Új Szó, 1958. november (11. évfolyam, 302-331.szám)

1958-11-29 / 330. szám, szombat

Az Irodalmi Szemle indulásához Megjelent az Irodalmi Szemle, a Szlovákiai írók Szövetségének negyedévi magyar irodalmi folyóirata. Két, egymással szervesen és elválaszthatatlanul összefüggő tényező tette lehetővé ezt az örömmel fogadott indulást. Az egyik az, hogy szocializmust építő országban élünk, amelynek vezető pártja a proletár nemzetköziség szellemében folytatott politikájával az élet minden területén, gazdasági, politikai és kulturális viszonylatban egyaránt egyenjogúságot biztosított Csehszlovákia magyar dolgozóinak. Jogaink nem formálisak, nemcsak papíron szerepelnek, hanem az 1948. ,évi februári események óta eltelt időszakban fokozatosan megvalósított intézkedés nyomán szilárd materiális alapon nyugszanak. Kulturális vonalon iskoláink súrű hálózata, a Csemadok sok száz csoportjának tevékenysége, sajtónk jelentős mérvű izmosodása, könyvkiadásunk mind nagyobb méretei, Magyar Területi Színházunk és a CSISZ magyar népművészeti együttesének munkássága, falusi kultúrotthonaink pezsgő élete, mindez távolról sem teljes felsorolása mindannak, ami államunk szocialista jellegéből kifolyólag törvényszerűen anyagi és erkölcsi támogatásban részesül. Ami lehetetlen volt a kapitalista köztársaság idején, az teljesen természetessé válhatott a munkásosztálynak a tőkések felett aratott végleges győzelme után. Az Irodalmi Szemlével kapcsolatosan az ilyen okfejtés után sokan felvethetik a kérdést: a munkásosztály tíz esztendővel ezelőtt aratta győzelmét s miért csak ma kerül sor az irodalmi folyóirat megjelentetésére? Itt, ezen a ponton kell számításba vennünk a lap indulását meghatározó másik, úgyszintén rendkívül fontos tényezőt. Az irodalmi lap kiadása egészen magától értetődően megkívánja az irodalom létét, mennyiségi és minőségi szempontból egy bizonyos szint elérését. Vitathatatlan tény viszont az, hogy tíz évvel ezelőtt a szlovákiai magyar irodalom a semmiből indult. Lassan, bizonytalanul, fokról-fokra jött létre az irodalmi élet, születtek meg az első alkotói próbálkozások és ezek helyett, érvényesülési területet, nyilvánosságot először az Oj Szóban kaptak, később a többi magyar lapban, majd könyvek formájában is. E nehéz és évekig tartó kezdet jellemzője az volt, hogy a lapok a csírázó irodalom napfény utáni útját egyengetve az esetek döntő; többségéiben alacsony művészi," formai követelményeket szabtak, csakhogy a megjelentetés ténye serkentőleg hasson. A fejlődés során eljutottunk odáig, hogy Fábry Zoltán kimondhatta: „Kevesebb verset, több irodalmat!" S kétségtelen — amit az Irodalmi Szemle megjelenése is bizonyít — azóta sem állt le irodalmunk előrenyomulása. Nem célunk az elért eredmények felsorolása, elég, ha annyit mondunk, hogy lényegében ezekben az években született meg a hazai magyar regény és dráma, erőteljesebbé vált az irodalmi esszé. Természetesen, irodalmunk még ma is zsengének számit, sokféle nehézséggel küzd, ami megmutatkozik például abban, hogy meglevő lapjaink kulturális rovatai nem egy esetben hiányában vannak a magasabb mércével is megbirkózó színvonalas irodalmi anyagnak, elsősorban elbeszéléseknek, karcolatoknak, irodalmi riportoknak. Mégis, ha visszatekintünk az elmúlt évtizedre, amely egy irodalom fejlődésében nem jelent nagy időt, bátran elmondhatjuk, olyan alappal rendelkezünk, amely már nemcsak indokolttá, hanem szükségessé ^s tette az Irodalmi Szemléhez hasonló folyóirat megszületését. Szükség volt erre annál is inkább, mivel meglevő lapjaink jellegük szerint kénytelenek voltak megválogatni az irodalmi rész tartalmát. Másrészt bizonyos fajta irodalmi termékek, nagyobb lélekzetű művek, mint például tanulmányok, dráma- és regényrészletek, hosszabb epikai költemények stb. már terjedelmüknél