Új Szó, 1958. március (11. évfolyam, 60-90.szám)

1958-03-22 / 81. szám, szombat

A Csemadok fUlekl helyi szervezetének kulturális versenyfelhívásáról, amelyet a XI. pártkongresszus tiszteletére tett, először a zselízi konferencián hallottunk. Ott a Csemadok zselízi elnöke beszámolt arról, hogy a felhívást szétküldik a helyi szervezeteknek, hogy ők is benevezzenek a versenybe, amely a magyar dolgozók között komoly visszhangot váltott ki. A felhívás három fő pontja a szervezeti élet megszilárdítását, a népnevelés fokozását és a művészeti tömegmozgalom fejlesztését tűzi ki. E három fő pont elemzése során a fülekiek igen helyesen rámutatnak azokra a konkrét (eladatokra, amelyeket el kell végezniök kulturális életünk felvirágoztatásáért. így többek között a politikailag jói előkészített taggyűlésekre, a csoport taglétszámának növelésére, a népművelési házzal való szoros együttműködésre, a művészeti, tudományos, szak- és szépirodalmi előadások rendszeres megtartására, haladó szellemű színmüvek bemutatására, népművészeti hagyományaink feltárására, a tánccsoport és énekkar fejlesztésére, a község szépítésére... stb. Az értékes felhívás tehát nagyban magában foglalja mindazokat a megnyilvánulásokat, amelyek szocialista hazánkban tartalommal telítik meg kulturális életünket. A fülekiek részéről ez az értékes kezdeményezés már azért is meglepett bennünket, mert tudtuk, hogy nem tartoztak az élenjáró Csemadok csoportok közé. Érdekelt hát bennünket a fejlődés rugója, amely elősegítette a füleki Csemadok csoportban ezt a figyelemre méltó változást. Ezenkívül érdekelt a Csemadok tagságának a fejlődése országos viszonylatban is. Ezért kerestük fel a Csemadok központi titkárságát, ahol feltett kérdéseinkre Lörincz Gyula elvtárs, a Csemadok országos elnöke és Pathó Károly elvtárs, a Csemadok vezető titkára válaszoltak. Pathó elvtárs a füleklekkel kapcsolatban a következőket mondotta: — A fülekieknek eddig az volt a fő hibájuk, hogy a múltban főleg olyan kérdésekkel foglalkoztak, amelyek nem tartoztak szorosan a Csemadok működési területéhez. Ezeken aztán rágódtak anélkül, hogy a kérdéseket megoldották volna. Egyébként a füleki tagság mindig igyekvően dolgozott, amit néhány kimagasló kultúrműsoruk is bizonyít, mint például Július Fučík élete drámai feldolgozásának és Lavrenyev „Amerika hangja" című színmüvének bemutatása. Ennek éllenére a régi vezetőség nem tudta lťftasználni az adott lehetőségeket, nem tudta megszervezni a tagok között az állandó népnevelő munkát, aminek aztán az lett a következménye, hogy a Csemadok tagok száma Füleken egyre csökkent. Szemmel látható javulás azonban már tavaly állt be, amikor a vezetőség arra törekedett, hogy kulturális működését összhangba hozza a Csemadok központi vezetőségének célkitűzéseivel. Ennek a nemes törekvésnek az eredménye Schiller „Ármány és BESZÉLGETÉS A CSEMADOK FELADATAIRÓL ! szerelem" c. klasszikus drámájának kiváló előadása volt, továbbá a politikailag jól előkészített évzáró taggyűlés. — Az évzáró gyűlésen megválasztott új vezetőség munkája — folytatta Pathó elvtárs —, amelynek minden tagja feladatot vállalt a község kulturális életének felvirágoztatásában, döntő fordulatot hozott a szervezet életébe. Ennek a vezetőségnek az összmunkájából született meg a XI. pártkongresszus tiszteletére vállalt igen értékes kulturális felhívás. Nyomban a felhívás után olyan élénk kulturális élet indult meg Füleken, hogy ezt a fellendülést egyenesen követésre méltó példának tartom valamennyi csoportunk számára. így például az év elején újjászervezték az énekkart és a Győzelmes Februárt ragyogóan, öntudatos dolgozókhoz méltóan ünnepelték meg. A