Új Szó, 1958. július (11. évfolyam, 180-210.szám)

1958-07-24 / 203. szám, csütörtök

Csehszlovák kormányküldöttség a brüsszeli világkiállításon A brüsszeli világkiállításon rendezett csehszlovák nemzeti napokra Karel Poláček miniszterelnökhelyettes vezetésével csehszlovák kormányküldöttség érkezett. Képünkön a küldöttség a csehszlovák pavilon megtekintésekor látható, (CTC)-felvétel: Ján Tachezy) BAGDADTOL - BEIRUTIG ANNAK ELLENÉRE, hogy idegen nemzetek eltiprásában és azoknak golyófogóként való kihasználásában legfeljebb árnyalati különbségek észlelhetők az egyes imperialista államok között és hogy az embernek ember által való kizsákmányolásában, az örökös üzérkedésben éppenséggel semmi sem választja el őket egymástól, — mégis irigykedve írnak egyes nyugati lapok a kommunista egységről. Miben rejlik náluk az egység hiánya? A tőkés ,,demokráciák" már parlamenti rendszerük alapján elütnek egymástól. Az egyik nemzet rugalmasabb, mint például az USA népe, a másik nehézkesebb, konzervatívebb, — ilyen Anglia. Mindkettőtől lényegesen különbözik a triumvirátus harmadik tagja, a még Amerikánál is „szabadelvűbb" Franciaország, legalább is de Gaulle uralomra jutásáig. Még nagyobb volt a riadalom az angolszász „demokrácia" táborában, amikor de Gaulle a kormányrúdhoz került. Már eddig is sok fejfájást okozott az angolszászoknak Franco fasiszta diktatúrája az ugyancsak „nyugati" Spanyolországban, mert ez a rendszer nem illik bele „demokratikus" cégérükbe. Mégis le és amelynek homlokegyenest ellenkezd Folynak a tárgyalások a Szovjetunió és Ausztria kormányküldöttségei között N. Sz. Hruscsov és Raab kancellár beszéde a Kremlben rendezett ebéden Július 22-én és 23-án a Kremlben tárgyalások folytak a Szovjetunió és Ausztria kormányküldöttségei között. * * * N. Sz. Hruscsov a Kremlben rendezett ebéden beszédet mondott, amelyben üdvözölte az osztrák kormányküldöttség barát, látogatását a Szovjetunióban és hangsúlyozta, hogy a Szovjetunió Ausztriához fűződő kapcsolatait továbbra is a barátság, az egyenjogúság és az egymás belügyeibe való- be nem avatkozás, az osztrák szuverenitás és nemzeti függetlenség tiszteletben tartása alapján szándékszik építeni. A Szovjetunió gazdasági és kulturá'is kapcsolatait Ausztriával minden politikai feltétel nélkül fejleszti a kölcsönös előnyök alapján. Szereténk rámutatni — jelentette ki —, hogy megelégedéssel kozatát, hogy a nagy nemztközi feszültség közepette Ausztria becsületes együttműködésre fog törekedni a nemzetközi politikai feszültség enyhítésében. Jelenleg a semleges Ausztria helyzete sokkal szilárdabb, mint a NATÖba bekapcsolt bármely kisállam helyzete — jelentette ki Hruscsov és üdvözölte az osztrák kormánynak azt a kijelentését, hogy Ausztria szigorúan be fogja tartani a tartós semlegesség elveit, amelyeket önként vállalt és szembeszáll az ezen elvek megsértésére irányuló kísérletekkel. Nézetünk szerint — jelentette ki Hrucssov —, a semleges Ausztria a béke védelmének jelentékeny erejévé válha.. Hruscsov kifejezte azt a meggyőződését, hogy az osztrák kormányküldöttsén szovjetuniói látogatása, valamint az osztrák vezető tényezők Hruscsov fogadtuk Julius Raab úrnak, az osztrák szövetségi kancellárnak Moszk- j közötti nyílt tárgyalások hozzájávába való elutazása előtt tett nyilat- | rulnak a két ország baráti kapcsola tainak további fejlesztéséhez és a két ország népeinek jobb, kölcsönös megértéséhez és bizalmához. Julius Raab válaszában hangsúlyozta, Ausztria népe tudatában van, ho^v mily döntő szerepet játszott a Szovjetunió az államszerződés megkötésekor. Az önök hadseregének érdeméből - folytatta Raab — és a szövetségesek hadseregeinek érdeméből Ausztria újjászülethetett. Kijelentette továbbá, hogy Ausztria a semlegességet nem korlátozott időszakra, hanem' korlátlan