Új Szó, 1958. szeptember (11. évfolyam, 242-271.szám)

1958-09-07 / 248. szám, vasárnap

A háború: gyilkosság (Egy német regény tanúsága) Amikor eljött az áldatlan idők teljessége, és megkezdődött korunk elembertelenítése, amikor a türelmetlen csengetésre nem ^ tejes fiú állt előttünk, amikor intézményesen tervezték és terjesztették a félelem légkörét és az embereket kezdték házaikból elhurcolni, amikor a szégyenfoltokkal egyidejűleg gombamódra csizmák és egyenruhák lepték el az utakat és tereket, amikor a szellem embere hallgatott vagy menekült és bitó, bárd, börtön és otthondúlás állandósult, akkor e baljóslatú években, mindez egy célt szolgáit, egyet akart és valósított: az erőszak totális formájának, — a háborúnak előkészítését. Még nem éltünk 1939-ben, de már tudtunk mindent és rögtön az elején kimondtuk a döntő szót: háború helyén és helyett — a gyilkosságot. A háború: gyilkosság. A háború intézői, sztratégái jóval a háború előtt a gyilkosság félelmetes légkörét lélegeztetik az emberekkel. Szabad utat a háborúnak: ez nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint — szabad utat a tömegesen gyilkossá kitenyésztett embereknek. A háború korunkban elért teljessége megkívánja és megköveteli, hogy minden a háború szolgálatába álljon. A test éppúgy, mint az agy. Hogy a test, az izom, a kéz gyilkolni tudjon, az agyat kell kikapcsolni, vagy az agyat úgy trenírozni, hogy egész csodálatos munkájával a kriminalitást vállalja és szolgálja. Hiába Vannak a háborúnak filozófusai, Clausewitzei és világgá rohanó megszállotjai, Hitlerei, — a háború gondolati síkja a föld, a tömeg és az emberi test anatómiájává szűkül össze. Geográfia, propaganda és bonctan a vizsga anyaga. Ismerni kell a földet, a dúlás terepét, a gyilkosság színhelyét és ismerni kell eszközét: a tömeget és a gyilkosság objektumát: az ember testét. . A háborúnak ez és ennyi az agymunkája, kultúrája. A gyilkosság kultúrája, mondottuk annak idején. Előlegezett megérzés volt ez, intuitív meghatározás: a döntő bizonyítékok még nem voltak a kezünkben. A milliós néma tanúk: a gyilkosság áldozatai csak később igazolták kezdeti elszörnyülködésünket; borúlátásunkat. Emlékszem: régi, diákkori borzongás adta a számba a döntő meglátás szavát: a „gyilkosság kultúráját". Valamikor régen a tizennégy előtti békeévekben, a diákponyva hőse az amerikai mesterdetektív: Nick Carter volt. Az egyik füzet címére pontosan emlékeztem: „A pittsburgi gyilkosiskolában". A színes címlap lázbaverőn és ígéretesen előlegezte a szenzációt: ott lógott kötélen, a földtől lábujjhegyire húzva az áldozat, a delikvens: maga a gyilkos csapdába esett mesterdetektív, vagy a segédje, már nem emlékszem pontosan. A banditák kezébe jutott detektív anatómiai objektummá degradálódott: bábú helyett rajta demonstrálták a legbiztosabb azonnali halált okozó döfések helyeit. Közben, akárcsak egy anatómiai auditóriumban, mohón figyelve ültek a „tanítványok". Mondanom sem kell, hogy amikor a vizsgázó jelölt felemelte kését, hogy a biztos halál mestervizsgáját letegye, betörték az ajtót és — happy end. A happy endek azonban csak ponyvaregényekben fordulnak elő. A valóságban minden másképp történik. De mert gyilkosságról, gyilkos-iskoláról van szó, a ponyvaregény elemei változatlanul fellelhetők a korvalóság rémregényében: a Hitler-indította második világháborúban. A pittsburgi gyilkosiskola ponyvaregény volt, az anatómiai tanterem, a próbagyilkosság — farítáziatermék. Mi mindennek kellett történni, hogy ez a giccses címlap világot vérbeborító realitássá lépjen elől? Rémregénnyé, melynek valósága azonban mindenütt és mindenkor kitapintható. Egy regény bizonyítja, német regény: tanúság és tanulság művészi hatványon, tehát maradandón és cáfolhatatlanul. Harry Thürk regényéről beszélünk: Die Stunde der toten Augen. (A holt szemek órája.) Amit 1933-ban éreztünk és amit a gyilkosság kultúrájaként határoztunk meg, az itt e regényben kap végleges igazolást. Maga a volt német katona beszél, aki gyilkosnak tudja és mondja magá) és aki ezt el is tudja hitetni önmagával és másokkal, az olvasókkal. Itt a gyilkossá kitenyésztett ember beszél, akit a legyilkoltak üvegesedő és mégis mindenütt jelenvaló, mindent meglátó szemel nem engednek élni. Szólnia kell: beszélni és — tanúskodni. Ő a koronatanú és senki más! Mi csak tapogatózhatunk, ml csak visszahatás lehetünk. De a hitlerizmus realizálását, gyilkos éš gyilkoló igazságát maguknak a németeknek, közelebbről — a német katonának kell klmonl dani. Ezért fontos és ezért döntő Harry i Thürk regénye. Hiteles valóság: „E könyv 1 eseményei nem kitalálások, ezek a második világháború utolsó évében hasonló módon játszódtak le a mazuri szovjetnémet fronton." Nem mese ez, gyermek! Gyengébb Idegzetűek ne nyúljanak ehhez a könyvhöz. Maguk a katonák sem bírták végig a gyilkosságot — futó szalagon: az öngyilkosság a felőrölt Idegek logikus csattanója, ahogy a rezignáció sem bírta megtenni a döntő lépést: az emberré undorodást, az öneszmélést, a visszafordulást. E regény katonái sorra pusztulnak, mindegy, hogy az undor öli meg őket, vagy az ellenség golyója és gránátja. A regény rettenetes igazsága: a gyilkossá tett katonák öntehetetlensége — gyávasága. A gyáva gyilkos: ez a paradoxon adja a kezünkbe az egész hitlerizmus nyitó kulcsát, a háború irrealitásának, emberi lehetetlenségének, korszerű meg nem engedettségének — lehetővé válását, muszájjá erőszakolását. „Értsd meg, ml vagyunk a fejbólintó Jánosok generációja, melyet lassan trágyává dolgozhatnak fel. Mert parancsmegtagadásra gyávák vagyunk, épp azért teljesítjük azt a legpontosabban és odaadóan mindig... Az embernek nincs más választása. A robogó vonatról nem lehet leugrani." E regényben nem bakákról, talpasokról van szó, nem a „frontdisznókról", akiket a szerencse tart meg, vagy a golyó és srapnellszilánk véletlenje pusztít el, itt egy különleges alakulat gyilkos és halálos kalandjait borzongatjuk. Ejtőernyősök a hősei a könyvnek: a Iegvakmerőbbek, a legkiválogatottabbak. „Mi az ölés és rombolás specialistái vagyunk", mondják magukról. A front mögött hidakat, vonatokat, autőkat robbantanak, ölnek és gyújtogatnak. Az akciók simák és nesztelenek, az előkészületek zajtalanok: az őrszemeket osonó árnyékként kézzel kell elintézni: késsel! Gyilkolni kell ténylegesen és valójában és nem egyszer és nem kétszer és mindezt — sajátkezúleg. Sokszor kés sem kell: „A puszta kézzel való ölés hét fajtáját tanultuk meg." Kézzel és késsel: az áldozatot hátulról balkézzel kell nyakon ölelni és a kést pontosan a vesébe szúrni és a sebben — megforgatni. Az áldozat így hangtalanul csuklik össze, a gyilkosnak most már gyengéden csak a holttestet kell a földre engedni. A gyilkosiskola tanításába azonban egy kis hiba csúszott. A gyilkos is ember, még ha katona is: bűnbocsánatos hazugsággal útjára bocsátott embervadász. A gyilkos gyilkossága foglyaként egyre több akadályba botlik: holt szemek vigyázzák és kísérik lépteit és a még élő szemek vádbeszéde: „megint az az átkozott,, ijedt gyerekarc fog rábámulni ha meghalt... én már nem birok halottakat és haldoklókat nézni ... ha ez még soká tart, a bolondok házába kerülünk. Ezt nem lehet kibírni." így beszél a gyilkos, a „hős". Az undor öklendezését érezzük állandóan. Itt csak ital segít és a nők. Alkohol és szexus: a bevetések időközét teljes egészében