Új Szó, 1958. január (11. évfolyam, 1-31.szám)

1958-01-25 / 25. szám, szombat

GY VITA Stendhal születésének 175 évfordulója JANUÁR 23-ÄN VOLT 175 éve annak, hogy megszületett Marié Henri Beyle, (írói álnéven Stendhal), A pármai Certosa és a Vörös és fekete című világhírű regények halhatatlan szerzője. Stendhal alakja annál jobban kitűnik ma, amikor a szocialista irodalomelmélet és történet szempontjából vizsgáljuk a haladást nagymértékben szolgáló müvét. Éppen Stendhal örökével kapcsolatban merült fel a szovjet irodalomban egy terjedelmében ugyan nem nagy, de hangnemében annál hevesebb vita, melynek részvevői az egyik oldalon Ilja Erenburg, neves szovjet író és a pártját fogó Luis Aragon, a haladó szellemű kommunista francia irodalmi nagyság, a másik oldalon pedig N. Tamancev szovjet irodalmár. Mielőtt a vitát ismertetnénk, tudnunk kell Stendhalról, hogy 1783. január 23-án született Grenobleben. Forradalmi érzelmei Napoleon táborába vezették és mint Michaud tábornok hadsegéde részt vett az olaszországi hadjáratban. Napoleon halála után visszavonult és Milánóban húzta meg magát, de az osztrák kormány mint politikailag v erélyes egyént kiutasította. így Párizsban volt kénytelen leélni életét 1842 március 23-án bekövetkezett haláláig. Ismert alkotásai: Az olasz festőművészet története, Racine és Shakespeare, A pármai Certosa, Vörös és fekete, Vörös és fehér (Lucien Leuwen) Lamiel stb. Müvei nem láttak mind napvilágot az író életében, Stendhal nem volt közkedvelt ember. Mint író művészien párosította a romantikát a realizmussal és így alkotott finom lélekrajzaiba bujtatta el forradalmi gondolatalt. Müvei 22 kötetet tesznek ki. ILJA ERENBURG, az Inosztrannaja lityeratura című világirodalmi lap tavalyi hatodik számában — saját szavai szerint több, mint száz könyv áttanulmányozása után — hosszú tanulmányt írt „Stendhal tanulsága" címmel. Azonkívül, hogy tanulmánya stilisztikai remekmű, Erenburg az átlagolvasó számára vonzó formában, Stendhal kevéssé ismert emberi megnyilatkozásainak megvilágításában mutatja be a kor írójának életét és alkotását, helyenként szellemes megjegyzésekkel fűszerezi a kortársak véleményét Stendhalról. Többek között megjegyzi, hogy Stendhal kurta lába és pókhasa miatt nem igen nyerte meg a szalonok hölgyeinek kegyeit, gyakori csalódásai miatt sok keserűség, de élettapasztalat is felgyülemlett az íróban. Stendhal barátai csodálták különcségeit, de mint írói dilettánsnak tartották és csak a múlt század nyolcvanas éveiben fedezték fel értékeit, (mint azt ő maga előre megjósolta). Ellenségei azzal vádolták, hogy sokat beszél önmagáról (egotizmus) és „önimádása" miatt individualistának bélyegezték, pedig Stendhal így jellemezte a maga egotizmusát: „Számomra az igazi egotizmus az emberi szív leírása." Julién Soréit, a Vörös és fekete fő hősét, sokszor összetévesztik a szerzővel. Erenburg ezt cáfolja, szerinte Stendhal számos forradalmi gondolatát mondatta el Sorellel, de személyük még sem volt azonos, mert Stendhal nem volt az a veszedelmes öszszeesküvő, akinek őt az osztrák hivatalok vélték. A politika azonban érdekelte és elragadta őt. így jellemzi Erenburg Stendhal élet,ének és alkotásának több vonását úgy, hogy a néző egy mozaikképpen ismeri meg a kor haladó íróját. N. TAMANCEV, a Lityeraturnaja gazeta augusztus 22-iki számában bírálta és a nagy francia író örökének vulgarizálásával vádolta meg Erenburgot. Elismeri Erenburg tanulmányáiak varázserejü stílusát, de tárgyi ferdítésekkel és az irodalomtörténet hamisításával vádolja meg Erenburgot, Helyteleníti többek között Erenburgnak azt a megállapítását, hogy Stendhal egyetlen egy irányzathoz, iskolához sem tartozott, ami szerinte azt jelenti, hogy Stendhal Erenburg felfogásában elvetette