Új Szó, 1958. május (11. évfolyam, 120-149.szám)

1958-05-13 / 131. szám, kedd

A marxista-leninista pártok egysége és összeforrottsága: a szocialista világrendszer további győzelmeinek záloga A moszkvai Pravda május 9-i számának szerkesztőségi cikke (Folytatás az 5. oldalról.) bői korántsem következik, hogy ne erősítsük ama országok nemzetközi kapcsolatait, testvéri együttműkö­dését, kölcsönös segélynyújtását, amelyekben a szocializmus már dia­dalra jutott. A kommunista és mun­káspártoknak, közülük is különösen a kormányzó pártoknak, nagy a tör­ténelmi felelősségük a szocialista vi­lágrendszer sorsáért. Ezért erősítik egységüket és elvtársi együttműkö­désüket az egész nemzetközi mun­kásmozgalom, a béke és a szocia­lizmus érdekében az »gész világon. A dolgozók százmillióinak szempont­jából nagyon fontos, hogy a szocia­lista országok egységes táborba tö­mörüljenek, az egész kommunista vi­lágmozgalom hathatósan támogassa ezt a tábort s a haladó gondolkodású emberek együttérezzenek vele. A munka felszabadítása — muta­tott rá Marx — nem helyi és nem nemzeti, hanem társadalmi probléma s vonatkozik minden országra, amelyben modern . társadalom van; s megoldása a leghalaaóbb országok elméleti és gyakorlati együttműkö­désétől függ. A mai körülmények között, ami­kor az új, szocialista társadalom az emberiségnek már több mint egy­harmadát egyesíti, életbevágóan szükséges a leghaladóbb országok gyakorlati és elméleti együttműkö­désének megszilárdítása. Ilyen körülmények között különö­sen nagy erővel hangzanak Marx A Jugoszláv Kommunisták Szövet­egének kongresszusán az előadók és néhány felszólaló hálával és el­ismeréssel beszélt arról a segítség­ről, amelyet az Amerikai Egyesült Államok adott Jugoszláviának. Ugyanakkor a szocialista országok­kal való gazdasági együttműködésről igen tartózkodóan beszéltek. A szo­cialista országok segítségét lebecsül­ték, sőt semmibe vették. A Jugoszláv Kommunisták Szövetségének kong­resszusán a felszólalók különösen hangsúlyozták az Egyesült Államok­nak azt a „jótékony szerepét", amelyet Jugoszlávia gazdasági fej­lesztésében betöltött. Tito beszámolójában hangsúlyozta, hogy Jugoszláviának az Egyesült Ál­lamokkal való visszonya a kölcsönös megbecsülésen, az egyenjogú együtt­működésen és a belügyekbe való be nem avatkozáson alapszik. „Ha voltak is olyan kísérletek, amelyek nem feleltek meg ezeknek az elveknek — jelentette ki az elő­adó — általában egyes személyektől vagy csoportoktól, de nem az Egye­sült Államok kormányától indultak ki. Gazdasági és katonai segélyt kaptunk Amerikától akkor, amikor legnagyobb szükségünk volt rá, vagy­is Sztálinnak országunkra gyako­rolt politikai, gazdasági és propa­gandanyomása idején. Ez nagymér­tékben segített bennünket, hogy le­küzdjük azokat az óriási nehézsé­geket, amelyekkel akkor küzdöttünk." Kiderül tehát, hogy az Egyesült Államok kormánya „önzetlen se­gélyt" adott Jugoszláviának, ellen­állt „egyes személyeknek vagy cso­portoknak", amelyek sikertelenül próbálták letéríteni a kölcsönös meg­becsülés, az egyenjogú együttműkö­dés és a belügyekbe való be nem avatkozás útjáról. Az efféle beszé­deket olvasva, amelyeket az Egye­sült Államok uralkodó körei előtt való mély hajlongások és térdhajtá­sok kísérnek, önkéntelenül felvető­dik a kérdés: az amerikai monopo­listák miért rokonszenveznek eny­nyire Jugoszláviával? Minden kom­munista joggal gondolkodik el azon, hogy az amerikai imperialisták, a