Új Szó, 1958. január (11. évfolyam, 1-31.szám)

1958-01-11 / 11. szám, szombat

ĹOViCSEK BÉLA N agyon vártam a karácsonyi szü­netet. Vártam, mert édesapám biztatott, hogy elvisz a nagyanyámhoz, a szülőfalumba. Addig is úgy éreztem magam a kisvárosban, mint a megbék­lyózott csikó. Hanem azután még foj­togatóbb lett körülöttem a levegő, mert ezernyi kedves emlék buggyant föl gyermeki lelkemből... Csábítóan kö­rülhemzsegtek, s a mielőbbi viszontlá­tás vágya mind erősebben dörömbölt a szívemben ... Végre elérkezett a várva-várt nap. Tél volt, kemény tél. Vastag hóbunda alá szorult a világ, jégtükröt villogtat­tak a vizek. A napocska alacsonyra bukott, a madár rövidet repült... Ködös, zúzmarás reggelen vágtunk neki a húszkilométeres útnak. Gyalog­szerrel. Tizenkét éves lábaim vígan, fürgén váltogatták egymást a kemény­re taposott és fagyott havon. Nagyo­kat futottam, mint egy játékos kiscsi­kó. Édesapámat el-elhagytam, aki hall­gatagon — mint mindig — egyenletes, hosszú léptekkel rótta utánam az utat. Bajuszán és szemöldökén fehér csipke nőtt. Félelmet egyáltalán nem éreztem az elhagyatott fehér világban, hiszen ma­gam mögött tudtam az én melegszívű nagyon erős édesapámat. Kacagó jó­kedv markolászott, boldog voltam ... De a kemény hideg és a megtett út lassacskán elkoptatta kicsiny erő­met ... Megfordult a kép. Már apám ment elől jellegzetes hosszú lépteivel és én meg-meglódulva kocogtam utána. Ret­tenetes fáradság költözött a lábamba. Elmaradoztam. Arra figyeltem fel, hogy most apám változott előttem csikóvá. Nekiiramo­dott és úgy futott, ahogy csak a lába bírta. Én is megpróbáltam, de nem ment a futás. A metsző hideg éles kés­ként hasogatta torkomat meg a tüdő­met. Nagyon lemaradtam ... Rémület­tel telt meg a szívem ... — Mi lesz velem!? Aztán mégiscsak megállt és bevárt az a „kegyetlen" ember. Dohányt dör­zsölt a tenyerén, s a szája sarkába csípett cigarettapapír mellől így szólt, rám se nézve: — Nem fázol? — Ne... nem — csuklott ki belőlem fájdalmasan a szó. Aztán rámsandított nyálazás közben: — El sem fáradtál? Keserűen motozott bennem a válasz, de nem mondtam ki, csak lehajtottam a fejem: „Láthatná, ha akarná, de nem akarja!" Látta ö, hogyne látta volna! A gyufa lobbanása nyomán vastag füstpamacso­kat eregetve, gyorsan leguggolt és megszólalt: — A huszár hogyan is ugrik a lovára, kisfiam ? Azután már két fej ment két lábon egészen hazáig, s a szívem köré ez a szókoszorú fonódott: — Ilyen édesapja nincs senkinek a világon! Szerencsésen hazaértünk. ]agyanyámék hiába marasztalták édesapámat. Evett egy keveset, kicsit elbeszélgetett, s már búcsúzott is. Felémfordult, melegen rámfüggesz­tette a szemét, s hosszú mutatóujja a levegőbe böködött: — Aztán!... A többit már tudtam - hogy jó le­gyek! S akkor ijedten kerekrenyílt a szemem: — A korcsolyákat meg otthon felej­tettük! Nem szólt, csak egy kicsit félredűlve a lóca alá mutatott. S valóban onnan kandikálták ki a „kondorok". Bár rit­kán került rá a sor, de ezért puszi járt. A következő pillanatban csattant is a szúrós bajusz alatt a hálálkodás csókja. — Aztán majd elgyüvök érted — mondotta még búcsúzóul és elment. A fáradságot hamar kihevertem. Az­tán nekiereszkedtem a falunak, a cim­borákhoz, de röpült is az idő, az órák szinte pillanatokká zsugorodtak. A nagyréti talajvíz jege magára csá­bította a falu összes gyerekét. Sima volt, mint a tükör és olyan nagykiter­jedésű, hogy öt falu gyerekének is jutott volna rajta bőven hely a csúsz­kálásra. Oda jártunk. Rajtam kívül egynek sem volt korcsolyája, de azért a „kétsarkas" csúszás