Új Szó, 1958. január (11. évfolyam, 1-31.szám)

1958-01-25 / 25. szám, szombat

ság hajója lévén — kikötött közben Fakarava szigetén, ahol egy félvér hittérítő unalmában minden áron ott akart bennünket marasztalni. A hajó, kapitánya azonban nem állott kötélnek, mert nem kapott koprát, megtéríteni pedig már nem kellett öt. Az úticélunk előtt tíz kilométerrel fekvő Takuma Szigeten sikerült neki a vásár, igaz, hogy az erős hullámverés miatt csak mentöcsónakon tudtuk a szigetet megközelíteni, de a jó üzletre fel kapitányunk már vígan hajózott velünk Raróia felé. Estefelé befordultunk a szirtjei és atolljai miatt veszélyes lagunába, megettük a rizses disznósültből álló búcsúvacsorát és hajnalban ki is kötöttünk Raróián. Volt vendéglátóink kitörő örömmel fogadtak bennünket. A törzsfőnök nem győzte könnyeit törölgetni és azonnal elvezetett új otthonunkba, egy a részünkre épített, frissen mázolt pléhtetejü fakunyhóba, melynek verandáját a sziget lakossága tartotta már megszállva, míg a gyerekhad majommódra a fákat lepte el, hogy jobban lásson erőteljes bennszülött élénken érdeklődött nálam, van-e a világon elég fehérbőrű eladó menyecske, mert neki olyanra fájna a foga. Az ottani lányokat ugyanis elhurcolják a pénzes tengerészek, s megúnva ott hagyják őket. Ezek aztán kénytelenek az idegenektől sokat látogatott Tahiti szigetén, az ottani éjjeli mulatókban keresni kenyerüket, amíg az alkoholtól vagy bujakórtól el nem pusztulnak. * * * Hat hónap múlt el megérkezésünk óta, a bennszülöttekkel való viszonyunk azonban semmiben sem szenvedett csorbát, mert az ugyanolyan bensőséges és őszinte volt, mint ittlétünk első napján. A törzsfőnököt maga a nép választja, hivatalnok álig létezik és a kevésnek sincsen szava. Gyarmatosító és „kultúrát terjesztő emberbarátok" akkoriban nem igen látogatták a szigetet, amiért is megmaradt a szigetlakók természetes mesterkéletlensége, jóindulata. A sziget egyetlen vörös-zsinóros rendőrének nem akadt dolga, mert kihágások nem léteztek ebben a földi Ősrégi polynéziai fegyver: a falándzsa és bunkó nütlennek tetszett, mert egyéb kötelességeim másfelé szólítottak. De Teka, a derék törzsfőnök, két egymás utáni, helyesírási hibáktól hemzsegő, de szívélyesen hívó levele már megingatott tétovázásomban, míg aztán az utolsó szót, mint mindig, az asszony mondta ki: feleségem izületi csúzára való hivatkozással, vagy kíváncsiságból, végérvényesen meggyőzött engem arról, hogy a gyógyulás felé vezető egyedüli üdvözítő út Raróia szigete messzi Polinéziában. Meglátjuk — gondoltam — vajon bele tudunk-e illeszkedni hoszszabb időre is ezen a mi szokásainktól olyannyira eltérő idegen nép életmódjába és gondolatmenetébe. Hajóhiány miatt, 1949-ben nem lévén egyenes összeköttetés Európa és Óceánia között, hosszas kerülővel, Amerikán át utaztunk és hónapokig tartó küszködés után kikötöttünk Tahiti szigetének fővárosában, a rosszhírű Papeeteben. Itt a szállodában csak két mosdótál létezett, melyek egyikét egy ismeretlen fajtájú, rosszmájú kuvasz őrizte. Az itteni üzletekben bevásároltuk még ir legszükségesebbet, de a sok kínai Ving, Szang, Man, Lung, Nam, Han, Ping, Pang és Pong-nevű boltostól már zúgott estére a fejünk. Papeeteból — 20 000 km-es út után — csak félévi várakozás után sikerült tovább jutnunk az alig 200 km-re levő Raróia szigetre. Egy Moana-nevü kisebb hajó szánt meg bennünket. Ennek elindulásáig további öt napot kellett várnunk, mert a tengerészek kapitányostul felváltva leitták magukat, sztrájkoltak vagy moziba jártak. A „Moana" — koprát vásárló társaA raroiai asszonyok pálmalevelekből különféle használati