Új Szó, 1958. október (11. évfolyam, 272-301.szám)

1958-10-23 / 294. szám, csütörtök

A kuffuráfis Bandung ufán Már egy egész hét telt el azóta, hogy befejeződött Ázsia és Afrika Íróinak taskenti értekezlete. Ennek ellenére nem időszerűtlen még egyszer visszatérni erre az eseményre, sőt fontos is, hiszen a kultúrvilágra tett hatása, politikai jelentősége és sajtóvisszhangja éppen most mutatkozik és mutatja egyben jelentőségét. Mi is történt Taskentben, a szovjet Kelet-Ázsia immár millió lakosú metropolisában* Az Alizer Navoj Színház nagytermében most másodszor találkoztak a két világrész, Afrika és Ázsia írói, valamint európai és amerikai vendégkollegáik — szám sprint mintegy kétszázan — azzal a céllal, hogy megtárgyalják közös problémáikat, vitatkozzanak az alkotásról s közvetlen környezetükről; népeik szabadságharcáról, gyarmati elnyomatásáról. A csehszlovákiai írókat Ján Drda államdíjas író képviselte. A „kulturális bandungi értekezletre", ahogy e konferenciát egy küldött nevezte, ez a metonomikus névátvitel nagyon is találó. Mintahogy az afrikai és ázsiai államok bandungi konferenciája után kialakult „bandungi szellem" lett alapja a két világrész országai politikai együttműködésének, a függetlenségért és világbékéért folytatott harcuk egybehangolásának, Taskent ugyanezt célozza a kulturális vonalon, egy azon célért száll síkra a művészi alkotás fegyverével. Az értekezlet napirendjén két fő pont szerepelt: 1. Az irodalom és a kultúra fejlődése Ázsia és Afrika országaiban és szerepe az emberi haladásért, a nemzeti függetlenségért a gyarmatosítás ellen vívott békeharcban. 2. Az ázsiai és afrikai népek kulturális kapcsolata a nyugati kultúrával. Már maga a tárgykör megnevezése is az értekezlet időszerűségét bizonyítja s eszerint gazdag, életbevágó kérdésekről szóló vitákra enged következtetni. A nyugati lapok az értekezletet olyan színben igyekeztek feltüntetni, mintha kimondottan kapitalistaellenes célok megvitatása végett ült volna össze. A küldöttek ugyan nem húnyhattak szemet afelett, hogy a világ jelenlegi gazdasági és politikai helyzetére a két világrendszer, a szocialista és kapitalista világ harca nyomja rá bélyegét. Az értekezlet azonban nem azt tűzte céljául, hogy meghatározza a képviselt országok hovatartozását vagy csak vitatkozzanak is róla; Ázsia és Afrika gyarmati sorban sínylődő,i,né.p9i,níen»é$zetes jogainak, elérésééit szálltak síkra az írók és ennek alapján mintegy, akarva aka-> ratlanul jutottak következtetéseikben legfőbb vágyaik támogatói — a szocialista államok iránti tiszteletük kinyilvánításához. A legtöbb küldött nem az esztétikai kérdések elemzésére szorítkozott, hanem az irodalmi kérdéseket egybefűzték hazájuk gazdasági és politikai problematikájával. A résztvevők előtt feltárult a fejletlen államok gyarmati sorban élő népeinek szellemi és anyagi nyomora — s ezekután elkerülhetetlenül következett; merült fel az emberekben a szónoki kérdés, amelyet azonban nem a stilisztikai különcigény, hanem az írói felelősségtudat és lelkiismeretesség diktált: Vajon lehet-e az író népe nyomorának közömbös szemlélője? Ki más, ha nem ő köteles elsősorban védelmezni nemzete érdekeit, kinek drágább a nép sorsa, mint őneki? S ez a sarkalatos tétel, az írói elkötelezettség mély meggondolása szolgál Ázsia és Afrika „szellemi mérnökei" egységes állásfoglalásának alapjául faji, világnézeti, vallási különbségekre való tekintet nélkül. Erre vall az értekezlet határozata is — Mulk Rádzs Ánand neves indiai író olvasta fel — már kezdő mondatában is kifejezve az író egybe tartozását: „Mi, Ázsia és Afrika írói..." Taskent megmutatta, hogy Ázsia és Afrika írói e fejletlen világrészek kulturális bajnokai az első, 1956. évi delhi értekezletük óta eltelt idő folyamán nemcsak számszerűen szaporodtak, hanem eszmeileg is megizmosodtak s képesek nagyszerű céljaik megoldására. Elhatározták, hogy állandó titkárságot létesítenek ceyloni székhellyel, folyóiratot adnak ki, könyvkiadót rendeznek és olyan alapot létesítenek, amelyből támogathatják majd mindkét földrész íróit. Azt jelenti, ez, hogy Ázsia és Afrika írói élő szervezet lesznek, mely belevési önmagát mind a hazai, mind a világ köztudatába és formálni fogja azt. Taskentből a résztvevők azzal búcsúztak egymástól, hogy két év múlva Kairóban újból találkoznak. Ezalatt persze sok munka vár még rájuk: harc népeik szabadságáért, kulturális és anyagi fellendülésükért és a világbékéért. Taskent meggyőzte az egész kulturális világot arról, hogy Ázsia és Afrika írói ezeket a nagy feladatokat írói felelősségérzésük teljes túcíaťával vállalják. (-trik) JCô Ltô a bankát elL&i A most elhúnyt nagy német költő, Johannes R. Becher kulturális miniszter halála alkalmából közöljük Fábry Zoltán alábbi megemlékezését. A

