Új Szó, 1958. január (11. évfolyam, 1-31.szám)
1958-01-18 / 18. szám, szombat
-Milyen kulturális évfordulókat— ünnepelünk ig58-ban? Ä Béke Világtanács elnöksége az egyes nemzeti béke-bizottságok és tanácsok javaslatai alapján elhatározta, javasolni fogja a béke-világmozgalomnak és a világ egyes országai béke-mozgalmainak, hogy a kultúra, a tudomány és a művészet azon nagy személyiségei, akik müvükkel gazdagították az emberiség kulturális örökségét, hatéves hagyománnyal bíró emlékünnepségeinek szellemében 1958-ban a következő nevezetes évfordulókról emlékezzünk meg: Kuan Chang-csingh, kínai színművész — művészi tevékenységének 700. évfordulója. (A Békevédök Kínai Bizottságénak javaslata.) Szádi, iráni költő — Gulisztán (Rozsás-kert) című remekműve kiadásának 700. évfordulója. (Az Indiai Béketanács javaslata.) Evangélista (Torricelli), olasz fizikus — születésének október 15-re eső 350. évfordulója. (A Békevédők Olasz Nemzeti Bizottságának javaslata). John Milton, angol költő — születésének december 9-re eső 350. évfordulója (A Békevédők Brit Bizottságának javaslata) Korin Ogata japán festő — születésének 300. évfordulója (A Békevédök Japán Bizottságának javaslata) , Henry Daumier francia festő —' születésének február 28-ra eső 150. évfordulója (A Francia Békemozgalmi Nemzeti Tanács javaslata.) Selma Lagerlöf, svéd írónő — születésének november 10-re eső századik évfordulója (A Békevédők Svéd Bizottságának javaslata.) Befejeződtek a Prágai Tavasz előkészületei Prága idén immár tizenharmadszor lesz színhelye a külföldön oly ismert és belföldön minden évben oly felcsigázott érdeklődéssel várt Prágai Tavasznak. Ugyancsak május 11-én, — hagyományosan — Smetana „Hazám" szimfonikus költeményével nyílik meg az idei Prágai Tavasz. A fesztivál-bizottság ezúttal igen korán befejezte az előkészületeket és már tájékoztatta a sajtó képviselőit a fesztivál programjáról, valamint a külföldi résztvevőkről. Az idei Prágai Tavasz műsorának összeállításában a klasszikus és jelenkori zeneszerzők alkotásainak bemutatásán kivüi, kimagasló helyet szentelnek Leoš Janáček cseh zeneszerző életműve előadásának, Leoš Janáček, akinek művei, különösen operái, megtalálták az utat a világ zeneértő közönségéhez, halálának 30 éves évfordulója augusztusban lesz és ez indította a fesztivál-bizottságot arra az elhatározásra, hogy az idei Prágai Tavaszt Janáček emlékének szentelje. Szimfonikus és kamaraszerzeményein kívül a prágai Smetana Színház és a brnói Janáček Opera együttesének közreműködésével színre kerülnek a fesztivál keretén belül az összes Janáček-operák, azok is, amelyeket eddig nem mutattak be. A külföldi művészek szép számban ígérték meg részvételüket. Tizenegy karmester érkezik, az angol Sir John Barbirolli a manchesteri Halié zenekarral és Sir Marcolm Sargent, az USA-ból a világhírű Leopold Stokowski, Jugoszláviából dr. Milan Horvát, a Prágában jól ismert és közkedvelt román Georghe Georgescu, az NSZKból Wolfgang Sawallisch, a finn Tauno Hannikainen, az NDK-ból Lovro von Matacsics, a belga Edgár Doneaux, a lengyel Jan Krenz és Franciaországbői a tavaly oly nagy sikert aratott Charles Munch. A többi külföldi szereplő közül hallani fogjuk a francia P. Fournier és a