is művészetnek számított, mert azt is kevesen tudták rendesen csinálni. Azonban amit én mű­veltem a korcsolyákon, az előtt bizony meghajolták a báránybőrsapkás fejek. Tátott szájjal bámulták, de nem irigy­kedve, hacsak a hencegő Tóth Kali nem. Egyszer nagy hangon kijelentet­te: — Azt én is megcsinálom, isten bi­zony, hogy meg! ÜJ SZÖ 6 "rr 1958. január 10, N Hitetlenkedő szemek meredtek rá. — Nem hiszitek? ... Jancsi, add ide a korcsolyáid! Készségesen lecsatoltam a cipőimről és rászereltem az ő nagy csizmáira. A gyerekgyűrű kinyílt, utat adtak. Kali jól fülére húzta a búbos sipkát, a te­nyerére sercintett, aztán nekiveselke­dett. Alig röppent vagy öt métert, amikor nagyot villantak a korcsolyák, s a következő pillanatban már talpával fenyegette az eget. A búbos sipka, mint valami nagy fekete varjú szállott el a fejéről . . . Egetrengető kacagás csapott ki a bá­mész gyerekseregből, de a nevetés hir­telen megtört, rémületes csendbe zök­kent, mert Tóth Kali mozdulatlanul feküdt és a feje alól piros erecskék futottak szét a jégen. — Betört a koponyája — csilingelt fel a nagy csendességben egy leány hangja; észre sem vettük, hogy kö­zénk jött. — Zsuzsi kisasszony! — mondta va­lamelyik gyerek. — Most mi lesz ve­le? ... — Haza kell vezetni! — rendelke­zett határozottan a tizenkét éves kisasszony, a tisztelendő úr egyetlen lánya, aki zárdába járt, s akit kötele­zően magázott és kisasszonykázott az egész falu apraja, nagyja. r óth Kali magához tért és két gyerek hazavezette. De utána szállt az ijedelem is. Ismét megeleve­nedett a nagyrét jege: kacagott, kur­jongatott a gyerekek nyüzsgő hada. Attól a pillanattól, hogy megláttam, számomra senki más nem létezett, csak Zsuzsi kisasszony. Néztem, néz­tem mohó szemmel és nem győztem vele betelni. Haragoszöld kabát meg ruhácska volt rajta, fején hófehér kö­tött sapka, nyakában ugyanolyan gyap­júsál ... Keringett, forgott, cikázott, száguldozott — csodálatosan korcso­lyázott! — Pillangó!... Mint egy nagy, szí­nes pillangó!... — ötlött az eszembe, vagy talán a szívembe. — De én is megmutatom, hogy mit tudok! — határoztam el magamban dacos büszkeséggel. Megmutattam! Es Zsuzsika kisasszony is észrevett engem. Megcsodált ó is, majd hozzám korcsolyázott... Aztán megindult köz­tünk valami, valami, ami olyan meg­magyarázhatatlanul jó is, rossz is, ami szép és gyönyörűséges, s olykor mégis olyan fájdalmasan szomorú ... Versenyre keltünk. A gyerekek rettenetesen kiabáltak, bíztattak... Éreztem, hogy erősebb, gyorsabb vagyok nála, mégis hagytam, hogy ő győzzön... Láttam a boldog­ságát és láttam, hogy a szemében meg­értő, pajkos fények játszadoznak ... — Ne úgy mond nekem, hogy Zsuzsi kisasszony s ne magázz, hiszen te is városi fiú vagy! — csicseregte kedve­sen. — Tényleg? ... — pirultam ki bután a kérdést. — Persze!... — kacagott egy na­gyot. — Érj utói! — mondta incsel­kedve, elszelídüló kacagással, azzal ne­ki a száguldásnak! Utolértem és csak néztem őt csodá­lattal, megbabonázva. — Szép vagyok? ... Tetszem ne­ked? ... — kérdezte melegen, furcsán elkomolyodva. — Nagyon!... válaszoltam sután. — Olyan vagy, mint egy ... mint egy ara­nyos pillangó! — Pillangó! ? ... — villant ismét va­lami pajkosság a izemében. — Tudod mit! ? ... Ha akarsz, úgy hívhatsz, hogy Pillangó ... Megengedem, de csak ne­ked és senki másnak a világon! ... Így lett Zsuzsika kisasszonyból Pil­langó, aki még álmomban is ött röpkö­dött, karikázott körülöttem ... Azután már mindennap találkoztunk és mindjobban összemelegedtünk. IX arácsony böjtjén, amikor meg­szólalt a déli