Új Szó, 1958. november (11. évfolyam, 302-331.szám)

1958-11-07 / 308. szám, péntek

M ély megilletődéssel néztem fel a mauzóleum homlokzatára. Nagyot dobbant a szívem, amikor a mauzóleum szarkofágtermébe vezető lépcsőre léptem. Lenin — ez a név betöltötte egész tudatomat. Ügy éreztem, hogy miközben lassan, az előttem lépkedő embersort követve lépcsőfokról lépcsőfokra lépek, minden pillanat századunk első felének egy-egy évévé tágul. A másodpercek évekké tágultak és amikor beléptem a szarkofágterembe, ahol Lenin és Sztálin nyugszanak, a szarkofágterem hirtelen egész viharzó világgá szélesült köröttem, amelyben testet öltenek, valósággá válnak a bölcs tanítások. Pillantásom Lenin boltozatos homlokát érinti. A halhatatlanság mélységes nyugalmával pihen feje a párnán. De ebben a nyugalomban szinte izzik a lenini gondolatok dinamikus ereje. A száz- és száz millió ember által ismert, kőbefaragott, fábavésett, ezerszer festett és rajzolt arc kisimult nyugalmában ott van a lenini szenvedély, amellyel harcolt, a lenini erély, amellyel cselekedett egész életében. Röpke, múló pillanatok ezek, amíg elhaladunk a szarkofág mellett, hogy lábához érve végigpillantsunk rajta — de ezek a pillanatok a legsebesebb szélvihar gyorsaságával röpítik gondolataimat vissza ahhoz a Leninhez, aki az első oroszországi forradalom tüzében megmutatta a munkásosztály helyét a forradalom élén és magasra emelte a forradalmi proletárpárt marxi zászlaját. Ezer és Neve és műve örökké él ezer mérföld választotta el hazájától — Petrográd munkásnegye deitől, az orosz rónáktól, a nyugodt folyású; szélesen hömpölygő folyamoktól, szülőföldjétől, amelyet oly lángolóan szeretett, de senki sem állt nála közelebb az orosz munkáshoz, paraszthoz, senki sem értette meg jobban azt, ami Oroszországban végbemegy. Milyen hatalmas munkát végeztek a gondo* latok e boltozatos homlok mögött, amikor az első világháború napjaiban áttekintették a világ képét, felismerték a korszak jellemvonásait és lefektették a forradalmi munkásmozgalom megújulásának, a szocialista forradalom kezdetének és fő útvonalának elvi alapjait. Már csak egy villanó pillanat és tovább kell mennem az előttem járók nyomában. De ez a pillanat felidézi 1917 emlékét: Lenin meg érkezik Petrográdra, Lenin kiadja a szocialista forradalom jelszavát, Lenin októberben. Ezer kép villan át agyamon, még nézni, sokáig nézni szeretném ezt az arcot, amely megmarad bennem, amíg emlékezni képes leszek. Nézni, hogy megelevenedjenek az 1917. és 1924 közötti évek eseményei. Alig több mint hat év és mennyi * világtörténelmi cselekedet! Októ* ber három lángoló lenini jelszava; békét, kenyeret, földet, amely tízés tízmilliókat mozgatott meg: Lenin az intervenció és ellenforradalom, a gazdasági romlás és éhség elleni harc gigászi vezetője és lelkesítője; Lenin a pártkongresszusok és a Kommunista Internacionálé kongresszusainak szószékén ... Vége a pillanatnak. Búcsú zom Lenin felejthetetlen vonásaitól.. s * Megyek felfelé a mauzóleum lépcsőin. Amint feljebb érek, megcsap a nagy világváros moraja. Utcáin robog az élet, millió ember megy a dolga után. A csípős novemberi szél most lengeti a vörös zászlót a Kreml ormán. Mindanynyiunknak drága ez a zászló. És magasan a Kreml tornyain piros rubincsillagok ragyognak. Sugaruk messze elér: Pekingbe, Prágába, a csallóközi kis falvakba. Büszke e csillagokra a francia munkás és az amerikai kommunista. A győzelem csillaga ez. Az a fél évszázad, amelynek története a mauzóleumban