jugoszláv A. Janigro csellistákat, a chilei Cl. Arra, a bolgár V. Jankov, a francia R. Casadesus, az osztrák E. Klien zongoraművészeket, a szovjet V. Klimov, a francia Ch. Ferras és P. Barbizet, a belga A. Grumiaux, a lengyel W. Wilkomirska hegedűművészeket, a szovjet B. Gmyrja és O. Olejnicsenkova, a jugoszláv M. Csangalovics és a német D. Fischer-Dieskau operaénekeseket, valamint egy szovjet, egy olasz vonósnégyest, egy német triót és a magyar kamarazenekart. A Prágai Tavasz külön érdekessége lesz és minden bizonnyal rendkívül nagy vonzóerőt fog gyakorolni, hogy a hangversenyeket nemcsak a hangversenytermekben rendezik meg, hanem Prága ódon palotáiban, kertjeiben^ a Vár Spanyol termében, a a Sternberg Palota képtárában, ahol egyidejűleg megrendezik a Párizsban oly elismerést és feltűnést keltett csehszlovák gótikus művészet kiállítását. A nemzetközi zenei fesztivál záróhangversenyén június 3-án, az előző évek hagyományához híven, Beethoven csodálatos IX. szimfóniája hangzik el. A Prágai Tavasz alkalmat nyújt arra, hogy a világ minden tájáról idesereglett művészeket és zenebarátokat a muzsika határokat elsöprő megrázó ereje, bensősége közelebb hozza egymáshoz s baráti kapcsolatukat elmélyítse. Diego Rivera és a mexikói művészet Sajtónk közölte, hogy D. Rivera mexikói festő és grafikus, a XX. század haladó művészetének kiemelkedő alakja 1957 novemberében, 71 éves korában elhunyt. Hazáját a 16. századtól kezdve három századon keresztül a vüághatalomra törekvő spanyolok igázták le. Majd mint szövetséges köztársaság, diktátorok zsarnokságát szenvedte. Az 1911—17- r „„_„,.. , . ig vívott szabadL e°V° ld0 Mendez: ságharc hosszas előzetes küzdelem tetőpontját jelentette. Ebben a légkörben nő fel Rivera, ki Párizsban ismerkedik meg a modern festői iránnyal. — Innen siet haza a szociálisan és kulturálisan elmaradt, ideiglenesen fellélegző Mexikóba. A képzőművészet is arra törekszik, hogy az ország regenerálódó folyamatát meggyorsítsa. Mint minden idegen igát lerázó, megújuló nemzeti életben, itt is hatalmas virágzást mutat a grafika, mint a legidőszerűbb, leghatásosabb, a tömegekhez legközvetlenebbül szóló műfaj. A század eleji Posada után Rivera, Siqueiros és Orozco a legjellegzetesebb egyéniségei a forradalmi grafikának, Rivera jár az élen, harcol az elnyomás, a társadalmi igazságtalanság, a nyomor, a tudatlanság ellen, — és küzd a békéért. Korának minden fájó gondja az ő gondja is és művei korszerű t art álmát nagyszerű, kulturált képzőművészeti formában szólaltatja meg. Picasso körében elsajátított modern felfogása összeötvöződik az ősi, hatalmas kultúrájú Mexikó évezredes hagyományaival. A 16. században még virágzó azték és maya kultúrát a spanyol hódítók és hittérítők elpusztítják, de részben tovább él az indián őslakosság népművészetében. Ezzel teljesedik ki Rivera egyéni stílusa is. Felújítja az ősi freskó-művészetet is. Ez úton vele haladnak Siqueiros és Orozco is és elévülhetetlen formájában írják be nevüket századunk képzőművészetébe. Rivera az első, aki a hatalmas középületeknek nemcsak belső terét, de külső falait, sokszor egész terjedelmükben freskókkal, — ragyogó és plasztikus mozaikokkal díszíti. Gazdag történelmi panorámába foglalja