Új Szó, 1958. november (11. évfolyam, 302-331.szám)

1958-11-29 / 330. szám, szombat

Művészfelvételek nemzetközi kiállítása Hosszú utat tett meg a fényképészet, amíg a kezdeti kizárólagosan optikai gyakorlatból önálló művészetté fejlődött, amíg a leíró, regisztráló fényképezésből alkotó megnyilvánulás lett. Hogy az üveglencsével és a kémia segítségével megrögzített életpillanatok valóban a legszorosabban vett művészet körébe tartoznak és ezen a téren milyen pompás eredményeket lehet elérni, ezt a legfényesebben az a nemzetközi kiállítás bizonyítja, amely nemrégen nyílt meg a Szlovák Múzeum bratislavai épületében. Ezt a rendkívüli kiállítást minden túlzás nélkül mondhatjuk akár világkiállításnak is, hiszen Európa úgyszólván minden államán kívül még az olyan távol eső országok is részt vesznek, mint például Burma, a Fülöpszigetek, Vietnam, Dél-Afrika és még sok-sok más. A kiállítás anyaga nagyon ügyesen van összeállítva. Nem az exponátok mennyiségével, hanem a színvonal igényességével, a kiállított képek változatosságával döbbenti meg a nézőt. A terjedelem éppen annyi, hogy ne legyen fárasztó, megmaradjon az egyszerű áttekinthetőség, és mégis átfogó képet és objektív összehasonlítási lehetőséget adjon a világ minden táján elért eredményekről, és igyekezetekről. Természetesen ezen, sokak számára száraznak nevezhető analizáló lehetőségek mellett nem kallódik el a kiállítás fő küldetése, amely abban nyilvánul meg, hogy a látogatók felejthehetetlen élményt kapjanak. A kiállítás sokoldalúságát és mondhatnám rugalmasságát növeli a tartalom- és motívum-változatosságon kívül az a körülmény is, hogy a technikai különbségek figyelembevételével három részre van osztva. Külön vannak csoportosítva a színes-felvételek, külön a fekete-fehér képek, és egy melléktererňben állandóan folyik a színes diapozitívek vetítése megfelelő zenekísérettel. A kiállítás emlékkönyvének bejegyzései szerint sokan kifogásolják, hogy a színes felvételek nem a kiállítás végére kerültek, ahol mint a fényképészet legmagasabb fejlődési fokának bizonyítékai a tárlat méltó fináléját képeznék. Nem érthetünk egyet ezekkel a kifogásokkal, és hogy miért, azt tálán a kiállítás bizonyítja a legjobban. A színes és a fekete-fehér fényképezés nem szubordinációs viszonyban van egymással, hanem egy művészet egyenértékű válfajaként foghatjuk föl a két ág kapcsolatát. A festészet nem szorítja ki a grafikát, a színes fényképezés, a technikai fejlődés bármennyire is tökéletesíti, nem pótolja, hanem kiegészíti majd a tradíciós fényképezést. Mindegyik megnyilvánulás a maga módján, saját kifejezési eszközei hangsúlyozásával örökíti meg alkotójának véleményét a világról. A színes-fényképezés elsősorban a színösszeállításra épít, ennek van alávetve bizonyos mértékig a kompozíció és a témaválasztás is. A céltudatosan összeállított színek, mint például Graeb Gerhard (Németország) „Vörös árnyék" című képén, rendkívüli élményt nyújtanak a szemnek — de egyúttal csökkentik a tartalom súlyát. Ennek következtében itt a fő hangsúly inkább a formán nyugszik, esetleg bizonyos absztrakt hangulatkeltésen. Az előbb említett kép, vagy Seckler Gerard (Franciaország) „Deszkák", vagy Mathias Róbert (Németország) „Rakáson" című képei színtelen kivitelezésben semmitmondók lennének, hiszen csupán egészen közönséges deszkarakást örökítenek meg mindkét esetben, de a rajta táncoló csodálatos színreflexek következtében mély művészi élményt jelentenek. A színes felvételek közül ki kell emelni Vámos L. (Magyarország) „Esti fények" című képét, amely egy kávéház teraszát ábrázolja neon-fények megvilágításában. Ez a mű bronzéremmel lett kitüntetve. A fekete-fehér fényképezésnél a formai eszközök szűkebbek, ezért inkább a tartalom' az