végigcikázott emlékezetemben, a Szovjetunió Kommunista Pártjának ötvenesztendős története megalapozta a győzelmes jövőt az egész emberiség számára. Ezért a győzelmes jövőért élt és harcolt Lenin és hűséges tanítványai, munkatársai. Nevük élni fog a századokban! SZILY IMRE Kiévz*pz*Rrí emlék Moszkva délnyugati részén éptilő óriási lakónegyed egyik részlete. OPTIMISTA EMBEREK Ha jól emlékszem, Szergejnek hívták azt a mosolygós, széles vállú legényt, akivel egy fényképész szaküzletben ismerkedtem meg a Világifjúsági Találkozón. Összebarátkoztunk. Mint külföldi újságíró könnyebben jutottam jegyekhez a különféle rendezvényekre, melyekből Szergejnek is juttattam. Megtudtam tőle, hogy kitüntetett kőműves, 26 éves — két gyerek apja. i Egyik este kissé zavartan így szólt hozzám: — örülnék, ha meglátogatna bennünket ... Csak tudja, még nincs olyan lakásom... Talán ősszel ka • punk. Sokan élünk egy fedél alatt, Egyik este mégis felmentem Szergejékhez. Az anyóséknál laktak, egy régi bérházban, az előszobából nyíló harmadik szobában még egy házaspár lakott. Minden ajtóból, buksi, kíváncsi gyerekfejek kukucskáltak az idegenre, azután lassan besompolyogtak és megtelt a tágas szoba. A Szergejéknél eltöltött órák alatt újra meggyőződtem a szovjet emberek egy szép jellemvonásáról, a jövőbe vetett rendíthetetlen hitről. Az ő panaszukban benne van a biztos javulás reménye. A megértés, hogy varázsütésre nem tűnnek el a gondok, az egyéni felelősségérzet a hazát érdeklő nagy problémák megoldásában. Sokat gondolkoztam azon. miben gyökerezik ez az irigylésre méltó optimizmus. Azt hiszem, forrása az a 41 éves győzelmes harc, amelvben évről évre*iesszebb, magasabbra jutottak. Minket idegeneket, barátokat lenyűgöznek a számok. csodálkozásra késztetnek, a szovjet embereket pedig mély biztonságérzettel, nyugodt, szilárd optimizmussal töltenek el. Egyik délután Szergejjel bejártam Moszkva épülő új városnegyedeit. A Lenin-hegy szomszédságában, Moszkva délnyugati részén egy óriási városrész nőtt ki a földből. Két éve, amikor itt jártam, még a régi Moszkva jellegzetes faházait mutogatták nekünk és ma már boldog családok laknak a stílusos szép házakban, virágos sétányok futnak a házak között és parkok terebélyes fái nyújtanak árnyat a tikkasztó nyári melegben. A szovjet főváros nem áll meg a régi faházaknál, kifelé tör a határba. Mire átmentünk a Szputnyik-telepre, ahol Szergej is dolgozik, már sötétedni kezdett. A vnukovi repülőtér felé vezető út jobboldalán megszámlálhatatlan toronydaru sorakozik és száz meg száz három-, négyemeletes lakóház. Ez az új negyed Moszkva épülő büszkesége, azért is nevezték el a szputnyikról. Futószalagon nagyipari módon és hihetetlenül gyorsan egész negyedek épülnek. Az utcák még feltúrtak, sárosak, számtalan csatorna szeli őket keresztül-kasul, de még • sem kihaltak. Míg erős reflektorok fényénél az éjszakai műszak szorgoskodik, fiatal szerelmesek és éltes házaspárok ácsorognak a ház rengeteg között és akárcsak nálunk, találgatják, melyik lesz az övé. Még néhány év és mindenkinek jut kényelmes lakés, otthon. A párt és a kormány kitűzte ezt a feladatot és a Szergejhez hasonló szovjet emberek szívvel-lélekkel meg oldásukon fáradoznak. szűcs BELA Amióta csak múzeumokba, képtárakba járok, elótte valami izgalom, szinte szorongás fog el. Valószínűleg a kíváncsiság és az öröm okozza, hiszen az ilyen múzeumjárásokon a2 ember avval találkozik, ami legszebb, legértékesebb ebben az életben, az emberi teremtő szellem