ez tölti ki, a tompító mámorba feledkezés, a kilengésbe menekülő hajszoltság: „az egész háború a halálfélelem, undor és snapsz keveréke". A férfiak „hősök lettek és az asszonyok ringyók. Az ember eredendően nem volt gyilkos, gyilkossá, köteles gyilkossá, a háború tette: „Mi azok vagyunk, akikké tettek minket, és a kéz, mely a kést tartotta, a sötétben világítani fog, ha egy lányt próbálsz majd simogatni... Örült vagyok. De én nem őrültként születtem. Én nem mint őrült vonultam be." Nem mint gyilkos! A háború embertelenítő volta manifesztálódik itt mint a leglogikátlanabb emberi lehetetlenség. Az undor, az őrület, mint a gyilkolás természetes kísérő jelensége, felfedi e folyamat és viszonylat egész tarthatatlanságát, lehetetlenségét. A gyilkos nem bírja a diktált rohamot: a gyilkos feladja önmagát, mert a gyilkos és gyilkoló lehetetlenségre későn döbben: „Mi túlsók hidat robbantottunk, mi túlsók embert öltünk, mi túlsók tüzet gyújtottunk. Abba kellett volna hagyni idejében. Most már késő." A beszélő egy félóra múlva főbelőtte magát. Késő volt mindenképpen: az egyes ember nem menthette meg a lelkét, amikor tömegőrület abrincsolta egy egész nemzet agyát. Beteg, beszámíthatatlan gyilkosok: a fasizmus patológiája mást nem eredményezhetett. Gyilkosok, akik „hősök" gyávaságból, megszokásból, kényelemből. Gyilkosok, akik betegek. Gyilkosok, kik az Erika és a Lili Marlen hallatára bőgni kezdenek." Mi mindnyájan szentimentálisak vagyunk. Mint az aggszűzek, ha ránk jön. Mi már nem vagyunk férfiak, csak szentimentális könnyzacskók, de perfekt gyilkosok. Gyilkosok, kiket egy szamárság könnyekre indít. Mi így mind. nyájan együttvéve kitölthetnénk egy múzeumot, melybe a huszadik szá zad németjeit, az utókor okulására kiállíthatnák. Van aztán szentimentalitás, mely gyilkol és — gyilkost gyilkol az emberré ébredés pillanatában. Az egyik fejezet címe: „A meggyilkolt harmo nika". Egy embert öltek meg, egy orosz katonát, kinek nyakán még estében is ott lógott a hangnyekkenő harmonika. A gyilkosság után a motozásnál kitűnt, hogy ez a katona — nő! Ez a harmonika és ez a felfedezés egyszerre adta meg a kegyelemdöfést a gyilkosnak. Ezzel a kettősséggel, ezzel a mindennél reálisabb „szentimentalizmussal" nem bír megbirkózni. Menekülne, de nem tud határozottan dönteni és menekülésében képletesen és ténylegesen is a két front közé kerül, ahol egy német lángvető szemeit kiégetve, halálra pörköli. A holt szemek órája beteljesedett. És itt, a két front kereszttüzében álló lyukban, döbben rá társával az igazságra — későn: „Megmondták nekünk, kit és hogyan kell megölni. Végighajszoltak minket egész Európán, míg végül Európa elátkozott minket. Bennünket már régen megöltek, ré gen, mielőtt e lyukban el fogunk pusztulni." Előzőleg még parancsnokuk pusztul el: Timm őrmester: a gyilkosok embervadító és kérlelhetetlen edzője. Elpusztult, úgy, ahogy lénye, jeligéje kívánta: „Ahol én vagyok, ott halva lesz." Timm mindig gyönyörködve nézte iskolája művét, vetése gyilkos aratását: „Ezeket a fiúkat én neveltem. Csak vért kell velük szagoltatni és nincs többé nyugalmuk, míg nem ölhetnek. Ezek a fiúk azzá lettek, amivé tenni akartuk őket. Ha ebből a fajtából kétmillió katonánk lenne, megnyerhetnők a háborút." Kétmillió Timm-tanítvány, kétmillió precíz gyilkos: micsoda perspektíva! De ez volt a cél: a háború a gyilkosság magas iskolája. Hősei, tanítótói csak a Timmek lehetnek. A Timmek, kiket katonáik csodálnak és követnek, míg el nem jön a pillanat, mely leleplezi őket, mint itt és most a kilátástalan rókalyukban, ahol a végponton és az utolsó órákban — szemben a halállal és leszámolón — a tehetetlenség kínjaként tör fel