szocializmus leggonoszabb ellenségei, miért látják előnyösnek, ha segítik Jugoszláviát? August Bebel, a nem­zetközi. munkásmozgalom egyik leg­régibb személyisége ezt mondta: „Ha gz ellenség dicsér, nyilván valami­lyen ostobaságot követtem el." Itt pedig az amerikai imperialisták nem­csak dicsérik a jugoszláv vezetőket, hanem „segítik" is őket. Milyen szolgálatokért? Csak nem azért, mert a jugoszláv vezetők be akarják fe­ketíteni a Szovjetuniót, gyengíteni akarják a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom egységét? Hadd emlékeztessünk rá: közvet­lenül Tito pulai beszéde előtt, majd eme a Szovjetunió Iránt barátság­talan beszéd után, amelyet a világ­reakció örömújjongva fogadott és 'dicsőitett, Jugoszlávia újabb nagy se­gélyeket kapott az amerikai impe­ÜJ SZÖ 6 * 1958. május 13. szavai, hogy „annak a testvéri szö­vetségnek az elutasítása, amelynek meg kell lennie a különböző orszá­gok munkásai között és lelkesítenie kell őket, hogy a felszabadulásukért vívott harcban erősen felzárkózzanak egymás mögé, azzal a büntetéssel jár, hogy elaprózott erőfeszítéseik általános vereséget szenvednek". De a Jugoszláv Kommunisták Szö­vetségének kongresszusán elhang­zott felszólalásokban kifejeződő vo­nal arra irányul, hogy megokolja a szocialista országok elkülönülését, s szembe állítsa egymással ezeket az országokat. Ezt szolgálja min­denekelőtt az a koholt és valótlan tétel, hogy a szocialista tábor fo­galma valamely „vezető ország" „he­gemonizmusával" és olyan pártok feltételezésével függ össze, „ame­lyeknek vezetősége hozzászokott, hogy kívülről utasításokat kapjon és ezeket végrehajtsa". Az ilyen állí­tások semmiben sem különböznek az imperialista propaganda agyon­csépelt tételeitől. Éppen az ilyen ko­holmányokhoz fordulnak az imperia­listák, hogy „megokolják" a népi demokratikus országok ellen, a „fel­szabadításukért" vívott harc lobogója alatt, ténylegesen pedig a tőkés rend helyreállításáért folytatott fel­forgató cselekményeiket. Ilyen ha­mis érveket hangoztatnak az impe­rialisták a kommunista pártok ellen vívott hadjáratban, amikor azzal vá­dolják e pártokat, hogy „kívülről kapnak utasításokat". IV. rialistáktól. A jugoszláv sajtó je­lentette, hogy Jugoszlávia és az Egyesült Államok 1956. november 3­án egyezményt írt alá: eszerint az Egyesült Államok 98,3 millió dollár értékű mezőgazdasági felesleget szállított Jugoszláviának. A Tanjug hírügynökség jelentése szerint 1956 december végén pedig az Egyesült Államok kormánya kb. hatmilliárddi­náros csekket nyújtott át Jugoszlá­viának, A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége küldöttségének megér­te, hogy nem volt hajlandó alá­írni a szocialista országok kommu­nista és munkáspártjainak nyilatko­zatát, mert az Amerikai Egyesült Államok hamarosan újabb nagy köl­csönt adott Jugoszláviának, amikor egyezményt kötött vele 62,5 millió dollár értékű amerikai mezőgazda­sági felesleg szállításáról. Meglehet, hogy a jugoszláv vezetőknek a szo­cialista országok és a kommunista pártok egységének gyengítésére irá­nyuló újabb kísérletét szintén meg­felelően jutalmazzák majd. Az imperialisták semmit és sen­kinek sem adnak ingyen. Közismert, hogy Amerika egyáltalán nem ön­zetlenül segít valamely országnak s ez a segély* így vagy úgy gazda­sági és politikai függőségre vezet. Az amerikai monopóliumok ilyen „se­gély" formájában adják el heverő áruikat, elavult fegyvereiket. Az amerikai