össze hazájának küzdelmes múltját, épülő, előretörő jelenét és ígéretes szocialista Agyonlövetés, linóleum-metszet jövőjét. Az erősen figurális kompozíciók nemesen pathetikus tartalmát magával ragadó szenvedéllyel fejezi ki. Az 1920-as évek végén a politikai helyzet visszaesést mutat. Rivera ekkor az Eszakamerikai Egyesült Államokba megy, ahol számos freskója hirdeti művészetét. — 1927-ben a Szovjetunió hívja meg a forradalom 10. esztendős évfordulójára. Itt több mint egy esztendeig tartózkodik s együtt dolgozik az „Október" művészcsoporttal. Majd visszatér hazájába. Tavaly, mint népköztársaságunk igaz barátja, Csehszlovákiát is felkereste és itt szerzett benyomásait rajzsorozatban rögzítette le. Meg kell emlékeznem a mexikói műLuls Beltrán: A föld azé, aki megműveli, linóleum-metszet, 1953 vészetröl általában, melynek széllemé, előretörő szociális tartalma bennünket is közelről érdekel. Az idegen elnyomást és annak szellemi gyámságát is lerázó Mexikó a század elején hatalmas művészeti fejlődést mutat. Művésznövendékei fellázadnak az akademizmus, a, reájuk kényszerített neoklasszicizmus ellen. A polgárháború után Európából hazatérő művészek egy, a népi hagyományokban gyökerező monumentális, hősi, humanista művészet hirdetői lesznek. A grafikának itt nagy múltja van. A politikai karikatúrák röplapok és ún. haláltáncrajzok formájában ezelőtt is elterjedtek. Utóbbiakon a kísérteties figurák az elnyomó hatalmasok és politikusok arcvonásait viselték. A század kezdetén a parasztlázadások vezérének jelszava: Földet, Szabadságot, — rajzban, metszetekben is kifejezésre jut. Ezeknek a főképp szatirikus műveknek hatása óriási, főképp mert közérthető formában szólnak az egyszerű emberekhez és az éles politikai témákat hol tragikus, hol nyersen humoros, néha érzelmes fogalmazásban közölték. A szabadságért vívott harcoknál erősen hangsúlyozzák a véres jeleneteket, a halai motívumát. Itt a realitás öszszeolvad a képzelettel, és a fantasztikussál. Ezt az indián ősök mélyen gyökerező irracionális vallasi kultusz indokolja. A halálmotívum ma is szerepel a nép táncában, körmeneteiben, játékaiban, álarcos farsangi mulatságaiban. Mexikó aktív humanista szellemére jellemző, hogy annak idején több Francó-ellenes grafikai mappa jelent meg. 1938 és 1939-ben a fasizmus kárhoztatására két plakátsorozatot adtak ki, melyet 32 000 példányban ragasztottak ki a főváros falaira. Ez az erős aktivitást mutató művészet 1945 után megenyhül és a társadalmi grafika új formát nyer, mely az ősi, nemrégiben régészetileg feltárt művészetükre és Mexikó páratlanul változatos természeti szépségeire támaszkodik. Míg eddig a negatív tényeket ábrázolták, most a mindennapi tevékenységet, a családi életet, az ünnepeket és néphagyományokat mutatják be, gyakran zsánerszerűen, realista formanyelven. A ma is divatos grafikai sorozatok megfelelnek a nép mesélő kedvének, s az elnyomásból felszabadult tömegek erejét, egészségét, szépségét és büszkeségét hirdetik. Teljes joggal állapíthatjuk meg, hogy ez a művészet a nép szolgálatában áll, tehát minden értelemben mai és nemesen szocialista irányú művészet. BÄRKÄNY JENŐNÉ ********* ******* * A* A A AA AAAAAA***** *** **** *** A Szovjetunió Legfelső