tárgyakat, például gyékényeket készítenek A PARADICSOMI paradicsomban. Kalandorok, fegyvere csempészek, szeszkereskedők részére nem termett babér Raróián, inkább Tahiti, Számoa és a Havai-szigetekre vetették magukat, melyek lakói már régebben rabjaivá váltak a szesznek, el• terjedtek a nemibetegségek, s a szigetek lakói ilyenformán legyöngülve, csakhamar teljesen el is vesztették eredeti jellegüket. Raróia lakóinál ismeretlen fogalom az osztálykülönbség, gyermeki összhangban élnek, testben és lélekben erősek, egészségesek, az idegbajt még hírből sem ismerik. Igaz, hogy hazájukban örökös nyár virul, építőanyagra, élelemre, tüzelőre nincs gondjuk. Másik és talán legfontosabb tényezője a paradicsomi viszonyoknak, hogy a gyarmatosító Franciaország, legalább is az apró Raróia esetében, nem nyúl bele a sziget önkormányzatába, sőt véget vetett az egyes szigetek lakói között régebben dúló, gyakran véres harcoknak. Ennek folytán a sziget 200 főnyi lakossága elA gyöngykagyló belseje érte a mindenki által óhajtott célt: a nyomortól és félelemtől váló mentességet! Csoda akkor, ha a sziget lakói állandóan mosolyognak és dalolnak? A teknősbéka- és gyöngyhalászat jövedelmező mesterség; és Raróia népe ugyancsak az egyedüli, melynek bár pénze is volt, mégis boldog volt, mert a pénznek nem tulajdonított túlzott jelentőséget! Álszenteskedés, álszemérem Raróián nem létezik. Holdfényes éjszakákon a fiatalok összejönnek egy pálmaliget tisztásán, éneknek, táncnak és szerelemnek szentelve az éjjelt. De ezen szerelmi játékok fontos szóciális célt szolgálnak: próbaházasságokkal segítik a házasulandóknak megtalálni az „igazi" hitvest, mindezt perszi a hittérítők nem csekély elszörnyülködésére! Ezen paradicsomi állapotok addig tartottak, míg a gyarmatosító „kultúremberek" nem rendezték be a közeli Tahiti szigetén az éjjeli mulatókat, melyek aztán elnyelték a raróiai menyecskéket is a valódi ingovány mélyére. Tizenhárom éves anya nem ritka, de van tizenkét éves is. A szülésig jóformán egyik anya sem tudja, ki a gyermek apja, de aztán egyszerűen oldják meg a dolgot: a sok apajelölt közül arra esik az anya választása, akire a gyerek a legjobban hasonlít. A „kiválasztott" apajelölt aztán nem is sokat tiltakozik, hiszen az apaság ott nem jár különös terhekkel s ha az anyát tetejébe még el is veszi feleségül — ami gyakori eset —, kész a boldogság, hogy már meg is van a gyerek! A szigetecske szokásai közé tartozik az is, hogy a férfiak minden nagyobb esemény, nősülés, sikeres halászat, gyermekáldás és hasonlók után megváltoztatják eredeti nevüket, ami érthetően a francia tisztviselőket teljesen kihozza a sodrukból. A gazdag kókuszdiótermésből készül a kopra Teka, a derék törzsfőnök levele • Húszezer kilométeres út után: Papeete • Raróia lakosságának lelkes fogadtatása • Hamisítatlan bennszülött ebéd • A szigetecske élete, szokásai. bennünket. Tiszteletünkre „európai" ebéddel, paradicsomlevessel vártak, melyben azonban annyi csirke, burgonya, gomba, sőt egy óriási hal is úszott, mintha egy egész éléskamra pottyant volna bele. A magas méltóságára büszke törzsfőnöknek töviről-hegyire el kellett magyaráznom « svéd királyi ház összes fel- és lemenő, valamint oldalági rokonait, az európai országok nagyságát, a cikkek árát, amire megvetéssel kijelentette: hallatlan, hogy ott még lakásért és halért is kell fizetni! Az sincs rendjén szerinte, hogy egynémelyik ember folyvást az óráját figyeli, ha nem akar elkésni munkájába, a másiknak meg egyáltalán nincsen munkája! Végül megdicsért, hogy ilyen áldatlan állapotok mellett végre rászántam magam „hazát cserélni". Ottani