időre vállalta. Ojból eljöttünk Moszkvába, hogy bizonyos értelemben felülvizsgáljuk kapcsolatainkat. Arra a meggyőződésre jutottunk azonban, hogy ezeket a kapcsolatokat semmiilkgpp sem kell elvben megváltoztatni. Tudatában vagyunk annak — hangsúlyozta Raab kancellár —, hogy a Szovjetunió és Ausztria a béke nevében dolgozik és munkájának gyümölcsei a világbéke érdekeit szolgálják. kellett nyelniök a Franco-gyártmányú keserű pilulát, mert az ország területére támadó szándékú terveik előkészítésében szükségük volt: irányított fegyverek kilövésére alkalmas támaszpontjaik kiépítésére. Ennél is nagyobb gondot okoz a hitleri generálisok kaszárnya-ízű revánsfenyegetéseitől visszhangzó Német Szövetségi Köztársaság, melynek szövetségétől saját szövetségesei félnek legjobban, közöttük elsősorban a tőszomszéd francia. Talán az „Expellas naturam furca, tamen usque recurret" Üzd ki a természetet vasvillával, mégis visszatér — latin mondásra gondolnak az Észak-atlanti Tömb hadvezérei? Mert ha a világnak nem is vallják be, titokban attól tartanak, hogy az örökké éhes német militarizmus nem tagadja meg természetét s egy szép napon, — ha jelenlegi kenyéradói kellőképpen felfegyverezték, — még eltévesztheti a házszámot. Az említet* ellentéteken kívül felette kellemetlen az USA számára csatlósainak konok gyarmati politikája. Nem tudja, hogyan vessen véget a Ciprus szigetén dúló angol-török-görög viszálykodásnak, melyiknek adjon igazat, melyiket „szeresse", mint ahogyan a szégyenteljes szuezi kalandnál is az angol-francia-izrael-arab „barátság" között ingadozott. Nem tudja, hogyan őrizze meg talmi „emberszeretetének" látszatát az algériai szabadságharcosokkal szemben anélkül, hogy magára haragítaná Franciaország új vezetőjét, aki hallani sem akar pusztító hadjáratának beszüntetéséről. Mert hiszen Amerika mindenütt a szabad világ legfőbb képviselőjeként, a népek függetlenségének szószólójaként szeretne feltűnni és minden kínálkozó alkalommal büszkén hangoztatja, hogy neki bizony nincsenek gyarmatai. Arról persze, milyen bánásmódban részesíti saját honpolgárait, a négereket, akiknek tízezrei két' világháborúban haltak hősi halált hadin"ereségei növelése érdekében. — inkább hallgat. Ilyen körülmények között kínos hatást keltett Montgommery marsallnak a nyugati széthúzásra tett július 4-i megjegyzése: „Szomorú valóság, hogy az Egyesült Államoknak nem sikerült kidolgozni globális politikát." A marsall borúlátó kijelentése aztán rövid néhány nap múlva csakugyan beigazolódott: az amerikai tengerészek libanoni partraszállását az állítólag előre beavatott angolokon kívül egyik „szövetséges" sem helyeselte. De Gaulle egyéb elfoglaltságára hivatkozva felcsapott játékrontónak és durcáskodni kezdett, a nyugat-németek sajtója pedig sértődötten arról panaszkodott, hogy őket kihagyták a játszmából, ők nem'tudtak semmiről. Ebből rr^agyarázható a Frankfurter Zeitung július 16-i számának kárörvendő cikke: „Az események visszfényében a sors kegyetlen iróiiiái»''«nt tűnik fel mindaz, ami Bagdadban lejátszódott s még hozzá pont abban a városban, amelyről a bagdadi paktumot elnevezték rendeltetése lett volna, mint az, ami most megtörtént. Az események igazolták azon körök állításának helyességét, melyek a bagdadi paktumot elejétől fogva és azután is állandóan kifogásolták." A milánói Corriere della Sera még ennél is tovább ment: „A Közel-Kelet elveszett a Nyugat számára; ha néhány hónap múlva egy kis olajra lesz szükségünk, ha autóinkat és iparvállalatainkat üzemben akarjuk tartani, .Vasszerhez kell majd fordulnunk. Szuez volt Európa és Amerika utolsó sánsza." Az 1955. február 24-én mesterségesen nyélbe ütött bagdadi paktummal az imperialisták egy a Dardanelláktól a Himalája hegységig érő, a Nyugat támadó céljait szolgáló támaszpont rendszert