Új Szó, 1958. június (11. évfolyam, 150-179.szám)

1958-06-12 / 161. szám, csütörtök

) Az Örök láng a bratisiavai Űj Színpadon Megfigyelhető, hogy az elmúlt két-hátom esztendőben egyre jobban kidomborodik mai életünk érzelmi oldala. A munka, az alkotás gondja mellett helyet követel magának emocionális életünk számtalan problémája. Ez nem véletlen. Nagy történelmi- és társadalmi változások (az 1945-ös felszabadulás és az lS48-as februári események) forradalmi tetteket követelnek az embertől. Ilyenkor az emberi-társadalmi, emberi-történelmi viszonylatok kerülnek előtérbe. Viszont a változások után az ember magánéletének sok-sok megnyilvánulása, problémája szinte betör a közéletbe; a házasság pl. Omar hű kedvese — Fatime (Emília Lokvencová). a maga összetettségében egyre inkább fontos társadalmi kérdéssé válik. Napjainkban mindez a szemünk előtt játszódik le. Ezzel magyarázható többek között az is, hogy a széles néptömegek fokozottabb igénnyel kérik számon a művészetek minden ágától a magánélet érzelmi problémáinak megfelelő ábrázolását. (Pl. az olasz filmekkel szemben megnyilvánuló nagy érdeklődés.) Egyszerűen választ várnak életük sok, jelentéktelennek látsző emocionális jellegű kérdésére. Az embernek az az érzése, mintha egy új romantika lenne kibontakozóban, amelyben természetszerűen központi helyet foglal el a szerelem. Feltehetően ilyen és ehhez hasonló meggondolások vezették Egri Viktort is, arra, hogy két utolsó drámai müvében, az Ének a romok felett-ben és az örök lángban, a líra eszközeivel keresse a választ mai életünk kérdéseire. Az Örök lángnak a múlt év októberében már megvolt a magyar bemutatója. Ez év májusában átdolgozott formában, szlovákra fordítva új bemutatót ér) meg a bratisiavai Oj Színpadon. A darabról és az előadásról annak idején írtunk. Tekintettel arra, hogy a szerző darabján változásokat eszközölt, szükséges szólnunk a szlovák bemutatóról is. Növekszik-e drámai értéke átdolgozott formájában az Örök lángnak? Igen. A kritikák meglátásainak figyelembe vétele kétségtelenül érezteti hatását. Ebben a formájában szerintem többet mond a? örök láng. Miért? A szerző elhagyta a mű cselekményétől idegen mozzanatokat és alakokat. Kiiktatott a darabból három szereplőt, akik jelenlétükkel csak nehezítették, mintegy ok nélkül elaprózták a játék mondanivalójának kifejlését. Ezzel a cselekmény központi vonala természetszerűen nagyobb hangsúlyt kapott. Itt azonban felmerül egy kérdés: a végrehajtott módosítások minőségi változást hoznak-e, vagy csupán a formai bele ja vitás értékével bírnak. Szerintem inkább a mű kifejező eszközeit csiszolják, dé az Örök láng tartalmán, lényegén keveset változtatnak. A második bemutatónak van egy sokatmondó figyelmeztetője: ahogy közelebb jutunk a darab befeje'zéséhez, úgy csökken a néző érdeklődése, figyelme is. Ok: a végkifejlést magyarázó képek feszültségének fokozatos lanyhulása. A darab drámai tetőpontja, a víz feltörése a sziklakútban. Azonban a mű cselekményének csúcspontja fordított arányban van a drámai feszültség növekedésével. Omár hároméves küzdelmének eredménye a „víz", a nézőre már nem hat a megdöbbenés, illetve a felszabadultság erejével. A darab második fele határozottan esik. Mi ennek a magyarázata? Az Örök láng a trencséni vár kútjának mondájára épül. A mű cselekményének magvát Omár és Fatime szerelme adja. Ehhez járul még a monda szerint Zápolyának, a