Új Szó, 1958. január (11. évfolyam, 1-31.szám)

1958-01-08 / 8. szám, szerda

A pionír segítség éve köztársaságunknak A gyermeknevelés kérdései­vel már többször foglalkoztunk la­punkban. Ez a probléma mindig idő­szerű és megvitatása — különféle szemszögből — hozzásegít ahhoz, hogy gyermekeink nevelését helyes vágányra tereljük. A gyermek jelle­mének kialakulásáért, azért, hogy mi­lyen ember lesz belőle nagykorában, hogyan fogja megállni helyét a szo­cialista társadalomban, elsősorban a szülőlc felelősek. Példájuk a gyer­mek fogékony lelkében kitörülhetet­len nyomot hagy még meglett em­ber korában is. A CSISZ Központi Bizottságának titkárával, Alois Poledňák elvtárssal alkalmunk volt erről a kérdésről elbeszélgetni. Áprilisban lesz a pio­nírszervezet megalakulásának kilenc­éves évfordulója. Az idei évet a ti­zedik, a jubileumi év előkészítésének szentelik. Azt szeretnék, ha a pionír­szervezet a jövő évre végleg levetné azokat a hibákat, amelyek eddig fé­kezték munkájában, új, friss szelle­met akarftak érvényesíteni és ehhez szükségük van a szülők segítségére. Ha visszatekintünk a pionírszerve­zet múltjára, komoly eredményeket jegyezhetünk fel. Működése alatt 900 000 gyermek tömörült soraiba, ami az összes 9-14 éves korú gyer­mekek számának 75 százaléka. Ilyen óriási tömeget irányítani, foglalkoz­ni vele, nem csekélység. Hatvanezret tesz ki azoknak a száma, akik az esztendők során mint szervezők vé­gezték ezt a feladatot. A pionírszer­vezet bebizonyította, hogy tudja moz­gósítani a gyerekeket, ha erre szük­ség van. Gondoljunk csak a báger­akcióra. Nem egy, hanem nyolc bá­gerre gyűjtöttek a pionírok és vég­telenül büszkék voltak a Koreának nyújtott segítségükre A pozitív eredmények fel­sorolását még folytathatnánk, azon­ban csak arra akarunk kitérni, mi­lyen nevelési eszközöket fognak a jűvőben alkalmazni, hogy sikeresebbé, jobbá tegyék a pionírszervezet mun­káját. - Miben mutatkozott eddigi mű­ködésünk hibája? - tette fel a kér­dést Poledňák elvtárs és rögtön vála­szolt is rá. - Abban, hogy a pionír­szervezet munkájának tartalma nem elégítette ki a gyermekek érdek­lődését és nem felelt meg társadal­munk követelményeinek. A kommu­nista szellemben való nevelés na­gyobb igényeket támaszt a pionír­szervezettel szemben és nagyobb mértékben kell ezen a téren a szülők segítségére lennünk Nevelni csak az tud, aki maga is jólnevelt és tapasztalatokkal rendel­kezik, márpedig ezen a téren a csa­patvezetők többsége olyan fiatal,, hogy maga is nevelésre szorul. A pio­nírszervezet ezért azt szeretné, ha ezt a feladatot részben a szülők vál­lalnák. Tudják, tömegesen nem fog sikerülni a szülőket erre a célra megnyerni, de azok, ak'k jelentkez­nek és már jelentkeztek is, szeretet­tel, odaadással fognak ehhez a fele­lősségteljes feladathoz. A CSISZ funkcionáriusai az utcai szervezetek, nemzeti bizottságok nyilvános üléseit is felhasználják arra, ahol rendsze­rint szőnyegre kerül a gyermekne­velés kérdése, hogy elbeszélgessenek a szülőkkel és egyúttal együttműkö­désre kérjék fel őket. Ha megfelelő számú „felnőtt" csapatvezetőjük lesz, megszűnik az az eddigi egész­ségtelennek mondható elszigetelő­dés, amely odavezetett, hogy a szü­lőknek fogalmuk sem volt, mit csi­nál a gyerek a pionírok között. Hogy a gyerekekben nem mindig sikerült lelkesedést, érdeklődést ki­váltani, annak fő oka az volt, hogy a pionírszervezet munkája négy fal közé szorult. A 16, 17 éves vezetők nem mertek a gyerekekkel