Új Szó, 1958. május (11. évfolyam, 120-149.szám)

1958-05-09 / 128. szám, péntek

Biztos talajra építünk A

z egyik tizenegyéves magyar tannyelvű iskolánkban történt az alábbi érdekes eset. A szülői társulat gyűlésén szó esett az ifjúság nevelésének kérdéseiről. Szólásra emelkedett az egyik tanuló apja s az e téren tapasztalható fogyatékosságokról beszélt. A hibákat rendkívül eltúlozta és általánosította, mintha egész új nemzedékünk erkölcsileg igen gyenge lábakon állna. De még az ilyen indokolatlanul borúlátó és általunk elfogadhatatlan szemlélet is hagyján volna, ha a kérdéses szülő nem adott volna ezzel kapcsolatban igen egyéni, mondhatnánk sajátos magyarázatot. Szerinte ugyanis az ifjúság nevelésének minden fogyatékossága egyetlen egy tényezőre vezethető vissza, mégpedig arra, hogy iskoláinkban már nem kötelező tantárgy a vallás oktatása. Meglepő fordulat, szinte nyaktörő logika, amely sajnos, néhány szülő helyeslésével találkozott, mielőtt a kissé meghökkent tanítók és az értelmesebb szülők határozottan megcáfolták volna ezt a - bátran nevezhetjük — demagőgikus fellépést. Mert, ha van e téren hiba és ezt senki sem vonja kétségbe, ennek oka semmiesetre sem a vallási, az idealista szellemű nevelés hiánya, amely a múltban - szöges ellentétben állva a tudományos ismeretekkel, azok materialista alapjával elsősorban azt a célt szolgálta, hogy az iskolát járt, tanult emberek „megadják a császárnak, ami a császáré és az istennek, ami az istené". A vallási nevelés arra intett, hogy az emberek szolgálják az istent, az egyházat és ugyanakkor a kizsákmányoló osztályt, ne gondoljanak semmiféle lázongásra, ne vértezzék fel magukat az adott igazságtalan társadalmi rendszer elleni küzdelemre, hanem törődjenek bele a „sorsukba". Tudományosan megalapozott és történelmileg igazolt meggyőződésünk, amely a marxizmus-leninizmus eszméiből táplálkozik, hogy utunkat, fejlődésünket nem szabja meg semmiféle földöntúli hatalom, hanem a társadalmi és a gazdasági törvényszerűségek és minden egyes ember új életet teremtő törekvései, munkája. Természetes volt tehát, hogy ebből kiindulva, az iskolai oktatás terén megszüntettük a vallás tanulásának kötelező voltát, mert ez fékezi az Ifjúság forradalmi lendületét, öntudatosodásának folyamatát és így kárára van országépftó feladataink megvalósításának. Kétségtelen ugyanis, hogy a ma és a holnap rendkívül igényes és nem egy esetben áldozatokat is megkövetelő célkitűzéseit csak akkor vihetjük győzelemre, ha ifjúságunk tudatát áthatja a materialista világnézet igaza, amely minden akadállyal megbirkózni tudó lelkesedést hív életre. Az ifjúság nevelésében rejlő hibák okait elsősorban tehát ott kell keresnünk, hogy még nem tudtuk — minden megfelelő formát és eszközt felhasználva - hatékonyan érvényesíteni ezen a téren a materialista világnézetet. Egyszóval — nem a vallás hiányzik, hanem a kommunista ember nemes erkölcsi vonásainak kialakítására irányuló munkánkban vannak még hiányosságaink. Ez érthető is. Az idealista szemlélet szerinti nevelés egész rendszere mondhatjuk kétezer év terméke. A materialista szellemű nevelés alig egynéhány évtizedre tekint vissza, hiszen a gyakorlatban csupán az első szocialista állam, a Szovjetunió megalakulása után kezdett kibontakozni. Pedig a két nevelési mód lényegében és részleteiben is: ég és föld. 