volna az esztétikai elvek bármelyik rendszerét. Tamancev támadásának erre és a többi pontjára Erenburg védelmében Luis Aragon válaszuk, aki régi vitatásra Erenburgnak és annak ellenére, hogy mindenben ellenlábasa. Stendhal örökének értékelésében teljesen Erenburg mellett van és az előbbi vádat konkrét irodalomtörténeti adatokra támaszkodva cáfolja meg. Aragon helyesen kifejti, hogy Erenburg csak azt állította Stendhalról, hogy nem volt csupán egv iskola követője, azaz hogy éppen úgy volt romantikus, mint realista, mint ahogy az az irodalomtörténeti tényeknek megfelel. Tamancev rendkívül éleshangú cikkének további részében szemére hányja Erenburgnak, hogy a fősúlyt a Stendhalra vonatkozó egyéni vonatkozású megjegyzésekre helyezi és emellett önkényesen magyarázza a konkrét irodalomtörténeti tényeket. Aragon ezeket a vádakat is a szovjet irodalom egyes klasszikus íróinak, Szerafimovics, Fagyejev kijelentéseire, feljegyzéseire támaszkodva cáfolja meg és hasonlóan éles hangot üt meg Tamancevval szemben, mint Tamancev Erenburgot kritizáló cikkében. Megállapítja, hogy Tamancev helyenkénti kirohanásait inkább a rosszindulat, mint a tárgyilagosság jellemzi, hogy Tamancev Erenburg tanulmányából idézve egyes részleteket befejezetlenül elemez és készakarva teljesen kiforgatja az értelmét annak, amit Erenburg mond. A Stendhal körül folyó vitával kapcsolatban leszögezhetjük: Erenburg remek stílusban és a Stendhalra vonatkozó gondosan áttanulmányozott anyag ismerete alapján írta meg tanulmányát, melynek egyáltalán nem az a célja, hogy lekicsinyelje Stendhal írói értékét. Sőt, szigorúan a tényekre támaszkodik és úgy véljük Stendhal művészi nagysága még jobban kitűnik egyéni élete, kortársai és a közte levő viszony árnyoldalainak hátterében. Kétségtelen, hogy mind Erenburg, mind Aragon cikkében van egy kifogásolni való rész. Ennek tárgya nem annyira közvetlenül Stendhalra vonatkozik, mint inkább a szovjet irodalom múltbeli egyes problémáiba ütközik s amit mindkettőjük hangnemében kritizálunk, a nem helyénvaló gúny. Ettől eltekintve leszögezhetjük, hogy Erenburg tanulmánya tárgyi és eszmei szempontból helyes és Tamancev vádjai, melyeknek nagy része a történelmi tények elferdítésével vádolja Erenburgot, nemcsak túlzott, hanem rosszindulatú is. A VITÁBÓL az következik, hogy Stendhalnak, a Napoleon utáni idők francia irodalma nagy elbeszélő mesterének müve immár 100 év múltán ma is élő és időszerű, s nemcsak hazájában, hanem külföldön is, s igy nem utolsó sorban a Szovjetunióban, ahol örökét rendkívül tisztelik és becsülik, számos vitára ad alapot az írók és irodalomtudósok körében. L. L. Ismeretlen Stendhal-kézirafcokat találtak Rigában A rigai közkönyvtár levéltárában megtalálták H. Stendhal híres francia író kézírásos jegyzeteit. Stendhal Luigi Lanzi „Az olasz festőművészet története" című könyve egyik.kötetének szélére írta jegyzeteit, melyek az 1830 - 35 évekből kelteződnek. Három jegyzetét az Edinburghi szemle című angol irodalmi folyóirat olvasásának alapján készítette és ezekben élesen elítéli a folyóiratot. „Mihelyt felnyitja az ember ezt az angol irodalmi folyóiratot, undorító pénzszag üti meg az orrát" — írja. A rigai levéltárban talált két kéziratoldal röviden leírja Stendhal útját Párizsból Triesztbe. E jegyzetek kiegészítik a Stendhal trieszti útjáról levélgyűjteményében talált kivonatos feljegyzéseket. A jegyzetek nagy része Lanzi könyvére vonatkozik. Hogyan kerültek e jegyzetek Rigába? A Riga Hangja című esti lap 1957. december 30-i számában azt írta, hogy Donato Bucci civita-vecchiai levéltáros Stendhal halála után a könyvet Stendhal széljegyzeteivel együtt a Lettországban élő von Meierdorf bárónak ajándékozta. A könyvet 1919-ben átadták a rigai állami