még na­gyobb kirándulásokat sem tenni, nem rendelkeztek elég képzelőerővel, hogy ha már a négy fal közé szorultak, oly módon foglalkoztassák a gyere­keket, hogy kielégítsék érdeklődé­süket. S ami a legnagyobb hiba, olyan gyakran cserélték egymást, hogy néha még arra sem volt idejük, hogy alaposan megismerjék a rájuk bízott gyerekeket, hogy összemele­gedjenek velük Visszatérve a pionírszervezet megalakulása 10 éves évfordulójának előkészítésére, az 1957/58-as tanévet „A pionírsegítség éve köztársasá­gunknak" évének hirdették ki. A fel­hívást a pionírok rendkívüli lelkese­déssel és büszkeséggel fogadták. A CSISZ Központi Bizottságához az ország minden pontjából százával ér­keznek értékes kötelezettségvállalá­sok arról, hogy mi mindenben akar­nak a pionírok segíteni. Különösen megható, hogy milyen formában kül­dik kötelezettségvállalásaikat. Fiatal­ságukat, lelkesedésüket tükrözik vissza a díszes rajzok, többnyire vi­rágok, amelyekkel díszítik és lehelnek életet a puszta papírba. Bármelyiket vesszük a kezünkbe, magunk elé kép­zeljük az egymáshoz bújó gyermek­fejeket, ahogy igyekeznek a legszeb­ben kifejezésre juttatni: mi is itt vagyunk, mi is segíteni akarunk. A nagyszámú cseh, szlovák és ma­gyar nyelvű levélből kiválasztunk egy magyar nyelvűt. A povodai magyar nyelvű iskola pionírjai például ezt írták: A pionírszervezet megalakulásá­nak 10 éves évfordulója tiszteletére az 1957/58-as tanévben a következő munkák elvégzésére kötelezzük ma­gunkat: . 1. Gyűjtünk 25 q vasat és 20 q papírt. 2. 200 órát dolgozunk le a helyi EFSZ-ben. 3. 180 órát községünk kultúrházá­nak építésénél. 4. A HNB helyiségét időszerű fa­liújságokkal fogjuk ellátni egész éven át. 5. Iskolánkban színdarabokat fo­gunk játszani, melyek jövedelmét tu­dományos kirándulásokra fordítjuk. 6. Vitadélutánt rendezünk Július Fučík életének alapos tanulmányozá­sa céljából. Köztársaságunk hálával fogadja if­jú polgáraink segítségét. Ez is egy út a gyermekek jellemének kikristá­lyosodása és a nemes tettek iránti törekvés felé. A szülőket sem hagyja közömbösen, hogy gyermekeiket már zsenge korukban a hazaszeretet mély érzése hatja át. A pionírszervezet pedig „Fiatal építő" címmel és vörös szalaggal fogja jutalmazni az év kimagasló po­litikai eseményei, a februári évfordu­ló, pártunk kongresszusa alkalmából a szorgalmas pionírokat. Kívánjuk, hogy minél több pionír nyerje el a „Fiatal építő" büszke címét. KIS ÉVA Grisa, a század kedvence AZ UTOLSÓ HÓNAPOKBAN egyre gyakrabban koccantak össze a poharak, minden alkalommal, mikor a szoujet hadijelentés egy-egy nagyobb város el­foglalásáról adott hírt, a mi alakulatunk is, ha csalfa harcok megengedték, csa­ládias keretek között ünnepelte meg a nagy eseményt. Maga a parancsnokunk volt az, aki mint jó apa gyermekei körében fo­gyasztotta el szerény vacsoráját és ürítette poharát az új nagy győzelemre, gratulált katonáinak. Az októberi esőzések a Tiszántúl egyes vidékeit sártengerré változtatták, és bizony amerre a menekülő fasiszta hordák nyomában sok száz gépkocsi, ágyú, tank elvonult, az utak járhatat­lanná váltak. Katonáink nyakig sáro­san meneteltek előre a győzelem felé. Ujunkat mind gyakrabban keresztezte hol egy ágyú, hol egy gépkocsi, mely tengelyig süllyedt a kerekek által fel­vágott latyakba. Ilyenkor aztán minden arra haladó szovjet katona hívás nélkül segítségére sietett a bajtársaknak, tud­va azt, hogy az ágyúra, gépkocsira vagy kocsirakományra szüksége