'Hiába hirdetik az idealista világszemlélet képviselői az erkölcsi normák abszolút voltát, változatlanságát, tény marad, hogy mindig más volt a kizsákmányolók és más a kizsákmányoltak erkölcse. A kommunisták sohasem tagadták, hogy számunkra erkölcsös az, ami a munkásosztály, a dolgozó nép javát szolgálja. Ezért kellett e téren is mindent új alapokon építeni, mindent szinte újra kezdeni. Történelmileg rendkívül rövid idő alatt, menetközben, vagyis a szocializmus és a kommunizmus lázas építése során kell ezt a nehéz és kényes feladatot megoldanunk. A szocialista tábor országainak eddig elért számottevő sikerei arról tanúskodnak, hogy az új szocialista nevelési rendszer megalapozása, kibontakoztatása terén már eddig is elértünk nem csekély eredményeket. Enélkül elképzelhetetlen volna az eddig megtett út. Másrészt káros struccpolitikát folytatnánk, ha nem vennénk észre: sok mindent kell még itt is tökéletesítenünk, ha célt akarunk érni. C

ikkünkben több ízben hangsúlyoztuk annak szükségességét, hogy fiataljainkat a materialista világnézet szellemében kell oktatnunk, nevelnünk. Ez olyan követelmény, amelyet illetően nem tehetünk engedményeket. Természetesen ez nem jelenti és nem is jelentheti azt, hogy például megtiltjuk a hittan tanítását. Iskolai rendszerünk demokratizmusát dicséri az is, hogy aki kívánja, gyerekét járathatja hittanra. Ezzel szemben azonban jogosan megköveteljük minden egyes tanítónktól, hogy elsősorban oktatási tevékenységében, tantárgya előadásában szigorúan materialista szellemben járjon el. Bátran mondhatjuk, hogy tanítóink zömére ebben a vonatkozásban nem is panaszkodhatunk. Márpedig, ha tekintetbe veszszük, hogy az oktatás a legfontosabb része az iskolai munkának és közvetve nevelő befolyást gyakorol a fiatalokra, akkor ezt komoly eredményként könyvelhetjük el. Egy dolog van azonban, amiről, sajnos, nagyon sok tanítónk az ügy kárára megfeledkezik. A tananyagot nemcsak helyes felfogásban kell tolmácsolni, hanem egyben úgy, hogy felkeltse a fiatalok érdeklődését, meggyőzően hasson rájuk. Egyik ismerősöm, aki különben igazgatótanltó, elmesélte nekem, hogy nemrégen óra közben előírásszerűen ellenőrizte az egyes tanítók munkáját. Meglátogatta a hittanórát is és meggyőződött róla, hogy az előadó rendkívül ügyes pedagógiai módszert alkalmazva igyekezett — sikerrel — lebilincselni a gyerekek figyelmét. Idealista szellemű tanítása természetesen így komolyan befolyásolta a gyermekek lelkivilágát. Jól megfontolt érdekünk tehát, hogy megtaláljuk a tanuló értelméhez és szívéhez vezető helyes utat, hogy a tanító előadási módszere lélektanilag is mélyen megalapozott legyen. Wannak e téren más fogyatékos* ságaink is. Senki sem tagadhatja, milyen rendkívül fontos a tanító személyes példaadása. Talán nincs olyan ember, aki évtizedek múlva is ne emlékezne vissza szeretettel, megbecsüléssel egy-egy tanítójára, aki példaképe volt és maradt is. De hogyan tekinthet a tanuló egyértelmű tisztelettel az olyan tanítóra, aki például az oktatás során igyekszik ugyan materialista szellemben előadni az anyagot, de ugyanakkor ő maga templomot látogat, vagy pedig gyerekeit hittanra járatja? Sajnos, még ma is vaunak ilyen tanítóink és más közéleti dolgozóink, amint arról meggyőződhettünk a lévai járási pártkonferencián, ahol erről szó esett, de más értekezleteken is. Tisztában kell lenni azzal, hogy annak, akire rábízzuk gyermekeink nevelését, nemcsak formálisan, hanem meggyőződésből materialistának kell lennie, azt a világszemléletet kell a magáénak vallania, amelyet oktat, amelyre nevel és amely végeredményben államunk és állami iskolánk, hogy úgy mondjuk: hivatalos világszemlélete. Most pedig térjünk rá a család szerepére. Vajon milyen lehet az olyan gyerek lelkivilága, akit a szülők otthon az iskola szellemével ellentétben nevelnek? Hogyan hathat a gyerekre az, ha önmagában kell eldöntenie a kérdést: ki áll az igazság pártján és ki ellene? Az iskola avagy