Új Szó, 1958. június (11. évfolyam, 150-179.szám)

1958-06-04 / 153. szám, szerda

: s— PRAGAI TAVASZ 1958 A zenei fesztivál második hete néhány csúcsteljesítményt hozott, mely a különben hűvös és tartózkodó prágai közönséget kitörő lelkesedésre késztette. Nagy meglepetést jelentett május 19-én a Szófiai Filharmónia zenekara, melyben kiváló együttest ismertünk meg. Főleg a vonósok tömör, meleg hangzása és kifejező játéka jellemzi a zenekart. A zenekar művészeti igazgatója, a fiatal Konstantin lliev, kitűnően fejlődött az utóbbi évek során és büszke lehet mind a saját, mind pedig zenekarának művészi tulajdonságaira. A szófiai filharmonikusok két hangversenyt rendeztek Prágában, mindkettőnek szólistája a Franciaországban élő és már jelentős hírnévre szert tett Venci slav Jankov volt. Az utóbbi sokkal inkább Vladigerov lll. zongoraversenyében, mint Beethoven G-dur zongoraversenyében győzött meg. Az első hangverseny műsorán ezenkívül Pipkov Variációi egy albán témára, valamint Bartók Concertója szerepelt. A második hangverseny Honegger kitűnően tolmácsolt 5. szimfóniájával, Sztojanov Templomi táncával ismertetett meg. Ezen az esten szerepeltek Martinu zenekari invenciói is. A Moszkvában lezajlott idei nemzetközi Csajkovszkij-verseny győztes hegedűművésze, Valerij Klimov, két esten mutatkozott be. Május 20-án a Prágai Fővárosi Szimfonikus zenekarral (FOK) Václav Neumann vezénylete alatt Prokofjev I. hegedűversenyét adta elő. A fiatal művészt nemes, finom hegedűtónus és kitűnő technika jellemzi. Természetesen a további érés még elmélyíti magasfokú művészetét. Szólóestjén Schumann C-dur Fantáziáját (Kreisler átiratban), Prokofjev 11. hegedűszonátáját, Csajkovszkij Meditációját és Valse Scherzóját, Ysaye 6. szólószonátáját, valamint egynéhány virtuóz hegedűművet adott elő. Ezen az estén Klimovon már érezhető volt a fáradtság jele, úgyhogy teljesítménye nem érte el a moszkvai verseny színvonalát. Valószínűleg ehhez az is hozzájárult, hogy röviddel ideérkezése előtt új hegedűt kapott (Stradivárit) és ezen a hangszeren még nem érzi magát teljesen otthonosan. Az est közönsége egész sor ráadásra késztette a szólistát, akit Inna Kallegorszkaja kísért kitűnően zongorán. Róbert Casadesus francia zongoraművész fellépését, akinek külföldön ismert a neve, nagy érdeklődés előzte meg nálunk. Bátran állíthatjuk, hogy minden várakozást kielégített, sót művészetével valósággal elkápráztatott. Casadesus érett, kb. 65 éves zongorista, aki művészi pályájának tetőfokán áll és méltón képviseli azt a régebbi nemzedéket, amelynek kiemelkedő tagjai, Sauer, Cortot, Gieseking voltak. Zenekari estjén Mozart cmoll zongoraversenyét adta elő nekünk kissé szokatlan módon (francia iskola). Szólóestjének számait Rameau, Scarlatti, Schumann, valamint César Franck, Debussy és Ravel müveiből állította össze. Nehezen tehetnénk különbséget, melyik művet játszotta jobban, mert korra és stílusra való tekintet nélkül valamennyi kompozíciót ragyogóan tolmácsolt. A közönség szűnni nem akaró tetszésnyilvánítását Chopin és Muszorgszkij darabjainak előadásával köszönte meg. A Manchesterből érkezett Halié zenekarban igen kultivált, kiváló együttest ismertünk meg, melynek az élén Sir John Barbirolli áll. Meglepő, milyen sok nő játszik ebben az együttesben, gyakran oly hangszereken, ami egészen egyedülálló. így többek közt az üstdoboknál, sőt még a kürtöknél is. A vonósok hangzását a legfinomabb, lágy pianisszimók, de vad és szilaj forték is jellemezték. A zenekar legkiválóbb hangszercsoportját ők képviselik. A fúvósok szintén nagyon jók, ha hangzásban nem is érik el a cseh filharmonikusok kvalitását. Barbarolli pedig a karmesteri pálca igazi