fogva is csak igen nehezen kaphattak helyet. Szükség volt az Irodalmi Szemlére, mert irodalmunk fejlődése olyan szakaszába lépett, amely feltétlenül megköveteli az ilyen lap szervező és eszmei-művészi irányító tevékenységét. Az új lap indulását meghatározó két döntő tényező olyan jellegű, hogy bátran, önbizalommal tekinthetünk jövője elébe. Most már csak irodalmunk további kibontakozásának iramától, lendületétől, vagyis az íróemberek tevékenységétől, művészi és eszmei felkészültségétől függ lényegében az, milyen lesz az Irodalmi Szemle színvonala, hogyan fogja teljesíteni komoly szerepét, s az is, mikor válhat gyakrabban megjelenő folyóirattá. A lehetőség adva van, amint az első szám indító cikkének zárórészében mondja Fábry Zoltán: „A döntő eredmény — a kitörés önmagunkból — nem máról holnapra fog megtörténni. De a mód adva van, az út ki van jelölve, csak élni kell vele. Kapjunk utána két kézzel." Kár, hogy ebben a cikkben kissé sok a rezignáltság, a borúlátás, az önsajnáltatás. Fábry Zoltán — ebben az írásában mindvégig megmarad az irodalmi problémák síkján. Ezt, minden félreértést vagy félremagyarázatot előre kiküszöbölendő, külön kell hangsúlyoznunk. Amikor mostohasorsról, visszhangtalanságról, botfülűségről és némaságról beszél — irodalmunk helyzetével kapcsolatban teszi ezt. Üjra rá kell mutatnunk, Fábry ilyen jellegű utalásaival azt bírálja — sajnos, nem konkrétan és nem mindig világos, egyértelmű megfogalmazásban —, hogy sem a cseh és szlovák, sem a magyarországi sajtó, irodalom és könyvkiadás részéről bírálat, recenziók, ismertetés és a legjobb műveink átvétele formájában irodalmunk mindezideig nem kapta meg a feltétlenül szükséges mértékben az elvi, eszmei és művészi támogatást, biztatást. Igaza van ugyan, de az utóbbi időben mind több jel arra mutat, hogy ebben a vonatkozásban is kibontakozóban van egy egészséges folyamat, többet foglalkoznak az itt megjelent magyar alkotásokkal, néhány kötet fordításban is megjelenik stb., úgyhogy nincs okunk a fáradt lemondásra. Az Irodalmi Szemle megjelenése kulturális életünk fontos eseménye. Szerepét nem csak irodaimurik kibontakozásának elősegítésében és helyes irányban való fejlesztésében kell látnunk, hanem sokkal szélesebbköruen, egész szellemi életünk, korunk követelményeinek megfelelő gazdagításában. A folyóirat munkássága bizonyára hozzájárul ahhoz Is, hogy nagyobb eredményeket tudjunk felmutatni például a társadalomtudomány. irodalomtörténet, történettudomány, szociológia stb. terén. Nem kevésbé komoly feladat a népmüvelés, a kulturális tömegmozgalom problematikájának felölelése, természetesen ai ilyen folyóirat jellegével összhangban álió színvonalon. Egyszóval a lapnak nemcsak az irodalommal kell foglalkoznia, hanem kulturális és általában szellemi életünk valamennyi területével. Mi az alapvető követelmény, amelyet már most, induláskor hangsúlyoznunk keli? A folyóiratnak minél nagyobb munkatársi aktívával kell rendelkeznie, minél több nevet kell felvonultatnia, de egy esetben sem tehet eszmei engedményt. A világnézeti tisztaság, a szocialista realizmus talaján álló pártos írásmód, ez az az elsődleges követelmény, amely alapján feltétlenül válogatni kell a kéziratok között. Természetesen ez egyáltalában nem akadálya annak, hogy különböző irodalmi műfajok, írói stílusok közlési teret kapjanak, ha mentesek a formalista öncélúságtól. Az írások társadalmi funkciójának kérdése szorosan összefonódik azzal a problémával, hogy a folyóiratnak állandó kapcsolatban kell állnia mai életünkkel, a2 anyag zömének művészi formában rezonálnia kell mindarra, ami körülöttünk történik, ami közvetlenül vagy közvetve elősegíti a kulturális, irodalmi és végső soron a társadalmi haladást. Nemcsak a mai témák elsőrendű fontosságáról van szó, hanem olyan