a szülő? Komoly probléma ez, amely kihathat és ki is hat nem egy tanuló fejlődésére, értelmi és érzelmi élete kialakulására. Meghátrálhat-e ebben a kérdésben az iskola? Nem, ezt nem teheti, mert ellentétbe kerülne egész munkája végcéljával. A kapituláció itt nem jelentene sem többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy lemondanánk a szocialista ifjúság neveléséről. Ezt nem tehetjük és nem is tesszük meg, A gyerek zavartalan fejlődésének érdeke megköveteli tehát, hogy a vallási előítéletek által fogva tartott szülők ne ássák alá az iskola, a tanító tekintélyét, ne hangolják ellene a gyerekeket, mert ez előbb vagy utóbb megbosszulja magát. Nemcsak a családra és az iskolára hárulnak igen fontos feladatok az ifjúság újszellemű nevelésében, hanem egész társadalmunkra. Elsősorban tömegszervezeteinknek, a pionírnak, a CSISZ-nek, a szakszervezetnek és testnevelési szervezeteknek kell minden tőlük telhetőt megtenni annak érdekében, hogy tömegalapon felfogják az ifúságot, helyes irányban kifejtett tevékenységük útján lehetővé tegyék a fiatalok szabad idejének célszerű felhasználását — érdeklődési körük alapján. Ugyanakkor az eddiginél sokkal nagyobb mértékben kell gondoskodnunk a felnőtt lakosság körében a tudományos és politikai ismeretek terjesztéséről, a népművelési tevékenységről, amely egyben alapját képezi az érveken alapuló, meggyőző atheista nevelésnek. Mindennek az a célja, hogy tökéletesítsük nevelési rendszerünket, s az iskola, a család, az egész társadalom gyümölcsöző kölcsönhatását ezen a téren. Hangsúlyozottan tökéletesítésről beszélünk, mert a szocializmus igenis megteremtett egy új erkölcsöt, amelynek ugyan vannak fogyatékosságai, de mégis ezerszer jobb, igazabb és emberibb, mint bármely kizsákmányoló rendszer erkölcse. Hiába kételkednek ebben a cikkünk elején említett szülőkhöz hasonló emberek, hiába glorifikálják a vallási nevelést, amely visszahúzó tényező volt már a múltban és annál inkább az ma, mi biztos talajra és nem fövenyre építve formáljuk az új, szocialista nemzedéket. S ebben a munkánkban visszakozzt nem ismerünk. Meghátrálásra senki és semmi nem késztethet minket. GÁLY IVÄN A kassai magyar tannyelvű tizenegyéves iskolában A KASSAI MAGYAR tannyelvű tizenegyéves iskola — ahová ellátogattunk — nagyon fiatal még: 1956 szeptemberében született. Érdemes megvizsgálni, hogy ezalatt a néhány év alatt mennyire tudta leküzdeni a kezdeti nehézségeket és hogy maradéktalanul teljesíti-e a rábízott feladatokat. Bármennyire is szoros egységet alkot az iskola egész munkássága, az oktatás mégis elsődleges. Az oktatás szempontjából megvizsgálva az iskola munkásságát, nagyon szép eredményekre bukkantunk. Sok iskola tanulhatna belőlük, hisz magyar tannyelvű iskoláink kezdeti problémái mindenütt egyformák voltak. Az egyik ilyen probléma a szlovák nyelv tanítása magyar tannyelvű iskoláinkban. Helyenként erősen tartja magát az az egészségtelen nézet, hogy a magyar tannyelvű iskolákban a szlovák nyelv tanítása másodrendű feladat. Csoda aztán, hogy az ezekből az iskolákból kikerült fiatalok az egyetemeken, az életben nehezen állják meg a helyüket? Ez esak természetes! Itt, a kassai tizenegyéves iskolában ez a probléma már a múlté. Pedig előfeltételeik nem voltak a legjobbak: ismert dolog, hogy Kassán többnyire dialektust beszélnek, s ezzel még a szlovák tannyelvű iskolák is nehezen birkóznak meg. A magyar iskola sikeresen vette fel a harcot ez ellen a nyelvi tisztátlanság ellen. Alapelvül azt tűzték ki, hogy a nyolcadik osztály befejezése után minden diáknak meg kell tudnia értetni magát szlovákul. Ezzel egyidejűleg kíméletlenül nyesegetik