remekmüveivel. ' így volt ez tavaly nyáron Leningrádban is. Rövid három nap állott rendelkezésünkre a város megtekintésére. Már az elsó nap délutánján beiktattam az Eremitázst. litána — számtalan más látnivaló elmulasztása árán — még két félnapot jártam a volt cári Téli Palota és az eredeti Eremitázs ezernyi termét — sehogysem tudva megválni a mérhetetlen műkincsektől, a szellemtől és a hangulattól, ami ezekben a termekben lebegett — s bennem tovább rezgett. A nagy, híres múzeumoknak, képtáraknak mind megvan a maguk sajátos légkörük. Először ezt még gyerekkoromban éreztem, a szomszédos Becs szépművészeti és természettudományi ikerpalotáinak addig soha nem látott kincseit bámulva. De felejthetetlenek maradtak a böngészések a kisebb, de éppen ezért közvetlenebb hatású prágai múzeumokban, a drezdai megsemmisített, de azóta már újjáépített Zwingerben, ahová a 20-as években, hacsak tehettem, magammal vittem a Prágában tanuló magyar főiskolások értelmesebbjeit. Később — felejthetetlen benyomás — a francia szellem, tehetség és ízlés fellegvára, a Louvre, vagy egy világbirodalom imperialista jellegű tárlata, a roppant méretű British Museum. S ki ne gondolna vissza repdeső szívvel, aki látta, a vatikáni képtárra vagy Firenzében az Uffici napsütötte termeire, az antik szépségeszmény tárlataira Athénben, Olimpiában, Delphiben. Az Eremitázs — bár gyökerei közösek az említett múzeumokkal, hiszen a XVHl. század felvilágosodott abszolutizmusa, II. Katalin cárnő játékos mükincsgyűjtö-szenvedélye teremtette meg — ma mégis egy új világ hirdetője. Értelmetlen lenne mennyiségben összehasonlítást tenni műkincsek között. Ezért csak jellemzésként említem, hogy az Eremitázsban több mint kétmillió kiállított tárgy van. Felöleli hat évezred emberi alkotásainak művészi értékű emlékeit három világrészből és a művészi tevékenység minden ágából: festészetből, szobrászatból, ötvösművészetből, kerámiából, porcelán-, terrakotta-, mozaik-, drágakő-termékekből és még ki tudná elmondani mi mindenből. Vannak olvan gyűjteményei, amelyek egyedülállóak a világon, sok esetben külföldi mesterek teljesebb képsorozatai, mint saját hazájukban található. Itt van többek között a világ legteljesebb régipénz-gyűjteménye, több mint félmillió darab. Az Eremitázs megtekintésére a művészi értékek iránt kissé fogékony embernek is legalább egy hétre van szüksége. Az egyik leningrádi művészettörténész szerint azonban egy élet is kevés tényleges átélésére. Mondják, vannak Ieningrádiak — magam is megfigyeltem ilyeneket —, akik néha, csak úgy két villamos között, beugranak, hogy újra felkeressék, megnézzenek egy képet, vagy egy szobrot, pillanatnyilag vagy tartósan kedvenc müvüket a mérhetetlen érték között. Az ember nem tudja: a nép, amely a termeket járja érdemli-e meg ezt a gyűjteményt, vagy a gyűjtemény ezeket a látogatókat. Csendes áhítat, a vezetők magyarázatának ajakleso figyelése jellemzi a meg-megálló, csendben tovább vonuló csoportokat. Máskor magános látogatók arcáról verődik viszsza a benső izgalom és gyönyör, amit csak az emberiség legtökéletesebb mestermüvei adhatnak a halandóknak. SZŐKE LŐRINC € gvj orwieyiij asszony oo lí Milliók látogatják meg évente Moszkvában a mezőgazdasági kiállítást. A verőfényes nyári napokon hemzseg, hömpölyög a nép az egyik pavilonból a másikba. Olyan látvány ez, mintha egy virágoskert százszínü virágjai mozogni kezdenének, mert e nagy ország különböző vidékének kolhozparasztjai, öregek, ifjak, asszonyok, férfiak, egytől-egyig