gondolatakról is, amelyek időszerűek, még ha szerzőjük nem is ágyazta bele őket jelenünket ábrázoló témákba. Az Irodalmi Szemle érdemdús munkásságot fejt ki továbbá azzal, ha betölti az összekötő híd szerepét a cseh és szlovák, illetve a hazai magyar irodalom között. Ez számunkra nemcsak azért jelent kötelességet, mert közös hazában élünk a cseh és a szlovák dolgozókkal és lényegbevágó problémáink azonosak, hanem azért is, mert jól felfogott érdekünk tanulni a magasabb színvonalat felmutató cseh és szlovák irodalomtól. A folyóirat olvasói világirodalmi látkörének tágítása a további feladat. A lapnak, természetesen a lehetőség megadta korlátok között, ismertetnie kell azokat a legjobb irodalmi vagy irodalomelméleti müveket, amelyek hatást gyakorolhatnak nemcsak az íróemberek művészi rangosodúsára, hanem általában az olvasók irodalmi ízlésére és műveltségére. Első helyen áll Itt az új. a mai szovjet irodalom népszerűsítése, annál is inkább, mert a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó erre még mindezideig kevés gondot fordított és lényegében függvénye volt az utóbbi két évben a körülmények megszabta sajátos utakon járó magyarországi könyvkiadásnak. Az Irodalmi Szemle ezenkívül bizonyára megismertet minket a népi demokratikus országok egyes kimagasló müveivel és nem feledkezik meg a haladó nyugati írók bemutatásáról sem. . Végül, de nem utolsó sorban beszélnünk kell arról, hogy a lapnak, amikor szigorúan szem előtt tartja az eszmei követelményeket, egyidoben irodalmunk adott fejlődési fokával összhangban álló művészi, formai igényességgel kell fellépnie. Fel kell karolnia a felbukkanó új, izmos tehetségeket, de nem juttathatja szócsőhöz az írói dilettantizmust, a tartalmi és formai kezdetlegességet és sekélyességet. Nagy vonalakban ezek az Irodalmi Szemle fő feladatai. Az első szám tartalma, színvonala azt bizonyítja, hogy a folyóirat ezen az úton akar járni. Az olvasóközönség részéről megnyilvánult, szinte váratlanul nagy érdeklődés további bíztatást jelent a lap szerkesztőinek. Mi is sok sok sikert, alkotó, eredménydús munkásságot kívánunk, reményekre indokolt derűlátásra feljogosító új folyóiratunknak, az Irodalmi Szemlének. Ibiiket él a eimevwA 52 ja i á lé k a A csehszlovák-szovjet barátság hónapjában a bratislavai hangversenyközönség több kitünö szovjet muzsikus művészetében gyönyörködhetett. A barátság hónapjának zenei befejezése és, nyugodtan mondhatjuk, koronája Emil Gilelsz, szovjet zongoraművész vendégszereplése volt. Emil Gilelsznek, a világ egyik legjobb zongoristájának híre már hozzánk is régen eljutott. így természetesen sokat, sőt rendkívülit vártunk, de zongoraestje minden várakozásunkat fölülmúlta. A kritikus mindig kénves helyzetben van, ha olyan művészről kell beszámolnia, akiről csak szuperlatívuszokban szólhat. De még nehezebb helyzetbe kerül akkor, ha a szuperlatívuszok sem fedik teljesen a valóságot. Mert Emil Gilelsz nemcsak kivételes tehetségű zongoraművész. Több annál: Emil Gilelsz fenomén. Hallgatóságát spontán erővel ragadja magával gazdag zeneiségének világába és ez a világ csupa szépség, csupa érdekfeszítően izgalmas meglepetés. Nem könnyű feladatra vállalkozik, aki megkísérli nagy vonalakban felvázolni Gilelsz művészi profilját. Kezdjük talán azzal, hogy játékáról szólva nehéz lenne az „interpretáció" fogalmát helyesen alkalmazni. Gilelsz ugyanis nem tolmácsol a szó megszokott értelmében. Gilelsz a muzsikában él, maradéktalanul feloldódik benne, átadja magát a zenének, identikus vele. Ez a teljes szellemi és lelki azonosulás lélegzetállító feszültséget teremt. Játék közben Gilelsz maga is feszült, mintha az alkotás nagy pillanatait élné. Átveszi a muzsikában élő feszültséget, tartalmat és valósággá játssza. Nagy művész ül a zongoránál... (J. Herec