elgondolt cél hordozója. A művészi eszközök legfontosabbika itt a kompozíció és a sötétebb s világosabb felületek közötti feszültség, másszóval a fény és az árnyék ellentéte. A néző szempontjából is inkább lehet ez a műfaj az igényesebb tartalom hordozója, mivel itt a külső csillogás, a színek pompája nem vonja el a figyelmet a drámai mondanivalótól. Az olyan felvételek, mint például Stöcker Hermán „Ember" című képe, amely az egyén problémájával foglalkozik, sokat veszítenének hatásukból, ha színes kivitelezésben kerülnének a néző elé. A kép egy nagyvárosi utca tömegét ábrázolja — minden alak elmosódott, csak egyetlen egy arc van tökéletes élénkséggel átrajzolva. Ez a technikai bravúr, az ellentét az elmosódott környezet és a t art álom súlypontjának formai átdolgozása között hozzájárul a gondolat érthető kifejezéséhez és a néző érdeklődését a helyes irányba tereli. Tasiongkun Jacobo (Filippinák) „Holnap hová" című képét szintén nehezen képzelhetnénk él színes megoldásban. Ez a felvétel egy hatalmas fáihoz támaszkodó női alakot ábrázol, amint egy újságban böngészik. A fal síkját ketté metszi a rávetődő árnyék. A kép elsősorban kiegyensúlyozott kompozíciójával hívja fel a figyelmet. Hasonló szempontok szerint készült Seidling Cliffod „Lányarckép" című képe is. Előfordul, hogy hasonló törekvéseket lehet találni színes, és fekete-fehér felvételek között, elsősorban a kompozíció-ötletek terén. A fölfogás azonban mindkét esetben lényegében más és a hangsúly a sajátos lehetőségeknek megfelelő tényezőkön van. Ügy Seidner Zoltán (Magyarország) „Körhintánál" című színes felvételénél, mint Jomain André (Franciaország) „Az öreg és a galambok" fekete-fehér képénél a kompozíció rokon alapgondolatra van felépítve, a nyugalom és a rohanás formai megnyilvánulásában a kép elmosódott, és éles részei közötti kontrasztra. Az előbbi kép egy száguldó körhintát ábrázol, mely mellett két figyelő női alak áll. A rohanó körhinta elmosódott sávokat képez, ami alkalmat ad arra, hogy az egész kép összefolyó színfoltokban tobzódjék. A két álló alak bizonyos szigetet képez, amelyen a szem megpihenhet. A másik kép egy padon pihenő öreg urat ábrázol, amint galambokat etet. A kontraszt itt az öreg tehetetlen mozdulatlansága, és a szálló galambok gyors mozdulatainak dinamikája között van, formailag ismét az éles és elmosódott képrészekben nyilvánul meg. A kontraszt-arány sokkal jobbnak mondható, mint az előbbi színes képen, de mégsem ez a főoka annak, hogy ez a kép inkább késztet elgondolkodásra, mint az előbb említett. A kiállításon bemutatott egyes képek váltakoznak arra is, hogy kimondottan elvont fogalmakat fejezzenek ki, így Chagas Dos Santos Viktor (Portugália) „Fúria" elnevezésű felvétele a sebesség fogalmát igyekszik közvetlenül megtestesíteni. Itt említjük meg Halász B. (Magyarország) „Impresszió" című képét is, melynek szintén hasonló a tematikája. Az új keresése nem csupán a témaválasztásra szorítkozik, de láthatunk a kiállításon bizonyos technikai kísérleteket is. Ennek nevezhetjük például Bourguignon Jaques (Franciaország) „Wetzlár" és „Birkanyáj" című képeit, melyek izohélium technikával készültek, nagyon szemcsés negatívon. Ennek az eljárásnak az eredménye kimondottan grafikai kifejezésekre emlékeztet. Az úgynevezett „high key" technikával több arckép készült, Britz Karlheinz (Németország) „ö" című képe, vagy Tselios Chris G. (Görögország) „Arckép" elnevezésű felvétele. Ez a technika eltünteti a képfelületek árnyékolását és csak a kontúrokat hagyja meg. A „high key" technikával készített képek leheletfinom ceruzarajzokra emlékeztetnek. Némely esetben az eredmény meglepőnek mondható, mégsem lehet ezt az extrémist követendő útnak nevezni. A művészetté fejlődött fényképezés bizonyos mértékig megszabta a festőművészet és grafika hatáskörét, helytelen tehát az is, ha ezt a határvonalat saját maga lépi át. Minden művészet egyik alaptörvénye a materiális adottságok, a technikai lehetőségek betartása. JANKOVICH IMRE Puskás ember (Muž s puškou) Szergej Jutkevics klasszikus Lenin-filmjei közül a barátság hónapjában felújított és új