színjátszóegyüttes működése anynyira aktivizálódott, megélénkült, hogy rövidesen három csoportban három színdarabot egyszerre játszanak. Ezenkívül most rendeznek egy irodalmi estet, ugyanakkor dalestre is készülnek. Az eleven kulturális élet és az a tény, hogy a vezetőség minden Csemadok tagot foglalkoztatni tud, azt hozta magával, hogy a tagtoborzás terén tett vállalásukat minden erőfeszítés nélkül, néhány hét alatt 200 százalékra teljesítették. Míg az év elején mindössze 100 tagja volt a füleki helyi csoportnak, ma ez a szám 300-ra emelkedett. Ismétlem, hogy mindez minden különösebb propaganda nélkül ment végbe. A meggyőzés, maga a lelkes kulturális munka volt. Emellett a fülekieknek arra ls jutott idejük, hogy megkezdjék a Csemadok kultúihelyiségének tatarozását. Évek óta siránkoztak, hogy a helyiség sötét, nem megfelelő kulturális célokra. Most a céltudatos irányítás révén, eszükbe jutott, hogy önerejükből megjavítsák, és amint hallom, brigádmunkával már tág ablakokat is vágtak a falakba és rendszeresen folynak a javítási munkálatok, — Milyen visszhangja van országos viszonylatban a felhívásnak? — kérdezzük. — Erre még korai lenne válaszolni, mert hiszen a felhívás szétágazó. Pontjait alaposan át kell tanulmányozniok a helyi szervezeteknek, hogy viszonyaikat tekintetbe véve résztvehessenek a versenyben. Annyit azonban máris mondhatok, hogy több járási konferencián mélyrehatóan foglalkoztak a kérdéssel, ezenkívül a besztercebányai kerület valamennyi járási székhelyen működő Csemadok szervezete már dolgozik is a válaszon. Várnak-e a felhívás révén komoly fejlődést a Csemadok kulturális életében? — Mindenekelőtt a járási székhelyeken működő csoportoktól várunk komoly javulást. így a lévai, érsekújvári, kassai, losonci, rimaszombati és más hasonló szervezetek bizonyára példát vesznek majd a kezdeményezésben a fülekiektől. Remélem, hogy most a XI. pártkongresszus tiszteletére nemcsak a színjátszást fogják a Csemadok tagjai kultiválni, de a művészet és a népnevelés különböző területein is aktivizálódnak. Arra a kérdésre, hogy melyek a Csemadok főbb problémái, Lörincz Gyula elvtárs a következőket válaszolta: — Fő problémánk a Csemadoktagok és általában a csehszlovákiai magyar dolgozók aktivizálása, kezdeményezésre való serkentése a falvak, a községek kulturális életének felvirágoztatásában. Ez természetesen megköveteli dolgozóink fokozottabb öntudatosítását, a szocialista hazafiságnak megnyilvánulását életünk minden területén. — A CSKP és az SZLKP Központi Bizottsága behatóan foglalkozott és foglalkozik az ideológiai kérdésekkel és fejlődésünk mai szakaszában előtérbe kerül a burzsoá ideológiák elleni erélyes harc. Az a helyzet ugyanis: a burzsoázia jól látja, hogy § NAGY OLIVÉR * S 5 Arcán enyhe pír ^ — nevet ő és sír — ^ Nász utáni csend, § minden elpihent, i hisz' arról beszll: ^ |Földben oít a mag, s magon új ^ csíra!fc § Új tavasz hitét ^ ősz nem tépte szét i szól még madárdal majd a Í 1 ^ Lehullt már a hó. fc Csodás, ragyogó ť ,*t gazdaságilag szilárd alapon állunk, mert tizenegynéhány esztendő alatt olyan eredményeket értünk el, hogy a kapitalizmus jónéhány évtizede alatt megközelítőleg sem tudott Ilyen fejlődést felmutatni. Mármost miután gazdasági téren a burzsoázia nehezen támadhat bennünket, megpróbálja hát ideológiai téren a revizionizmussal és más hasonló, tőlünk idegen elmélettel megbontani népeink és nemzetiségeink egységét Nálunk elsősorban a párt veszi fel a harcot az idegen burzsoá elméletek ellen, de e téren igen komoly feladat hárul a tömeg- és a társadalmi szervezetekre is. így tehát a Csemadoknak is minden rendelkezésére álló eszközzel oda kell