van az első vonalnak. De az idő is, mintha csak velünk együtt készülődne a nagy ünnepre a hűvös esős napok után, az október utolsó, de főleg a november első nap­jai, szép meleg napos időket köszön­töttek ránk. Es mivel az utolsó napok­ban a harcok is alábbhagytak, meg­kezdődött az általános tisztálkodás. A Tisza mentének egy-egy falujában 2—3 sátorfürdőt, jő meleg zuhanyozót állítottak fel és sok, orosz fürdót. (Ke­mencében nagy darab követ felmele­gítenek és arra zárt helyiségben vizet locsolnak, ami aztán elsőrendű gőzfür­dőt szolgáltatott.) A patakok mentén derékig vetkőzött katonák mostak, má­sok fegyverzetüket tisztították, készül­tek a nagy ünnepre, 1944. november l-re. Október 30-án ebéd után az udvaron süttettük magunkat a nappal, mikor megállt egy teherautó és egy érdemje­lekkel díszített szerzsánt szállt ki belő­le. Deniszov ezredest, a parancsnokun­kat kereste. Mivel az ezredes szolgálati úton volt, addig is míg előkerül, elbe­szélgettünk vele. Kitudódott, hogy ö egyike Leningrád hős védőinek és hogy a mi alakulatunknál kap új beosztást. Valamennyien megörültünk és máris kérdéseinkkel ostromoltuk. Hogy néz ki Leningrád? Nagyon össze van-e rom­bolva? Mi van a Téli palotával? Hol van az Auróra? Mi lett az Ermitázs képtárral stb. Estére már az egész környék tudomást szerzett róla, hogy Grísa, a leningrádi hős, nálunk van. Mindenki látni akarta, beszélni akart vele, minden katonának volt valami fontos kérdezni valója. FŐLEG A „PITYERIEK" ostromolták kérdéseikkel. A vége aztán az lett, hogy három este egymásután a faliisi iskolá­ban Grisa előadást tartott, ami inkább beszélgetés volt mint előadás és késő éjszakáig elhútódott, Arról beszélt a ml Grísánk, hogyan értelmezték a lenin­grádiak a párt azon felhívását, hogy „Lenin városa, a Nagy Orosz Szocialista Forradalom szülővárosa soha sem lesz A népnevelő munka feladatai A dolgozó nép részéről felmerülhet a kérdés, hogy az elmúlt esztendőben a népművelő munka mennyi­ben elégítette ki a társadal­mi kívánalmakat, a szocia­lizmus építésében mind nagyobb igényeket. Erre az időszerű kérdés­re kell konkrét választ ad­nunk. Nem (kétséges, hogy a fent említett kérdés tanul­mányozásánál a társadalmi kihatások elméleti és gya­korlati vonatkozásait érté­kelni nagy szakavatottsá­got és türelmet igényel. Ettől eltekintve a népmű­velő munka eredményeiről nehéz képet alkotni, mivel a társadalmi kihatások di­namikáját számszerűleg, vagy pedig statisztikai adatsorozatok kimutatásá­val sem megmérni, sem ábrázolni nem tudjuk. Van azonban valami a kezünk­ben, néhány bizonyító adat, ami igazolja, hogy az el­múlt esztendőben a nép­művelő munka terén is történt valami. Ha figye­lembe vesszük önmagában azt a tényt, hogy pl. a prešovi kerületben az írás­tudatlanok száma az el­múlt esztendőben 2,5 szá­zalékról 1,4 százalékra csökkent és a parasztok felvilágosodottsága elérte azt a pontot, hogy világ­nézetről, társadalomszem­léletről, tudományról, mű­vészetről, irodalomról, hon­ismeretről, hazaszeretetről, technikáról, csillagászatról, rtlűholdról s a haladó em­beriség békeharcáról be­szélhetünk, s végezetül az a tény, hogy mezőgazda­ságunk szocialista átszer­vezése terén országunkban ebben az évben nagy sike­reket értünk el, megálla­píthatjuk, hogy az elért eredmények nagyban hoz­zájárultak a társadalmi kí­vánalmak részben való tel­jesítéséhez. Nem vagyunk ünnep­rontók, de kötelességünk megemlíteni, hogy korai dolog volna győzelemről