lig van költő, aki nagyobb, nehezebb utat tett volna meg a dolgozó tömegek — az imperializmus áldozata és mulasztója — felé, mint Johannes R. Becher: az államügyész fia. Lázongó lázít" volt kezdettől fogva, de mindez kaotikus forrongásban élt: zagyva összevisszaságban sikoltott fel benne a vétó az embertelenség ellen, mely a teremtményt ölte, mérgezte, szenynyezte és szipolyozta. Az eldöntő élményt, a.szemtépő változást az első világháború hozta. Háborúban, háborúból született az igazi Becher. Itt ismerte meg a háború hordozóját, rabszolgáját: a dolgozók ágyútöltelék szerepét. Itt és Így villant fel előtte a megváltás lehetősége és muszája: tömegmozgósítás a háború ellen! A baromként hajszoltnak meg kellett mutatni, hogy milyen utolsó nyomorult senki volt, szám, eszköz, kit parancs, félelem, gépfegyver és beletörődés lökött előre idegen érdekekért, semmiért! Ordítani, emlékeztetni kellett, hogy tizenkét millió ilyen „hősi senkiember süllyedt a föld alá, szólni, figyelmeztetni, lázítani, hogy újabb tízmilliók vannak úton új tömegsírok felé, mert a Tőke a Pénz, az Üzlet, a Piac így akarja és parancsolja. Az ellenség neve ki volt mondva, a szocializmus háborús útja ki lett jelölve. A költőnek ezen az úton igazolón és igazoltan találkozni kellett a dolgozókkal, a pénzimperializmus eszközeivel, áldozataival és — mulasztóival, hogy a háború és béke világtörténelmi perében helyt állhasson: ,.Ott, ahol az igázott tömegből Felzúg a lázadás: Elég! Ott, ott él az én szívem" Az elsők közé tartozik, akik igenlik a Szovjetuniót. Negyedévszázad előtt, egy körkérdésre válaszolva, hogy mit tart az elmúlt év legnagyobb eseményének, Becher így felelt: „Nemcsak az elmúlt év, de a világtörténet legnagyobb eseménye az orosz ötéves terv elindítása." Akkoriban frázisnak, nagyzolásnak fogták fel azt a kijelentést, hisz nagy nemzetgazdászok és szakemberek kinevették az ötéves terv fantomját és csak a költő érezte meg azonnal nagyszerűségét. Nem véletlen, hogy ugyanaz a Becher írja meg aztán „A Nagy Terv" címen elsőnek az ötéves terv eposzát. Az emberiség őskorának, a vérnek, az öldöklésnek, a háborúnak eposzát felváltotta a munka névtelen hőseinek az éneke. A költő nem isteneknek, nem mecénásoknak ajánlja müvét, de „az emberi társadalom tervszerűségének." Ez az eposz nem vérhősöket köszöntő diadalének, de munkatörténet dalban elbeszélve. Itt tények beszélnek, mert csak tények győzhetnek. A kapitalista intrikákkal, intervenciós tervekkel szemben védőn, vádlón, keményen és hittel, — építőn ott áll a munka katonáig. Becher elérte célkitűzését, ő mondta és hirdette: „A ma írójának különleges kötelessége: egyszerű tiszta nyelven az ötéves terv tényét világgá hirdetni, példájával dokumentálni, hogy a forradalom által felszabadult munkástömeg mire képes." vásznak közül, mindenféle jó, vagy gyarló elemózsiák kerültek elő és kezdtek dolgozni kések és fogak. A nagy kényelemben, biztosabb, erősebb hangon szólalt meg a beteg: — Péter! — Jelen. — Nekünk is kellett volna valami ennivalót venni! — Hiszen, ha lett volna ráérésünk! De éppen az nem volt. Ogy is majd hogy le nem maradtunk. Egyszerre többen is kínálni kezdték a beteget. Ajánlottak neki töpörtyűt, kolbászt, svártlit, füstölt húst, fokhagymás szalonnát, forgácson sült hílat, mákos pupát, krumplis rétest, prószát. — Na, vegyen belőle! — Ne vesse meg! — Jó szívvel adom. — Betegnek ne adna az ember! — Azt vegye, amire a leginkább van kedve! A beteg hagyta, hogy szolgálatosak legyenek vele, hogy mutogassák, kínálgassák, amijök van. Vett innen is, onnan is, összeszedte a legjobb falatokat és szorgalmasan enni kezdett. Az irgalmas emberek, nemcsak a puhaszívű asszonyok, de még az elemózsiás férfiak is nézték, hogyan eszik, hogy táplálja magát a beteg. És mert ennek nem jutott eszébe, hogy Péternek is adjon, addig kínálták, míg Péter is evett. Táplálkozás után a beteg kezdett vidámabb hangokat hallatni. Nem nyöszörgött, hogy ja-jaj — de azt mondta, hogy .':ej-hej, vidámabban forgolódott helyén, szeme is színt váltott, mint a bogár mozgott ideoda, még fényleni is kezdett. A vonat csak döngött, ha állomás jött, alig hogy megállt, futott is már tovább a nagy havas síkon, senki a zsúfolt kocsiba be nem jött, odakinn hideg volt, odabenn meleg volt, egyikmásik asszony a batyuján ülve már el is bóbiskolt. A beteg jóllakottan élvezte a kicsikart helyet és valami új élvezetre gondolt. Mikor a beszélgetések közt csend állt be, megszólalt: — Istenem, ha valaki egy kis jó pálinkával tudna megkínálni! Senkisem felelt. Ez a kérdés nem az asszonyokat, de a férfiakat illette, a férfiak pedig keményebb kötésűek. Most is egy asszony szólalt meg: — Senkinek sincs pálinkája, hogy adni lehetne a betegnek? Megint nagy hallgatás volt, de aztán egy sovány falusi ember hosszú pálinkás üveget húzott ki a vállán lógó tarisznyából: — Hogy megmondjam, ezt az útra szántam, mert hárman vagyunk, és az állomásunkról gyalog megyünk, hőban, szélben hét kilométert. Kell, hogy az ember melegítse magát az úton. Dehát nem sajnálom. Nyújtotta az üveget, a beteg elvette, kidugaszolta, megszagolta, fintorította a szagtól az orrát, már viszsza is akarta adni az üveget, de meggondolta magát, kortyolt egyet belőle, csakhogy azonnal ki is köpte a padlóra és a üveget hamar, majdnem megsértődve, határozottan fitymálva visszaadta. — Köszönöm — mondta hidegen — de nem szoktam gyári itallal élni. Az irgalmas lelkeket, mind a dér a füvet érte, ez az új hang. Ni csak, ni! Hogyan beszél, milyen fölülről adja a szót egyszerre! Talán azért volt olyan szerény, mert éhes volt, puhította az üres gyomor, most már nem puhítja? Akkor megmozdult egy kövér ember. Rövid báránybőrrel bélelt kis bundában ült az egyik ablak mellett, alighanem még izzadt is a melegben, kalapja olyan volt, hogy úriember is hordhatta volna, de a vastag bajszával mégis csak falusi ember volt. Látszott, hogy valami nagygazda. A zsebébe nyúlt, kivett egy szép, zsebbeli hordásra nagyon alkalmas üveget, lecsavarta a kupakját, aztán kézről-kézre a beteghez juttatta a pálinkát: — No, ebből igyék, a magam üstjén főztem, barackpálinka, tiszta minden spiritusztól, mismástól. A beteg jócskán húzott az üvegből. Előbb egy kis kortyot, aztán egy nagy kortyot, utána még egy kisebb kortyot, megnyalta a száját, szörpögött, ízlelt, mindenki nézte a színjátékot, aztán mint aki az italnak tartozik a becsülettel, még egyet ráhúzott: — Ez azán teszi! — visszajuttatta az üveget. — Isten fizesse meg! Most már teljesen el volt látva, Elvette a szegények helyét, felriasztotta álmukból gyermekeiket, megette ételüket, fityrnálta javaikat. Most már nemcsak a fekhelye, de a gyomra is rendben volt és átengedhette magát a pihenésnek. A vonat döngve és dohogva rohant a hófödte tájon. A puszta téli éjszakában a befagyott ablakok a kilátástalan élet jeleiként béklyózták a kocsi utasait. Fáradtak voltak a munkától, hajszáktól, gondoktól. A vonat zúgása, a kinti levegő sziszegése muzsikált nekik és mint valami szabadságolt elítéltek, elaludtak ettől a zenétől. A beteg nem aludt, sőt annyira jól érezte magát, hogy fölült, körül is nézett, kivel lehetne beszélgetni egy kicsit. Csak a barackpálinkás, jóködmönös volt ébren. Ennek jói tartott testében még éber szemekkel csillogott az életerő. Odaszólt az alvók feje fölött ennek: — Voltam én már rosszabbul is, mint most. Egész rosszul voltam, úgy látszott, hogy a végemet járom. Odajött a házhoz a sok szegény rokon, hogy hát hogyan vagyok, hogy ne érezzem magam a betegségben elhagyatottnak. Azt gondolták, hogy már halálom előtt toroznak nálam, az én konyhámból, meg pincémből. Enni, inni akart a sok nyomorult, rongyos szegénye. Na, — mondtam akkor, azért sem halok meg! Nem teszöm meg nektök. Én utánam nem jussoltok! Egy fillért sem! összeszedtem magam, fölkeltem, enni, inni kezdtem. Annyira vittem, hogy még orvoshoz is be tudtam meni a várasba. Most pedig már másodszor voltam a tanárnál Pestön. Mert van neköm egy kevés. Kétszáz hold földem, kis gulyám, motoros traktorom van neköm. Most azért is meggyógyulok, aztán ha csak egy is beteszi a lábát a szájtátó rokonok közül hozzám, korbáccsal verem ki. Hogyha mégsem gyógyulnék meg, akkor se nekik hagyom, amim van, de a papokra testálom. Mert még a síromban sem lenne nyugtom, ha tudnám, hogy ezek a rongyosok ültek be az én vagyonomba. Mindig is utáltam a koldult, a maflát, a szegényt. Útitársai, a szegények, nem hallották ezt, mert vagy szundikáltak, vagy aludtak. Almukban még boldogok is voltak, mert lelkükben dalolt az irga- | lom dala. B