szokás szerint a lakosság megajándékozott bennünket mindenféle lim-lommál, amit csak olyformán tudtunk viszonozni, hogy ajándékaikat másoknak adtuk vissza, ami általános örömet váltott ki. Napnyugta után a falu végén felcsendült a gitárok ezüstcsengésü hangja, a fiatalság lágy, behízelgő, édes-bús dallamait kísérve, majd pedig táncra perdült a község apraja-nagyja — mindez a mi tiszteletünkre. Egyik nap hivatalosak voltunk egy hamisítatlan bennszülött ebédre: sós vízben áztatott, kókuszdió' tejével leöntött nyers hal, kisütött malacpecsenye, nyársonsült malac, főtt disznóhús vegyes vagdalt hús körítéssel, sült disznóhús, — közben szalonnát kellett hozzá majszolnunk —, feltétül a kenyérfa és a batáta gyümölcse szolgált, ma'jd pedig kis és nagy, rövid és hoszszú, sült és főtt halak véget nem érő sorozata következett, s mikor már szuszogni sem tudtunk, még a poe-nevű nagyon jóllakató süteményt nyomták belénk. Házigazdánk dicsekedni akarva jólneveltségével, hanyag előkelőséggel köpdöste tányérjára a halszálakat katonás sorrendben. Egy Maopo-nevű, harmincéves, A búcsúzkodás 1947-ben a jó szigetlakókkal olyan megható volt, a nyakamba akasztott virágfüzér oly kábító illatú, hogy akaratlanul is kezdtem ígéretemben hinni, hiszen még közvetlen befolyása alatt álltam a ragyogó színű koralloknak, a hullámverés örökös, tompa morajlásának, a sudár pálmák koronáin játszadozó napfénynek és főleg a földgolyó eme kis zuga mélységes, fejedelmi csöndjének. Ködös északi hazámban, SvédországZan is sokat elmerengtem a gyönyörű pálmaligetek emlékein, főleg a zimankós téli hónapokban, de a szigetre való visszatérés már csak azért is valószíNemcsak a biblia, hanem a tudomány is az emberi nem valószínű kialakulásának helyét valahova a forró égöv paradicsomi szépségű, könnyű megélhetést biztosító szigeteire helyezi. Ennek a paradicsomi őshazának a keresése, visszavágyódás a gondtalan, egyszerű életfeltételek közé azóta is tárgyköre számos útleírásnak, regénynek, színdarabnak és filmnek. Különösen a film hatásos eszköz a csendesóceáni elhagyott apró szigetek életének szemléltetésére, amint a legelső hangosfilmek közé tártozó Fehér árnyak, vagy legújabban a szélesvásznú Utolsó paradicsom című bizonyítják. Igaz, ez a romantika már a film realisztikus vásznán is elég mesterkélt: a szűzi, paradicsomi érintetlenségü és romlatlanságú szigetek — legyenek bár a Föld egyharmadát kitevő Csendes-óceán akármilyen elrejtett zugában is — egyre inkább a múlté lesznek. Érezni ezt az „őrségváltást", a hihetetlenül gyors átalakulást az emberevésből a rádióhallgatásba a legújabb „paradicsomi" irodalom minden megnyilvánulásában. Emlékezetes — másfél esztendővel ezelőtt az Üj Szó is részletesen írt róla - hogy 1947ben öt fiatal norvég és egy svéd tutajjal nekivágott Dél-Amerika partjairól kiindulva a Csendes-óceán végtelen vízsivatagának. A tutajnak Kon Tiki volt a neve és a szelektől, valamint tengeráramlatoktól hajtva három hónap alatt tette meg a hatezer kilométeres utat öceánia legkeletebbre előretolt apró korallszigeteiig, az Alacsony-szigetcsoporthoz tartozó Raróiáig. Itt a korallzátonyon hajótörést szenvedtek, de megmenekültek s felejthetetlen napokat töltöttek a sok izgalom és rettegés után a barátságos bennszülöttek körében. Mikor aztán végleg elhagyták egy arrajáró hajóval ezt az utolsó paradicsomot — ahogyan Raróiát elnevezték — a szigetlakók jámbor naivságukban meghívták a vikingek messzevetődött kései utódait újabb látogatásra, mintha Norvégia vagy Svédország csak olyan messze lenne tőlük, mint a szomszédos Tahiti. A skandináv utazók — jóhiszeműen-e