kilincselt, amíg megküldték az ösztöndíjat, s egyszerre bekanyarodott hozzánk. Milyen nagy volt a meglepetése, amikor apámék is, Bene bácsiék is jiemet mondtak. — Bárdos Péterre tetszik hivatkozni — szólott az apám. — A példa nem alkalmatos. A tanító úr talán még nem tudja, de mi már olvastuk a levelet. Bárdos Péter nagyon beteg. Lyuk van a tiidejin. Talán még egy félévig elélhet, aztán vége. A diáknyomorúságtól kapta. Maradt volna inkább itthon kőművesnek! S HIÁBA BIZONYGATTA Csimóka tanító úr, hogy hát a kőműves szakmában sincsen munka, általános nyomorúság van a világon, s a falu népe háromnegyedéve idehaza teng-leng — apámék hajthatatlanok maradtak. S csodálatosképpen mi gyerekek se lelkesedtünk valami különösen a gimnáziumért. Minket nem izgatott a tudomány, a rajzművészet, hanem inkább a kenyér. Szüleinknek szerettünk volna segíteni. Gyermeki szívünket ez az ambíció fűtötte. Apám a nagy munkanélküliségben a méheivel vigasztalta magát. Ült az ájtatos csendben s arról álmodozott, hogy még összetákol vagy harminc kaptárt. Hatvan méhcsalád már valami. Abból már meg lehet élni. A Misi apja meg a Regátba vonatozott boldogulásért, de kevés eredménnyel. Mi gyerekek pedig elhatároztuk, hogy az ötödik elemibe már be sem iratkozunk, akárhogy is lesz, de valamibe csak belefogunk. Így telt el egy egész esztendő tétlenségben, kénytelen álmodozással és a legnagyobb kínban. S csak a következő évben kaptunk munkát. A stolnai kőbányában. KÖVET TÖRNI - nehéz dolog. Különösen annak, aki máshoz is ért és látott jobb napokat is. Különösen a gyermeknek, akinek a keze még puha, s hólyag lesz a tenyerén. Apáink előtt tagadtuk, hogy alattunk kemény a kő, jeltöri az ülepünket. Ha egy prizmát elvégeztünk, hívtuk a vállalkozót, hogy mérje le: megvan-e a méter. S kiosztott másik prizmát, kezdtük elölről. A munkán kívül volt még egy neház feladatunk: Stolnától Erdönemegyéig és vissza huszonhat kilométert kellett gyalogolnunk. Néha csillagok alatt, hold tövében, akkor jó volt, máskor sárban, pocsétákat megkerülve, s akkor rossz. Kötörő korunkban sok minden megtörtént velünk. Mindent nem mondhatok itt el, csak néhány dolgot. Négy hét után egyszer az egyik dinamit nem robbant föl. A szikra úgy maradt ott fenyegetően, mozdulatlan. A kőbányában megállott a munka. A prizmák tetejéről elfutottak a kőtörök. A vállalkozó beszélt mindenkivel, tuszkolta a tömeget előre. Kézzel-lábbal magyarázta, hogy a dinamitot fel kell robbantani, ha a fene fenét eszik is, de a szikla nem maradhat a helyén. Amíg nincs bontás, addig nincs munka és csak töltjük itt az időt hiába. Addigaddig ijesztgetett bennünket, hogy kereset nélkül maradunk, amíg két móc fiú, a hidegszamosiak közül dühbegurult, megköpte a markát és kezdte kikészíteni a szerszámokat. A tömegben nagy zavar keletkezett, mi gyerekek futottunk az úton visszafelé, a válllakozó egyszerre csak nem volt sehol. Apám torkaszakadtából ordított a fiúk felé: — Ne nyúljatok a dinamithoz! Takarodjatok innét! Ennyit tudott csak mondani — és a dinamit máris robbant. — Két ember a földre zuhant s nem láttuk többé. Füst és kőeső maradt utánuk. Percek múlva értettük meg, mi történt. Rohantunk az irodába a vállalkozóért. Némelyik ember jajgatva, könyörögve szólt hozzája, a