echerben a költő és az osztályharcos a legszerencsésebb vegyületben találkozott. Csak így érhetett el — költészete legmagasabb fokán' — a népdal formájához. Petőfi főhajtása „Áldassék a nép szent neve" — Becherben modernizálódott: „Senki ns múljon felül bennünket a nép szeretetében . ,. mindig és minderikor a nép!" Népének meggyalázása, félrevezetése, gúzsbakötése, Hitler népivé duzzasztott palifogása senkinek úgy nem fájt, mint az emigráns Bechernek. Csak ez a népet mellre ölelő költő sírhatta el távol hazájától „a haza könnyeit": „Ö, én német hazám, mondd, mit tettek veled? ... Elzsibbasztják szíved, elszennyezik agyad, A szó, mit hallsz, hazug: csalás szőtt, font körül, S szörnyű vezéredért szégyelned kell magad" ... Becher vezércsillaga: a béke. Békeharc a néppel, a népért. Minden erőfeszítése, minden sora ezt célozza. A weimari Németországban egyetlen egy író ellen sem adott be a soros ügyész annyi vádiratot, mint éppen Becher — az államügyész fia — ellen. Könyvei félreérthetetlenül kongatták a vészharangot: a háború veszélyét és a védekezés módját. „Bankár vágtat a csatatéren" volt az egyik könyv címe. Annak idején lefordítottam és lesznek tán, akik emlékeznek még rá: folytatásokban a „MUNKÁS" hozta le 1928 folyamán. A