vagy nem, azt már nem lehet megállapítani — de mindenesetre könnyelműen megíqérték, hogy nemsokára visszatérnek kedves vendéglátóikhoz. Az 1948. esztendő egyik napján aztán levél érkezett a Kon Tiki expedíció egyetlen svéd tagjához, amelyet a Föld másik oldalán, a Francia-Óceánia fővárosában, a Tahiti szigetén levő Papeteeben adtak fel, de amelyet a paradicsomi szigeten, Raróián írtak. A levél fordításban körülbelül így hangzott: „Penetito Tanenek (ez volt a svéd utazó neve polinéziai nyelven) és az ő Vahinéjenek (felesége)! Üdvözöljük önöket! Amen. Azért küldjük maguknak ezt a rövid levelet, hogy megkérdezzük, miért nem jönnek még mindig. Várunk, várunk, de nem győzzük kivárni íjnagukat. Mindent előkészítettünk. Jöjjenek minél hamarabb s éjszakánként halászni megyünk a zátonyokra, reggelenként pedig lándzsával halászunk a lagunákban. Ebben az évben nagyon sok a teknősbéka. Hozzák el magukkal azt a dobozt is, amellyel képeket lehet készíteni. Mairaginak kisgyermeke van, Tena pedig meghalt. Az utóbbi időben már csak hálni járt belé a létek. Várják magukat a kókuszpálmák és a kenyérfák. Maruake citromfát ültetett maguk számára, de kipusztultak. Mindnyájan örülünk, hogy nemsokára megérkeznek és hogy kori-hakit és más táncokat táncolunk együtt. Küldjenek mielőbb értesítést, mikor érkeznek. Már tudjuk mondani a maguk nyelvén „kutemoro" (jóreggelt) és „kutenát" (jó éjszakát). Amen." Hogy ez a levél hatotta meg a svéd természettudóst, vagy pedig — amint az már lenni szokott amire ő maga is utal — az asszony döntött, mindezt nehéz lenne megmondani. Elég az hozzá, 1949-ben Bengt Danielsson és felesége útrakeltek hideg északi hazájukból a húszezer kilométer távolságban levő Raróia felé. Útjuk félévig tartott, de egy reggel mégis megérkeztek a paradicsomi szigetre. Másfél évet töltöttek ott, — mint könyvében írja Danielsson — „felejthetetlen másfél évet". Danielsson könyve érdekessége mellett tanulságos is. Megtudjuk, szinte szemléletesen magunk is látjuk, hogyan alakult át a bennszülöttek ősi életformája az utóbbi ötven esztendő alatt valami zavaros, különös civilizációvá, amelyben együtt hatnak és egyszerre nyilvánulnak meg az ősi, primitív ösztönök és a nyugati technika legmodernebb vívmányai. Az élet Ráróián és még néhány hozzá hasonló isten háta mögötti óceáni szigeten tényleg ma is aránylag könnyű, A fő élelmet a kókuszpálma és a tenger adják, lakásgondjuk nincs s a ruházkodás is minimális. Ezzel szemben a tengerből kihalászott gyöngyökért — bár ez a mesterség korántsem könnyű és veszélytelen — valamint a kókuszdió szárított beléért, a kopráért aránylag jelentős bevételük van, amit — sokszor értelmetlen — luxusszükségleteik kielégítésére használnak. Az egészségügyi viszonyok határtalanul elmaradottak, az anya egyedül, magárahagyva szül s a legközönségesebb járvány is megtizedeli az egyes szigetek lakosságát, sőt néha teljesen ki is irtja. Danielsson még találkozott a szigeten olyan hetvenéves emberrel, aki fiatal korában részt vett emberhús-lakomákon s neki részletesen elmesélte. Igen érdekesek a szájhagyomány révén megmaradt ősi hősi énekek, amelyeket a svéd házaspár igyekezett feljegyezni, illetve hangszalagra felvenni. Bengt Danielsson útleírása az Osveta kiadásában nemrégen szlovákul ií •megjelent. Helyes volna, ha a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztősége mielőbb kiadná magyar fordításban, amely egyben folytatását képezné Heyerdahl oly nagy sikert aratott könyvének, a „Tutajjal a Csendés-óceánon"nak. Danielsson könyvéből az alábbiakban közlünk néhány részletet. K. E. ÜJ S70 5 6 1958. január 25.