beszélni akkor, amidőn harcunkkal a kultúra front­ján csak az első magas­latot vettük be. A terep bonyolultabb szakasza csak ezután következik. És ha ezt is végigverekedtük, szó lehet győzelemről is. Meg­jegyzésünket különöskép­pen a nagykaposi járási kultúrház dolgozóihoz in­téztük. Kétségtelen, népművelő gárdánk sokszor igen ne­héz körülmények között, példaadó lelkesedéssel mű­ködött közre a párt és az állami szervek politikai, gazdasági és kulturális cél­kitűzéseinek megvalósítá­sában, ámde ez többnyire csak alkalmi segítség alak­jában jutott kifejezésre, hiányzott belőle a célirá­tás. Népművelő munkával, vita- és tapasztalatcsere­esték, kérdés-felelet-esték, esti iskolák szervezésével, ismeretterjesztő előadások népszerűsítésével, társaskö­rök, gazdasági szakkörök és egyéb tanfolyamok rendszeresítésével, filmek, diafiimek és egyéb szem­léltető eszközök útján ha­tékonyan segíthetjük elő a szövetkezeti tagok szak­képzettségének növelését, gondolatviláguk elmélyíté­sét és végezetül az új szö­vetkezet nehézségeinek le­küzdését. Hassunk oda, hogy az eddigi tapasztala­tok figyelembevételével a művelődés széleskörű ská­nyosság és a felvilágosító bájában új tervek és mód­munka tervszerű folyto­nossága. Sok esetben meg­történt, hogy a népművelő intézmények dolgozói ak­tív szerepet töltöttek be a termelőszövetkezetek meg­alakításában, de aztán a megalakulás után a szövet­kezetet faképnél hagyták s további sorsával nem tö­rődtek. .Ez súlyos mulasz­szerek szerint teljes értékű népművelési tevékenységet folytassunk és ezzel egy­idejűleg munkásságunkat összhangba hozzuk a tár­sadalmi szervezetek hason­ló irányú tevékenységével. Volaj István, a prešovi kerületi kul­túrház módszertani ok­tatója. az ellenségé!" Hogy a párt ezen fel­hívására minden ember, fiatalok, öre­gek, férfiak és nők egyaránt felkeltek megvédeni Lenin városát. A férfiak ön­ként mentek a frontra, helyüket a gyárakban feleségek és anyák váltották fel, még a legnehezebb munkában is. A még fiatal ifjúság az erődítéseken dolgozott. Nagyon gyakori eset volt, hogy az ágyhúzatból, vagy más egyéb anyagból készített hevenyészett zsá­kokat 6—10 éves gyerekek töltögették homokkal és bizony az is előfordult, hogy így munka közben lelték halálukat a fasiszták messzehordó ágyúitól, vagy a horogkeresztes repülőktől. A hosszú ostromzár következtében a városban található összes állatot megették, nem­csak a szarvasmarhákat, baromfit lova­kat, hanem a kutyákat és macskákat is. A virágos kerteket, parkokat beül­tették krumplival és zöldséggel, a ha­lakat még az akváriumokból is kifog­ták. És mindennek dacára Grisánk szerint ezerszámra haltak éhen az em­berek, de nem csüggedtek. Beszélt arról, hogy a harcok szüne­teiben a pihenőre rendelt katonák ho­gyan mentették meg Leningrád felmér­hetetlen értékű kincseit. A bombamen­tes pincékbe és fedezékekbe hordták a drága képeket és műértékeket, inkább maguk maradtak fedezék nélkül. Volt eset — mint mondotta —, hogy a vértadó meghalt, hogy vérével mást mentsen meg. Beszédében Grisánk nem tett különbséget a frontkatona, a gyá­rimunkás, a közös üzemi konyhák, avagy a kórházak dolgozói, férfi vagy nő, fiatal vagy öreg között, valameny­nyiről úgy beszélt, mint hősökről. Grisától hallottuk azt a mesének is beillő igazi hőstettet, ami szájról szájra jár még ma is az egész Szovjetunióban a Balti-tengertől a Csendes-óceánig, a Kaukázustól a Jeges-tengerig, az egyik már öregecske nénikéről, ki