sajátos népviseletükben jönnek a „kertvárosba". Így nevezték el a látogatók ezt a gazdagon fásitott 250 hektárnyi területen elterülő nagy alkotást. És joggal, hiszen több mint ötvenezer díszfa, ötszázezer bokor és ötmillió szál tarka virág díszíti e helyet! De ki számolta meg ezt, kinek van annyi ideje, hogy hetekig mást se tegyen, mint számolja a kiállítás fáit, virágjait? Nem, de nincs is erre szükség. Négy évvel ezelőtt még egy szál virág, de egyetlen pavilon sem volt ezen a helyen, a fákat is könnyűszerrel megszámlálhattad volna egy-két óra alatt. Hát akkor? Kész fákat hordtak ide teherautókkal, a bokrokat, virágokat ugyancsak abban az időben ültették, s akkor volt idejük megszámlálni. A kiállítás hazai látogatói között minden esztendőben ott találod a nagyszámú külföldi érdeklődőt is, akik e nagyszerű alkotás megtekintése mellett kiváncsian szemlélik, milyen a szovjet ember, milyen körülmények között él, hogyan emelkedett fel a nép az elmaradottságból a kultúra oly magas fokára? Sok helyütt megírták már, miben rejlik az alkotás hatalmas ereje, mi emelte fel ennek a hatalmas országnak legelmaradottabb néprétegét is, az anyagi és kulturális élet magas szintjére. így hát nem marad más hátra, minthogy egy kis epizódot írjak le három évvel előtti élményeim sokaságából, ami a szovjet ember jellemzésének csupán egy szikrányi részecskéje. Mi az, ami leginkább szemébe tűnik az embernek, ha Moszkvában az utcára lép? Persze, hogy legelőször a széles utcák roppant nagy autóforgalma, a sok-sok új ház és a rengeteg ember. Es még egy: a ragyogóan tiszta utcák, pedig napközben nem látni egyetlenegy utcaseprőt sem, este még úgy sem, mert az utcák tisztítását modern gépek végzik. Tisztaság, rend: ez a kép fogad a kiállítás hömpölygő népáradatában is. Pedig mennyi ember fordul meg mindennap ebben a „kertvárosban". Annyi, hogyha csupán minden századik ember dobna el egy kis darabka papírt, vagy cigarettavéget, akkor is úgy kellene gázolni a szemétben, akár a szemétdombon. De ezt nem teszik, mert úgyszólván minden lépésre megtalálod a betonból készült szemétgyűjtőket, a szovjet emberbe viszont a helyes nevelés folytán úgyszólván már beidegződött, hogy a szemétnek a kosárban a helye, s nem a járdán, az utca kövezetén. De vannak itt külföldiek is, akik között akadnak esetleg rendbontók. Lehet, hogy az első nap még megfeledkeznek magukról, de aztán, ha „megnevelik" őket, nagyon tudnak vigyázni és olyannyira megszokják a dolgot, hogyha visszatérnek hazájukba, még egy szál gyufát sem dobnak el az utcán. Egy ilyen „megnevelési" epizódnak jómagam is szemtanúja voltam. Ülünk a padon, nézegetünk, cígarettázgatunk. Egyikünk a jellegzetes hosszúszopókás orosz cigaretta végét maga elé hajítja. Épp akkor ment ' el előttünk egy népviseletbe öltözött kolhozparasztok csoportja. Egyikük sem szól semmit, de amit egy korosabb nénike tett, azt sohasem felejtem el, hiszen majd elsüllyedtem szégyenemben. Lehajolt, felvette a cigarettavéget, s a pad végén levő szemégyűjtőbe tette és szó nélkül tovább ment. •.. Egy örmény kolhozparasztasszony volt... Egymásra néztünk szótlanul, s mindannyiunk arcát a szégyen pírja festette vörösre. Két hétig voltunk még Moszkvában, jártuk a kiállítás különféle pavilonjait, de közülünk egy szál gyufa nem sok, de sohasem dobott senki enynyit sem a járdára, sem az utca kövezetére. Kell-e ehhez több magyarázat? Nem szükséges! Az az idős asszony alaposan „megnevelt" bennünket. MÉRV FERENC ÜJ SZÖ 4 * 1958. november 7.