z amerikai bankárról van szó benne, aki kéjutazásra áthajózik Európába. Ez alkalommal nem mulasztja el az európai harcterek megtekintését, melyeket a spekuláció eredeti állapotban mutogat a gazdag túristáknak. A kirándulók kéjjel élvezik a csaťaťeretč kihűlt borzalmait. „És Becher a volt világháborút, ezt a néma panoptikumot, a maga tetszhalottságában kapja torkon és a holt csatateret likteti szemtépő vádló életre, hogy mindenki lássa a mozgató és élvező központi figurát, a múlt és a jövend dő háborúk csataterein lovagló, vág-i tató pénzistent. Becher előre élte és félte az új háborúkat: a bankár egyre vágtat, a 30 év előtt megjelent regényből Íme még a harma-: dik világháborúra is futja! Aktuali-i tása kísértetiesen idézi a regény végsorait: „És a bankár tovább vágtat a csatatéren. Át a Bretagne-en, Normandián, keresztül Németországon, folyók mentén és nyárgőzölgő pusztákon át, fel a gleccserek magányába, s Magas-Tátra sziklafészkeihez ... Kína rizsföldjei meggyulladnak a vágtatástől. A kuli behúzza nyakát és fejét, mint amikor vihar seper végig a kalászokon ... Görbenövésű, töröttgeriricű kell, hogy legyen egy nép, hogy a bankár lovagolni, vág? tatni, repülni tudjon ... Közben elmúlt talán már egy évtized is... A bankár vágtat, még mindig vágtat. Nyergében még egyenesebben ül, mint valaha. Frakkba és cilinderbe öltöztetett istenszobor ... A csontdobok peregnek ... Törött bordák kelepelnek... Hop! Hop! Hop! Riadó! Riadó! Vészharang! Túzharang! Bankár vágtat a csatatéren. —i De a tűzharang, amit most húznak, már nem vészjel már támadásra kongat!!! Az elnyomott népek felvetik a fejüket, kiegyenesítik a gerincüket, mint egy rúgó — és ló és lovasa vérben és porban fetrengenek!" A regény befejező kicsengése még nem fedi a valóságot: bankár vágtat a csatatéren ... Még mindig. Az amerikai bankár most van hatalma tetőfokán, háborúja most van teljesedőben: az amerikai kormány mai összetételében már leplezetlenül a pénz, a dollár, a bank fóruma, a milliomosok és milliárdosok uralmi önkifejezése. Az idő Bechert igazolta. Nála tegnap és ma egyformán az amerikai bankár volt a vád célpontjaj és így mindenkinél hitelesebben matathat a háború oka és átka —