poétája, kitűnő muzsikus, aki költőien rajzolja meg az előadott művek legfinomabb árnyalatait. Az első est műsora Berlioz Római karneváljából, Elgar Enigma varációiból, valamint Bruckner IV. szimfóniájából állott. Számról számra növekedett a lelkes közönség tetszése, amely a második estén már szűnni nem akaró ovációvá fokozódott. Ezen a hangversenyen Weber Oberon nyitánya, Ralph Vaughan-Williams formailag és hangszerelésileg szokatlan 8. szimfóniája, valamint Brahms I. szimfóniája szerepelt. Valamennyi műben mind a zenekar, mind a karmester rendkívültt nyújtottak, Brahms előadása pedig felejthetetlen élmény volt. A tapsvihart a zenekar először Debussy Egy faun délutánja, majd pedig Chabrier Espanya c. művének előadásával köszönte meg, sőt, amikor a taps még ezután sem akart elülni, Barbirolli meghatott szavakkal köszönte meg a közönségnek a meleg fogadtatást. A prágai közönség, mint már írtam, eléggé nehezen enged fel, viszont a rendkívüli művészi teljesítményeket annál inkább értékeli. A Halié-zenekar két estje pedig ilyen élményt jelentett. FB. Újabb két csehszlovák színházi bemutató Budapesten A nemzetek barátságának hónapja a csehszlovák-magyar kultúrkapcsolatok terén is jelentős eseményeket hozott. Két budapesti színház közel egyidőben két cseh darabot tűzött műsorára. A Magyar Néphadsereg Színháza a fiatal cseh író, Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című színművét, a József Attila Színház pedig Karel Čapek A Makropulosz ügy című darabját tűzte műsorára Emília Marty titka címmel. A kulturális események jelentősége természetesen nem a „bemutatáson" van, hanem abban, hogy a budapesti színházakban a felszabadulás óta talán egy olyan darab sem volt, amely száznál kevesebb előadást ért volna meg, azaz 50—100 ezer nézőnél kevesebb nézte volna végig. Nerrt kétséges, hogy Pavel Kohout darabja is azok közül való, amely hosszú ideig műsorral marad. Ez kiolvasható abból, ahogy a budapesti közönség a darabot fogadta. A bemutató ugyanis forró sikert hozott és a kritikák is egytőlegyig elismerően nyilatkoznak róla. A siker titkát egyrészt a téma maiságában, másrészt feldolgozásmódjában kell keresnünk. Ami a témát illeti, a szerző azt keresi, hogy ki vagy kik a felelősek mai életünkben egy fiatal lány haláláért és érdekesen, bíróilag kielemezve, marasztalja el a lány környezetéhez tartozókat. Ami pedig a feldolgozás módját illeti, el kell mondani, hogy a budapesti színházi közönség sok-sok klasszikus darab repertoárra tűzése után és mellett lényegében csak a legutóbbi időben kezdett megismerkedni a modern színpadi felfogásokkal. E téren főleg nyugati szerzők darabjai voltak azok, amelyek ezt tükrözték, de amelyeknek eszmei mondanivalója nemegyszer nagyon is vitatható volt. (Pl. Felicien Marceau Tojás c. darabja.) Mai társadalmat érintő és mai színpadi felfogású darab tehát érthető, hogy komoly sikert aratott. Különös öröm számunkra, hogy ezt az igényt szocialista író elégítette ki. A sikerben természetesen nagy része van a jó rendezésnek (Kazán István) és a kiváló művészgárdának (Ajtay Andor, Ruttkay Éva, Pálos György, Bitskey Tibor, Sulyok Mária) is. De a siker elsősorban mégis a fiatal szerző, P. Kohout érdeme. Szinte e megállapítás igazolásául kívánkozik a Karel Čapek bemutató tanulsága. A rendezés az Emília Marty titkában is megtette mindazt, amit megtehetett. A József Attila Színház színészgárdája sem kevésbé kiváló. Elég, ha Komlós Juci, Kovács Károly, Ráday Imre, Erdődy Kálmán nevét említjük. A néző mégis kielégítetlenül távozik az előadás után. Miért? A minden kérdésre kész kádenciákkal rendelkező budapesti szerint: a darab mondanivalója bizony elég poros, a szerzőnek az