Új Szó, 1958. október (11. évfolyam, 272-301.szám)

1958-10-02 / 273. szám, csütörtök

(Részletek a regény II. kötetéből) A

z utóbbi időben csakúgy, mint máskor, Scsukar apó bármibe is kezdett, minden balul ütött ki, ezt a napot pedig mintha csupa kisebb-nagyobb bajból meg szerencsétlenségből fonták volna össze, s mire beesteledett, Scsukar a rászakadt keservektől elgyötörten még babonásabb lett, mint azelőtt volt... Hát nem, semmiesetre sem lett volna szabad hűbelebalázs módjára engednie Davidovnak és nekivágnia az állomásra vezető útnak, hisz már reggel őta csupa szembetűnő baljós előjel riogatta, óvta ... A kolhozvezetőség udvaráról elindulva Scsukar apó alig tett meg két fertály versztnyit lépésben hajtva, már meg is állította a lovakat az út közepén, s le sem mászva a bakról, komor gondolatokba merült... Bizony volt is min töprengenie: „Hajnal előtt azt álmodtam, hogy tarka farkas najszol halálra. De miért tarka? És miért éppen engem? Mintha rajtam kívül nem volna elég emb,er a világon! No, de mondjuk, ha más valakit kergetne, fiatal, fürge lábú legényt, én meg az út széléről nézem, hát örömem telt volna á benne! Micsoda igazság az, hogy még álmomban is nekem kell lakolnom? Szavamra megutam már. Amikor felébredtem, úgy vert a szívem, majd kiugrott a mellemből, hogy az ördög vinné az ilyen ostoba álmokat! De mi a fészkes fenének volt tarka, miért nem volt szürke, ahogyan becsületes farkashoz illik? Hát jóra mutat ez? A vak is láthatja, hogy az ilyen álom csak bajt hírlel. Rossz előjel, gyalázatos előjel, alighanem ez az út is balul üt ki, valami bajjal végződik megint. És mi volt mihelyt felébredtem? Hol a sapkámat nem találom, hol a dohányzacskót, meg a subát... Hát bizony nem valami híres előjelek ... Nem lett volna szabad engednem Davidovnak, nem lett volna szabad nekivágnom ennek az útnak!" — gondolta magában csüggedten Scsukar apó és szórakozottan végignézett az üres utcán, a sövények árnyékában hűsölő tarka borjakon, az út porában kapargáló verebeken. Már-már elszánta magát, hogy visszafordul, de ekkor eszébe jutott legutóbbi szóváltása Davidovval, s tüstént megváltoztatta elhatározását. Akkor is szakasztott olyan nap volt, mint a mai, tele csupa baljós előjellel, s kereken megmondta Davidovnak, hogy ő bizony nem megy el az első brigádhoz, s azt is elmondta, milyen rossz álma volt az éjszaka, Dávidov barátságos, szinte jóságos szeme azonban hirtelen elsötétedett, tekintete jéghideggé vált és szinte szúrt, akár a tű. Scsukar megijedt s riadtan hunyorgatva könyörögni kezdett: „Szomjuska, könyörülj rajtam! Húzd ki a szemedből a tűket! Olyan lett egyszerre a pillantásod, akár a láncos kutyáé, csupa düh és harapás. Jól tudod te is, mennyire utálom ezeket a ronda férgeket, csak ülnek a láncuk végén és vonítanak, ugatnak a becsületes emberre. Miért rúgnánk össze a patkót mi ketten? Rendben van, gyerünk, az ördög vigyen, ha már ilyen istentelenül nyakas és makacs vagy. De ha valami történik velünk útközben — én nem leszek felelős semmiért!" Hogy az öreg elmondta a magáét, Dávidov elmosolyodott, s szeme abban a pillanatban megint olyan volt, mint régebben — vidám és barátságos. Nehéz kezével megveregette Scsukar görnyedt, sovány hátát s így szólt: „Ez aztán helyre egy beszélgetés volt, tény! Gyerünk, öreg, válialom én a felelősséget még a feleséged előtt is, hogy nem történik semmi bajod, miattam meg ne fájjon a fejed." Hogy mindez most eszébe jutott, Scsukar apó elmosolyodott, s meglegyintette a lovakat a gyeplővel. „Elmegyek az állomásra! Fütyülök a buta előjelekre, ha meg baj történik, feleljen érte Dávidov, én ugyan nem tartom a hátamat mindenféle vacak balesetért meg nyavalyáért, ami útközben megeshetik! Jó gyerek a Dávidov, megbecsül engem, nem szabad őt hergelni!" A reggeli főzés nyomán a falu fölött még ott lebegett az árvatőzeg