akartak tolni a Szovjetunió déli határa alá, melynek további rendeltetése a rakoncátlankodó arab félsziget sakkban tartása volt és egyúttal összekötő kapocs szerepét játszotta volna a NATO Északatlanti Tömbje és a SEATO, vagyis délkelet-ázsiai paktum tagállamai között. A bagdadi paktum azonban — ahogyan azt a Frankfurter Zeitung is kénytelen bevallani — eleve halálra volt ítélve. Ha nincs meg az egység a nyugati tőkések között, annál kevésbé lehetett számítani az agyonsanyargatott közép-keleti nemzetek „hirtelen szolidaritására". A paktum első ellenlábasa a kairói ellenközpont lett. Ezt követte Szíria és Jemen csatlakozása az Egyesült Arab Köztársasághoz, a mindinkább erősbödő szabadságmozgalom Libanonban, legújabban pedig az iraki államfordulat — mely úgyszólván az angol és amerikai titkos szolgálat szemfüles kopói orra előtt zajlott le — valamint a jordániai megmozdulás és Szaúd-Arábia képviselőjének azon kijelentése, hogy elítéli az amerikai beavatkozást Libanonban. Kidőlt tehát a „bölcsen" kiagyalt bagdadi paktum sarkköve, csődöt mondott Eisenhower híres doktrínája. K. E. jfiAGMtfe ÍSfAK A közép-keleti események amelyeknek a július 14-i, mindössze két órát tartó iraki forradalom drámai fordulatot adott, bár még korántsem hoztak megnyugvást és űzték el a háborús veszélyt, mégis máibizonyos irányokban kezdenek kikristályosodni. Mindenekelőtt tisztábban látjuk azt, mi történt Bagdadban és Irakban a 13-ról 14-re virradó éjszaka. A monarchista - feudális-hasszemita rendszer - ez köztudomású volt és így az imperialista államok fővárosaiban sem képezhetett titkot kizárólag terrorral tartotta fenn uralmát. Ennek a terrornak a két fő támasza a Nuri-Said körül csoportosuló, a királyi házat védő és az imperialista érdekeket hosszú évtizedeken keresztül következetesen kiszolgáló, de lényegében kisszámú bérencsereg, valamint az ennek parancsát követő hadsereg, amelynek egyetlen funkciója és feladata a terror „rendjének" fenntartása volt. Jellemző az iraki viszonyokra, hogy Nuri-Said még ebben a hadseregben, főleg a hadsereg fiatal tisztikarában sem bízott meg és csak a legszükségesebb mennyiségben, konkrét akciók végrehajtására látta el azt munícióval. Ezzel magyarázhat, hogy az immár két év óta tervezett forradalmi megmozdulás nem törhetett ki. miután az akció szempontjából tekintetbe jövő csapatok egész egyszerűen nem rendelkeztek lőszerrel. E tekintetben állott be változás, amikor a jelenlegi iraki kormányfő által vezényelt hadosztályt a király e hó elején Jordániába, illetve Libanonba vezényelte az ottani reakciós rezsimek támogatására, illetve a libanoni felkelés leverésére. Erre a célra Kaszim hadosztályát éles munícióval kellett ellátni, amit azok haladéktalanul a forradalom végrehajtására használtak fel. A forradalom egész lefolyása, aránylag vértelen volta mindennél meggyőzőbben bizonyították, mennyire gyűlöletes volt az iraki nép előtt a belső és külső kizsákmányolást támogató monarchia. Nem szükséges újból hangsúlyozni, milyen fontos helyet tölt be az amerikai imperializmus támadó rendszerében mind gazdasági, mind stratégiai, ezért tehát politikai tekintetben is az olajdús Közép-Kelet szívében, a Szovjetunió „puha" déli részeinek közvetlen közelében fekvő Irak. Érthető, hogy Washington egyik szószólója az iraki változást az ame<JJ SZÓ 4 * 1958. július 25. rika'i imperializmus szemszögéből így jellemezte: „Irakban Amerika szempontjából nem az olaj a legfontosabb, mert azt máshonnan és más úton is be tudja szerezni. Nem fontos Irak túlságosan katonai szempontból sem, mert funkcióját Törökország és Irán is el tudják látni. Fontos azonban — adott körülmények között végzetesen fontos lehet — Irak kiválása a nyugati hatalmak egész rendszeréből, mert ez a legkellemetlenebb időpontban bontja meg az erők egyensúlyát a világban". A „legkellemetlenebb időpont" alatt az amerikai szószóló bizonyára arra a tényre utalt, hogy a szovjet interkontinentális rakéták létezése — amivel až' Egyesült Államok minden ideges kapkodásuk ellenére még mindig nem rendelkeznek — egy év óta már amúgy is az imperialisták hátrányára bontotta meg az erők viszonyát. Abban, hogy Irak kiválása az imperialista rendszerből a nyugati tőkés világ számára igen súlyos csapás, a kapitalista táborban mindenki egyetért. Az imperializmus kézzel fogható veresége természetesen felvetette a felelősség, a bűnbak kérdését. A bírálat a másodsorban érdekeltek körében, mint amilyen a nyugatnémet és a francia burzsoázia, abban cseng ki, hogy az Egyesült Államok egész közép-keleti politikája évek óta téves és hamis. Ezek a burzsoá körök nem értik, miért támaszkodott az Egyesült Államok kormánya az eleve halálra ítélt arab feudális rendszerekre a feltartóztathatatlanul előre törő arab nacionalizmus helyett. Ha Amerika támogatta volna Egyiptomban az asszuáni gát megépítését, - mondják — nem került volna sor a Szuezi-csatorna államosítására, az angol-francia-izraeli fegyveres beavatkozásra s az arab nacionalizmus nem támaszkodott volna a szocialista államokra, elsősorban a Szovjetunióra. Első pillanatra ez a gondolatmenet helyesnek látszik. Nem veszi azonban tekintetbe az imperializmus lényegét, amely minden megmozdulásában a legmagasabb profit biztosítására törekszik. Az arab nemzeti mozgalmak támogatása — akár az egyes arab államokban külön-külön, akár pedig a születő arab egység formájában — szintén a közép-keleti kőolajból származó horribilis profit csökkentéséhez, előbb-utóbb pedig teljes elvesztéséhez vezetett volna. így tehát a monopóliumokat kiszolgáló amerikai kormánynak nem maradt más útja, mint amíg lehet, a hűbéri rendszerű arab államok segítségével fenntartani a meglevő pozíciókat. Ebből a szempontból elsősorban Szaúd-Arábia és Irak jöttek tekintetbe. Jordánia már csak másodrangú szerepet játszik. Libanon ugyan nem királyság, de a lakosság megoszlása muzulmánok és keresztények között lehetővé tette eddig a közvetlen imperialista beavatkozást. Mi lehet ?.z imperialista politika jelenlegi célja a közép-keleti csődtömeg láttára? Kétségtelenül az, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel igyekszik visszaállítani a július 14-e előtt a Közép-Keleten fennálló helyzetet. Csapatait azonban — mint már mondottuk — az iraki forradalom gyors és maradéktalan lezajlása következtében magában Irakban harmadik világháború felidézésének veszélye nélkül bevetni nem tudta. Ezért Libanonban és Jordániában szállította erőit partra, amely területek ugyan közvetlenül nem fontosak, de onnan Törökországgal és Iránnal együtt, amely államokban állandóan állomásoznak imperialista intervencióra kész haderők — bármikor megindíthatja az akciót Irak ellen. Egyben jobban sakkban tudja tartani a még fennálló arab monarchiákat: Szaúd-Arábiát és a Perzsa-öböl menti apró, de kőolajban hihetetlenül gazdag arab fejedelemségeket. Éz a cél, a visszatérés Irakba, a közép-keleti status quo helyreállítása természetesen meghatározza az Egyesült Államok és a neki szekundáló Nagy-Britannia külpolitikai magatartását a legközelebbi időben. Kétségtelen, hogy ezek a kormányok minden fórumon és minden formában arra fognak törekedni, hogy a jelenlegi helyzetet: a libanoni' és jordániai ugródeszkát megtartsák, sőt hogy elmélyítsék. Ezt bizonyítja egész magatartásuk a Biztonsági Tanácsban, a Hruscsov elvtárs által indítványozott és az egész világ békét óhajtó közvéleménye által kitörő örömmel üdvözölt azonnali legmagasabb szinten tartandó konferencia megtartása körüli taktikázásuk is. Az imperializmus helyzete nehéz, hiszen igen fontos elveszett pozíció visszaszerzéséért