hatnia, hogy hazánk magyar dolgozói között ismertesse és népszerűsítse pártunk világos és helyes álláspontját e fontos kérdésekben. — A Csemadok indulásakor egyes csoportjainknál még megnyilvánult a régi helytelen nézet, hogy a pirosfehér-zöld ruhát összetévesztették a magyar népviselettel, és sokszor a legjobb meggyőződésből kiindulva tévesen azt hitték, ez adja meg kultúránk nemzeti-népi jellegét. Ha erre visszagondolunk, megállapíthatjuk, hogy néhány esztendő alatt ideológiai téren komoly munkát végeztünk. Ma már ott tartunk, hogy csoportjaink az itteni népviseletet alkalmazzák stilizált formában fellépéseiknél és minden figyelmük a népdalok, a népi táncok és a szocialista színművek előadása felé fordult. — Persze vannak még fogyatékosságaink is. A színművészetben és általában a népművészetben már eddig is szép eredményeket értünk el, de a népnevelés más ágazataiban bizony nem kielégítő a munka. így például a tudományos, művészeti, szak- és szépirodalmi kérdésekről, nemzeteink történelmi kapcsolatairól szóló népszerű előadásokban még nem értük el a kielégítő színvonalat. Ha ezeket az előadásokat jobban sikerülne megszerveznünk, akkor közelebb jutunk célkitűzéseink megvalósításához. — Feladatunk — folytatta Lörincz Gyula elvtárs —, hogy a párt és a Nemzeti Front határozatait ismertessük és népszerűsítsük és teljesítésükre serkentsük hazánk magyar dolgozóit. Kell, feltétlenül szükséges, hogy minden magyar dolgozó érezze azt a felemelő büszkeséget, hogy olyan hazának az állampolgára, amely a Szovjetunió után első lesz a szocializmus betetőzésében. Ma, hogy előtérbe került a mezőgazdaság rohamos fejlesztésének kérdése, sok tennivalónk van a szövetkezetek kiszélesítése és megszilárdítása terén. Mindez szorosan összefügg kulturális életünk színvonalának emelésével. Nagy gondot kell fordítanunk a falu szépítésére, eleven kulturális életének fejlesztésére, hogy dolgozóink, az idősebbek és a fiatalok egyaránt jól érezzék ott magukat és szocialista hazafiakhoz méltóan vegyék ki részüket a szocializmus betetőzéséből hazánkban. Sz. B. Képeinken bemutatjuk a leningrádi művésznőket sorrendben a Kővirág, a Hamupipőke és a Glzelle című balettek jeleneteiben. Mit írnak a lapok Milo Urban könyvéről? A

karácsonyi könyvpiacon, a Szlovákiai Írószövetség kiadásában megjelent Milo Urban: Zhasnuté svetlá (Kihunyt fények) című regénye. A húszezres példányszámban az olvasók kezébe kerülő könyv nagy visszhangot váltott ki. Egyik napról a másikra szinte szenzáció lett ebből, mégpedig nem is annyira irodalmi, mint inkább irodalom-politikai. Nem is csoda! Hiszen az első köztársaság egyik legjobb szlovák prózaírója jelentkezett hosszú éves hallgatás után újra, akinek Živý bič című kimagaslóan legjobb müvét számos nyelvre, köztük Élő ostor címen magyarra is lefordították. Ez még önmagában nem magyarázza a könyv megjelenése után kibontakozó igen élénk vitát. Az ok ott keresendő, hogy Milo Urban, az úgynevezett szlovák állam éveiben elhallgatott, mint író, és megszólalt, mint publicista, mégpedig a Gardista című fasiszta lap hasábjain, amelynek főszerkesztője volt. Milyen álláspontra helyezkedik a szlovák kritika Milo Urban új regényével kapcsolatban? Erre a kérdésre akarunk választ adni, mégpedig az eddig megjelent öt kritikai méltatás ismertetése alapján. A Pravdában O. Marušiak tollából olvashattunk bírálatot, amely elsősorban részletesen elemzi a szerző alkotó módszerét, foglalkozik a regény főhőseinek jellemrajzával, a megformálás eszközeivel. Mindezt lényegében pozitívan értékeli. Hangsúlyozza, hogy Urban könyve rendkívül fontos feladat megoldását tűzte maga elé, mégpedig azt, hogy feltárja az 