könyvtárnak. . Irodalmi és zenei est Bratisíavában A Szlovák Írószövetség és a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületének Központi Bizottsága 1958. január 27-én este 19 órai kezdettel a bratislavai P. O. Hviezdoslav színházban FORRADALMI MAGYAR KÖLTÉSZET és AZ ÚJ MAGYAR ZENE címmel előadást rendez Ady Endre, József Attila, Bartók Béla és Kodály Zoltán műveiből. Az előadáson közreműködnek Szlovákia legjobb előadóművészei és a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség magyar népművészeti együttese. Jegyelővétel a P. O. Hviezdoslav színházban. Nővérek (Sestry) G. L. Rosal szovjet' rendező az utóbbi idők szovjet filmgyártásának remekművét alkotta meg Alekszej Tolsztoj világszerte nagy érdeklődéssel olvasott Golgota című trilógiája első részének, a Nővérek-nek megfilmesítésével. A film, mint maga a Tolsztoj-regény, az orosz értelmiség becsületes tagjainak magatartását, a dolgozó nép mellé állását ábrázolj^ a forradalmi harcok tüzében. Életre kelnek Tolsztoj regényalakjai: a két Bulavin nővér, Gyelegin, a forradalommal rokonszenvező fiatal mérnök, Roscsin, a hazafias érzésű katonatiszt, stb. Rosal rendezése a film első részében hitelesen visszaadja azt a fojtó, áporodott légkört, melyben a századeleji orosz értelmiség tespedt. Annak a valaminek, annak a megfoghatatlannak keresése a nagy ürességben, melyet a futuristák körét bemutató jelenet jellemez legtalálóbban, a néző meleg részvétével találkozik. Az orosz értelmiség józaneszű tagjai keresnek valamit, valami újat, ami Ember a vágányokon (človek na koľajniciach) A. Munk Lengyel rendező filmjében érdekesen veti fel az emberek átnevelésének problémáját. Különösen azt domborítja ki, hogy a látszat gyakran csal. A filmtörténet főszereplője egy Orzeértelmet, célt tudna adni az életnek, de ezt majd a filmtrilógia további részeiben találják meg a Nagy Október eredményeiben. A tökéletes rendezői munkán kívül elragadtatással kell megemlékeznünk a szereplőkről. Rufina Nyifontova, a Karlovy Vary-i filmfesztivál díjnyertese Kátya és Nyina Veszelovszkaja Dasa szerepében, törékeny alakjaikkal, tökéletesen átélt alakításukkal élethűen örökítették meg a régi orosz értelmiség rokonszenves alakjait. Nyina Veszelovszkájának, a Moszkvai Színművészeti Akadémia harmadéves növendékének különben ez volt az első, de sikeres szerepe. Ugyancsak megnyerő alakítás Vagyim Medvegyev Tyeleginje. Vladlen Davichowski nevű régivágású mozdqjiyvezető (kiváló alakítás!), aki nem tud beletörődni a népi állam megváltozott rendjébe. Reakciósként kezelik és nyugdíjba helyezik, ami felette bántja, mert nagyon szereti hivatását. Orzechowski igazi lénye egy bűnügyi vizsgálat alkalmával derül ki. Élete feláldozásával megállítja a sötét éjjel javítás alatt álló pályaszakaszon dov Besszonov költő szerepében viszont a kor dekadens költőinek szerencsétlen, lelki vívódásokban vergődő figuráját keltette életre. A szereplők és a rendező kitűnő munkáján kívül elismeréssel kell nyilatkozni a korhű kosztümökről is. A Nővérek című film a Nagy Októberi Forradalom 40. évfordulójának tiszteletére készült. Egyidejűleg két géppel filmezték, normális és szélesvásznú filmezőgéppel, de egyes jeleneteket külön kellett forgatni a normális, és külön a szélesvásznú film számára.' A szovjet filmesek különben már megkezdték a történet második része, az „1918. év" forgatását, melyet majd a befejező rész, a „Borús reggel" követ. teljes sebességgel száguldó gyorsvonatot, mert az iszákos váltóőr hanyagságból elfelejtette feltölteni a „lassan hajts"-ot jelző lámpa petróleumtartályát. A rendező lélektani film formájában foglalkozik ezzel a nevelési kérdéssel, ami sikeres módszernek bizonyult. Munk filmje átlagon felüli, melynek értékét növeli időszerűsége. (L) HHM