többség azonban szigorú szemrehányásokkal illette s mérgit könnyekkel keverte. A kövér ember védekezett, magyarázkodott, próbált könnyekkel kibújni a felelősség alól, többször is elismételte, hogy ö az egészet nem így gondolta, hogy a legények elsiették a dolgot. Amikor már nagyon megszorongatták, pisztolyával a levegőbe lőtt. Csendörökért telefonált. A kőtörök elállották az utat. Nemsokára megérkeztek a csendőrök, nyomukban nagy, falusiason zokogó tömeg, öregeik, gyerekek, a szerencsétlenül járt hidegszamosiak síró, várandós feleségei. Most értettünk meg sok mindent, amit eddig nem tudtunk, nem sejtettünk és nem is találhattunk ki soha. Tehát ezért kellett a két embernek meghalni! Ezért volt mind a kettő oly bolondul vakmerő! A várandós asszonyok miatt. Egy semmiségért lettek semmik. Két gyermekük meg várt a hasban, világra készült jönni, s majd csak évek múlva tudta meg, hogy árva. Közben az én apám, meg a Misi apja szépen, nyugodtan a törvényes formákat betartva, a csendőröktől is zavartatva, de azért rendületlenül elkezdtek alkudni a vállalkozóval. Azt is mondhatták volna: „A hidegszamosiak gyilkosa vagy! Légy jó és ezzel magadon is segítesz! Nyisd ki a pénztárcát, fizess!" De ók nem így beszéltek. Megtartották a nyugodt kőműves tempót, ahogy a munkás beszél az úrral. Az emberélet pénzbe kerül, pénzt ér. Ez világos dolog. Az aszszonyoknak enni kell, a méhben a gyermekeknek erősödni. Elveszett a táplálójuk. A vigyázatlanság okozójának fizetni kell. Körülbelül ezt mondották. De a vállalkozó nem akart fizetni. Bízott a csendőreiben, még kérkedett is. A Misi édesapja, a kicsike Bene bácsi erre már figyelmeztette a vállalkozót, hogy hiába van itt ügyvéd, s hiába állanak itt csendörök, a tárgyaláson ez a tömeg úgyis az aszszonyok mellé áll, s akkor kibújik a csűrés-csavarás zsákjából az igazság szöge. Jobb, ha most adja be a derekát és fizet. AZT HITTÜK, ennek a herce-hurcának nem lesz vége soha. A végin a vállalkozó mégis csak engedett, s adott az özvegyeknek fejenként ötszáz lejt. Másnap rendben eltemették a két embert, harmadnap munkába állottunk. Még a szokottnál is szürkébb hétköznapok következtek, mert a bányához sok megrendelés érkezett és kétszer annyi ember jött dolgozni. Az inspektorátustól leiratot küldtek, hogy hálóbarakkot kell építeni. A leiratról tudott a tömeg. A vállalkozó lecölöpöztette a barakk helyét Az apám, meg Bene bácsi kifogást emelt a barakk helye ellen. Túlközel van a folyóhoz. Mi lesz, ha megárad a víz? A vállalkozó most már komolyan megharagudott: — Hát ez már megint mi? Üjra ti jöttök ide alkudni? Tán a kőtörök ügyvédei vagytok, jobb lesz, ha befogjátok a szátokat. Én mondom, különben lesz nemulass! Előbb fenyegetódzött, aztán ö is csendesebb letti — Értsétek meg, emberek, a kőbánya az enyém. Ide a víz mellé építhetek barakkot, külön költség nélkül, de már fenn a hegyen bért kell fizetnem. Nekem pedig nincs miből. Apámék nem szólták többé egy szót sem. Így is eleget beszéltek. S nem telt bele három hónap, és máris beigazolódott intő szavuk igazsága. Lezúdultak a nyári esők a hegyekből. A hátunkon koppant a zápor, csuromvizesek lettünk, de mi csak törtük a követ tovább. Este megszárítkoztunk a tűz mellett és elaludtunk. ÜJ SZÖ 6 * 1958. december 20.