Tanácsának január 6-i határozata értelmében azoknak a szovjet katonáknak, akik a háború idején Kurszkban hagyott robbantóberendezés felszedésében közreműködtek, hősies, önfeláldozó magatartásukért magas kitüntetéseket, Vörös Csillag Érdemrendet adományoztak. (Sajtóhír) Három héttel a Nagy Október 40. évfordulójának ünnepségei előtt Kurszkban híre kelt, hogy a Kirovkerület vasúti átjárójánál, nem meszsze a vegyi üzemtől, valaki aknát és gránátot helyezett el. Majd azt állították: nem egy, hanem tíz gránátra bukkantak és nemsokára a tízből ötvenhárom lett. Az üzemet környező utcákban megjelentek a rendőrök. A vasúti átjáró alatt a közlekedést leállították. Estefelé pedig ezekben az utcákban már gyalog sem járhattak az emberek. A lakosságot meg kellett nyugtatni, de erre senki sem vállalkozhatott. Az igazi veszély minden kósza hírt felülmúlt. Kurszkba rendelték Gorelik századost, Porotyikov főhadnagyot és Ivascsenko hadnagyot. Megvizsgálták a terepet. Az aknakeresők föld alatt rejtőző gránátokat jeleztek elnyúlt ellipszis alakú, hatvan négyzetméternyi területen. Lehet, hogy a gránátok egy rétegben feküsznek, de lehet az is, hogy ravaszul aláaknázott, lőszerrel teli mély gödörre bukannak. Az akna mindig rejtélyt jelent. Csak elhelyezője ismeri ártalmatlanná tételének módját. Ha fel akarjuk szedni, ismernünk kell helyzetét. A legborzalmasabb nem maga a lövedék, hanem az, ami körülveszi. Az álcázott huzalt kell elvágni, hogy a lövedéket hatástalanná tegyük. De megtörténik, hogy az akna szerkezete éppen ennek következtében kezd működni. Ki tudja, hány mődja van az aláaknázásnak?! Ahány utász, annyi módszer. Sőt ennél is több lehet! A katonák utászkésekkel a kezükben milliméterenként kaparták el a földet. Agyaggal fedett tucatnyi gránát bukkant elő, mint fókahátak a tenger yfzébőL Arkadij Sahlin: A HÁBORÚ VISSZHANGJA Tízezer ember él az aknákon ® Hajszálon függ az élet • Tizenegy önkéntes hőstette • Elkerülik a borzalmas pusztítást ? A hitleri parancsnokság 1942-ben, miután elvesztette Voronyezst és Kasztornát, elhatározta, hogy Kurszk városát erőddé alakítja. Itt összpontosította fő erőit és rengeteg lőszert halmozott fel. A Vörös Hadsereg, amikor 1943 februárjában felszabadította a várost, több mint egymillió lövedéket és 15 ezer bombát talált itt. De titok maradt az, amit a német szakemberek a föld alá rejtettek. Tizenöt év tel el azóta. Azon a területen, amelyet a hitleristák légbe akartak röpíteni, új üzemek, lakóházak tucatjai és sok száz családi ház épült. És mélyen a föld ölében, az emberi szemtől eltakarva ott maradt a borzalmas pusztítóerejű robbanóanyag. Az első pillanatban úgy tűnhetett, hogy a gránátok és az aknák teljesen rendezetlenül hevernek a gödörben. Pedig a romboló-, páncél- és betontörő- valamint repeszgránátokat gyakorlott kéz helyezte el. A 203 milliméter kaliberű gránátokat gyufából készült piramishoz hasonlóan halmozták fel, köréjük pedig más tölteteket. Ha kiemeled az egyiket, összeomlik az egész. És a gránát nem gyufaszál, két ujjunkkal nem emelhetjük fel. Egy ilyen 203 milliméteres lövedék súlya 122 kilogramm és majd egy méter hosszú. És vajon felmelhető-e ez a gránát? Honnan tudhatod, vajon nem köti-e felülről láthatatlan