mindenki­jét elvesztette a leningrádi harcokban ö maga pedig az egyik gyárban magas kora ellenére munkát vállalt. Eszterga­padhoz került, úgyúlövedékeket eszter­gált. Egyszer aztán, hogy, hogyan nem, elveszítette az amúgy is már nagyon szűkreszabott élelmiszerjegyeit. Már több napon keresztül nem evett sem­mit, míg aztán össze nem esett a gép­nél. Mikor aztán magához tért, be akarták vinni a gyöngélkedőre, ő nem volt hajlandó a műszakot félbeszakítani és azt mondotta „hagyjátok elvtársak, még ezt az egy repeszgránátot meg­csinálom, és azután meghalok", — ami aztán meg is történt. SZÍVESEN BESZÉLT EL Grisa egy­egy epizódot, személyes élményét azon sok hőstet közül, aminek ó maga is részese volt, magát szerényen mindig mellőzve. De szomorúsággal határos komolysága csakhamar valamennyiünk­nek feltűnt. Még a november 7-i csa ládi ünnepség sem tudta fölvidítani, pedig ugyancsak kedves, beszédes fiú volt. Deniszov ezredes (aki később cseh­szlovák területen, a Duna partján, Pár­kány és Komárom között hősi hálált halt) a pártra és a szovjet kormányra ürítette poharát, arra a pártra, mely sok millió olyan hős hazafit nevelt a szovjet hazának, mint Leningrád védői, közöttük a mi Grisa szerzsantunk is. Grisa egész este parancsnokunk jobb­ján ült, de az énekben és táncban nem volt hajlandó részt vénni, ami aztán mind jobban meggyőzött bennünket arról, hogy valami nagy lelki megráz kódtatáson ment át, amelyből még nem tudott teljesen kigyógyulni. Egyeseknek az volt a véleménye, hogy négyszeri sebesülése és főleg az egyik, melynek következtében egyik szemét is elvesz­tette, van kihatással kedélyállapotára. Mindenesetre egyben valamennyien egyetértettünk. Nem szabad őt soha­sem magára hagyni, állandóan foglal­kozni kell vele. így lett aztán Grisa a század kedvence. Válósággal elkényez­tettük őt, szerencsére erre nem volt hajlamos, de a sok apró kedvesség na­gyon jól esett neki. Végre aztán megtört a jég. Az úgy volt, hogy hosszabb idő után végre ránktalált a tábori posta és a fiúk túl­nyomó része hírt kapott szeretteiről. Aki még nem volt hasonló helyzetben, az nem tudhatja, mit jelent az, levelet kapni a frontra, hírt kapni azokról, ki­ket legjobban szeretünk, főleg olyan körülmények között, mikor távol ide­genben minden percben a halál leske­lődik rád. De mindez semmi még, amel­lett elviselni azt, hogy másoknak a szeme ragyog a levél olvasása közben, hát még hogyha a felvágott borítékból egy-egy fénykép hull a lövészárok nyir­kos földjére, melyről rádmosolyog az ÜJ SZ Ô 4 T£ 1958. január 7. asszony, avagy a szovjet katonák leg-' drágább kincse, az aranyos gyermekarc. Ketten voltunk csak, kik nem ré­szesültünk a posta erkezésének nagy örömében. Én azért, mert gyönyörű városom kövezetét még fasiszta csiz­ma taposta, Grisa pedig egyelőre előt­tem ismeretlen okokból. Grisa úgy tesz, mintha nagyon eZ lenne foglalva puskája tisztogatásá­val, de én észreveszem, hogy hatal­mas öklével két nagy könnycseppet morzsol szét arcán. MEGSZÓLÍTOM, félrehívom, rágyúj­tunk és közben nagyokat hallgatunk, sóhajtozunk. Végre aztán előveszi tárcáját és egy kopott fényképet nyújt át. A fényképről két aranyos kislány és egy matrózruhás pöttöm kis fiú mosolyog rám az apával, ma­mával és a nagyszülőkkel együtt. — Hol vannak most? — kérdem. — Ők már nem élnek, — hangzik a válasz. Es a hős leningrádi védő arcán patakzik a könny. Várok egy kicsit, nem jó ilyenkor megzavarni az embert. Végre aztán letörli