trencséni vár urának Fatiméhez fűződő vonzalma. Lírai és mesei elemek ezek. Viszont ezt színpadra vinni azt követeli, hogy akarva, nem akarva, az írónak figyelembe kell vennie a színpad és a dráma alaptörvényeit, alkalmazkodnia kell hozzájuk. Líra, mese és az ebből következő drámaiság: ezek az ele| mek jelentik az elindító alapot. Egri j Viktor mindezt a mű mondanivalójának : rendeli alá. Ezt így foghatnánk össze: | munka és szerelem, a munka nemesítő , erejének hatása a kitartó szerelemre. Az iró előre meghatározott cél szolgálatába állítja Omár és Fatime történetét. Ebből következik az Örök láng műfaji kétértelműsége is: egyesek azt állítják, hogy drámai költemény, mások szerint lírikus játék a szerelemről. Kétségtelen, hogy Omár és Fatime szerelmében az örök láng lírai-mesei jellege domborodik ki és válik elsőrendűvé. Azonban a mához szóló, szinte aktualizáló részek keresztezik ezt az elgondolást (pl. a két szlovák legény teremtette légkör). Egy meseszerű történet életrekeltett alakjainak aprioritása a szereplők lélektani ábrázolását teszi hiányossá. Ennélfogva az érzés nem mindenütt forrósodik szenvedéllyé, s a néző nem érzi minden esetben egy-egy tett okát és szükségszerűségét. Ennek hiányában: Zápolya és Fatime, illetve Zápolya és Omár ellentétében, összecsapásában a szenvedélynek másodrendű szerepe van. Amit tesznek, inkább helyzetükből következik. Kevés szerep jut például, Zápolya hitvesének, Hedvignek. Az a bizonyos líraiság Omár és Fatime szájában helyenként már csak a szép szavakkal történő fogadkozásnak és bizon.ygatásnak tűnik. Ha a színpadon mondott szó nem érzésből fakad, üresen kong, különösen így van ez verses-lírai mtivek esetében. E szereplők pszihológiai rajzának hiányosságai különösen szembetünöek a mű zárójelenetében, amikor váratlanul, megokolatlanul elpusztul Balázs és Zápolya is a halódó ember benyomását kelti. Egri Viktor célja és szándéka nem vitatható: Omár és Fatime történetével a mához akar szólni. Azonban kifejező eszközeivel nem mindenütt sikerül ezt művészi erővel hitelessé tennie. Az örök láng felvet és tisztázatlanul hagy egy égető művészi problémát: egy letűnt kor életérzéséből fakadó szerelemmel lehet-e választ adni a mai kor összetett körülményeiből és életfeltételeiből fakadó érzelmi megnyilvánulásokra. A múltat lírizáló vagy romantizáló történet képes-e színpadon a ma emberéhez szóló légkört teremteni? Érdemes felette elgondolkodni. Oobos László OOOO Magyar művészek a t3rafislaoai cíenex ravaszon Húsz művész jelent meg a hangver• senydobogón. Tizenkilenc vonós és egy cembalista: a Magyar Kamarazenekar. Felhangzott Arcangelo Corelli Karácsonyi koncertje. Már az első taktusok után örömteljes érdeklődés ült ki az arcokra, és ez az érdeklődés egy percre sem lankadt. Mindenki feszülten figyelt, mindenkit megkapott az együttes magasrendű művészi teljesítménye. A Magyar Kamarazenekar dirigens nélkül játszik. Az együttes művészi vezetője és lelke: Tátrai Vilmos, a kiváló Tátrai-kvartett első hegedűse. Tátrai látszólag apró fejmozdulatokkal, de valójában játékával, sőt egész lényével vezényel és irányít. Zengő, meleg hegedűhangja, dallamformálása megkapóan szép volt. Az együttes minden egyes tagja hangszerének kitűnő művésze. Elsőrangú kamarazenészek, de összjátékuk kultúrájának titkát azt hiszem nemcsak ebben kell keresnünk. Játékuk mind technikai, mind művészi szempontból