felvétele) Játékának egyik fő jellemzője az a bizonyos „mély lélegzet", amelylyel minden előadott művet töretlen egészbe fog. A legkisebb dallamfrázis mögött is érezzük a teljességet. Gilelsz a részletek építőköveiből katedrálist emel. ízig-vérig férfias i játékában félelmes erők feszülnek. Tempói frappánsan szabadok, köteti lenek, gyakran szinte elképzelhetetlenül gyorsak, de a gilelszi muzsikálás forró légkörében minden tempóvétel természetes, az eröszakoltság vagy hajszoltság legkisebb árnyalata nélkül. Gilelsz a témákat gyönyörűen modellálja, és az ember nem tudja, mit csodáljon jobban: krisztálytisztán csiszolt futamait, utánozhatatlanul hajlékony trilláit, dinamikailag tökéletesen árnyalt akkordjait vagy mélyen tartalmas espressivóját. Műsorát nehéz lenne részletesen i méltatni, mert az ehhez szükséges jelzők sokaságában elfáradna a toll ! és elfáradna az olvasó is. Minden egyes műsorszámról tanulmányt lehetne írni. Akár tökéletesen kiegyensúlyozott, nemesveretű Bach játékáról van szó, akár Schumann nagy fisz-moll szonátáját említjük, melyet a mű csapongó, túláradó hangulata szerint csodálatos hangszinnel, lávaszerűen áradó temperamentummal adott elő vagy pedig Igor Sztravinszkij Petruská járói beszéljünk (a komponista nagyszerű zongora átiratában), amely úgy zúgott végig a termen, mint egy vihar. A szerző által „burleszk jeleneteknek" nevezett képekre tagozódó táncjátékot — Petruska vásári bábfigura, akinek kóctestében a varázsló emberi érzelmeket idéz fel - zenekari feldolgozásban sem hallottuk még ilyen faszcináló előadásban. Őszintén sajnáljuk, hogy ez a kivételes művész csak egy este lépett fel nálunk. A zsúfolásig telt terem lelkes közönsége falrengető tapssal, szűnni nem akaró ünnepléssel köszönte meg a ritka élményt. HAVAS MÁRTA A Drezdai Képtár remekei Bratislavában f t -Í f t -Í í t i , 1 h •••• • 1 i • ' ms Rendkívüli ét elgondolkoztató él- ^ meny, hogy a vi- 1 •' lághírű Drezdai Képtár kincseinek egy töredékében a bratislavai volt Prímáspalota termeiben gyönyörködhetünk. — A fasizmus életet és kultúrát romboló őrült viharából menekült meg az itt szereplő, annak idején súlyosan megrongált hetvenöt festmény. 19Í5 tavaszán, mikor a győzelmes szovjet hadsereg mélyen benyomul a „rettegés birodalmába" és Drezdához közeledik, a fasiszták a már előzőleg vidéki kastélyokba szállított műkincseket bányákba, alagutakba rejtik el. Szerencsés véletlen, hogy a szovjet katonák ezekre rátalálnak és féltő gonddqj. szállítják a nagybecsű alkotásokat hazájukba. Az ezernél több festményen kívül hatalmas képzőművészeti értékeket mentenek meg. Sok esztendős elmélyült tudományos és művészi munkát jelent az a Szovjetunióban kifejtett restaurációs tevékenység, mellyel a biztos pusztulástól óvták meg az egész emberiség számára ezt a művészi örökséget. Egyedülálló kulturális és humanisztikus cselekedet ez, mely mindennél jobban jellemzi a szocialista világrend erkölcsét és gondolkozását. A szovjet kormány három évvel ezelőtt adta vissza a Német Demokratikus Köztársaságnak a náluk újjá született remekműveket. Ezek a Drezdai Múzeumban elfoglalták régi helyüket, hogy igazi hivatásukat betöltsék: az emberiség szellemi és lelki fejlesztését, életünk gazdagítását és elmélyítését. A romokból felépített, 1956-ban újból megnyílt drezdai gyűjteményeket milliós bel- és külföldi tömegek látogatják. A baráti NDK drezdai képtárának jelen akciója arra irányul, hogy mindenki számára megtekinthetővé tegye, ha csak részben is, a viszszanyert képzőművészeti kincseket. Az NDK és hazánk kulturális megegyezésének keretén belül rendezték meg a jelen kiállítást, mely a Drezdai Galéria keresztmetszetét hivatott érzékeltetni. Ezúttal a 16., 17. és 18. század olasz, németföldi és néhány német festőjének műveiből kapunk ritka íze- ! lítót. A