harangszó, haza­felé indultunk. Együtt. Szótlanul lép­kedtünk egymás mellett. Mikor a pap­lak elé értünk, felémfordult: — Gyere be hozzánk! Megijedtem: — Minek? — Csak! ... Fogunk játszani!... Bementem. Illedelmesen köszöntem, kezetcsókoltam a tisztelendő úrnak, meg a tiszteletes asszonynak is. A konyhában telepedtünk meg, ahol igen jó illatok lengedeztek. És játszot­tunk megértő, játékos tüzekkel a sze­münkben. Egyszer csak a kis Pillangó beka­rikázott a szobába, utána kicsi nyílás jelezte, hogy az ajtó nincs teljesen be­csukva. — Anyuka!... — szűrődött kifelé a hang. — A Jancsi nálunk fog ebédelni, Jó? De nem az anyuka, hanem az apuka válaszolt: — Nem fog!... És ez máskor meg ne történjen ... Ide ne hozz magaddal mindenféle bugris kölykeket! — De a Jancsi jó fiú ... — makacs­kodott a kicsi Pillangó. — Ne feleselj! — Apuka, kérem!... — Hallgass! — szisszent ki a tisz­telendő úrból a visszafojtott indulat ridegen, eltaposón. Hallgattam, s talán a szív is elhall­gatott bennem. Egyszeriben hideg ve­rem tett a nagyablakos paplak. Rövid tétovázás után kiosontam és futottam egész hazáig. Futottam a kisablakos hajlékba, ahol bár örökös félhomály bo­rongott, mégis simogató, meleg volt a világ ... Másnap nagykarácsony volt. Én is elmentem a templomba. A kar­zaton, az első sorban foglaltam helyet, ahonnan jól láttam lefelé. Igaz, nem érdekelt engem senki más, csak a ki­csi Pillangó, aki külön a többiektől, anyukája mellett lapult éppen velem szemben. Néha-néha felém villant két szemé­nek a sugara, mint két távoli csillag, de oly hidegen, hogy fájdalom nyilait tőle a szívembe. Valahogy megéreztem, hogy számomra a Pillangó már örökre elveszett és ismét Zsuzsi kisasszony lett. Elérhetetlen ... Aztán megjelent a szószéken a tisz­telendő úr gyűlölt alakja. Igen. A szó szoros értelmében véve gyűlöltem, s minden porcikám lázadozott ellene. P rédikált... Arcáról a szerénység és az alázatos jóság keveréke csöpögött... Hol dörgő, hol ellágyuló hangja minden zugot betöltött... A békességről meg a szeretetről beszélt. A szeretetről! ... Ez a két szó dobolt, ez a két szó zúgott az agyamban, a szívemben. Aztán minden átmenet nél­kül a paplak szobája ugrott elém, s az onnan kiszűrődő szavak kúsztak a fülembe ... Bugris kölyök! ... S ekkor valami megpattant, valami elszakadt a lelkemben ... Zavarosan kavargó ködök úszkáltak előttem, s egyszer csak édes­•apám, az én drága jó édesapám alakját bontotta ki képzeletem, — elibém emelte mintegy összehasonlításra, — akinek igaz a haragja, igaz a mosolya, 1 igaz minden mozdulata, aki nem szí­[ nész, akinek nincs álarca, hanem em­ber, talpig ember! ; Elsírtam magam — hangosan. .. | Nem tehettem róla, sírnom kellett! ... Körülöttem egyesek pisszegtek, mások kuncogtak, aztán valaki megragadta a fülemet: — Mars haza! — súgta erélyesen. A tanító volt. Mikor otthon benyitottam, nagy­' apám a tűzhely előtt térdelt, parazsat rázott a markában — a pipájára ké­szült tenni. A parázs földre pottyant, a pipa a zsebbe csúszott, majd az ölébe vont és csitítgatva simogatta a feje­met. Egy sióval sem kérdezte, hogy mi bajom, amiért hálás voltam és még­jobban elmélyítette a szeretetemet, hi­szen akkor úgysem tudtam volna meg­magyarázni! ... Jósokára nagyanyám is hazatért a templomból. Megvető szemmel végig­mért: — Nem szégyelled magad? ... Csak gyalázatot hozol az ember fejére! Nagyon fájt a dorgálás, de nem szól­tam semmit. Magamban elhatároztam, hogy töb­bet nem piegyek korcsolyázni. De va­lami nyugtalanított, nem hagyott bé­kén. El kellett mennem. A nagyréti jég bár