olyan kidolgozott és átgondolt, mintha mindegyikük szólista produkcióra készült volna. Valószínűleg ez eredményezi a zenekari hangzás szokatlanul tiszta, meleg fényét és művészi egybehangoltságát. Az olasz barokk koncert o -muzsikát ritkán hallhatjuk ilyen érzékenyen kiegyensúlyozott, stílusos előadásban. Corelli Karácsonyi koncertje után Antonio Vivaldi kéthegedűs d-moll koncertjében Tátrai Vilmos és Kern István gyönyörűen tolmácsolták a velencei mester sajátos költészetét. Giuseppe Tartini gordonkaversenyéről is csak a legszebbet mondhatjuk. A gordonkaszólót Dénes Vera adta elő, áradó muzikalitással, tisztult, nemes, egyszerű felfogásban. Játéka érzelemgaz. dag és bensőségesen komoly. Tónusának telt szépsége már az első pillanatokban felfigyeltet. Tisztán, gyönyörűen intonál, egész játékát tisztaság és tisztázottság jellemzi. A harmadik tétel halk poézise sokáig emlékezetes marad. Wolfgang Amadeus Mozart D-dur Divertimentojában a fiatal Mozart könnyed, napsugaras derűje élt. A. különlegesen összeállított műsort Bartók Béla Divertimentoja fejezte be. A régi játékos, szórakoztató szerenád-muzsika a mű első és utolsó tételében érdekes változatban éled újra. Szinte elkülönülten hat a drámai erejű Adagio. Fájdalmasan tűnődő hangjából mennyi bánat, mennyi lemondás árad. Az együttes ebben a tételben átszellemült előadásával, mély árnyalásaival nagyon erős élményt nyújtott. Összegezve: a Magyar Kamarazenekar vendégszereplése Zenei Tavaszunk élvezetes és értékes hangversenye volt. Havas Márta (6. folytatás) Már tegnap este óta igyekeztem visszaemlékezni mindarra, amit ittott az újságokban olvastam a penthotal hatásáról. „Ha az embernek elég erős az akarata, nem kényszeríthetik, hogy olyasmiről beszéljen, amit nem akar elmondani". Jól emlékeztem a cikknek erre a végső következtetésére és egyre ismételgettem magamban, hogy ne veszítsem el nyugalmamat és önbizalmamat. Hiába ellenkeztem volna. Legföljebb az ágyhoz kötöznek. Ezért célravezetőbbnek tartottam, ha minden erőmet arra összpontosítom, hogy védekezzem a kábítószer hatása ellen. Egy ideig várnom kellett az ápolóra vagy felcserre. Nyilván a gyakorlótérről vagy járőrből tért vissza, mert teljes felszerelésben nyitott be. Lerakta a géppisztolyát s többi egyetmását, aztán figyelmesen végighallgatta az orvos utasításait: — Előbb csak öt köbcentimétert, mert egyes emberek szervezete ellen1 áll. ; Arra gondolt nyilván, hogy vannak , egyének, akiknek a szervezete nem bírja el a kábítószereket, én azonban azt hittem, hogy a páciens lelki ellenállására gondol és elhatároztam, azt a látszatot keltem bennük, hogy „hatással" van rám a szer. Ogy vél, tem, ez a leghelyesebb módja annak, hogy minél kevesebb „szérumot" adagoljanak belém. i Reszkettem a hidegtől és az izga, lomtól. Kötésig meztelen voltam — . az ingemet nem kaptam vissza, úgy 1 látszik, megtetszett valamelyiküknek. Az egyik ejtőernyős takarót dobott a vállamra, a felcser mellém lépett, munkához látott. Megfogta a jobbkezemét, gumiszalaggal, lezárta az eret ; és beleszúrta a fecskendő tűjét.' A takaró alatt merev, érzéktelen balkezemet nadrágom zsebébe dugtam és a szöveten keresztül testemhez szorítottam, — arra gondoltam, amíg érzem az érintését, nem feledkezhetem meg róla, hogy nem álmodom és résen kell lennem. Az ápoló alig nyonua a fecskendőt, a folyadék csöppsnként került a vérembe. — Számoljon lassan, — parancsolt rám az orvos. — Kezdje! Elkezdtem: — Egy, kettő, három, ... — égésien tízig, és megálltam, mintha már aludnék. Éreztem, hogy tarkómtól jeges tompultság terjed az agyamra, már-már elvesztettem eszméletemet. — Tizenegy, tizenkettő, tizenhárom, — szólt az orvos, mintha próbára tenne. — Folytassa! Tovább számláltam: — Tizennégy ... tizenöt... tizen ... — Szántszándékkal kihagytam két-három számot, tizenhat után tizenkilencet, húszat, huszonegyet mondtam, aztán abbahagytam. Az orvos hangját hallottam: — Most a másik kart. A takaró alatt lassan a jobbkezemet csúsztattam a nadrágom zsebébe és egyre ismételgettem magamban, hogy amíg körmeimet a húsomba vájom, addig megkapaszkodhatom a valóságban. Minden erőfeszítésem ellenére azonban hamarosan elaludtam ... Az orvos gyöngén megveregette az arcomat. Szinte suttogva, tettetett baráti hangon mondta: — Henri! Henri! Én vagyok az, Marcel. Jól érzed magad? Kinyitottam a szemem. Lassan és erőlködve ismét tudatára ébredtem, mi történik velem. Félhomály volt a szobában, az ablakredőnyöket lehúzták. Körülöttem az ágyakon ejtőernyősök és tisztek ültek — ismert arcok és ismeretlenek, akiket nyilván azért hívtak meg, hogy tanúi legyenek a kísérletnek. Némán figyeltek. Láttam, hogy az orvos egy papiroslapot tart a kezében s megértettem, hogy azok a kérdések szerepelnek rajta, amelyeket fel kell tennie nekem. Meghitt hangon, olyan emberként, aki régi barátjával találkozik, faggatni kezdett: — Sokáig dolgoztál az Alger Republicainnél ? Ártalmatlan kérdés volt. Kétségtelenül az volt a célja, hogy megnyerje a bizalmamat. Hallottam a magam válaszát. Szokatlan bőbeszédűséggel feleltem. Elmondtam minden apróságot, micsoda nehézségekkel kellett megküzdenünk a lap kiadása során, aztán a szerkesztőség összetételéről beszéltem. Ügy ömlött belőlem a szó, mintha részeg lennék, vagy mintha másvalaki beszélne • helyettem ;annyira mégis tudatomnál voltam, ,hogy el ne felejtsem: hóhéraim kezében vagyok, akik rá akar;nak kényszeríteni, hogy eláruljam elvtársaimat. Ámde ez csak a kezdet volt. Az orvos odasúgta segédjének: — Látja, megy a dolog. így kell csinálni... Félbeszakította szóáradatomat félhangon megjegyezte: — Henri, azt mondták, forduljak hozzád, ha találkozni akarok X-el. Mit kell tennem? A színleg barátságos hang ugyanazt a kérdést ismételte, amelyet legalább húszszor feltettek a kínvallatás során. Kábult fejemben ezerszám kavarogtak a képek: az utcán láttam magam, lakásomban, a főtéren és mindig ezzel a „Marcellel" együtt, aki nem ment le a nyakamról s üldözött a kérdéseivel. Észbekaptam, összeszedtem minden erőmet, kinyitottam a szemem és sikerült visszatérnem a valóságba. A köyetkező pillanatban azonban ismét visszaestem félig öntudatlan állapotomba. Az orvos gyöngén megrázta a vállam, hogy szóra kényszerítsen: — Hol van X? Az ezután következő kérdések és feleletek úgy hangzottak, mintha elmeháborodottak vitatkoznának. — Csodálkozom, — mondtam, — hogy hozzám küldtek. Nem tudom, hol lehet. — Mit tesz, ha találkozni akar veled? — Nincs rá szüksége, semmi közöm hozzá. — Értem, természetesen így van, de ha mégis találkozni akarna veled, mit csinálna ? — Bizonyára egy cédulát dobna a levélszekrényembe, de semmi oka rá, hogy megtegye. Erőlködtem, hogy ne maradjak alul ebben a kínos beszélgetésben s a kábítószer hatása ellenére eléggé megőriznem öntudatomat, hogy dacolhassak