monopóliumok ilyen segít­sége nem mozdítja elő a segélyzett ország független nemzetgazdaságá­nak fejlődését. Az amerikai imperialisták úgyne­vezett önzetlen segítsége következ­tében Jugoszlávia külső állami adós­sága óriási összegre, több mint 800 millió dollárra rúg. A külföldi hite­lek törlesztése elnyeli a jugoszláv exportból nyert összegeknek több mint 25 százalékát. Jugoszlávia, akáicsak a többi amerikai „segélyt" élvező ország, az amerikai monopó­liumoktól főként mezőgazdasági ter­mékfeleslegeket, búzát, sertészsírt stb. kap. De az amerikai monopo­listáknak nem érdekük, hogy a se­gély keretében korszerű gyár- és villamoserőmű-berendezéseket szál­lítsanak és mindazt megadják Jugo­szláviának, ami a korszerű ipar fej­lesztéséhez, az ország műszaki és gazdasági haladásához szükséges. Ami viszont a szovjet-jugoszláv gazdasági kapcsolatokat illeti, ezek más alapon épülnek fel. A Jugoszláv Kommunisták Szövetségének VII. kongresszusán elhangzott beszámoló felsorolta a legfontosabb egyezmé­nyeket, amelyeket a két ország a legutóbbi években kötött. Mindenek­előtt megemlíti azt az egyezményt, amely szerint 110 millió dollár ér­tékben ipari vállalatokat építenek Jugoszláviában. Szó van arról az egyezményről is, hogy a Szovjetunió 54 millió dolláros áruhitelt és — aranyban vagy külföldi valutában — 30 millió dollár kölcsönt nyújt Ju­goszláviának, említi az alumínium­gyár, műtrágyagyár stb. építéséről szóló különegyezményt. Ma, amikor nem egy, hanem sok szocialista ország van, egy ország sem építheti a szocializmust és a kommunizmust egyedül. Az a törté­nelmi korszak, amikor a szovjet nép kénytelen volt »gy országban építeni a szocializmust, régen elmúlt. Ma a szocializmus világrendszer lett. Oj korszak következett ba fejlődésében. Marx ét Lenin a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetet soha sem szűk nemzeti, hanem mindig természetes történelmi világfolya­matként fogta fel. És ma minilen szocialista országnak — akár nagy, akár kicsi - szüksége van a többi szociálist! ország, az egész nemzet­közi munkásmozgalom segítségére. A mai viszonyok között, amikor a világ két rendszerre, két táborra oszlik, minden szocialista ország puszta léte, sikeres előrehaladása csak azért lehetséges, mert létezik a 'szocialista tábor, mert támasz­kodni lehet ennek a tábornak a gaz­dasági hatalmára és politikai egysé­gére. Ne gondolja senki, hogy az im­perialisták segítségére támaszkodva építheti — a szocializmust. A kapi­talizmus létrehozza ugyan sírásóját, a proletariátust, de nem hajlandó önként átadni a helyét a szocializ­musnak és nem siet a sír felé. Az imperialista világreakció mesterke­déseivel szembe kell állítani a szo­cializmus, a világ dolgozói egységes és tömör világának egyesült erőfe­szítéseit. A Szovjetunió és a Jugoszláv Szö­vetségi Népköztársaság egyezményei­nek még ez a rövid felsorolása is megmutatja, hogy mi a gyökeres elvi különbség a szovjet-jugoszláv gazdasági kapcsolatok, továbbá a Szovjetunió és a többi szocialista ország gazdasági kupcsolatai és az úgynevezett amerikai segély között. Az amerikai „segély"-nek az a cél­ja, hogy az Egyesült Államoktól füg­gő helyzetbe juttassa azokat az or­szágokat, amelyeknek ezt a „segélyt" adják, ezzel szemben a Szovjetunió valóban segíteni akarja a többi szo­cialista országot, valamint a gazda­ságilag gyengén fejlett országokat gazdaságuk erősítésében és fejlesz­tésében, s a gazdasági és politikai