1 jelenetekkel kibővített Puskás ember a forradalom első napjait örökíti meg. Hősei egyrészt a Sadrinok ezrei, szürke közkatonák, akiket a cári imperializmus otthonaik elhagyására és az ellenség katonaruhájába öltöztetett. hasonló sorsú proletárok gyilkolására kényszerített. Másrészt előttünk áll a forradalom géniuszának alakja, az emberek ügyesbajos dolgai iránt melegen érdeklődő, oktató, lelkesítő Lenin. Sadrin, a szegényparaszt szűk érdekkörén túl nem látó katona forradalmi átalakulásának folyamata pereg le a filmben. A forradalom kellős közepén a fővárosba becseppenő szabadságos katona látni akarja Lenint, mert kint a lövészárokban azt olvasta, hogy békét és földet akar adni a népnek. Ez okos dolog, véli Sadrin, s úgy gondolja, most már ideje, hogy visszatérjen a falujába és elfoglalja a forradalom-adta földet. A félszeg, együgyűségében a proletár vörösgárdisták forradalmi szellemétől távol álló közkatona fokozatosan idomul társaihoz. Véletlen találkozása a számára ismeretlen Leninnel, Lenin politikai fejtegetései világosságot gyújtanak Sadrinban. A forradalom győzelme kivívásának szenteli ezentúl erejét, mert tudja, hogy a fehérgárdisták ellen a saját földjét is védi. Sadrin alakja V. Tyenyin alakításában az orosz muzsik millióit testesíti meg. Mesterkéletlen pátosszal, élethűen szemlélteti a tömegek forrádalmasodásának folyamatát. Éppen emiatt a közvetlensége miatt zárja őt szívébe a néző. Amit az utca mesél (Ulica plná prekvapení) A szovjet városok utcáinak éber felügyelőjét, a közrend őrét, a milicistát teszi meg vígjátékfilmje hősévé Sz. Szigyelev. Ha nem is beszélhetünk a filmről, mint kimagasló alkotásról — sem a szövegkönyvíró szándéka, sem zsánere nem teszi erre hivatottá —, mégis ki kell emelnünk a bohózat kereteit túllépő erkölcsi nevelő hatását, a szovjet emberek életét derűsen, de nem rózsaszínű fátylon keresztül ábrázoló hatását. Egyik hőse Vodnyev főkönyvelő, akit jubileuma alkalmából ünneplésben részesítenek kollégái. Az emelkedett hangulatban reggeltájban hazatérő Vodnyev önhibáján kívül belekeveredik egy utcai rendzavarásba, amiért a tapasztalatlan milicista — újonc — mint fő bűnöst feljelenti, s az üzem vezetőségén keresztül dorgáló levelet kap a milícia parancsnokságától. Vodnyevet bántja a rajta esett sérelem, de minden jó, ha a vége jó, még az ügybuzgó milicistának, — jövendőbeli vejének is megbocsát. Noha a film egyes jeleneteiben sematikus figurák is szerepelnek, a főszerepekben általában ügyes típusalakításokkal találkozunk. A film ezenkívül - a vígjáték keretei között - érzékelteti a közrend őreinek Tcomoly hivatását, a szovjet ember tanulnivágyását, szorgalmas törekvését, és kollektív összetartását. A főszerepeket G. Csernovolenko (Vodnyev), D. Oszmolovszkaja (Kátya) és L. Haritonov (Vaszja Szanyeskin) alakította éiethű játékkal. (L) Japán tudósok és közéleti személyiségek mozgalmat indítottak a japán írás egyszerűsítése érdekében. A francia állami nyomda díszes kiállításban, a legkiválóbb francia rajzolók illusztrációival elkészítette a 12 legjobb francia szerelmi regény díszkiadását. Értékes műsoros estet rendeztek Jókán a közmüvelődésügyi dolgozók. Ezen az esten fellépett a cigányszármazású polgárok körében alakult énekkar is. Egységes öltözetben, fegyelmezetten léptek a közönség elé és műsorszámaikkal nagy sikert arattak. (K. L.) VÁDOLOK Egy fénykép fekszik