1938 szeptemberétől 1939 márciusáig terjedő időszak eseményeinek értelmét és logikáját, tükrözze annak a kornak légkörét, amelyben az európai korhadt kapitalizmus felett kialvófélben voltak az emberiség és a polgári szabadságjogok fényei. O. Marušiak szerint M. Urban a szlovák irodalomba visszatérve könyvével hitet tesz jelenünk mellett, meggyónja nekünk és a saját lelkiismerete előtt „tragikus tévedéseit és személyi tévelygéseit", - keresi a fényt. Ugyanakkor O. Marušiak helyenkint nem találja hitelesnek a regény egyik alakját, Adam Hlavajt, a központi ludák lap szerkesztőjét, akiben az író lényegében önmagát formálta meg. „Valahogy furcsán hat — mondja a recenzió —, hogy a központi ludák lap szerkesztője, aki művelt és belső életét tekintve lényegében egészséges, sohasem tudja tulajdonképpen mi is történik, mivel a szerző koncepciója következtében minden a változó berlini hangulattól függ." zen túlmenően a bíráló elmarasztalja M. Urbant a ludák fasizmus társadalmi-politikai jellegének megfestésében. Különösen azt hangsúlyozza, hogy a szerző következetesen nem leplezi le a „kisebbik rossz" káros elméletét. A megértéshez szükséges, hogy legalább néhány szóban megmagyarázzuk ezen elmélet tartalmát. A ludákok, vesztüket érezve, még a háború vége előtt, de különösen a felszabadulás után ezen teória széleskörű terjesztésével akarták leplezni évtizedes aknamunkájukat, sőt glóriát akartak fonni a fejük fölé, azt hangoztatva, hogy inkább választották még a köztársaság felbomlasztása árán is a „kisebbik rosszat", a szlovák állam létrehozását, hiszen így a háborús Európában egy „békés oázis" keletkezett, mint a „nagyobbik rosszat": Csehországhoz hasonlóan Szlovákia bekebelezését a német fasizmus által. Hogyan reagál O. Marusiak r-ézets szerint M. Urban erre a káros nézetre? Szó szerint ezt mondja: „Urban koncepciója leplezi a ludák vezérek Hitlernek nyújtott aktív segítségét, sőt közvetve bizonyos rokonszenvet kelt a ludákizmus iránt azzal, E* hogy az olvasóban akaratlanul Ilyen gondolat ötlik fel: Játékszer voltunk az erős és állatias ellenség karmaiban és hála istennek szárazon megúsztuk a dolgot. A „kisebbik rossz" elmélete demoralizálja a nemzeti öntudatot, sutba vágja a nemzeti büszkeséget és magabiztosságot,- támogatja az alkalmazkodás káros nézetét, és elnémítja a felelősségérzetet." Ehhez még hozzá kell tennünk, hogy a recenzió Írójának véleménye szerint a regény egyik fő alakja, a ludák mozgalom egyik vezére, Smutný iránt, a szerző érezhetően rokonszenvet tápiái. Ennek ellenére O. Marušiak a következő szavakkal zárja le bírálatét: „Nem lehet észre nem vennünk, hogy Urban a reális valóság nyomására le kellett, hogy számoljon múltjával, erkölcsileg meg kellett újhodnla és maga az élet is megváltoztatta. fis ha ma képességekkel rendelkező tehetséges ember nem üres szózattal, hanem kész művel jelentkezik, akkor la elsősorban társadalmi rendszerünk humanista jellegét Igazolja, olyan esemény ez, amely figyelmet érdemel". igazán így volt?" cím alatt a -*• Smenában Ladislav Mňačko írt a könyvről bírálatot. Már a cím is mutatja, hogy nem a könyv művészi, formai oldalát akarja boncolgatni, hanem történelmi hitelességét, mondanivalójának társadalmi, politikai hatását. Véleménye szerint M. Urban könyve műfaját tekintve pamflet-regény. Ebből a gondolatból kiindulva rámutat arra, hogy a szerző nem tartja be következetesen a pámflet-ír is szabályait, elsősorban azt, hogy nem nevezi nevén a gyereket, maga választotta név alatt szerepelteti a fasiszta szlovák állam intézményeit és vezetőit. Ezt annál is inkább kifogásolja, mert a regényben például Hitler, Bürckel gauleiter és