teli volt gyerekkel, nékem mégis üresnek tetszett. Valaki hiány­zott, nagyon hiányzott! ... Szomorúan ballagtam hazafelé. Mikor a paplak elé értem, szemem az ablakra tapadt. Nagy karácsonyfa csillogott a vékony függöny mögött. Büszkén el­fordítottam a fejemet, de azért a szí­vem majd meghasadt a fájdalomtól... Hazaérve apámat találtam ott. A ló­cán ült és szelíd mosollyal fogadott. Repültem hozzá és elhelyezkedtem az ölében, mint kismadár a meleg fészek­ben. Széles mellére hajtottam a fejem és úgy hallgattam szívének egyenletes dobogását. De nagyon boldog voltam!!! — Hallom, rossz fát tettél a tűzre! — szólott, de nem úgy mondta, mint aki haragszik. Ráemeltem a szemem: — Nem igaz, édesapám ... A pap ha­zudott! ... A pró mosoly bujkált a bajsza kö­" rül és nagy, súlyos tenyerével megsimogatta a fejem. Körülöttem ma­gasra csapott apám szeretetének igaz­ságosztó lángja ... Sebesen kalapáltat­ta a szívemet, könnyet hajtott a sze­membe ... Es egyszeriben megtört, szertefosz­lott a Pillangó varázsa. COPPELIA KASSÁN NEHÉZ KRITIKÄT írni a kassai Coppélia előadásról. A Coppéliát Re­mar feldolgozásában láttuk. Vajon kell-e aktualizálni a régi darabokat? A rendezőnek nagyon meg kell ezt gondolnia, mert — úgy hiszem — az aktualizálás csak akkor helyes, ha nem bontja meg a darab harm,óniá­Jelenet a II. felvonásból. Coppélius — J. Colombo, Coppélia — Swanilda: H. Hauptová (M. Litavská felvétele.) ját. Ez Remarnak nem sikerült hi­ánytalanul. Még kevésbé sikerültnek mondható a rendezőnek az a módo­sítása, hogy univerzális jellegűvé igyekezett tenni a népi táncbetéte­ket. A kassai bemutatón ez a hibás felfogás is egyhangúvá tette az elő­adást. Az I. felvonásbeli mazúrka és a szláv táncvariációk jól sikerültek, elfogadható volt még Swanilda ka­lásztánca is, a csárdás (III. felvonás) azonban nem sikerült. Már a csárdás átvitele az I. felvonásból a III.-ba sem mondható szerencsésnek. A koreográfia igénytelenségéért nem okolható a rendező-koreográfus. Neki feltétlenül számolnia kellett a táncosok teljesítményével, amely je­lenleg nem a legmegnyugtatóbb. A bemutató szerint Ítélve a kassai balett nagyot hanyatlott. A színház mentségéül szolgál, hogy jelenleg igen megfogyatkozott gárdával ren­delkezik, nevesebb szólistáit más színházak szerződtették. így kény­telen a karból kiemelt táncosokat szólistákká avatni, akiket még ez az igénytelen koreográfia is próbára tett. Ez a férfitáncosokra vonatko­zik. A női szólisták általában elfo­gadhatóbbak voltak. Feltűnő volt a kar gyenge szereplése. A jól felépí­tett táncjelenetek értékéből nagyon sokat vontak le a táncosok állandóan ismétlődő hibái. A legjobb teljesítményt H. Haup­tová nyújtotta Swanilda szerepében. Táncainak koreográfiája nem volt túl igényes, de lépéseit hibátlanul táncolta. Már az I. felvonás keringő­jében kitűnően mutatkozott be. Leg­jobb teljesítményét a II. felvonás három szóló táncában nyújtotta. Sajnos, partnerének alakítása gyen­ge volt (Szekeres Csaba). Szerépé­nek (Ferenc) követelményei túlha­ladták tudását. Megpróbálkozott ne­hezebb lépésekkel is, azonban ezek végképp nem sikerültek (pl. az „en­trechat"-vel vagy a „grand jeté"-el való próbálkozásai). Igaz, hogy Re­mar átdolgozásának hibái ebben a szerepben csúcsosodtak ki. Ference! igyekezett férfiasnak beállítani, hol­ott eredetileg kissé nevetséges, nőies figura. Ez a körülmény is hozzájá­rult Szekeres gyenge alakításához. J. Colombo játéka jó volt, de jobb lehet még, ha leveti hatástkereső külsőségeit. A kisebb lélegzetű sze­repek közül az életrekelt bábúgyűj­temény táncosait