kesernyés bűzű füstje, az út fölött motozó szél a virágzó laboda édeskés illatát hozta, a marhaistállók felől pedig, amikor Scsukar apó elhajtott mellettük, tehéntrágya és frissen fejt tej jól ismert szagát. Az öregember vaksin hunyorgatva, megszokott mozdulattal simogatta borzas szakállát, aztán körülnézett, az igénytelen falusi élet kedves és meghitt képére, tunyaságát leküzdve még suhintott is az ostorral, hogy ff elkergesse a batár kerekei alól a civakodó verébhadat. Ahogy azonban elkocsikázott Antyip Gracs portája mellett, orrát, megütötte a frissen sült kenyér, meg a megpörkölt káposztalevelek illata. A gremjacsijlogi asszonyok káposztalevélre rakják a kenyércipót, úgy sütik meg, ettől eszébe jutott, hogy tegnap dél óta nem evett és hirtelen akkora éhséget érzett, hogy kicsordult a nyál fogatlan szájából, gyomra pedig követelődzőn és sajgón korogni kezdett. Scsukar apó hirtelen támadt elhatározással a mellékutcába fordította a lovakat, s a maga portája felé tartott azzal a szándékkal, hogy harap valamit, mielőtt útnak indulna az állomás felé. Már messziről látta, hogy a viskója tetején nem füstöl a kémény, s elégedett mosollyal arcán azt gondolta: „Ügy látszik, az öregem megfőzte, amit kellett, s most pihenget. Olyan élete van mellettem, mint a fejedelemasszonynak. Se gondja, se baja, tehet, ahogy a kedve tartja..." Scsukar apónak nem sok kellett ahhoz, hogy nyugtalan, komor gondolatok helyét lelkében egy csapásra elfoglalja a kellemes önelégültség. Ilyen volt már a természete — közvetlen, egyenes, gyermekin ártatlan. Lustán megpaskolta a lovakat a gyeplővel, s továbbfűzte gondolatait; „No és kinek köszönheti az asszony, hogy gondtalanul élhet, akár az égi madarak? Világos, mint a vakablak — csakis nekem! Nem hiába vágtam le télen a borjút, isten a tanúm — nem hiába! Milyen szépséges élete van az öregemnek borjú nélkül! Megkotyvasztja az ételt és aludni megy. De ha megmarad a borjú, mostanáig tehén lenne belőle, az asszony alig pirkad, máris ugranék ki az ágyból, megfejhetné az átkozott dögöt, kihajtaná a csordába, a rusnya tehén meg napközben bogároznék, a böglyök elől hazaszökne a legelőről. Üjból kihajthatná a haszontalant, én meg gyűjthetném télire a takarmányt, takaríthatnám az istállót, telihordhatnám a pajtát alomnak való szalmával meg náddal ... Majd bolond leszek! Hisz a birkákat is sorjában kipusztítottam, s szavamra, jól tettem! Kihajtod őket a legelőre, s egész esztendőben reszketsz, félted az átkozott dögeit: jaj, csak el ne bolyongjon a nyájtól, el ne ragadja a farkas. Nekem pedig bizony semmi szükségem az efféle fölösleges gondokra, reszkettem én amióta kétágú vagyok, a kelleténél is többet, a lelkem csupa lyuk a mindenféle mardosó gondtól, olyan, akár az ócska kapca. Süldő sincs a portámon, s az is jó, hogy nincs. Mi az ördögnek volna nekem az a disznó? Először is gyomorégést kapok, valahányszor a kelleténél több szalonnát eszem, másodszor pedig, mivel etetném mostanában, hisz két maroknyi liszt sincs a háznál. A süldő éhen döglene, de mielőtt fölfordulna, megbolondítana a sivalkodásával... Aztán meg a disznó kényes állat: hol dögvész pusztítja, hol orbánc meg más nyavalya. Az ember hazahozza a malacot, s minden nap várhatja, hogy megdöglik. No, meg olyan illatos tőle az egész porta, hogy kedvedre meg sem szusszanhatsz, így meg, hogy disznó nincs, olyan tiszta a levegő a házam körül, akár az erdőben, illatos a szénától, kerti zöldségtől, meg a virágzó vadkendertől. Bűnös ember létemre szeretem a tiszta levegőt, mit tegyek! Még hogy én vesződjem egy átkozott disznóval és halálra gyötörjem magam! - Van az udvaromon két ügyes, tiszta tyúkocska, meg egy akkurátus kakas, kettőnknek az öregasszonnyal ennél több majorság nem is kell, hadd gyarapodjanak, gazdagodjanak a fiatalok, mi már ennek a csöpp gazdaságunknak sem