a véleménye, hogy „jó, hogy az élet ilyen rövid, mert különben kiderülne haszontalansága és üressége", egyszerűen nem igaz, modora sok esetben visszatetsző, problémaszegénysége pedig unalmassá, vontatottá teszi az előadást. Természetesen azok, akik emlékeznek Karel Čapek korábban bemutatott darabjaira: A Fehérkór-ra, vagy a Fiaim-ra, azok a szerző védelmében erősnek találják a fenti jellemzést. Eltérően néhány budapesti véleménytől, és nem hibáztatom A Makropulosz ügy, illetőleg az Emília Marty titka műsorra tűzését, mert önkéntelenül is párhuzamba kerül Pavel Kohout darabjával, a mérleg egyik serpenyőjébe helyezvén napjaink drámai mozzanataiból is kiutat kereső alkotást a haldokló kapitalizmus semmii ben sem hivő komédiázásával a másik tányérban, megmutatja ez utóbbi könnyűségét még azoknak is, akik úgy szeretik az előbbi témakört elmarasztalni. A két bemutató azonban nemcsak egymással szembe, hanem egymás mellé is állítható és pozitíven értékelhető abban a tekintetben, hogy hasznos szolgálatot tesznek a szocializmust építő népek felhalmozott kultúrkincseinek közös értékekké tételében, s így mindenképpen összhangban vannak a nemzetek közti barátság hónapjának nemes célkitűzéseivel. Sóky Dezsíi Budapest, oooo filmek Mézeshetek (Medové týždne) Az individualizmus és az önző emberi tulajdonságok kigyomlálását tárgyalja Koseverova szovjet rendező Mézeshetek című filmje. A komoly és megfontolt Alekszej építészmérnök és az orvosi tanulmányait éppen befejező könnyelmű és kacér Lida között szerelem bontakozódik ki. Lida a maga részéről ugyan nem viszonozza Alekszej vonzalmát, s csak akkor határozza el magát gyors házasságkötésre, amikor tanulmányainak befejezése után az ország távoli részére akarják helyezni, hogy férje mellett Leningrádban maradhasson. Lida tüstént válást emleget akkor, amikor kiderül, hogy Alekszejt egy szibériai hídépítés vezető mérnökévé nevezték ki, s ő elfogadta a megbízatást. Mégis követi férjét és elfoglalja az építkezés orvosi állását. Családi életük azonban felborul. Szétköltöznek és sokáig tart még rendezetlen viszonyuk, míg végre egymásra találnak. Dicséretes a rendező szándéka, ám a film nem sikerült. Nem érezzük cselekményé-, nek mozgató erejét, feszültségét, sok benne a hatást lerontó -deus ex machina" epizpd. Bárhogyan is igyekezett tudása legjavát adni a bájos Kaszatkina (Lida) és a számos szovjet filmből ismert tehetséges Pável Kadocsnikov, a film alig múlja felül az átlagfilmek színvonalát. Leopoldo Torres rendező argentin Portenafilmjében a kamaszkori szerelem problémáját dolgozza fel. Átlagon felüli művet alkotott a diákszerelem idillikus megnyilvánulásainak élethű ábrázolásával, ami elsősorban a két gyerekszereplő, O. RoNehéz évek (Ťažké roky) vito (Luis) és B. Mujica (Alicja) tökéletesen átélt rokonszenves játékának érdeme. A retroszpektív film története az örökre elpihent anyai szív sírjánál álló, egyenesen a z anyakönyvvezetőtől jött fiatalok emlékeinek felidéződésével pereg le. Érzelmi hatásokra épült kedves alkotás, de pedagógiai, nevelési szempontból nem részletezi és nem oldja meg a felvetett problémát. <L) Az idősebb nemzedék tagjai bizony jól tudják, hogy egyetlen kapitalista város vezetősége sem vállalta soha a lakáskérdés megoldását, valamint azt, hogy miként lehetne elhelyezni a városi lakosság szaporulatát, miként kellene a lakosság életszínvonalát megjavítani. Már Engels jellemezte, hogyan merült fel a lakáskérdés a tőkés társadalomban. „Minden nagyvárQSban — írta — található egy vagy több rosszabb lakónegyed, amelyben a munkásosztály zsúfolódik össze. Néha szűk mellékutcákban, a gazdagok palotáinak közvetlen közelében húzza meg magát a