vallatóimmal. — Ide figyelj, — folytatta az orvos, — rejtekhelyet találtam X számára, föltétlenül találkoznom kell vele. Ha valahol meglátnád, összehozhatnál vele? — Nem ígérhetek semmit, — válaszoltam. — Csodálkoznék, ha X találkozni akarna velem. — De ha véletlenül mégis eljönne, hol talállak meg? — Hol laksz? — kérdeztem. — Michelet utca 26, III. emelet jobbra. Keresd csak Marcelt. — Rendben van, megjegyzem a címedet, — mondtam. — Csöppet sincs rendben. Én megadtam neked a címemet, te is add meg a magadét. Bíznod kell bennem. — Hát ha annyira akarod, — feleltem kelletlenül, — találkozhatunk két hét múlva este hatkor, a Galland-park megállójánál. Nem szívesen csatangolok az utcán. — Ott laksz a Galand-park közelében ? Mondd meg a címedet, — sürgetett. Fáradt voltam, be akartam fejezni a beszélgetést, még gorombaság árán is. — Hagyj már békén, — mondtam. — Isten veled. Várt még egy ideig, kétségtelenül azért, hogy megbizonyosodjék, valóban alszom-e. Valakinek odasúgta: „Többet nem húzhatunk ki belőle." Aztán hallottam, hogy a jelenlévők egymás után felállnak, az ajtó felé indulnak, akár a színházban, előadás végén. Egyikük lámpát gyújtott, s e pillanatban visszatért az öntudatom. Az ajtónál álltak, néhányan már kint a folyosón, mások, köztük Ir... és Cha... még a helységben, s rám néztek. Minden erőmből odakiáltottam nekik: — Jöhetnek megint az elektromos készülékkel. Jöjjenek csak! Nem félek maguktól! Az orvos kis táskával a kezében szintén elmenőben volt már. Intett, hogy ne válaszoljanak. Mielőtt elhagyta volna a termet, odaszólt az ápolónak: — Alighanem kimerült, adjon be neki porokat. Mielőtt a két ejtőernyős, aki idehozott, ismét gondjaiba vett volna, az ápoló kitisztította a sebeimet, leragasztotta az égési sebhelyeket a lágyékomon és a mellemen. Végre viszszavezettek a cellámba. Egyik őröm két orvosságlabdacsot vett elő a zsebéből s a kezembe nyomta: — Nyeld le! Á pilulákat a nyelvem alá rejtettem, néhány korty vizet nyeltem, s azt mondtam: — Megvan! Mihelyt őreim mögött becsukódott az ajtó, kiköptem az orvosságot. Biztosan csak aszpirin-tabletta volt, de már nem voltam képes nyugodtan mérlegelni, godolkozni, elvesztettem bizalmamat miftden iránt. Főleg az a kérdés kínzott, hogy a mai kísérlet a „tudományos kezelésnek" nemcsak a kezdete volt-e. Éreztem, hogy nem vagyok már beszámítható állapotban. Kalapált a szívem, a halántékom. Találkoznom kell „Marcellal". A penthotal-szülte fantom emberi alakot vett fel. Sikerült dacolnom vele, válasz nélkül hagynom' a kérdéseit, de legközelebb hogyan szabadulok tőle? Agyamban rajzottak a láz keltette képek. Arcul' ütöttem magamat, belecsíptem a testembe, hogy a valóságra ébredjek. Mihelyt egy kissé kijózanodtam, ismét elhatalmasodtak rajtam a kábítószer ébresztette aggodalmak. — Gyerünk, öltözködünk! A két őr nyitott be cellámba, aki a betegszobába kísért. Már elég későn volt, talán este tizenegy óra, s mert felfelé mentünk a lépcsőn az erkélyre, eszembe jutott, hogy talán az „öngyilkosságomat" akarják megrendezni. A rajtam uralkodó lelkiállapotban ez a gondolat csöppet sem fokozta izgalmamat: „Nem vallottam a kínvallatás" közben, a szérum is csődöt mondott, ez a vég." A terasszról azonban tovább mentünk lefelé a lépcsőn, a másik épületbe, s őreim kinyitották a már jól ismert faliszekrényszerű cella ajtaját. A helyiséget kitakarították, tábori ágyat raktak