könnyeit, még egy nagyot sóhajt és elkezdi. — Tudod az én apám gyermekkora óta kertész volt Leningrád külváro­sában. Főleg virágot és zöldséget ter­meltek, én magam is és egész csalá­dunk ebben a kertészetben dolgoz­tunk és nőttünk fel. Igaz, a végén csak én magam maradtam a kerté­szetben, mert egyik bátyám, a legidő­sebb, a forradalomban elesett, a töb­bi három pedig elköltözött az ország különböző részeire. Én apám helyébe léptem és a háború kitörése előtt fö­lcertész tettem. Közel a kertészethez szép kis családi házunk volt. A hábo­rú kitörésének első napjaiban önként jelentkeztem frontszolgálatra. A zöld­séges vezetését feleségemre bízták. Hosszabb ideig aztán nem is hallot­tam hírt felőlük, mert hiszen tudod, állandóan kemény harcokban visszavo­nultunk. Én magam az első időkben az Észt-fronton voltam és onnan vo­nultunk vissza Leningrád alá. Sajnál­tam minden talpalatnyi földet, melyet fel kellett adnunk, és főleg az aggasz­tott, hogy a mi szeretett városunk­hoz mindennap közelebb került az el­lenség. Több hónapos kemény »harc után végre alakulatunk pihenőt kapott,, és a Leningrád közelében lévő erdőben táboroztunk. Innét kaptam aztán szabadságot, hogy meglátogathassam családomat. És bekövetkezett sajnos az, amitől annyira féltem. Kis házunk helyén csak romhalmazt, a kert körül pedig csupa bombatölcsért találtam. Hosszú kérdezősködés után Végre megtudtam a lesújtó hírt, hogy apá­mat kivéve az egyik bombázás követ­keztében valamennyien meghaltak. Azt is megtudtam, hogy 70 éves apám után a polgári légvédelemnél érdek­lődjem, mivel az öreg ott vállalt ön­kéntes szolgálatot. Megtaláltam. Egymás nyakába bo­rultunk és sírtunk mind a ketten. Sok időm nem volt, kénytelen voltam tőle elbúcsúzni. Ekkor még nem tudtam, hogy őt is utoljára látom. Körülbelül fél év múlva újból sza­badságot kaptam, hogy meglátogat­hassam. Szolgálati helyén érdeklőd­tem, ahol azt a felvilágosítást kap­tam, hogy már 5 napja nem jelent­kezett szolgálattételre. Megkaptam címét és fölkerestem. Az egyik, majdnem teljesen üres la­kásban lakott, a házfelügyelő útba­igazított és én bekopogtattam szobájá­ba. Felelet nem jött, ellenben az aj­tót nyitva találtam. Belépve a szo­bába apámat halva találtam, felöltöz­ve az ágyban. Éhenhalt. Grisa, a harcokban megedződött hős elhallgatott és hatalmas öklével két könnyesedet morzsolt szét arcán. Rágyújtottunk és nagyot hallgattunk. Én, de valószínűleg ő is egyre gondol­tunk. Mindez a sok szenvedés, ször­nyűség miért van? Hát emberek azok, akik önző egyéni érdekeikért ily tö­méntelen pusztítást, ennyi kínt, szen­vedést képesek okozni az emberiség­nek? Nem, ezek nem lehetnek józan emberek. Örültek. MEG AKARTAM vigasztalni, de hát hogy kezdjem, mit moridjak neki? Grisa észrevette küszködésemet és megszólalt: — Hát így volt Szyópa. És bizony, száz és száz hasonló eset történt meg drága szép hazánkban. De már nem­soká tart, már nincs messze, hogy a vadállatot barlang iában pusztítjuk el. Es én meg vagyok győződve arról, ebből a háboníból az emberiség sokai tanult. Megtanulta főleg azt, hogy <i becsületes embernek bárhol él is, 'bár­milyen színű is a bőre, csak egy ellen­sége van: kizsákmányolója. Azok, akik milliók életének árán szerzik a gaz­dagságot. Beszélgetésünknek az ügyeletet hangja vetett véget, aki harsány han­gon bekiáltott udvarunkba: „Csoma­golni, indulás." Indulás előre, újabb győzelmeik fele. Do Berlína vperjod! Fábry Istvá%

Next

/
Thumbnails
Contents