nyomor, általában azonban teljesen külön negyedeket hasítanak ki részére, amelyben távol a boldogabb osztályok szemétől kell tengődnie." Szörnyű lakásínség Még lelki szemeim előtt lebeg állandóan az a szörnyű kép, amelyet vagy 30 évvel ezelőtt láttam Bratislava különféle nyomortanyáin. Tagja voltam egy szociográfiai csoportnak, amely feladatául tűzte ki, hogy adatokat és fényképeket gyűjt Szlovákia egyes helyeiről. így kerültünk a hajléktalanok éjjeli menedékhelyeire, a leggyalázatosabb odúkba, viskókba, sokszor egészségünk és életünk kockáztatásával. Nem felejtem el soha azt a jelenetet, amikor a bratislavai ún. Pálffykaszárnyában jártunk (közben lebontották), ahol vagy húsz család lakott egy helyiségben csupán lepedőkkel, vagy rongyokkal elválasztva. A sötét helyiségben magnéziumfénnyel akartunk fényképezni, az egyik asszony — félreértve igyekezetünket — ránk rontott, leütötte fényképezőgépünket, amely eltörött és ütlegelni kezdte fényképező elvtársnőnket. Alifl tudtam megmenteni őt. Csoportunk a proletár lakásviszonyokról kiállítást akart rendezni, Lakáskérdés egykor és ma melyet azonban a rendőrség betiltott és a vádoló képek egy részét elkobozta. A kapitalizmusban nem lehet megoldani Pártunk már akkor tudta és hirdette, hogy amíg a tőkés termelési mód fennáll, addig balgaság, ha valaki a lakáskérdést, vagy más, a dolgozók sorsát érintő társadalmi kérdést elszigetelten akar megoldani. A megoldás: a tőkés termelési mód megszüntetése, a termelő eszközök kisajátítása a munkásosztály által — ahogy azt a marxizmus klasszikusai tanítják. Ausztriában az első és második világháború között próbálkoztak a baloldali ausztromarxisták a városi házak felépítésével. Sokáig a bécsi szociáldemokraták reklámcégére volt ez az építkezés. 1934 februárjában az ismert Marx-Hofot, melyet az öntudatos munkásság védett, a fasiszta kormány ágyúkkal szétlövette. Ahogy most értesülünk, azóta sem volt Bécsben már ilyen nagyarányú középítkezés, mert az uralmon levő burzsoáziának nem érdeke, hogy a proletariátus új, egészséges és olcsó lakásokhoz jusson. A hajlék alapvető emberi szükséglet. A táplálkozás, ruházkodás mellett a lakás az, amely leginkább visszatükrözi dolgozóink életszínvonalát. Pártunk és kormányunk a felszabadulás illetve népgazdaságunk talpraállítása után azonnal hozzálátott a lakásépítkezéshez, i Rossz örökség Az osztálykülönbségek a régi Csehszlovákiában erősen visszatükröződtek a lakáskultúra színvonalában. A szép, tiszta, egészséges lakónegyedek, széles, jól kövezett és megvilágított utcák a gazdagok számára nyújtottak kellemes környezetet és hajlékokat. A munkásnegyedekben, amelyek a városok peremén létesütek, nem volt sem csatornázás, sem kövezett utca, sem vízvezeték, sem villanyvilágítás. Emlékezzünk csak Bratislavában a régi Téglamező, Öliget, Elízium, Zabos és más negyedekre. A város legrégibb negyedeiben, düledező házaiban (lásd Váraljai út, Zsidó utca stb.) ezrek voltak kénytelenek egészségtelenül, piszkosan, tömeglakásokban lakni, A tüdőbaj és más szociális betegségek megtizedelték a szegény családokat. Ezzel szemben a magas bér, a községi adók és egyéb pótlékok a dolgozó tömegeket sújtották. A házak túlnyomó többsége magánkézen volt, a gazdag háztulajdonosok a legszemtelenebbül zsákmányolták ki lakóikat, hogy befektetett tőkéjükből minél több hasznot húzzanak. így van ez ma is a tőkés országokban. A házak felépítésénél mindig csak egy cél lebegett szemük előtt. Minél olcsóbban építeni, tekintet nélkül a lakók követelményeire. Napirenden volt az, hogy takarékossági szempontból nem építettek fürdőszobákat és csak néhány család számára közös árnyékszéket az udvaron. Ha a dolgozó, vagy munkanélküli