előttem. Sokáig elnézem, minden apróságot jól szemügyre véve. Egy négyév körüli kisfiú és egy három éves kislány mosolygó arca néz e képről rám. Mintha valami csínyt követtek volna el, olyan arckifejezéssel néznek egymásra. A kislány hajában nagy masll, arcocskáján kis gödrök. Kaesója bátyja kezecskéjét tartja, és mosolya olyan gyerekes, olyan megfogó, hogy akaratlanul is fiamra gondolok, hisz ő is, mint minden gyerek, így mosolyog. így álltak 18 évvel ezelőtt Katóka és Lacika a fényképész bácsi lencséje elé, centrációs tábor krematóriumának korszerű gépezettel felszerelt kemencéje előtt. El innen, el, mielőbb, mert elsírom magam, mint egy gyerek. De nem tudtam ' egy lépést sem tenni, mintha földbe gyökerezett volna lábam, úgy álltam mozdulatlanul. A kemence ajtajára tűzött friss virágcsokor mögött mintha újra láttam volna Katika és Lacika arcát, de most már nem mosolyogva, hanem halálfélelemtől eltorzulva, amikor görcsösen kapaszkodnak anyjuk karjába. Azt mondták nekik, amikor a gázkamrába mentek, hogy csak fürödni viszik A rácsos ajtó mögötti falnál végezték ki a foglyokat (Horváth Sándor felvételei) hogy ha majd egykor felnőnek, maradjon egy kedves emlék boldog gyermekéveikbői. Csakhogy másként történt. Ez a kép akkor elevenedett fel újra előttem, amikor megdöbbenve, egy néhány pillanatra megálltam az egykori haláltábor, az osuiieczimi konokét. Lemosni a kínos, többhetes marhakocsiban való utazás szennyét. De amikor légmentesen becsapódott mögöttük az ajtó, a fasiszta vandalizmus erre a célra kiképzett hóhérlegényel fehér köpenyekbe öltözve hidegvérrel dobták be a sok száz meztelenre vetkőzött védtelen ember közé a cyklon gyorsan ölő mérgét. Szinte hihetetlen, hogy ilyen aljas, emberi mivoltukból kivetkőzött vadállatok is léteztek a huszadik század közepén. A tények azonban mindennél világosabban beszélnek. Az oswieczimi haláltábor celláit, krematóriumait, gázkamráit járva újra és újra az ismert család mosolygós gyermekei jutnak eszembe. Nemcsak az ő sorsukat, hanem a hozzájuk hasonló családok ezreinek, millióinak sorsát zárta le örökre ez a sir nélküli temető, amely ma múzeum. De mi volt a gázkamrákban meggyilkolt emberek bűne? Miért kellett gyerekeknek, hitveseknek, apáknak, testvéreknek elpusztulniok a koncentrációs táborokban? Élni akartak. Élni és dolgozni békében, boldogságban, szabadságban, mint ahogyan mi élUnk ma. Mintha messziről hallanám kisérőnk, egy húsz év körüli lengyel lány magyarázatát. Valahogy bánt monoton hangja, amikor talán már századszor is elmondja az oswieczimi halálgyár borzasztó történetét. Nem, így nem szabadna beszélníel Eget-földet rázó mennydörgéssel kellene kiabálnia, hogy hallják az egész világon, ott túl a tengeren is az atomhalál őrültjei, milyen óriási bűnt követtek el a náci uralom szolgálói. Érzelmünk mint egy vihartól felkorbácsolt tenger úgy hullámzik, amikor mindezt végignézzük, végighallgatjuk. — Huszonnyolc nemzet derék fiainak százezrei pusztultak el az oswieczimi koncentrációs tábor gázkamráiban. Oswieczimben 400 ezer zsidó fogoly volt nyilvántartva, akiknek csak egyharmada maradt életben. De Oswieczim mellett még létezett egy jóval nagyobb, egy titkos koncentrációs tábor, a birkenaui, amely egyszerre 120 ezer ember befogadására volt képes. Itt több mint hárommillió ember vesztette életét. Köztük csehek, olaszok, magyarok, franciák és még sok más nemzetiségűek. A foglyokat, a gyerekeket, az anyákat a náci orvosok piszkos kísérleteikre is felhasználták, különböző betegségek bacilusait fecskendezve beléjük, hogy figyelhessék a betegségek folyamatát. És amikor már közelgett a vég, az orvos jegyzeteit kiegészítve nyugodt lelkiismerettel küldte őket a gázkamrába, vagy szúrta testünkbe a halált jelentő