a két nyelv keverésének megnyilvánulásait, ami egyformán bántja mindkét nyelv struktúráját. Minden évfolyam szlovák szakkört alakított, mely hatékony segítséget nyújt a szlovák nyelv tanítóinak. A kilencedik osztályba nemcsak saját, hanem más iskolák növendékei is — főleg vidékiek — jönnek, s ezeknél a szlovák nyelv tudása nagyon sokszor hiányos. Ezen úgy segítettek, hogy a gyenge kilencedikeseket az alsó osztályok szlovák köreibe osztották be, s melléjük tanulópárt neveztek ki. Ezzel a módszerrel sikerült kiküszöbölniük a felsőbb osztályosok közti tudásbeli különbséget, amely az oktatás szempontjából rendkívül hátrányos volt. A MAGYAR NYELV és irodalom tanításánál is nagyon sok nehézséggel kellett és kell megküzdeniük tanárainknak. A legnagyobb gondot ezen a téren a tankönyvek okozzák. Tankönyveink túlságosan elméleti síkon tárgyalják az anyagot, nagyon sokszor túlrészletezett adattár benyomását keltik s nem adnák alkalmat a tanulók öntevékenységére. Ennek okát a tanárok abban látják, hogy a középiskolák tankönyveit nagyrészt egyetemi élőadók írják, akik nem ismerik a középiskolák gyakorlati követelményeit. Így aztán természetes, hogy nem tudják az egyes osztályok számára megfelelő színvonalon tárgyalni a tananyagot. A magyar tannyelvű iskolák a nyolcadik év végéig az egész magyar irodalom történetét átveszik, a 9—11. évfolyamban csak bővítik a diákok irodalmi tudását. Így a küencedikbe szlovák előképzettséggel jött tanulók is nagy gondot okoztak. Ezt is oly módon küszöbölték ki, hogy az alsóbb osztályok irodalmi köreinek munkájába kapcsolták be ezeket a tanulókat. A magyar irodalom kötelező olvasmányainak a számonkérését is kitűnően oldották meg. Ez a számonkérés eddig úgy ment végbe, hogy a tanulók az olvasmányok tartalmát Irodalmi Naplójukba írták le. A válóságban ez úgy ment végbe, hogy a diákok egy kis változtatássál egymástól másolták le a regény tartalmát. A kassai módszer: az iskolaév elején minden olvasmányt kiosztanak egy-egy önként jelentkezőnek, aki aztán — amikor az anyag tárgyalásában eljutottak odáig — beszámol olvasmányáról. Természetesen mindig figyelembe veszik a tanuló életkorát. Az előírt órákon kívül ún. beszélgetési órákat szerveztek, ahol a diákok beszámolnak a Hét c. hetilapról és a rádió irodalmi adásairól. Ezekkel a módszerekkel helyes önállóságra nevelik a tanulókat, aminek fontosságát úgy hiszem nem kell magyarázni. A nevelést és az oktatást nem lehet külön választani. A mai nevelés több hibája arra vezethető vissza, hogy az iskola és a családi nevelés több esetben szembenáll egymással. Néhány szülő rombolja gyermekeiben az iskola, a tanárok tiszteletét. Az eredmény: cinikus, elvtelen, de a szüleit sem tisztelő fiatal. Valakinek engednie kell, — és azt mindenki beláthatja, hogy az iskola nem engedhet! Az iskolának tudatosan, kompromiszszum nélkül kell elvetnie a fiatalságban "a tudományos világnézet és a szocialista hazafiság magjait, s nem szabad megengednie, hogy az osztályok egy-két tagja otthonról hozott téves nézetekkél fertőzze az egész kollektívát. Ezt a problémát a kassai tizenegyéves iskolában is a szülök szövetsége és az osztályfőnökök vannak hivatva megoldani. Az osztályfőnökök minden tanév elején meglátogatják a gondjukra bízott tanulók otthonait. Megismerik a tanulók életkörülményeit és a visszáságokra felhívják a szülők figyelmét. Ha többszöri figyelmeztetés sem segít, akkor a Városi Ifjúság gondozót hívják segítségül. Ez a lépés eddig még mindig meghozta a gyümölcsét. A szülőket minden hónapban összehívják, hogy közösen tárgyalják meg a felmerülő problémákat. Ezenkívül előadásokat tartanak számukra a