küzd. Ebben a harcban minden eszközt felhasznál, ami viszont a világ békeerői számára lehetővé teszi céljaik és eszközeik maradéktalan leleplezését. Valószínű, hogy ez a két fő politikai irányzat fogja jellemezni a legközelebbi idők külpolitikai fejlődését. Hruscsov elvtárs, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke július 19-én Eisenhower amerikai elnökhöz, Macmillan angol miniszterelnökhöz, de Gaulle francia miniszterelnökhöz és Nehru indiai miniszterelnökhöz intézett üzenetében javasolta: haladéktalanul üljön össze e hatalmak kormányfőinek értekezlete az ENSZ főtitkárának részvételével, hogy azonnali intézkedéseket foganatosíthasson a Közel- és Közép-keleten megindított invázió beszüntetésére. Ugyancsak e napokban hozták nyilvánosságra a szovjet kormánynak július 15-én az európai országok és az Egyesült Államok kormányához intézett azonos tartalmú jegyzékét, amely javasolja, hogy az európai államok, valamint az Egyesült Államok kössenek barátsági és együttműködési szerződést. E két nagy jelentőségű szovjet diplomáciai kezdeményezés az egész világ közvéleményét foglalkoztatja. A nemzetek haladéktalan és határozott intézkedéseket követelnek a közép-keleti fegyveres beavatkozás megszüntetésére, az új háború veszélyének elhárítására. Hruscsov elvtárs üzenetére elsőnek Nehru injiiai miniszterelnök válaszolt, amelyben örömmel ajánlja fel szolgálatait a béke érdekében. Hammarskjöld, az ENSZ főtitkára szintén bejelentette, hogy kész részt venni a Közép-Kelettel foglalkozó kormányfői értekezleten, ha a kormányfők megállapodnak egy ilyen értekezlet összehívásában. A három nyugati nagyhatalom Hruscsov elvtárs üzenetére adott válaszában — szokásához híven — mesterkedesekhez folyamodik. Ahelyett, hogy beleegyeznének a Hruscsov elvtárs által javasolt kormányfői értekezlet azonnali összehívásába, arra hivatkoznak, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa — mivel máris foglalkozik a Libanonban tartózkodó amerikai csapatok ügyével — folytassa tárgyalásait esetleg magasabb szinten, a kormányfők vagy külügyminiszterek részvételével és terjessze ki tárgyalásait más kérdésekre is, amelyek a tanács véleménye szerint súlyosan veszélyeztetik a nemzetközi békét. Eisenhower válaszában arra hivatkozik, hogy ha a „Szovjetuniónak komoly meggyőződése, hogy fennáll a világbéke közvetlen veszélyeztetése, akkor ezt az ENSZ alapokmánya értelmében a Biztonsági Tanács elé köteles terjeszteni." Az angol külügyminiszter válaszában azt írja, hogy a Hruscsov által javasolt találkozót a Biztonsági Tanács rendkívüli üléseként kellene megtartani. A válasz hangoztatja, hogy ennek az ülésnek a célja a vita és ne a szavazás legyen. Ezt a találkozót olyan alapon javasolja, hogy addig határozatot ne terjesszenek elő, amíg annak elfogadása biztosra nem vehető. De Gaulle válaszában arra utal, hogy mivel az ENSZ most úgyis a közép-keleti helyzetről tárgyal, szerinte a legjobb, ha tovább folytatja tárgyalásait. Amennyiben e tárgyalások sikerrel járnak, akkor nézete szerint szó lehet a csúcsértekezletről. A nyugati hatalmaknak, elsősorban az Egyesült Államok állásfoglalásának az a célja, hogy a jelenlegi égető problémák megtárgyalását a Biztonsági Tanácsban tartsa, ahol szavazógépezete segítségével számára kedvező döntést remél elérni. Hogy a Biztonsági Tanács tárgyalásai mennyire nem kecsegtetnek e rendkívül súlyos nemzetközi problémák sikeres megoldásával, azt mutatja az a tény is, hogy jelenlegi tárgyalásait döntés nélkül el kellett napolni. Látható tehát, hogy a jelenlegi rendkívül komoly helyzetből eqypdül kivezető járható út az, amelyet a Szovjetunió javasol. Most az e"

Äsz viláp közvéleményétől, békés erőinek törekvéseitő függ, hogy a nyugati hatalmaiét Is ennek az útnak az elfogadására ké«-i "ssék (P + Sz.)