huzal aknához? És mit csináljanak például a páncél-olvasztó gránátokkal? Vékony burkolatukat az idő foga már majdnem teljesen szétrágta és most önmaguktól robbanhatnak. Megteszi ezt a napsugár melege is avagy egy gyönge koccantás. A föld alatti élet tizenőt éve mély nyomokat vésett a gránátokba. A rozsda szétmarta a fémet, a biztosító berendezés széthullt. A behatolt nyirkosság vegyi folyamatot váltott ki. Az oxidálódás sárga, fehér, zöld foltjai borítják a rozsdás acélt.'*' Nehéz volt megérteni, mi tartja féken ezt a gyilkoló anyagot. Kérlelhetetlen világossággal és vaslogikával merült fel a megoldás: a gránátokat helyben kell felrobbantani. Robbanás esetén a veszélyes övezet harminc négyzetkilométerre terjedt volna ki. Ezen a területen több mint 10 000 ember élt otthonaiban és dolgozott az üzemekben. És egyszerre éppen olyan természetesnek, világosnak látszott: itt lehetetlen végrehajtani a robbantást. Diaszamidze ezredes egyedül maradt a szobájában. Az asztal mellett ült, tenyerébe rejtette arcát. A tehetetlenség érzése nyomasztotta. Sem lelkiismerete, sem pedig a törvény nem jogosította fel arra, hogy megparancsolja a katonáknak: szedjék szét a robbanóanyag halált hozó halmazát. Mit tegyen? — Engedélyt kérünk a töltetek elszállítására és biztonságos helyen való felrobbantására. Az ezredes lassan, nehézkesen fordult. Corelik százados, Porotyikov főhadnagy és Ivacsenko hadnagy álltak mögötte. Gorelik százados... Az emlékezetes negyvenegyes évben, mint komszomolista önként jelentkezett a hadseregbe a vasutasfőiskola harmadik tanfolyamából. A hadsereg — élete. A szeme okos, átható pillantású, homloka magas. Érett, tapasztalt parancsnok, az alakulat pártbizottságának tagja. Kezeskedni lehet szívósságáért, ügyességéért. Georgij Porotyikov főhadnagy... öt fiú és tizenöt leánytestvére volt. Georgij volt a huszonegyedik gyerek. Vállas, magas, atlétatermetü. Szárnyakként ível a szeme fölött sürií, fekete szemöldöke. Arca férfias, erélyes, haját gondosan hátrafésüli. Számára befejeződése után kezdődött a háború. Kurszk, Orlovszk, Bjelgorod vidékének földjében hemzsegett az akna, gránát, bomba, Kis csoportja három év alatt több mint tízezer ilyen „veszélyes jószágot" írhatott számlájára. Most készül a pártba lépni. Odaadó, reményekre jogosító ember. Viktor Ivascsenko hadnagy... Huszonhárom éves és még fiatalabbnak tűnik. Kis bajuszt visel, hogy komolyabban vegyék. Ez mitsem segít, a férfidísz ugyanis világos. A haja szőke és nagy. Igen nagy kék szeme van. Fegyelmezett, szigorú, pontos. Megjelenése alig észrevehetően talpraesettséget sugároz. — Tudják, hogy mire akarnak vállalkozni? — kérdezte Diaszamidze ezredes hosszú szünet után. — Nagyon jól tudjuk, ezredes elvtárs — felelte Ivascsenko. — Részletesen beszéltünk mindenről és ha ez szükséges lesz, készek vagyunk életünket is feláldozni. Az ezredes meghatottan nézett rá. — Ebben az esetben, sajnos, ez kevés, hadnagy elvtárs. Mi többet lehet kívánni az embertől? Az ezredes tovább beszélt, hangjának már nem volt parancsnoki színezete, valahogy lágyan csengett: — önök a haza nevében készek feláldozni életüket... Ez dicséretes... Ha helyben robbantjuk fel a tölteteket, a kockázat minimális. Az üzemek