kell megemlíteni. Közülük Borodáčová táncolt a leg­ügyesebben a néger baba szerepé­ben. Kiemelhető még E. Colombová teljesítménye. A kosztümök (J. Dankó) jók vol- _ tak — a huszáregyenruhák kivételé- ' vei. A díszletek harmonikus egységet­alkottak a cselekménynyel (M. Vy­honský). * AZ ELŐADÁSNAK a felsorolt hi-, bák ellenére is sikere volt. Ez egy­A harmadik felvonás egyik jelenetej Coppélia - H. Hauptová, Ferenc Szekeres Csaba, Coppélius — Jj Colombo (M. Litavská felvétele.1 részt annak tudható be, hogy Kassl most először látta a Coppéliát él Delibes zenéje minden hibát feled* tetett. A zenekar, Roman Skŕepel^ vezetésével magas művészi színvo-. nalon szólaltatta meg Delibes halha-! tatlan melódiáit. Kováts Miklósi \p/{ultmUs hú' e K [ A KÖNYVTÁROS című magyarországi havilap írói arcképek rovatában hosszabb cikkben méltatja Fábry Zoltán munkásságát 60. születésnap­ja alkalmából, (b) A SZLOVÁKIAI POLITIKAI KÖNYV­KIADÓ ebben az évben 130 művet jelentet meg. (ČTK) AZ IPOLYSÁGI tizenegyéves ma­gyar iskola, ma irodalmi estet ren­dez, amelyen részt vesznek Ozsvald Árpád, Szabó Béla és Tóth Tibor csehszlovákiai magyar írók (g) A FÜLEKI Csemadok-csoport szín­játszói január 15-én és 16-án Lo­soncon szerepelnek. Előadják Schil­ler: Ármány és szerelem című da­rabját.) (s. 1.) A PREŠOVI színház opera-együtes­se a napokban Žilinán vendégszerepelt, ahol bemutatta D. Auber: Fra Diavo­lo című vígoperáját. (ČTK) A CSEIíNÖI átrakodó állomás CSISZ szervezetének színjátszói F. Urbánek A vadorzó felesége című darabjával nagy sikerrel szerepeltek a környező községekben. Külön dicséretet érde­melnek: Katona Éva és Erzsébet, Németh László és Török Bertalan. (h. á.) A FALUSZlNHÁZ 1948 óta 116 be­mutatót tartott. A több mint tízezer előadást közel 3 millió ember látta. A magyar együttes eddig 21 dara­bot mutatott be. (y. e.) A PRO ARTE AŇTIQUA nevű prá­gai kamara-együttes Ausztriába uta­zott, ahol Linzben fellépett. (ČTK) KÉTYEN, a zselízi járás közsé­gében új szövetkezeti kultúrház épült. A lakosok 57 ezer brigádórát dolgoztak le. A kultúrháznak 500 férőhelyes nagyterme, könyvtárhelyi­sége és olvasóterme van. (ČTK) EZ ÉVTŐL kezdve a Szovjetunió ban minden évben megrendezik a! össz-szövetségi filmfesztivált. (ČTK DÁVID OISZTRAH világhírű szov jet hegedűművész Finnországbal vendégszerepel nagy sikerrel. (CTK„ Jlfil TRNKA cseh rajzolómüvész alkotásait Bécsben is bemutatják a' február 10-én megnyíló kiállításon,. (ČTK) A PRÁGAI TAVASZ keretében megrendezik az I. nemzetközi Or­gona-versenyt. Eddig már több mint 30 művész jelentkezett külföldről: (ČTK) EDDIG TÖBB MINT 2000 ifjúsági együttes jelentkezett az Ifjúsági Al­kotóverseny idei szlovákiai első kö­rébe. (ČTK) A CSEH NONETT nagy közönség­sikerrel szerepel Lengyelországba!}. A lengyel sajtó kritikusai igen dí­csérőleg nyilatkoznak a nonett teľ­jesítményéről. (ČTK) A CSEMADOK CSOPORTOK szín­játszó-együtteseinek versenye ez év februárjában indul meg két csopo^C­ban. A keleti csoport bemutatója Kassán lesz, a nyugati csoporté pe.­dig Ögyallán. A két csoportgyőztes február végén Bratislavában dönti el egymás között az elsőséget, (s. 1.) " A DREZDAI színház operaegyuttď­sének néhány tagja a napokban Gstí nad Labembnn vendégszerepel Do>­nizetti Bájital című daljátékában. » (ČTK) BRATISLAVÁBAN két rövid filmet forgatnak, amelyek á brüsszeli Világ­kiállításon népszerűsíteni fogják technikánkat. (ČTK) A MARTINI OSVETA gondozásába!} képeskönyv jelenik meg a Lúčnic^ népművészeti együttesről. (ČTK)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents