Új Szó, 1958. február (11. évfolyam, 32-59.szám)

1958-02-15 / 46. szám, szombat

A. V. Kuplin: Bahcsiszaráji részlet (F. Jezserszkij lelvétele) Hradský Lajos életművének kiállítása Hradský Lajos neve elválaszthatatlanul összeforrott a szlovákiai szcenográfia történetével. Az életmüvét bemutató kiállítás, melyet művészi pályakezdésének harmincötödik évfordulója alkalmából rendeztek, — egyszersmind a szlovákiai díszlettervezés fejlődését is felöleli. A Szombathelyről származó Hradský Lajos 1922-ben került a bratislavai színházhoz, miután elvégezte a bécsi iparművészeti iskolát, ahol Oskar Strnad. Rudolf Larisch és Alfréd Roller voltak a nevelői. A fiatal művésznek úttörő munkát kellett végeznie, hiszen a húszas évek elején a díszlettervezésnek úgyszólván még semmi tradíciója sem volt Szlovákiában. Helyzetét megnehezítette az a körülmény is, hogy éppen ebben az időben .formálódtak a modem színpadkiképzés követelményei, melyek merő ellentétben állottak az addigi konvenciós-realisztikus díszlettervekkel. Hradský pályája kezdettől fogva finom művészi érzékkel alkotta díszleteit. Csakhamar megtalálta egyéni kifejezésmódját, amely összhangban voit a kor követelményeivel. Müveiben sikeresen alakította ki a színrekerülő darabnak megfelelő atmoszférát. Színpadi szimbólumai közvetlenül váltották ki a nézőkből a kívánt lelkiállapotokat. Tevékenységével nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a bratislavai színház előadásai európai színvonalra emelkedtek. Többek között nagy feltűnést keltett 1925-ben a Hamlet inszcenáció, vagy pedig az Ember tragédiájának díszleszcenálta 1927-ben Strauss Elektráját. Dolgozott Vlasta Burian és Oldrich Nový színházai részére is. 1941-ben Guridi Amaya című operájának díszleteit készítette el a prágai Nemzeti Színház számára. 1945-ban szintén itt iríszcenálta a Beethoven és Liszt zenéjére alkotott balettváltozatokat (Prometheusz, Preludium). Hradský foglalkozott a filmmel is. Az első nagyobbszabású cseh film, az 1929-ben forgatott Szt. Vencel díszleteit szintén ő készítette. A díszlettervezés azonban Hradský tevékenységének csak egy részét képezi. A kiállításon megismerhetjük őt mint grafikust és propagáló művészt is. A húszas évek óta számtalan reklámot, plakátot és könyvdíszítést alkotott, melyek közül a legismertebbek az idegenforgalmat és turisztikát t'ei 1926-ban, melyeket a Révai Lexi- propagáló művei, valamint a nyári zekön is reprodukált; mint a modern néi fesztiválokkal kapcsolatos plakátszínpadkiképzés példáját. A bratislavai jai voltak. színház számára készített munkái közül szükséges még megemlíteni a He-r rcdes és Hsrodiást (1925, 1937), Don Juan-t (1926), Parsifált (1935), a Vízkeresztet (1936) és a Faust-ot (1938), Hradský közreműködött azonban a köztársaság . többi színpadával is. A brnói Nemzeti Szín'náz számára inAz 1954-es Zenei Tavasz plakátja. (S. Tamás felvételei) Az 1926-ban Bratisíavában bemutatott Ember diájának díszlettervezete A harmincöt évre visszatekintő kiállítás egy sokoldalú művész életművét mutatja be, amely szerencsére még nincs lezárva, hiszen Hradský ma is alkotóképessége teljében dolgozik mint grafikus. Végezetül egy zavaró körülményről szeretnék megemlékezni a kiállítás elhelyezésével kapcsolatban. Nem tartható ugyanis szerencsés ötletnek egy helyiségben rendezni kiállítást és zajos táncdélutánokat. A fülsüketítő trombitaszó és dobpergés nincs a legkedvezőbb hatással a kiállításnak megfelelő légkör kialakítására. Jankovich Imre tragéGalambok a televíziós antennán Munkahelyemre, az iskolába a Helyi Nemzeti Bizottság épülete előtt visz az út. Az épület tetején televíziós antenna emelkedik a magasba, hirdetve, hogy a technika legújabb csodái a mi kis városunkban sem ismeretlenek immár. Mostanában érdekes dologra lettem figyelmes. Egyre gyakrabban látom, hogy a televíziós antenna vasrúdjaira galambok telepednek, s órákat időznek ott békés pihenéssel, szelíd turbékolással. Nem egyszer meg is állok és nézem-nézem a technikának és a béke fehérszárnyú jelképeinek ezt a találkozását. Néha, amikor a sötét felhők fedte háttérből bátortalanul bár. de mégis a szemembe villan a bágyadt téli nap néhány incselkedő sugara, hunyorgó szemem csak a galambok és az antenna egybeolvadó sziluettjét látja, sötéten kiemelkedve a napsugaraktól átszőtt zord téli ég felhős hitteréből, ilyenkor aztán valaipti különös érzés fog el. Állok, nézem a nekem kedves, sokatmondó képet, ezt a különös, véletlenszülte és mégis reális szimbólumot. Galambok és a televíziós antenna — a béke és a technika jelképes összekapcsolódása. Van talán, aki az én galambjaimat észre sem veszi, aki közömbösen megy el az antenna rúdjaln gubbasztó fehér madarak mellett. Számomra mindig biztató e kép. Igen, Igy van ez jól: a technika a béke szolgálatában. így van ez j6l, hogy béke van, hogy lelkes munkával epíthetjük szebb holnapunkat, hogy egyre több és több televíziós antenna nyúlik az ég felé életszínvonalunk emelkedését, békés, alkotómunkánk eredményességét tanúsítva, S amint eltűnődöm a fényképezőgép lencséje elé kívánkozó látványon, az emlékezés televíziója a múlt néhány örökre megmaradó emlékét vetfti elém. Tizenöt évet perget visszafelé az emlékezés filmje, s látom magamat, a komor képpel, aranysujtásos diáksapkában kíváncsi és borzadt tekintettel ácsorgó tizennégyesztendős diákgyereket. Állok az ipolysági vasútállomáson. Azután magá-val sodor a síró, jajveszékelő anyák, feleségek, kedvesek és gyerekek áradata a kattogva elinduló felvirágzott, a hazafiasságról szóló álszent szónoklatokkal, pattogó katonazenével és a „méltóságosok" világához tartozó „honleányok" kendölobogtatásával búcsúztatott, kigördülő katonavonat felé. A katonák vidámságot erőltetve magukra visszaintegetnek, de én, a tudákos, nyitott szemmel járó szomorú diák, látom, hogy ők is sírni szeretnének. A távolbavesző sínpár elröpíti az új rakományt a halál gyilkos golyót osztogató poklába, de a sírás, a fájdalom és elkeseredés tengere itt marad a kis ipolysági állomáson. Ki tudná felmérni ezt a könnyekből, kínokból, reménytelenségből álló tengert? Azután változik a kép. Ismét diákéveim városkájába. Ipolyságra visz az emlékezés távolbalátója. Megalázott emberek szomorú csapatát látom, kicsiny batyukkal, lehajtott fejjel, könnyes szemmel menetelve. Reszkető öregek, a világból még mit sem értő göndörhajú apróságok, szerelemre érett fiatal lányok — ártatlan emberek megdöbbenést keltő serege. S mindegyikük mellén ott van a megbélyegzésnek szánt sárga csillag. Durva kakastollasok terelik, puskatussal nógatva a megriadt emberek szánalmatkeltő csoportját. Látom közöttük ismerőseimet, osztálytársaimat és emlékezetem ismét felidézi akkori énemet is, a 'menetet megütődve, értetlenül szemlélő és bensőjében lázongó sápadt diákot, aki nem érti és megbotránkozva nézi azokat, akiknek szemében nem látja a részvét, az együttérzés és emberiesség megvillanását. És kitöröl a szeméből két könnycseppet a barbarizmus láttán, pedig azt még nem is sejti, hogy Auschwitz. Dachau és a borzalmak többi tábora már létezik... És újabb képet vet fel az emlékezés. 