szocialista nevelés különféle problémáiról. A nevelésben felmerült hibák helyrehozásában a tanári kar hatékony segítséget kap az iskola jól megszervezett pionír- és CSISZ szervezetétől, A fegyelmezetlen diákokkal először az ifjúsági szervezet foglalkozik. A tanári kar csak akkor lép közbe, ha ez eredmény nélkül marad. A TANÁRI KAR jó munkáját dicséri az a lelkesedés is, mellyel az iskola diákjai a város minden tömegmegmozdulásából kiveszik a részüket, legyen az kultúrest, társadalmi akció, vagy sportesemény. Az iskola énekkara és táncegyüttese fejt ki legnagyobb munkásságot ezen a téren. A testnevelés terén is nagyon szép eredményekkel dicsekedhetik az iskola. Balogh Béla és Lackner Mária testnevelő tanárok munkájában elsősorban azt kell dicsérnünk, hogy nem egyes kiváló adottságú tanulókra összpontosítják erejüket, hanem mind nagyobb tömeget igyekeznek bevonni a sportkörök munkájába. Ezenkívül ügyelnek arra is, hogy az aktívan sportoló diákok közt ne legyen egy gyenge tanuló sem. Fennállása óta az iskola minden tekintetben sokat fejlődött. Ez a fejlődés különösen az 1956/57-es iskolaév kezdetétől számottevő, — s ez elsősorban az iskola igazgatójának, Rácz Olivérnek az érdeme. Eddigi eredményeik alapján joggal remélhetjük, hogy végzett növendékeik társadalmunk teljes értékű tagjai lesznek. KOVÄTS MIKLÖS Ha megvizsgáljuk a művelődési otthonok és a Csemadok helyi szervezeteinek munkáját, arra a megállapításra jutunk, hogy mindkét helyen, de különösen a Csemadok szervezeteiben a kulturális élet gerincét a színjátszás képezi. Színházat játszanak az alig 30 — 40 házból álló faluban és a több ezer lakosú városokban. Példa erre Fülek, Rozsnyó, Losonc, Komárom, Kassa, Dunaszerdahely és még számos kisebb-nagyobb város és falu. Ha az erqlített helyek kulturális életéről esik szó, mindjárt jegy-egy színdarabcím jut eszünkbe, amelyet az illető város vagy falu kulturális életével kapcsolatban hallottunk. Szinte mindenütt lejátszott és lejátszásra kerülő színdarabokat sorolnak fel — magyarázatul az egyes csoportok kulturális tevékenységére. Természetesen vannak kivételek. A színjátszáson kívül egyes helyeken mind több teret hódít a tánc- az ének-, az irodalmi-, az előadói és a hasonló szakkörök munkája. Érsekújvárott például az énekkar és az előadói kör tagjai dolgoznak eredményesen. Rozsnyón, Dunaszerdahelyen és Galántán az énekkar, Losoncon az irodalmi kör, Csízen a zenekar végez számottevő munkát. És vannak még helyek, ahol a kulturális élet terén a színjátszás mellett jelentős szerepet játszanak a különféle művészeti körök tagjai. A város és a falu kulturális életére azonban a színjátszás a jellemző. Ez talán baj? Nem, erről szó sincs. A színjátszás az a formája a művészetnek, amely közel áll az élethez, a valósághoz, s úgy is mondhatjuk: az egyik ledkedveltebb szórakozási forma. A színjátszó, aki átéli szerepét, előadása közben az életet eleveníti meg. Ez magyarázza a színjátszás hatalmas tömegnevelő hatását, mozgósító erejét és nem utolsósorban azt: miért olyan fontos művészeti ág. Hála a színjátszókör-vezetők többsége gondos, hozzáértő, eszmeileg helyes munkájának — a műkedvelök között egyre ritkábbak a „primadonnák", akiknek a színjátszás kizárólagosan csak egyéni érdekek és sikerek hajhászását jelentette és jelenti. Műkedvelő színjátszóinknak ma már legnagyobb része nem „komédiázik", nem élettelen „nevettető" gép, hanem átéli és hiszi, amit játszik: szerepük mondanivalójával saját világnézetüket hirdetik. A céltudatos szempontoknak megfelelően szervezett színjátszó körök tehát komoly munkát végeznek, eredményesen dolgoznak. Munkájukat elmarasztalni igazságtalanság