szállítással járó kockázattal nem veszélyeztethették természetesen j a nagyméretű és legbecsesebb festmé- j nyéket. A drezdai szakemberek azon- j ban úgy válogatták össze az anyagot, hogy a jelzett időszak reneszánsz és barokk művei áttekinthető képét adják a kor történelmi s társadalmi jellegének. A legkiválóbb mesterek művészetét, ha nem is saját alkotásaikból, de hatásuk alatt álló tanítványaik ké; |f pei, alapján ismerhetjük meg. E. Barocci remek kis képe Raffael és Correggio szellemét, derengő fényeit, lágyan egymásba olvadó vonalait idézik. — Velence köztársasága nemcsak politikai és kereskedelmi nagyhatalom, de a művészetek virágzó talaja. Itt működtek a színkeverés halhatatlan mesterei, élükön a 16. század festőfejedelme: Tizian. Nagyszerű emberábrázolást, portréfelfogását iskolájából kikerült női arckép sejteti. A iagunák városának kavargó, mozgalmas, dús pompáját Veronese egyik tanítványa ragyogtatja elénk. Látjuk a 17. sz. új irányának, a barokknak Bolognából, a Carracci-testvérek útkereséséből kinövő művészetét. A Eecskés Madonna már a természetességre törekvés, az igaz érzés hangvételén szól. — Guercino Lukács evangélistát nem szentnek ábrázolja, de töprengő művésznek, gondolkodó embernek. Crespi eddigi allegóriái helyett földszagú, jámbor pásztorai áhítatából eleven valóság, népies hang csendül ki. A 17. században Németalföld két részre szakadt: a spanyolok uralma alatt álló katolikus és feudális szellemű Flandriára és a felszabadult protestáns Holland Köztársaságra. Itt a tengeri kereskedelemmel foglalkozó gazdag polgári osztály igényeit józan, realista művészet elégíti ki. Virágzik az arckép- és tájfestés, a csendélet és életkép. Minden műfajnak megvan a szakavatott képviselője. Itt él a halhatatlan alkotó: Rembrandt, a lélek tökéletes ismerője, a fény és árnyék lángelméjü művésze. Portréi nemcsak egyént mutatnak, de általános örök emberi tulajdonságok kifejezői. A kor másik nagy mesterének: Fr. Halsnak fia életszerűen, friss és nyers erővel vetít elénk egy halpiaci jelenetet. — Igénytelen parasztszobák és lakóik, víg falusi mulatozások, polgári környezetben zenélő, szórakozó emberek, forgalmas kikötök, buja réteken legelő állatok, Ruysdael lelkiséget árasztó tájai, Wouverman a 30 éves háború néppusztító kegyetlenségét leleplező csataképei az egykori Hollandiát elevenítik meg. Jellegzetesek az öntudatosuló polgárcsaládokat megörökítő, egyre mozgalmhsabb szerkesztésű, őszinte hangú csoportképek; a virág- éš állatcsendéleteket bámulatos finom aprólékosság és költöiesség jellemzi. A flamand festészet domináló egyéniségei: Rubens és Van Dyck. Előbbinek tobzódó életöröméről, hatalmas alkotó képzeletéről a görög hitregék egy ragyogó jelenete tanúskodik, utóbbi kifinomult emberábrázoló művészetét egy reprezentatív portré minden kiválósága hirdeti. — Az ország mentalitását jellemző vallásos tárgyú képek mellett temperamentumtól pezsgő zsánerjelenetek, eszményi tájak és csendéletek képviselik a flamand piktúrát. A német tájfestők olasz, francia és németalföldi hatású képei mellett feltűnnek a svájci Graff realista fogalmazású polgári portréja és Seybold légies bájú művei. Döntő fontosságú mérhetetlen átalakulások változtatták meg földünk és társadalmunk jellegét, amióta az előttünk most megelevenült korszak le' zárult. S bár minden kornak más az életérzése, mégis felemelőn, lelkesítőn I hatnak ránk ezek az alkotások, mert elévülhetetlen az igazi emberi mondanivaló és megjelentője: a művészi forma. Három nemzet és három század festészete hirdeti itt is elvitathatatlanul, hogy a művészi fejlődés legmagasabb fokát, legnemesebb megnyilvánulását a realizmus képviseli, a valóságnak mindenki számára érthető lélekkel, képzelettel kiteljesített tükrözése. Bárkány Jenöné. ÜJ SZŐ 7 * 1958. november 29*