injekciót. A foglyokat ütlegelték, kínozták, egész éjszakákra kikötötték meztelenül az udvarra. A gázkamrák halottjainak előbb kiverték aranyfogaikat, majd elégették őket. Egy kemence napi kapacitása háromezer ember volt. A fogakból kiolvasztott arany pedig napi 12 kg. Sok fiatalnak bőréből lámpaernyőket csináltak, a csontokból pedig műtrágyát. Hétezer kilogramm férfi, női és gyerekhajat találtak az oswieczimi koncentrációs táborban a felszabadulás pillanatában. Mindez zsákokba készítve egy pokrócgyámak címezve. Emberi hajból csinálták a szőnyegeket. Folytassam-e tovább ezt a szörnyű statisztikát. Leírjam-e mit láttam még ebben a táborban, melynek minden talpalatnyi földje emberi sorsok fájdalmát viselte nem is olyan régen. Nem, nem bírom tovább, Amikor a múzeum egyes helyiségeiben megnéztük az itt nagy tömegben felhalmozott emberi hajat, melyben a vékony, göndör gyerekhaj, a copfok mellett ott volt az ősz haj, elszorult a szívünk. És ez a nyomasztó, torokszorongató érzés még akkor is fogva tartotta érzelmeinket, amikor Oswieczimbôl, a 12 ezer lakosú városkából visszatértünk Krakkóba. Nem. Mindezt elfelejteni sohasem lehet. Örökre szemem előtt van Katóka és Lacika és a hozzájuk hasonló gyerekek, anyák temetője, a gázkamra, a krematórium. Szinte hallom a náci hóhérok vérfagyasztó röhögését, amikor a csontig lesoványodott élő emberek meztelen testébe csizmájuk sarkával belerúgnak. Ezt elfelejteni nem lehet. Nemrég olvastam a Német Demokratikus Köztársaság emlékiratát, a Fehér könyvet, amely Nyugat-Németország agresszív politikájára világít rá. Szinte megdöbbentett az a hír, mely szerint Nyugat-Németországban napról napra újabb és újabb náci gyilkosok kerülnek a vezető helyekre. Megdöbbentett az a tény, hogy a fasiszta barbarizmus újra kezd talpraállni.' Gyilkosok, emberkínzók nevei peregnek le szemem előtt, köztük olyanok, mint Max Pilgner, az IG Farben ipari kémszervezetének vezetője, aki most bankigazgató, von Stechov, a csehszlovák polgárok egykori kivégzője, most nagykövetségi tanácsos, dr. Ottó Brautigam, aki részt vett a zsidók ezreinek meggyilkolásában, a náci rendszer fanatikus híve, ma hongkongi főkonzul, Speidel és még sokan mások, akik az amerikai, esztelen atomháborút hirdető imperialisták egyenruhájába öltözve fröcskölnek újra mérges nyálat békében élő hazánkra és a Szovjetunióra. S mindezek ma új határrendezést emlegetnek. Hogyan lehetséges ez? Azok, akik, ma is felelősek a 15 évvel ezelőtti gyilkolásért, újra emelgetik a világ nemzetei által porbatiport mérges fejüket? Felforr bennem és minden becsületes dolgozóban a dUh, amikor arról olvasok, hogy Nyugat-Németországban amerikai támogatással újraéledt a náci szellem, a revansizmus gyűlölködő ereje, mely nemzeteink békés építőmunkája felé akarja lövellni gyilkos lángját. És erre a célra minden eszközt, még az atomfegyvert is szentesítik a tömeggyilkosok, az egykori nácik kezében. Nos, nem valósulhat meg többé soha a háborús uszítók aljas terve. Még mielőtt a gyujtogatók keze tüzet dobna a békét óhajtó nemzetek közé, felemelt tiltó szavát a nép, a munkás, a paraszt, hogy egyszer s mindenkorra meghiúsítsa az új háború, A krematórium otromba építménye a tömeggyilkos uszítók gaz tervét. E nép haragja elsöpri a speidelokat, brautigamokat, a kruppokat és többieket. S hogy ez a leszámolás, ez a nyilvános bíráskodás, mely örökre elitéli a tömeggyilkosok aljas cselekedeteit, mielőbb bekövetkezzék, én is vádolok. Vádolok a mosolygós arcú, gázkamrában meggyilkolt Lacika és Katóka nevében, az oswieczimi halottak négymilliós tömege nevében. Vádolok, hogy soha többé ne legyen a világon sem Oswieczim, sem Birkenau, hanem béke és megértés az emberek között. HORVÁTH SÁNDOR Ü.T SZÖ 8 * 1958. november 29.