vesszük hasznát; Makaruska is igazat ad nekem, azt szokta mondani: „Tökéletes proletár vagy te, öreg és jól tetted, hogy lemondtál a magángazdálkodásról." Én meg nagyot fújtam s így válaszoltam: „Lehet, kellemes dolog, ha valaki proletárnak számít, de semmi kedvem sincs hozzá, hogy életem végéig kvaszt igyam és üres káposztalevest kanalazzak. Isten áldja meg azt a te proletariátusodat, de ha nem adnak a munkaegységre egy kis húst meg szalonnát, hogy megjavíthassuk a káposztalevest, én bizony a télen alighanem el is patkolhatok. Akkor meg mi hasznom lesz abból, hogy proletárnak számítok? Majd meglátjuk ősszel, mi látszatja lesz a munkaegységeimnek, s ha nem sok, bizony szépen visszapártolok megint a magántulajdonhoz." Scsukar apó hunyorgatott, s hangosan hozzátette: — A mi nagy bűnünk ez a haszontalan, szerencsétlen élet! Minden új módon történik, de ugyanakkor érthetetlen kacskaringókkal, mintha tojástáncot járna ... Odakötötte a lovakat a kerítéshez, kinyitotta az ócska verécét és gazda módjára, lassú, kemény léptekkel ballagott az útilapú benőtte ösvényen a tornác felé. rázta Scsukar, aztán egyszerre hangot váltva szinte kiabálva folytatta: — Gyerünk azzal az ennivalóval, nincs időm! Az öregasszony még keservesebben kezdett nyögdécselni: — 0, te tökfejű! Hát mivel lakassalak jól téged? Nem főztem én semmit, még a kemencébe sem gyújtottam be. Eredj, szedj uborkát a kertben, a veremben találsz aludtejet, tegnap hozta a szomszédaszszony. Scsukar apó leplezetlen megvetéssel hallgatta végig élete párját, s mire az asszony mondókájának végére ért, felháborodottan felhorkant: — Friss uborkát és hozzá aludttejet? Hisz neked elment az eszed, te vén asztrolábium! Azt akarod, hogy elvesszem minden tekintélyemet? Talán nem tudod, hogy gyönge a gyomrom, az ilyen lakomától útközben holtbiztosán megindul a hasam és akkor mit csináljak az állomáson? A két kezemmel fogjam a nadrágomat, hogy tüstént letolhassam, ha kell? A lovaktól egy lépésre sem mehetek el, hát hogy képzeled, mit csináljak? Ott az utcán intézzem el a dolgomat, hogy az utolsó csöpp tekintélyem is az ördögé legyen? Köszönöm alássan! Lakj jól magad az uborkáiddal, öntözd meg őket aludttejjel, de nekem ilyesmi nem kell!! Az én hivatalom nem tréfadolog, magát Dávidov elvtársat kocsikáztatom, nem kockáztathatom meg, hogy az uborkáid szégyenbe hozzanak. Megértetted, vén aprobáció? Az ócska faágy gyanúsan recsegni kezdett, Scsukar apó felfülelt. Szónoklatának még a végére sem ért, amikor az öregasszonnyal mintha csoda történt volna, olyan hirtelen változáson ment keresztül: fürgén leugrott az ágyról és két kezét csípőjére téve, dúlva-fúlva ott termett az ember előtt. Az imént még sipogó hangja ércesen csengett, amikor kackiásan félrerántotta gyűrött fejkendőjét, rákezdte: — Hát mit képzelsz, vén tuskó, hogy húsos káposztalevessel foglak tömni? Vagy talán tejfölös palacsintára vásik a fogad? Honnan a fészkes fenéből venném, hisz a kamrádban más sem akad, csak egér, de azok is egymás után fölfordulnak az éhségtől! És meddig fogsz még engem mindenféle illetlen szavakkal piszkolni ? Nagulnov Makarka rávett, hogy hiábavaló könyveket olvass, te meg ostoba fejjel még örülsz is nemondom-e, hogy szívecském, vagy asztrolábium. Egyszerű ember úgy mondja — „drágám, kedvesem", a könyvben meg azt írják helyette „aprobáció". Isten a tanúm, hogy nem hazydok, így áll abban a vastag könyvben, amit Makaruska olvasásra kiutalt nekem, ezzel a két szememmel láttam, te meg ördög tudja, mi rosszra gondoltál. Látod, milyen fontos, hogy hiánytalanul likvidáljuk az analfabetizmusodat! Tanulnod kell, ahogy én is tanulok, akkor majd belőled is ilyen kedves szók fakadnak, akárcsak belőlem, tény! Scsukar hangjában annyi volt a meggyőzés, hogy az öregasszony dühe nagyjából elpárolgott, de azért még gyanakodva pillantott a