az átok: „Nem tudom, mint jött, hogy ennyire gyűlölöm Timmet... Ha még élne, azt kívánnám, hogy hatszoros halált haljon, nem! tizenkétszereset!" Ez a fokozás, ez a csillapíthatatlanul spontán feltört mohóság pontos, leplezetlen kifejezése a háborús gyilkosság lehetetlenségének, természetellenességének! Aki a legközvetlenebbül felelős mindezért: az ember gyilkossá dresszirózásáért, a precíz, pontos késszúrásokért, — annak büntetése csak a lehetetlenségig fokozva érhetné el a célját. A bűn azonban, melynek irtózatosságában nincs, nem lehet méltó egyazonos büntetése — megfoghatatlan. A háború mely gigantikus irrealitásban és milliós anonimitásban gyilkol, a gyilkos realitást: az ember bűnét és büntetését sem tudja kellően felmérni és elítélni. A háborús bűnösök — napjaink példája bizonyítja — felmentést kapnak, de áldozatuk: az általuk gyilkossá kitenyésztett ember — kétszer hal meg, ötször, hatszor, tizenkétszer, huszonnégyszer: ahányszor gyilkolt. És ez sem elég. A holt szemek órája: őrületet hoz: a lehetetlenség egyazonos eredményét. A háború, a fölbujtó: megfoghatatlan. önatmoszférájában, önmagában a gyilkos megváltatlan. Kívülről kell segíteni: a háború légkörébe rekedteknek és a kívülállóknak egyszerre és egyben kell megmutatni, hogy mi volt és hogy voit. Mint ez a könyv, ez a regény, mely utólagos felismeréssel, megszenvedett élményével — tanúként és tanulságként és végső fokon mint író dokumentálja, manifesztálja imperialista korunk rettenetes függő bűnét és igazságát: a háború: gyilkosság! FÄBRY ZOLTÁN T Altalános vita az új oktatási rendszerről Az Iskolai és Kulturális Ügyek Minisztériumának vezető dolgozói rendszeresen tájékoztatják a sajtó képviselőit és rajtuk keresztül az egész nyilvánosságot azokról az alapvető változásokról, amelyek az oktatási rendszerben az elkövetkező években fokozatosan megvalósításra kerülnek. Az új tanév megkezdése alkalmából a CSKP KB és a minisztérium képviselői beszámoltak arról, mennyire haladtak már az új oktatási rendszer előkészítésében és milyen feladatokkal kell megbirkózniok, hogy biztosítsák az új iskolareform sikerét a XI. kongresszus szellemében. A CSKP KB iskolaügyi bizottsága és illetékes osztálya javaslatot dolgozott ki a csehszlovák iskolaügy távlati fejlesztéséről és a javaslatot áttanulmányozás céljából az iskolák, több üzem és EFSZ rendelkezésére bocsátja, hogy szóljanak hozzá és mondják meg véleményüket. A vitát a CSKP alapszervezetei fogják irányítani, a hozzászólásokat november 15-ig a CSKP járási bizottságai, december közepéig pedig a KB elé terjesztik. Milyen célt szolgál a vita? Hogy felhasználják a pedagógusok és szülők tapasztalatait az új oktatási rendszer végleges kidolgozásában. Azt az alapelvet, hogy a jövőben az elméleti oktatás a gyakorlati oktatással párosul, a széles tömegek kedvezően fogadták. Ugyancsak kedvező visszhangra talált, hogy a kötelező nyolcéves oktatás kilencéves lesz. A hozzászólások főleg a részletkérdések és a gyakorlati megvalósítás terén fognak nagy segítséget nyújtani. Mivel az új oktatási rendszer nemcsak a tanterv megváltoztatását tűzte ki céljául, hanem nagyarányú átszervezéssel is jár, az Iskolaügy! Minisztérium alapos megfontolás után arra az eredményre jutott, hogy három évre lesz szükség, amíg az ország összes iskoláiban megvalósíthatják az átszervezést. A következő 1959— 1960-as tanévben a tanulóifjúság 27 százaléka végzi el a IX. osztályt, ehhez 1500—1800 új tanteremre lesz szükség, az 1960-61-es tanévben 61 százalék, ami 4000-4300 új tantermet igényel, végül is az 1961 —62-es tanévben már kötelező lesz valamenynyi iskolában a 9 éves oktatás és ez összesen 6000—6500 új tantermet és 