lenne. Ami e sorok elmondására késztet, csupán annyi: — helyes-e akár a művelődési otthonokban, akár a Csemadok szervezeteiben a kulturális életnek a jelenlegi formája, arányai, helyes-e, ha sokhelyütt. csak színdarabokat játszanak vagy akarnak játszani? Bármilyen mozgósító erejű és hatalmas tömegnevelő hatású is a színjátszás, semmi esetre sem helyeselhető, ha a város, vagy falu kulturális élete csak a színjátszásban merül ki. Pedig a jelenlegi valóság az elvétett, itt példaként említett esetek ellenére nálunk sajnos az, hogy egy-egy csoport kulturális életgerincét még azokon a helyeken is főleg a színjátszás képezi, ahol hivatásos színház is működik. Mind a művelődési otthonnak, mind a Csemadok helyi szervezetének munkájával segítséget kéli nyújtania a különféle ünnepségek, a soron levő termelési és politikai feladatok, a kulturális események és általában minden olyan megmozdulás sikeres lefolyásához, amely akármilyen vonatkozásban, d'e érinti a falu vagy a város dolgozóinak életét Ugyanakkor kulturális munkával segítenie kell a párt- és a tömegszervezetek szervező és politikaifelvilágosító munkáját. Ezt csupán színjátszással elérni nem lehet. Ehhez sokkal többre, elsősorban is a kulturális munka lehetőségeinek kihasználására van szükség. Talán azt jelenti ez, hogy át kell szervezni a falu és a város dolgozóinak kulturális munkáját? Nem, erről szó sincs. Az elvégzésre váró megnövekedett feladatok és a dolgozók állandóan emelkedő igénye csak azt követeli, hogy a színjátszáson kívül, a színjátszás mellett a kultúrának többi ágait is műveljük: szélesebb körben és skálán tevékenykedjünk. Erről beszélt a minap Érsekújvárott a környékről összejött mintegy 50 kulturális dolgozó, foglalkozva a Csemadok helyi csoportjainak az aratás előtti és alatti kulturális feladataival. Jelenleg, az aratás előtti időben, a kulturális vezetőknek — a sok más mellett — az a feladatuk, hogy csoportjukból olyan kisebb együtteseket állítsanak össze, amelyek rövid, de hatásos műsorral munkahelyeiken: ebédidő alatt, cséplőgépeknél, megbeszéléseken, terménybegyűjtő helyeken stb. — keresik fel a dolgozókat. Pillanatnyilag tehát esztrádműsorokkal fellépő kulturbrigádokra van szükség, amelyek létszámát a műsor határozza meg. Ez azonban csak alkalmi kulturális megmozdulás. Ezen kívül, ha valóban előbbre akarunk lépni, a színjátszás mellett a kulturális munka számos más formájának kell tartósan gyökeret vernie a csoportok tevékenységében. E formák közül legfontosabb a tánc-, ének-, zene-, szavaló-, előadói és irodalmi körök működése. Tánccsoport és énekkar aránylag elég sok helyen működik. Annál kevesebb azonban a zenekar, előadói és irodalmi kör, nem is beszélve a szavalókörökröl. Pedig a vers a kulturális életben igen fontos helyet foglal el. A jól megválasztott, művészien előadott költemény gyönyörködtet, ugyanakkor lelkesít, tanít és helytállásra nevel. Miért nincsenek a csoportokban 6 — 8 tagból álló szavalócsoportok, amelyek tagjai állandóan fejlesztik versmondó készségüket és magasszínvonalú verstolmácsolással készülnek egy-egy előadásra? És miért nincsenek sokkal nagyobb számban zenekarok, előadói és irodalmi körök? Nincsenek a kultúra eme formái iránti érdeklődök? Ez aligha igaz. A hiba bizonyára abban keresendő, hogy a színjátszókkal foglalkoznak, más körök szervezésére azonban alig gondolnak. Az igények, követelmények pedig egyre nagyobbak. A város és a falu dolgozói elvárják, hogy a színjátszáson kívül a művészetek más formáiban is kapjanak a kultúra gazdag tárházából. Szélesítsük ki ezért a csoportok kulturális tevékenységét! BALÁZS BÉLA 1958. május 9. ÜJ SZÖ 9 *