H4

HMHUHMM

M»

Mt

H« + + 4

H

M»»

HUUMHMMM

H»

M

M»

MHMHHHHH

U4

MMMMH

M*

MMMMMMMM

M«

MMMMMMM M M I • SAS ANDOR: Aki Indonézia népeiért szót emelt száz év előtt Edvard Douwes Dekker (1820-1887), egy holland hajóskapitány fia, 1838-ban 18 éves korában, Amszterdamból útra kelt az indonéziai szigetvilág felé — az út akkor Kelet-Indiába még a Jóreménység-fo. ka körül vezetett — és 17 évet töltött a holland gyarmati kormányzat szolgálatában, többek között Jáva, Szumatra és Celebesz szigetén is. A gyarmatok népének nyomorgatói és kizsákmányolói ellen már mint tisztviselő harcolni igyekszik, s mikor ez nem sikerül neki, otthagyja állását s a visszaéléseket és embertelenségeket leleplező szépirodalmi tevékenységével nemcsak hazájában, hanem világszerte is visszhangot keltett. Indonézia küzdelme a holland gazdasági uralom maradványai ellen ma időszerű olvasmánnyá teszi Dekker — irodalmi nevén Muítatuli — „Max Havelaar vagy a Németalföldi Kereskedőtársulat kávéárverései" című regényét, amely 1924-ben magyar fordításban is megjelent. E különleges érdekességű, politikai és világnézeti tekintetben időszerű regényről érdemes mostanában néhány szót szólni. Kritikai eszmeiségi írásmű ez, 1860-ban jelentette meg írója a délkelet-ázsiai szigetvilágnak, Indonéziának akkori helyzetéről és társadalmi állapotairól. Legyen szabad elöljáróban egy kis kitéréssel elmondani, hogyan került ebből a regényből egy részlet elsőízben a magyar olvasók kezébe. múlt század utolsó éveiben és a mostaninak első két évtizedében szerkesztette Radó Antal, jeles műfordító és széles látókörű irodalmár a Magyar Könyvtár című sorozatot. Jóravaló vállalkozás volt ez, a magyar költészet és a világirodalom jeles alkotásait füzetenként 60-70 oldalon 20 filléres áron jdlentette meg. Képviselve volt ott Arany János költészete és Ady Endre prózája, Shakespeare-fordítások mellé orosz realisták fordításai sorakoztak. Az öregebbek jól emlékeznek e gyűjtemény füzeteinek jellegzetesen sárga színű borítéklapjára, a fiatalok antikváriumokban akadhatnak itt-ott még egyegy példányra Alőlük. Nos, legalább ötven éve, de lehet, hogy 60 esztendő előtt látott ebben a gyűjteményben napvilágot Multatulitól „Szaidzsa és egyéb történetek" címmel egy füzet, holland eredetiből fordítva. A szerkesztő, úgy látszik, nem tartotta szükségesnek, hogy az elbeszélések szerzőjéről és tartalmáról magyarázó jegyzetet írjon vagy írasson a fordítóval. így áz olvasó legfeljebb irodalmi ismeretei alapján tudhatta, hogy a Szaidzsa című elbeszélés eredeti címe „Szaidzsa és Alinda" s hogy részlet Multatulinak Max Havelaar című regényéből. Így kiemelve szinte ifjúsági olvasmánynak látszott, s noha mint számos klasszikus alkotás. ennek is megfelelt, alapjában véve nagyon komoly, világpolitikai és társadalomtörténeti tartalmú olvasmány. Szaidzsa Jáva szigetén élő maláji parasztfiú, apját koldussá és földönfutóvá tette, majd halálra gyötörte a gyarmati önkényuralom. Az árván maradt Szaidzsa felkerekedik és elmegy a gyarmati fővárosba, Batáviába 3 évre szolgálni, hogy feleségül vehesse gyermekkori szerelmét és jegyesét, Alindát, szomszédjuk leányát. Szolgálatának ideje alatt összekuporgat béréből annyit, hogy