férjére s felsóhajtott: — Késő nekem tanulni, meg értelme sem volna. Te is jobban tennéd, vén szamár, ha a magad nyelvén povedálnál, mert így csak kinevet a nép, mint az egyszeri ostoba embert. — Meglátjuk, ki nevet utoljára vágta rá magabiztosan Scsukar apó, de tovább nem vitázott. A kis bögre aludttejbe sokáig és nagy buzgalommal aprítgatta a friss kenyeret, lassan, megfontoltan eddegélt s az ablak felé pislogva efféle gondolatok jártak a fejében: „Mi a manónak siessek én az állomásra? Egészen más, ha valaki haldoklik és sürgősen meg kell áldoztatni, feladni neki az utolsó kenetet, — akfcor helyénvaló a sietség. De a Sportnoj földmérő, nem pedig pap, Dávidov sem készül Földvárra deszkát árulni, mi a csudának hajszolnám agyon magam? Ezen a világon bőven van idő mindenre, még senki sem hallotta, hogy a halál kapujában sorukra vártak volna az emberek ... Mihelyt kiérek a faluból, befordulok valamelyik erdőbe, hogy az ördög se lásson, kedvemre kialszom magam, a lovacskák meg hadd legeljenek. Estefelé elmegyek a Dubcov brigádjába, Kuprijanovna jól tart majd vacsorával, s aztán hűvössel, éjszaka szépen elkocogunk az állomásra. Ha meg Dávidov ne adj isten megszimatolna valamit, kereken megmondom neki: „Pusztítsátok ki a világból az átkozott bakkecskéket, a Trofimot, akkor majd nem leszek kénytelen aludni útközben. Egész éjszaka ott rúgkapál, vitézkedik mellettem a szánéban, ki az ördög tud így aludni? Még egy óriás is elsilányodna mellette!" Scsukar egyszeriben jókedvre derült a gondolattól, hogy vendégeskedni fog Dubcovéknál, még el is mosolyodott, az öregasszony azonban sietett elrontani rózsás hangulatát: — Mit majszolod azt a kenyeret, akár a szélütött? Ha elküldött a gazdád, akkor ne turkálj az ételben, mint ganajtúró bogár a trágyában, hanem lódulj. Ä buta könyveidből való ostoba szavakat pedig egy-kettőre takarítsd ki a fejedből, egyet se halljak többet, mert pórul jársz, megértetted, vén szamár! Minden botnak két vége van i— dünnyögte érthetetlenül Scsukar apó. Élete párjának ráncokba gyűrődött, haragos arcát látva azonban sietve fölkenyerezte az aludttejet és elbúcsúzott: Fordította: Tóth Tibor J. Kadlec illusztrációi Folytatása szombati számunkban A konyhában félhomály fogadta, a szoba ajtaja csukva. Scsukar apó a lócára tette sapkáját, amely lapos volt, akár a palacsinta, s melléje az ostort, amelyet Trofim jóvoltából egy percre sem hagyott el magától, körülnézett s minden eshetőségre készen elkiáltotta magát: — Hé, vénasszony! Élsz-e még? A szobából gyönge, erőtlen hang válaszolt: — Éppen csak hogy élek... Este óta fekszem, a fejemet sem bírom mozdítani. Minden porcikám sajog, jártányi erőm sincs és vacogok, didergek, a bunda alatt sem bírok megmelegedni. Ügy látszik, rám jött a hideglelés ... Téged meg mi szél hozott haza, vénember? Scsukar szélesre tárta a szoba ajtaját, s megállt a küszöbön. — Az állomásra megyek, gondoltam beugrom haza, eszem valamit útravalőnak. — Mit keresel ott? Scsukar képe elkomolyodott, a szakállát simogatva kelletlenül válaszolt: — Fontos missióm van, a földmérőért megyek. Dávidov elvtárs azt mondta: „Ha te nem hozod el apó, rajtad kívül nincs a világon senki, aki előteremthetné." Csak ez az egy földmérő van az egész körzetben, én meg jól ismerem, Sportnojnak hívják, s annyira tisztel engem, hogy egy szavamra velem jön — magyaki? Én tisztességes asszony vagyok, tisztességesen éltem le melletted az életemet, haszontalan semmirekellő és vén koromra még azt sem tudod, hogyan hívnak?! A dolog egy csapásra igen kényelmetlen fordulatot vett, Scsukar apó mit tehetett mást, lelépett a küszöbről és fürgén hátrálva a konyha közepe felé, engesztelve mondta: — Jól van már, jól van öreg! Nem csúf szavakat mondtam én, ellenkezőleg, tanult ember fülében igen kedvesen csengenek. Mindegy, azt T SZO 6 * 1958 október 2.