belé s rá szalmazsákot. Mihelyt az ejtőernyősök elmentek, ugyanazok a gondolatok törtek rám megint, amelyeket ez a kis közjáték csak időre-őrára riasztott el. Firtattam önmagam, épeszű vagyok-e még. Ha továbbra is kábítószerekkel tömnek, képes leszek-e ellenállni úgy, mint először? Ha a penthotal segítségével rákényszerítenek, hogy elmondjam, amit elmondani nem akarok, úgy fölösleges volt dacolnom kínzóimmal a kínvallatás során. A cella ajtaja jobbfelől nyitva volt. Félig nyitva volt a kis szelelőnyílás a mennyezet alatt. Kilincsére könynyen ráerősíthetem a rézdrótot, ha fölállok a tábori ágyra. Aztán egy rúgással kilökhetem magam alól az ágyat. De tüstént minden erőmmel szembefordultam az öngyilkosság gondolatával. Ha meghalnék, hóhéraim meg volnának győződve róla, hogy a kínoktól való rettegés hajszolt a halálba. Feltettem magamnak a kérdést, vajon nem szándékosan jártak-e enynyire a kezemre, s eszembe jutottak M— tábornok szárnysegédének szavai: „Más lehetősége nem marad, csak az öngyilkosság." Alig határoztam el, hogy nem ölöm meg magam, és ha meg kell halnom, inkább szenvedjek ki az ejtőernyősök kezében -*gyötörni kezdett a kérdés, vajon nem éppen a közeli halál félelme adja-e ezeket az érveket. Ha amúgyis meg kell halnom, nem volna-e jobb, ha mindjárt megtörténnék, annak veszélye nélkül, hogy „segítek" hóhéraimnak. Igyekeztem nyugodtan fontolóra venni helyzetemet, s arra a következtetésre jutottam, hogy holnap reggelnél előbb semmi esetre sem vesznek munkába, van tehát elég időm az öngyilkosságra, ha szükség volna rá. Arra is rájöttem, hogy pillanatnyilag nem vagyok beszámítható állapotban és pihennem kell, hogy egyáltalán képes legyek gondolkozni. Reggelig aludtam. Az éjszakai alvás elkergette testemből a lázat és agyamból a tegnap esti gondolatokat. Hirtelen büszkeséget éreztem, örültem annak, hogy nem győztek le. Tudtam, hogyha újból kezdik, megint képes leszek dacolni velük, képes leszek a végsőkig küzdeni, és öngyilkosságommal nem könnyítem meg hóhéraim dolgát. A délután folyamán visszakerültem első cellámba a másik épületben, de nem maradtam sokáig. Este ugyanazon az úton visszatereltek a „faliszekrénybe", s újból ott töltöttem az éjszakát. A folyosón sikerült elkapnom őreim beszélgetésének néhány szavát, s megértettem belőlük az egymásnak ellentmondó rendelkezések értelmét. Valami bizottság* látogatását várták, nem tudom, micsoda bizottságét, és gondoskodni kellett arról, hogy ne kerüljek a szeme elé. Ezért rejtettek el a másik épületben, amely tulajdonképpen nem tartozott a „szűrőközponthoz", hivatalosan csak az ejtőernyősök szállásai és a tiszti étkezde voltak benne. Jobban éreztem már magam sikerült felkelnem és állva maradnom. Az ejtőernyősök megváltozott viselkedéséből arra következtettem, hogy kitartásomat, hailgatásomat „sportteljesítményként" nagyrabecsülik. Még a Lo... csoportjához tartozó nagydarab ejtőernyős hangja is megváltozott. Egy reggel benyitott a cellámba és azt mondta: * A személyi jogok és szabadságok védelmére alakított állandó bizottságról van szó, amelyet Zeller tábornok képviselt. (A bizottság megalakítását a francia kormány 1957 áprilisában hagyta jóvá. Az algériai miniszterre'.idens hatáskörébe tartozik, feladata felülvizsgálni az emberi szabadságok ellen elkövetett vétségeket Algériában.) (Fordította Tóth Tibor) (Folytatása következik!) ÜJ SZÖ 6 * 1958. június 12.