függetlenségük, nemzeti szuvereni­tásuk alapjául szolgáló iparosításban. Tito jellemezte a Szovjetunió és Jugoszlávia mai gazdasági kapcsola­tait, s ezeket „mindkét ország szá­mára igen előnyös gazdasági együtt­működésnek" nevezte. Pedig a szovjet dolgozók egyálta­lán nem azért adnak baráti segítsé­get Jugoszláviának, mert az keres­kedelmi szempontból „igen elő­nyös" számukra. Ha csak kereske­delmi szempontból nézzük ezt az ügyet, akkor természetesen a Szov­jetuniónak előnyösebb lenne, ha ezekből az összegekből otthon építene üzemeket s a kész termékeket szál­lítaná ki. A szovjet emberek nem gondolnak arra, hogy pusztán keres­kedelmi szempontból nézzék az olyan országokhoz fűződő kapcsolataikat, amelyeknek gazdasági segélyt adnak. Politikájukban, a testvéri szocialista országokkal való viszonyukban a szo­cializmus építésének érdekei vezérlik őket. A Szovjetunió testvéri segítsé­get nyújt a gyarmati elnyomás el­len, a szabadságukért és független­ségükért küzdő népeknek is. Elvtár­saink, barátaink segítése nemzetközi kötelességünk. A szovjet emberek így gondolkodnak, s így is cselek­szenek. A Jugoszláv Kommunisták Szövet­sége programtervezetének szerzői a szocialista országok viszonyának jelle­gét durván eltorzítják, s barátságtala­nul, sőt rágalmazóan azzal vádolják őket, hogy hegemóniára törekszenek, s azt állították, hogy a szocializmus fejlődésének első szakaszában egyes népeknek vagy egyes államoknak le­hetőségük van „valamilyen formában más országok gazdasági kizsákmányo­lására". Csak nem gondolja valaki Jugo­szláviában, hogy a Szovjetunió és a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság gazdasági viszonyában ilyen „kizsák­mányolási" irányzat érvényesül? Ha így van, meg lehetne szabadítani Ju­goszláviát ettől a „kizsákmányolástól" Mi semmit és senkire rá nem kény­szerítünk. Sem államrendszerünket, sem társadalmi életformánkat, sem ideológiánkat. Nem kényszerítjük sen­kire barátságunkat, gazdasági segítsé­günket sem. V. A jugoszláv vezetők azt mondják, hogy a meglevő ideológiai különbsé­geknek nem szabad Jugoszlávia és a szocialista országok állami kapcsola­tainak romlására vezetniök. De mint a tapasztalat mutatja, ennek az igaz­ságnak puszta hangoztatása nem ele­gendő. Nyilvánvaló, hogy az ideoló­giai véleménykülönbségek, ha nem szűnnek meg, hanem elmélyülnek, természetszerűen nézeteltérésekre ve­zetnek politikai kérdésekben is. Fur­csa lenne, ha a szocialista országok viszonya erősödnék és javulna, az élü­kön álló közös marxista-leninista ideológiájú politikai pártok viszonya pedig romlanék. A Szovjetunió és kommunista pártja határozottan hozzáfogott, hogy meg­szüntesse a Jugoszláviával szemben elkövetett igazságtalanságokat és hi­bákat. De hadd mondjuk meg nyíltan, hogy 1948-ban és utána is a jugo­szlávok nacionalista jellegű hibákat követtek el, és néhány fontos kérdés­ben eltértek a marxizmus-leninizmus elveitől. A szovjet emberek a Jugoszláviával való baráti viszony helyreállításakor egyúttal számot adtak maguknak ar­ról, hogy pártunkat a Jugoszláv Kom­munisták Szövetségétől súlyos ideo­lógiai nézeteltérések választják el, amelyek azalatt gyűltek fel, amíg Ju­goszlávia elszakadt a nemzetközi kommunista mozgalomtól és hogy ezeknek a nézeteltéréseknek a meg­szüntetése nem kis nehézségekbe üt­közik. A két párt baráti viszonya megteremtésének egyetlen < szilárd alapja csak a marxizmus-leninizmus elve lehet. Kifejezésre jutott