berendezését elszállítják és egyetlen egy ember sem pusztul el. Ha azonban önök megkezdik a munkát és azután kerül sor a robbanásra ... Önök maguk is megértik, hogy ez mit jelent...! Másnap végleg eldöntötték: a tölteteket elszállítják és biztonságos helyen ártalmatlanná teszik. Megkezdődött az alapos és fáradságos előkészítés, amelyet Sznikov ezredes és Szklifusz alezredes irányított. Gorelik százados egybehívta katonáit és részletesen kifejtette előttük miről van szó. Végül hozzátette: — Hat emberre van szükségünk. Amint látják, mindez nagy veszéllyel jár. Csak az tart velünk, aki önként vállalkozik! Elsőként egy komszomolista, Ivan Manalov alhadnagy, voronyezsi orosz fiú emelkedett fel. Arca gömbölyű, jó lelket sugárzó, szemében mosoly. Dmitrij Bargesvilli volt a második. És azután valamennyien jelentkeztek. Maholov és Margesvüi mellé kiválasztották Mihail Tyurin sztarsinát és Kamii Hakimov, Vaszilij Golubenka, Guran Urusadze katonákat. A csoportba tartozott Nyikolaj Szolodovnyikov, a páncélozott terepjáró parancsnoka is. összesen tizenegy ember. Tizenegy katona, hat szövetségi köztársaság fiai, akiket egybekapcsol a katonai fegyelem és barátság, akik kölcsönösen bíznak egymásban, tűzbe tennék egymásért a kezüket. Tyurin sztarsina a következő nap reggelén csoportját öt harminckor ébresztette. A laktanyában még mindenki aludt. A mai nap csak e tizenegy fiú szemében tért el a többitől. Mint mindig, gondosan elrendezték ágyukat, gyorsan megmosakodtak és elfogyasztották az egyszerű katonai reggelit. De mégis különös volt ez a komor, hideg reggel. Amikor a városba érkezt ?k, a köd már eloszlott. Gyönyörű őszi nap volt. A Kirov-kerülethez közeledve mind sűrűbb embertömegbe ütköztek. A villamosok és autóbuszok tömöttek voltak. Tízezer ember költözött otthonából. Kezükben csomagok, táskák, kosarak, bőröndök, egyeseknél batyuk is. Az emberek többsége azonban nem vitt semmit. Nyugodtak voltak, pánik jeleit nem mutatták, mély meggyőződésük volt, hogy mindennek szerencsés vége lesz. Sznikov ezredes és Szklifusz alezredes a városközlekedési hivatalban helyezte el törzskarát. Az üzemekben és hivatalokban dolgozók körében furcsán festett a hordozható adóvevő állomással felszerelt rádiótávírász. — Rezec! Rezec egy! Rezec három! — hangzott a hívójel..— Itt Rezec kettő! A gépnél Szklifusz ült. — Felkészültek? Kapcsolom! — Ivascsenko hadnagy jelenti: felkészültünk! i— Kezdjék meg! Három vörös rakéta ível a levegőbe. Nyugtalanul vonít a sziréna. A munka megkezdődött. A finom, pontos, gondos, filigrán munka, a föld, az acél, öntvény, réz tömege, a sok tonnányi robbanóanyag, a sok száz meztelen robbanófej fölött. A föld a legádázabb ellenség. Még csak a legfelső rétegét távolították el. A gránátok alatt a föld összepréselődött, rátapadt a robbanófejekre. Mindenkinek megszabott munkahelye, rábízott zuga volt, amelyet „boncolnia" kellett. Még talán a sebész sem dolgozik bonyolult operáció során ilyen elővigyázatosan, ilyen összpontosított akarattal és megfeszülő idegekkel, mint ahogy ezek a katonák kényszerültek. A hatvan négyzetméternyi, ellipszis alakú területről elkaparták, elfújták a föld utolsó maradványát is és ekkor már viláÜJ SZÖ 7 "rr 1958. január 10,