1944. októbere van. A rettegés, a borzalom és halál órája ül a kisvároson. Kéttörzsü amerikai vadászrepülőgépek lövik ikergépfegyvereikkel az ipolysági vasútállomást. Az állomás épületéhez közel húzódó utcában ér az alattomos légitámadás. Az idegtépő süvítéssel alázuhanó vadászgépek tüzelése elől már nincs hova menekülnöm. Remegve az egyik ház falához lapulok. A repülőgépek mélyrepüléssel húznak el a fejem felett. Futni kezdek a közeli óvóhely felé. Az egyik repülőgép reagál a szaladó ember mozgására: megfordul a levegőben, üldözőbe vesz. Még átérek az utca másik oldalára, látom a körülöttem pergő vakolatot, hallom a háztető szétlőtt cserepeinek csörömpölését, s dermedt ijedtségemet legyőzi a csodálkozás: vadisznak rám, a tizenhatéves fegyvertelen emberre. És még mindig élek? Még néhiny gépfegyver-sorozat a ház falába, amelynek tövében lapulok. Aztán a fejvadászok megelégelik ezt a „modern sportot", feltápászkodom. A szíjam széle remeg. Érzem, hogy fiatal életem legnehezebb perceit éltem ít. A katonákra gondolok, akiknek ilyesmiben naponta van részük. És még jobban gyűlölöm a háborút... Elmosódnak az emlékezés képei. Szétrebbennek a fehér galambok a televízió antennájáról. Nem nézelődöm tovább. Megyek az utamon. És még inkább értékelni tudom azt, hogy béke van. <^r,J TÓTH TIBOR SPANYOL KÖLTŐK VERSEI Rafael Alberti: <Jdegeyt földek Zordak az idegen földek, zordak. Rögeikkel nem békélnek meg, csak a holtak. Fájóbb az érkezés, mint volt a búcsú, Szemében azoknak, akik jönnek, az idegen földek sokasítják a könnyet. , Dalolnak, mikor a szív fáj és nincsen út előre. Még a kalász is görbén néz rá az érkezőre. Ha szól: „Nézd, ez a fa olyan .. ." — mindenki tudja: lelke a múltat issza. Tenger, tenger.' És mennyi hullám, mely nem tér sohse vissza! VÉR ANDOR fordítása Antonio Machado: (Oaoaszodó Iszom a napfényt, tanyák, zöldelő rét, felhők és lankák összevisszaságát... A tág mező didergő levegőjét zöld bájjal enyhítik a parti nyárfák. A vízig követem a völgyi ösvényt, a parton szerelmünk vár, — ó, ha látnád! Tán érted öltötte föl a mezőség — én eltűnt társam! — ifjonti ruháját. S a borsóföldek illata a szélben? S a százszorszép? mért nyitja szirmait? Te kisérsz? Kezed lüktetését érzem tenyeremben; és fölsikolt a szív, hogy velőmet is siketülni vélem: te születsz újjá, te virágzói itt. Timár György fordítása RAFAEL ALBERTI 1902-ben született. Pályafutását festőként kezdte, de már 23 éves korában díjat nyert verseskötetével. Sokak szerint új korszakot nyitott a spanyol lírában. 1939 óta Argentínában él emigrációban. ANTONIO MACHADO világviszonylatban is jelentős költó. A szabadság híve, a fasizmus ellensége volt mindig. Verseivel a haladás ügyét szolgálta. Emigrációban halt meg 1939 februárjában. JOSEF ČAPEK KÉPEINEK TÁRLATA A prágai képzőművészeti kiállítások sorában van egy, mely szerény keretei s kicsiny méretei ellenére is a legszélesebb rétegek osztatlan érdeklődését váltotta ki: Josef Čapek-nek, a Čapek-fivérek festő tagjának inkább alkalomszerűen, mint céltudatosan válogatott műveiből rendezett emlékkiállítás, azaz helyesebben: bevezetője egy gyűjteményes emlékkiállításnak, melyet ez a kamara-jellegű tárlat kiprovokált, s amely szükségszerűen következni fog. Mert az a huszonegy festmény és néhány rajz, mely a Purkyné Pavilon két kicsi szobáját kitölti, mindennél világosabban bizonyítja, mily szilárd helyet foglal el Josef Čapek művészete a modern cseh festészet fejlődéstörténetében, s miként vált annak szerves részévé, hogy a gondolat mélysége s a kifejezés tisztasága szempontjából ítélve klasszikus legyen. S ezek azok a szempontok is, melyek művének példaszerűségét ma aktuálissá teszik. Bár e kiállítás, mely nem mentes az improvizáció jegyétől sem, kevéssé hivatott arra, hogy Josef Čapek művészi fejlődésvonalát bemutassa, a nagyság szerint egymás mellé akasztott képek keletkezési idejének sorrendjéből mégis kibontakoznak alkotó útjának fázisai. Az első világháború előtti Párizsban, majd Spanyolországban végzett tanulmányutak keltették életre festői érzékenységét s irányították törekvését új formai kísérletezések felé. Ám hazatérve. 1920 körül, már be is fejeződik Čapek fejlődésvonalának első korszaka, mely az analitikus valóságélmény, a kubizmus jegyében állt. E korai képeiből ugyan egy se került a kiállításra, a következő korszakból valókon azffnban érezni lehet kubisztikus festői szemléletének kicsengéseit, melyek érdekesen keverődnek az egyéni kifejezési forma keresésének egyre átfogóbb jelentőségű kísérleteivel: Ugyanakkor meglepetésszerűen kibővül művészi érdeklődésének köre is, mely csakhamar átfogja a legkülönfélébb technikákat s kifejezési ágakat. Festményei, rajzai és grafikája e korból nagy tisztulási folyamatot qiutatnak, a formanyelv céltudatos egyszerűsödését és lényegesedését, s szinte megdöbentő közeledést a hazai élet s annak mindennapi problémái felé. A művész egyéniségének és tehetségének még e nagy nemzedék sorában is ritka sokrétűsége a húszas évek végén bontakozik ki a legqazdagabban: Josef Čapek rengeteget fest, rajzol és illusztrál, karikatúrákat és szabad grafikát alkot, színpadi díszleteket s könyvborítékokat tervez, verset, prózát és időszerű újságcikkeket, jelentős művészeti tanulmányokat és vallomásokat, sót fivérével, Karel Čapekkel szerzői közösségben drámai műveket is ír. Közvetlen kapcsolata a művészi kifejezés legkülönfélébb formáin át az élettel, a valóság problémáival új irányban fejleszti festészet tét. Témái kifejezési formái fölötte időszerűek. Színei is feloldódnak, s tájképeiben, csendéleteiben nagy kolorisztikus érzékkel gazdagítják a cseh festészet palettáját. Így érkezik el azokhoz az esztendőkhöz, amelyekben a fasizmus egy új világháború rémével fenyeget. Čapek művészete ekkor a gyermekek világa felé fordul, melyet legjobban félt a veszedelemtől. A formák leglényegére egyszerűsített krétarajzokban, könnyű akvarellekben s hasonló 'finomsággal festett olajképekben fejezi ki a gyermekek életének, játékának és szemléletének általános érvényű sajátosságait ^ s e végeláthatatlan ciklus minden egyes müvéből a szeretet, a megértés, de ugyanakkor a gond s az aggódás szülői hangja szól. Figurális kompozíciói is egyre mélyebb, filozófikusabb tartalmat kapnak, egyre határozottabban jelentkezik bennük a nemzet sorsát féltő, de a népi erőkben bizakodó művész harca a kor veszélyeivel. S amint fokozódik a fasizmus igénye, úgy kapcsolódik témaköre egyre szorosabban a hazai röghöz, mig formanyelve és színvilága magára ölti a népművészet egyszerűségének és tisztaságának köntösét. Közvetlen a világháború féllángolása előtt ciklusokat kezd festeni, melyekből elkészül a Vágy és a Tűz, é két mélységes mementója a nemzet tragédiájának. A harmadikat, a Győzelmet már nem tudta megfesteni; elpusztult a koncentrációs tábor borzalmaiban. De műve él s hirdeti a győzelmet, mert korának és társadalmának nagy és pozitív művészi tettét jelenti. S számunkra érdekes és tanulságos példakép, mert megmutatja a tartalom és a forma szétválaszthatatlan egységét, melyet meggyőződéssel követett, s amely időszerű kifejezést nyert müveiben. És utal az erkölcsi felelősségre, melyet a művésznek kora és társadalma iránt mindenkor vállalnia kell. (T) ÜJ SZÖ 7 Ür 1958. február 15.