ez a belgrádi és a moszkvai nyilatkozatban is. A Szovjetunió Kommunista Pártja, amely a Jugoszláviával való viszony rendezését kezdeményezte, állhatato­san és következetesen teljesítette kö­telezettségeit. Másképpen jártak el a jugoszláv vezetők. ^ Zsenminzsipao vezércikke helyesen hangsúlyozza: „A Szovjetunió és a szocialista tá­bor többi országa 1954 óta a lehető legnagyobb jóakaratot tanúsították, s minden tőlük telhetőt megtettek, különféle intézkedéseket foganatosí­tottak, hogy megjavítsák kapcsolatai­kat Jugoszláviával. Ez teljesen helyes és szükséges is volt. A kommunista pártok a türelmes várakozás állás­pontjára helyezkedtek, abban a re­ményben, hogy a Jugoszláv Kommu­nisták Szövetségének vezetői vissza térnek a marxizmus-leninizmus állás­pontjára, ami elősegítené azt, hogy a jugoszláv nép szilárdan haladhas­son a szocializmus útján. De a Jugo­szláv Kommunisták Szövetségének ve­zető körei elutasították a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizott­ságának és más országok kommunis­táinak jóakaratú erőfeszítéseit". A JKSZ VII. kongresszusa s a prog­ramtervezet szemléltetően tanúsította, hogy a jugoszláv vezetők továbbra is kitartanak a marxizmus-leninizmus elveivel ellentétes álláspontjuk mel­lett. ök ezt külön dicsőségnek tart­ják. Tito a kongresszus zárószavában ezt mondta: „ ... csak időfecsérlés és valamennyiünkre nézve káros, ha va­laki azt várja, hogy eltérünk elvi ál­láspontunktól akár a nemzetközi, akár a belső kérdéseket illetően..." A ju­goszláv vezetők felszólalásukban ebből az „elvi álláspontból" kiindulva is „dogmatikusoknak", „pragmatisták­nak", „prakticista dogmatikusoknak" stb. nevezték a Szovjetunió és más országok kommunistáit. Egyes jugo­szláv szónokok a más országokbeli kommunista pártok ellen intézett tá­madásaikban hangzatos frázisokra és kirívó kifejezésekre ragadtatták ma­gukat. A JKSZ vezetőinek ez az eljárása azt mutatja, hogy durván megszegik a proletár nemzetköziség elveit. E cselekedeteik ellenkeznek Lenin egyik legfontosabb megállapításával: „Ha a proletariátus, majd pedig va­lamennyi ország dolgozó tömegei és és az egész világ nemzetei nem tö­rekszenek önként a szövetségre és az egységre, nem lehet sikeresen vég­hez vinni a győzelmet a kapitalizmus fölött". A 5KSZ VII. kongresszusának szó­noki emelvényéről példátlanul nagy igényű kijelentések hangzottak el, olyanok például, hogy a JKSZ veze­tőinek tettei állítólag hasonlatosak ... Leninnek, a marxista elvek győzel­méért vívott harcához. Az efféle ki­jelentések valóban szentségtörők. Ilyen kijelentéseket tenni annyi, mint szembeállítani a jugoszláv kommunis­tákat az egész kommunista világmoz­galommal, amely állítólag a dogmatiz­mus posványába süllyedt, a kommu­nista pártokat egy kalap alá venni a II. Internacionálé szociáldemokrata pártjaival, amelyeknek opportunizmu­sa ellen Lenin kérlelhetetlen harcot vívott. A JKSZ vezetői feljogosítottnak tartják magukat, hogy például a nemzetközi munkásmozgalomról ilyen megfellebbezhetetlen és fennhéjázó értékelést adjanak: ,,A nemzetközi munkásmozgalom fejlődése a leg­utóbbi évtizedekben nem tartott lé­pést a társadalmi eseményekkel és az anyagi viszonyok fejlődésével". Vagyis már valóban az tűnik ki, hogy „senki sem tart lépést, csak egyedül én". Az egész világ tudja, milyen nagy­szabású, valóban történelmi sikereket aratott a nemzetközi kommunista mozgalom, milyen óriási munkát vé­geznek a kommunista