8000-9000 új tanítót igényel. Az 1962 —63-as tanévtől kezdve tehát a 12 éves iskolák a X. évfolyammal kezdődnek. A fenti számokból világosan kitűnik, mennyi befektetésre lesz szükség a kötelező kilencéves oktatás bevezetésével és ebben még nincsenek feltüntetve a politechnikai oktatáshoz szükséges segédeszközök, műhelyek. Pártunk azonban mint ahogy azt a kongresszusi határozat kimondja, a kulturális forradalom megvalósításának fontos feltételét az ifjúság helyes nevelésében és alapos képzettségében látja. Nem sajnálunk erre semmilyen anyagi és erkölcsi áldozatot. Kétségtelen, hogy a meginduló vita nagy segítséget fog nyújtani a nehézségek leküzdésében, mert a tanítók, a nemzeti bizottságok és a szülők egyaránt azon lesznek, hogy javaslataikkal támogassák és megkönnyítsék e nagyszabású változások megvalósítását. —ya. találkozás a szpulľiyikkal Én a szabály s rend alkotója éjbe dőlt utcákon bolyongtam, mikor homlokod villó fénye felizzott egy csillagcsoportban. Bolygó létedre pontos ívvel száguldtad kimért égi pályád — A csodálkozás dobpergéssé hajrázta szivem dobogását. Már ezelőtt is hittelek új tagnak a csillagseregben. Tudtam pályád, súlyod, neved — nem vagyok hitetlen Tamás, hogy mindent látva látnom kelljen. — Ám milyen ünnepi varázs volt e szaggatott fényes ívben: Ez az éji találkozás tudássá tette, amit hittem. — Szerelmes vágyak éjjélén mondtam már csillagot enyémnek; te válóban vagy az enyém s mindenkié, akik remélnek nyugalmat, s gazdag életet szerte e felosztott világban, hol az eget átíveled, s hirdeted győztes igazunkat tömören: szerény villogásban. PETRIK JÓZSEF A bányásznap megünneplésére készülnek Közeledik a bányásznap, mindenütt az országban ennek megünneplésére készülnek. így van ez Rozsnyóbányán is. A termelési eredmények fokozása mellett nem feledkeznek el arról sem, hogy a bányásznapot méltó módon megünnepeljék. Az üzemi klub kultúregyüttese is erre a nagy ünnepre készül. Az együttes a közelmúltban a Radúz és Mahuliena című színdarabot adta elő nagy sikerrel mind helyben, mind a járás több községében. A fiatalokból álló együttes a fáradságos napi munka után vidám esztrádműsort gyakorol a bányásznapra. Az együttest Ug

orčák Ľudovít helybeli tanító és Erlich Július művészeti vezető oktatja rendszeresen és nagy igyekezettel. Minden remény megvan arra, hogy a bányászfiatalok kultúrműsorukkal méltó módon hozzájárulnak a bányásznap megünnepléséhez. A sztalinói Opera- és Balettszínház bemutatta V. Gomolják „Fekete arany" című új balettjét. A szövegkönyv szerzői. A. Lukackij és N. Tregub, fő témája pedig egy kárpát-ukrajnai komszomolcsoport története, amely a párt felhívására a Donyec-medencébe megy, hogy minél több „fekete aranyat" adjon hazájának. A darabot A. Bardovszkij és N. Jefremov rendezte. Díszlettervező: E. Ljahovics. Bakuban nemrégen arab nyelvkönyv látott napvilágot. Az új tanévben az azerbajdzsáni iskolák 4000 tanulója tanul arabul. Ezzel egyidejűleg megjelent egy a.ab nyelvű tankönyv az azerbajdzsáni főiskolák számára is. I Illegalitásbeli lengyel versek an' tológiája címmel nemrég versgyűjtemény jelent meg Varsóban. A gyűjtemény 120 költő verseit, valamint ismeretlen szerzők - partizánok műveit tartalmazza. Sokat közülük a háború idején, illegális folyóiratokban már közöltek. A költemények fő mondanivalója: a fasizmus ellen harcoló népek hazafisága és nemzetközi szolidaritása. A Moganbong-Domb címmel filmet forgatnak a Koreai Demokratikus Köztársaságban, amely leleplezi az amerikai hadsereg kegyetlenkedéseit a koreai háború idején. A film forgatókönyvét Armand Gatti újságíró írta, rendezője a francia Jean Claudet Bonnardot. ÜJ SZÖ 5 * 1958. szepten>t>Mr f