t az amerikai bankár kizárólagos pénzérdeke felé. Bankár vágtat a csatatéren, bankár hajszolja a világot a tömegsír felé. Becher víziója napjainkban egyre fenyegetőbb valósággá fokozódik. De vele szemben ott van a költő lázította realitás: a békeharc milliós tábora. Becher, a német költő, a pénzimperializmus ellensege és leleplezője, a fenyegető háborús veszély legérzékenyebb pontján, a német poszton tudatosítja a békeharcot. innen, legsajátosabb őrhelyéről szól a világhoz: „Meg vagyok győződve, hogy minket németeket az egész világ béketábora segít. Tudom, hogy velük együtt egy széttéphetetlen közösséget alkotunk, melyről egyszer azt fogja mondani az utókor: mindent megtettek, hogy századukban megakadályozzák a harmadik világháború kitörését! Váljék tehát igazsággá a mondat: a harmadik világháború, az amerikaiak európai háborúja, a béke ellen indított amerikai világháború nem következik be." A

bankár, a pénziroperializmus ma már mindenki által érzékelhető realitása előre és visszafutón igazolta Becher meglátását, most az ellenerőt illeti a szó: a világ béketáborának kell igenelni a költőt, hogy a harmadik világháború lidérce és mozgatója véglegesen lekerüljön a történelem színpadáról és napirendjéről. FÁBRY ZOLTÁN 4MMMMMMM M MM M

M >•<••••••••••«•« Ht MMMMMMM

M» A csehszlovák könyvtárosok II. országos kongresszusán számos könyvtárost tüntettek ki. Képünkön a kitüntetett könyvtárosok egyik csoportja látható. ÜJ SZÖ 7 3958. október 23.