nem tudta idejében megfizetni a lakbért, a háztulajdonos többtagú családjával együtt könyörtelenül kidobatta az utcára. A második világháború idején Szlovákia területén 33 000 lakás semmisült meg és rongálódott meg súlyosan. Lakásállományunk Szlovákiában különben is minden tekintetben alacsony színvonalon állt. A háború alatt jóformán szünetelt az építkezés. A felszabadulás utáni években nagy erőfeszítéssel sikerült 13 000 lakást felújítani és a kétéves terv idején is sok lakást hoztunk rendbe. Mégis a lakásviszonyok a köztársasági átlaghoz és más európai országokhoz viszonyítva nagyon kedvezőtlenek voltak. A lakásállománynak kedvezőtlen összetétele Szlovákiában elsősorban anňak korszerűtlenségében nyilvánult meg. 1950-ben 140 00Ö száz évnél régibb lakást számláltak össze, ami az egész lakásállománynak 15,3 százalékát képezte. Az állomány magvát 336 000 lakás képezte, amelyek 40—100 évesek. A legrosszabb volt a helyzet Bratislavában, ahol a száz éven felüli lakások a lakásállomány 21 százalékát tette ki. 1945ben az összes 31766 lakás közül 17 ezer volt fürdőszoba nélkül, 12 500 árnyékszék nélkül és 3000 konyha nélkül. A házak egyharmada érett volt a lebontásra. Ha tovább elemezzük az akkori helyzetet, azt látjuk, hogy Szlovákiában 613 000 lakóház közül csak 43 700-ban volt vízvezeték, 24 000ben csatornázás és 4900 házban volt gáz bevezetve, 2172-ben volt csak központi fűtés. Hiányos volt a villamosítás is. 3354 községből 1946-ban csupán 1456-ban volt villanyvilágítás. Még szembeötlőbb, ha összehasonlítjuk a következő adatokat. 1950-ben Csehszlovákiában a lakásoknak 82,6 százalékában volt villanyvilágítás, Szlovákiában csupán 58,2 százalékában, vízvezeték köztársasági méretekben a lakások 30 százalékában, Szlovákiában a lakásoknak csupán 7 százalékában. Ugyanakkor pl. a Német Szövetségi Köztársaságban Hollandiában és Svédországban a villanyvilágítás aránya meghaladta a 90 százalékot, a vízvezetéké pedig a 75 százalékot. Nekilendül az építkezés Az utóbbi időben szinte mindenütt nagy erőfeszítéseket tesznek a nagy lakásínség enyhítésére. Hazánkban is pártunk- és kormányunk komoly előkészületeket tesz, hogy most a szocializmus építése befejezésének időszakában még fokozottabb mértékben oldja meg ezt a kérdést. A CSKP XI. kongresszusa is foglalkozik ezzel a kérdéssel, mert a dolgozók növekvő igénye megköveteli, hogy gyorsan és olcsóbban, nagyüzemi módszerekkel építsünk. Az előző években a terveknek megfelelően az ipari építkezésekre kellett fordítanunk a fő figyelmet. Most már a lakás- és mezőgazdasági építés ügye az ipari építkezésekkel egyenrangú feladattá vált. 1948-tól 1957-ig az állami lakásépítkezésekbe Szlovákiában több mint ötmilliárd koronát ruháztak be. Azonkívül különösen vidéken az egyéni építkezés keretén belül sok családi ház épült. Ez években 186 930 lakást adtunk át, ebből a szocialista szektorban 90 728 lakást, míg egyéni építkezéssel 96 202 lakást. Ezzel a nagyarányú építkezéssel az 1000 lakosra eső lakások száma Szlovákiában 243-ra emelkedett, ami azonban még mindig alacsony a köztársasági átlaghoz viszonyítva (288). NyugatEurópában viszont 1000 lakosra 270 lakás, Dél-Európában 224, Magyarországon 262 lakás jut. Az új lakások építésének az üteme a természetes lakosságszaporulat lakásigényeit még talán kielégítette volna, de nem volt elég a „kiöregedés" által megszűnt, illetve lebontásra megérett lakások pótlására. Az utolsó években az építkezés üteme fokozódott, úgyhogy ebben a tekintetben már elértük, sőt túlhaladtuk Svájcot, Svédországot, viszont még mindig gyorsabb az építkezés üteme jelenleg például a Szovjetunióban, Norvégiában. Grek Imre ÜJ SZÖ 5 *1958. június ^