saját otthont alapíthasson, de amikor visszatér falujába, se a leányt, se annak családját, se annak nyomát nem találja. Tudakozódik utánuk s megtudja, hogy házukat felégették, ők pedig elvándoroltak. Szaidzsa ismét felkerekedik és felkeresi azt a vidéket, ahová a nyomok vezetnek. Kiderül, hogy Alindáék kétségbeesésükben gyarmati felkelőkhöz csatlakoztak, a felkelők vereséget szenvedtek, s Alindát és apját felkoncolták. Mikor Szaidzsa erről meggyőződik, mint a székely ballada Kerekes Izsákja, egyedül nekitámad egész csapat hollandi gyarmati katonának, ezek végül felülkerekednek s bajonettjeikkel halálra döfik őt. Szaidzsa és Alinda finomlelkű és erkölcsileg értékes lények, az ő ősi kultúrájuknak azonban nincs becsülete a gyarmatosítók szemében, ezek lenézik a bennszülötteket s velük szemben minden kíméletlenséget és embertelenséget megengedhetőnek tartanak. A szóban forgó elbeszélés egyik fejezete a 20 fejezetre tagolt regénynek, amely címét hőséről. Max Havelaar-ról kapta. A regény szerzőjének írói neve és a regény hősének családneve sajátságos értelmű, célzást, utalást tartalmaz a regényíró viszontagságos es harcos életére: multa tuli ugyanis latinul annyit jelent: sokat tűrtem, haveíaar pedig holland szó s jelentése: nincstelen, ágrólszakadt, koldus. Miért választotta az író ezt a nevet regényének főalakja számára ? Azért, mivel tizenhét évi gyarmati szolgálatát, amelyet mint a Jáva szigetén lévő Bantam tartomány Lebak nevű kerületének teljhatalmú kormánybiztosa (hivatalos címe segéd-rezidens volt) fejezett be, nem használta a többi hivatalnoktól eltérően vagyonszerzésre olyan módon, hogy kerületében bárkivel is ingyen munkát végeztetett vagy bárkit anyagilag megrövidített volna. Ezért élt ő Jáva szigetéről Amszterdamba érkezve olyan keserves körülmények között, mint Max Havelaar. ultatuli regénye részletesen megvilágítja, hogy a holland gyarmatosító hatalom összefogott azzal a hűbéri jellegű keleti deszpotizmussal, amely Jávában és a többi szigeten ősidők óta az ottani lakosságra nehezedett. A hollandusok meghagyták a helyükön a régi fejedelmi vagy törzsfői családok tagjait, mint fizetett alkalmazottakat. Az ilyen alkalmazottnak a maga kerületében régens volt a címe és mellé kirendeltek kormánybiztost segédrezidens címmel. Ez volt a terület teljhatalmú feje, amit azonban végre akart hajtatni, azt a régens által végeztette el, mert ennek megvolt a hagyományos tekintélye .a nép körében és az általa elkövetett igazságtalanságokat a dolgozó nép nem írta a gyarmati hatalom képviselőinek rovására. • A régenseknek nagy kísérő személyzete, sok családtagja volt és költséges passziói voltak, azonban a gyarmati kormányzat ezt tűrte, sőt ellátta őket pénzzel rendszeres fizetés és alkalmi kiutalások formájában. A régensek viszont elnézték azt, hogy a gyarmati kormányzat a maláj földműveseket rászorította a magas árakon értékesíthető gyarmatáruk, például bors, tea, kávé, indigó stb. termelésére, aminek az lett a következménye, hogv a megélhetéshez szükséges rizstermelés csökkent, és a kitűnő talajú szigeteken minduntalan éhínség tört ki. A régensek maguk is, mint kényurak, azt tették a szegény néppel, amit akartak, fizetetlen roIP