Seyss-lnquart a saját nevén szerepel. L. Mňačko ezután annak bizonyítására, hogy ez a kettősség nem véletlen, hanem célzatos, párhuzamba állítja Sidort, a fasiszta állam egyik vezető ludák politikusát és a regényben szereplő, őt megtestesítő Smutnýt. Érvelésének végkövetkeztetése: „Smutný arcképe tehát nem más, mint legendaszövés a szlovák nép egyik legnagyobb árulójáról". A bíráló véleménye szerint M. Urban a történelmi hűséggel szöges ellentétben idealizálja Sidort. L. Mňačko ezen túlmenően azt a nézetet vallja, hogy a szerző ezt az utat követve tulajdonképpen szimbolizálni akarja azt a mind a mai napig le nem küzdött nézetet, hogy vannak jó és rossz ludákok — mégpedig kiterjesztve a vezetőkre is. A cikk további részében a bíráló perbe száll Adam Hlavaj alakítójának írói megformálásával. „Ez mese a félrevezetett ludák értelmiségiről írja a többi között -, aki későn ismeri fel, hogy bolondját járatták. Milyen nevetséges Adam Hlavaj, a fasiszta párt központi lapja szerkesztőjének tragédiája! A világ öszszeomló félben volt, emberi javak vesztek kárba, döngött a menetelő SS-ek lépte, és ő, a szerkesztő erről nem tudott? Nem is sejtette, fogalma sem volt erről, csak tágranyílt a szeme és csodálkozott?! Urban rosszul választotta hősét. Akkoriban csak a lelki szegények nem tudtak, nem sejtettek, csak nekik nem volt fogalmuk a történtekről, de Urban nem így látja és nem is akarja így látni Hlavajt." L. Mňačko ezután hangsúlyozza, hogy egy nemzet történetében ritkán rajzolódnak ki olyan világosan a frontok, mint akkor, München tragikus napjai előtt és után. S Adam Hlavaj ott ül a fasiszta párt politikai konyhájában, nem pedig a Kőpataki-tó csillagvizsgálójában. A bírálat zárórésze kiemeli, hogy adott esetben egy trilógia első kötetéről van szó, s habár ez nem biztat sok jóval, M. Urbantól mégis el kell várni, hogy az úgynevezett szlovák államról írjon. „Többet vártunk tőle, - fejezi be kritikáját L. Mňačko — és rajta múlik, hogy ezt a várakozásunkat következő műveiben kielégítse." 1/ ét napilap után a harmadik kritikával a Predvoj kultúrpolitikai és gazdasági hetilap hasábjain találkoztunk. Szerzője Bohuslav Graca „A Kihunyt fények c. regény politikai koncepciója" cím alatt írt cikkében az előző bírálatokhoz hasonlóan nem a regény művészi feldolgozását elemzi, hanem társadalmi mondanivalóját. Bírálata a következő gondolatokból indul ki: „Egyrészt örülünk annak, hogy Milo Urban talált magában bizonyos bátorságot és merészséget ahhoz, hogy nyíltan és nyilvánosan rekapitulálja a szlovák állam iránti álláspontját. Másrészt a könyvet fejezetről fejezetre olvasva az az aggály kerít minket hatalmába, hogy vajon a szerző eszmei síkja, amelyből kiindulva értékeli az 1938—1939-es évek fordulópontjának belső kapcsolatait és eseményeit, regényhőseinek indítékait, valóban a HSES ebben az időszakban gyakorolt politikájának következetes elítélését, lángoló bírálatát jelenti-e. B. Graca nem vitatja el a szerző azon jogát, hogy regénye alakjait saját pozitív célkitűzése szolgálatában új nevekkel ruházza fel, de hangsúlyozza, hogy ebbén az esetben nem lehet engedményeket tenni a történelmi hitelesség rovására, mégpedig az alakok jellemábrázolását, tetteit stb. tekintve. M. Urban — e bírálat szerint is — helytelenül körvonalazza Smutný-Sidor alakját. A. Hlavaj szavaival elítélteti ugyan a „kisebbik rossz" elméletét, de ugyan akkor Smutný-Sidor politikai erkölcsét rokonszenvesnek állítja be, nem marasztalja el politikai elveit, amelyek semmiben sem tértek el Tiso és Mach elveitől. A bíráló céloz arra, hogy a szerző erre az álláspontra Sidor szubjektív jegyzeteinek hatáUJ SZÖ 7 * 1958. ftiárcius 22.