pártok a töme­gek körében. A JKSZ kongresszusán sok kommu­nista pártnak szólt a kijelentés: „Nem voltak elég merészek a kezdeménye­zésben, a tömegek megnyeréséért ví­vott harcban, magukba zárkóztak, elszigetelődtek a tömegektől és így nem lehetett döntő szerepük hazájuk társadalmi fejlődésében". Ámde, ki « nem tudja, hogy sok tőkés országban, például az Egyesült Államokban, Nyu­gat-Németországban, Spanyolország­ban a kommunista pártok a legke­gyetlenebb rendőri üldözés, állati vad terror és provokációk légkörében vív­ják harcukat. Kérdezzék meg az ame­rikai kommunistáktól és ők majd el­mondják, hogyan fojtogatták és foj­togatják ma is az imperialisták az Egyesült Államokban a kommunista mozgalmat. Minden kommunista tud­ja, hogy a tőkés országokban több mint harminc kommunista pártot he­lyeztek törvényen kívül. Da mit tö­rődnek ezzel a JKSZ vezetői? A JKSZ vezetőinek álláspontjában ott van a hiba, hogy megszegik az összes marxista-leninista pártok által a pártok kapcsolataira általánosan el­ismert szabályokat s a proletár nem­zetköziség elveit, s ez különösen abban nyilvánult meg, hogy helytele­nül fogadják az elvi, pártszerű bírá­latot. A programtervezet hiányossá­gainak és hibáinak elvtársi bírálatára válaszul csak úgy záporoztak az esz­telen vádak, hogy beavatkoznak Jugo­szlávia belügyeibe. Ebben a kérdésben teljes világosságot kell teremteni. Hogyan lehet azzal vádolni a többi kommunista pártot, hogy beavatkozni próbál Jugoszlávia belügyeibe, ha maga a JKSZ Központi Bizottsága küldte szét programtervezetét az ösz­szes testvérpártoknak? Miért tette ezt? Nyilván azért, hogy elmondhas­sák véleményüket a programtervezet­ről. Amikor pedig ez a vélemény elhangzott, megindultak a legkímé­letlenebb támadások a testvérpartok ellen. A JKSZ kongresszusán hangoztat­ták, hogy ideológiai kérdésekben nincs csalhatatlan döntőbíró, aki meghatá­rozza, mi igaz és mi nem, az egyetlen és megfellebbezhetetlen bíró: a gya­korlat, a történelem. Természetes, hogy az élet szempontjának, a társadalmi gyakorlat kritériumának kell lennie az elsőnek és alapvetőnek, amikor meg­állapítjuk: mennyire helyes, mennyire igaz valamely állítás. Az elméleti következtetéseket végső fokon a tör­ténelem igazolja vagy cáfolja meg. De vajon a történelem nem igazolta-e a marxizmus-leninizmus alaptételeit, s a forradalmi harcnak és a szocializmus építésének gyakorlata pedig nem bi­zonyította-e be nagyszerű életképes­ségét? Akkor hát az ideológiai viták­ban miért nem lehetnek az igazság vezérlő csillagai, iránytűi, mércéi azok a tapasztalatokban kipróbált marxista­leninista tételek, amelyeket a külön­böző országokban a munkások és pa­rasztok millióinak a jobb életért ví­vott harca alakított ki. Aki ezt ta­gadja, az kétségbe vonja a marxiz­mus-leninizmus tételeinek helyességét, az igazság kérdésében a relativista nihilizmus álláspontjára helyezkedik, ez pedig nem ismer semmiféle szi­lárd elvet, meggyőződését, igazságot! Nevetséges lenne azt hinni, hogy századunkban, amikor sok országban jól felkészült, hatalmas tapasztalatú és a tömegekre nagy befolyást gya­korló marxista-leninista pártok van­nak, akkor csak egy párt, például a JKSZ képes rá, hogy a szocialista gondolatot, a marxista-leninista elmé­letet előbbre vigye, a kommunista mozgalom égető problémáinak helyes megoldását meglássa, a többi pedig — Kardelj megvető kifejezésével élva (Folytatás a 7. oldalon.}

Next

/
Thumbnails
Contents