1 botmunkát végeztettek vele, sőt tucatszámra elrabolták a kisparasztoktól egyetlen szarvasmarhájukat, a bivalyt. Dekker jávai szolgálata alatt rájött a kerületében uraskodó régens zsarolásaira, panaszt is tett ellene feljebbvalójánál, a tartományi főnöknél, de ez nem a szegény népen segíteni akaró holland hivatalnok, hanem a kerület kényura, a régens mellett foglalt állást, mert a holland hatóságok politikája az volt, hogy nem kell ujjat húzni a velük együtt működő, az ő érdekeiket szolgáló bennszülött alkalmazottakkal. A magasrangú gyarmati hivatalnokok hazug, elkendőző jelentésekkél áltatták az anyaország közvéleményét és kormányát arról, hogy a bennszülöttekkel emberségesen bánnak és az élet a smaragd-szigeteken nyugodalmasan folyik. nnek a maffiának számításait szerette volna Dekker keresztülhúzni. A szépirodalmi formát azért választotta leleplezéseinek közzétételére, mert úgy gondolkodott, hogy ha csupán aktaszerű bizonyítékokat sorakoztat fel állításainak igazolására, ezzel nem tud hozzáférkőzni a jóérzésű emberek érzelmeihez. Könyve csakugyan feltűnést keltett s a kritikai realizmusnak olyan képviselője lépett vele a nyilvánosság elé, mim Beecher-Stowe „Tamás bátya kunyhójáéval, amely Dekker regénye előtí 8 évvel, 1852-ben jelent meg, hog\ rámutasson a rabszolgatartás gyalázatosságaira. A „Tamás bátyja kunyhója" százezres kiadásokban 'jelent meg, Dekkernek azonban nem sikerült ilyesmi, mivel azok, akiknek nem állt érdekükben a Max Havelaar új kiadásainak megjelentetése, az első kiadás sikere után a nehéz anyagi helyzetben lévő írótól ravasz módon és olcs > pénzen megvásárolták a nyomtatás útján történő további sokszorosítás jogát. Muítatuli nemcsak a gyarmati közti J SZÔ 6 $ 1958. január 25.