Új Szó, 1958. január (11. évfolyam, 1-31.szám)

1958-01-18 / 18. szám, szombat

Negyven­négyen (Štyridsaťštyri) A napokban került bemutatásra a második idei sikeres szlovák filmalkotás, Paľo Bielik Negyvennégyen című filmje. A szlovák film­művészek vállalkozása annál inkább örvende­tes, mert a múlt ke­véssé ismert, de annál jelentősebb történelmi eseményeit örökíti meg és egyben ápolja a ha­ladó szlovák forradalmi hagyományokat. A filmtörténet tárgya a kragujeváci gyalog­ezred szlovák katonái­nak lázadása a testvér­gyilkos háború, illetve az őket háborúba haj­szoló uralkodó osztályt kiszolgáló tisztek ellen. A sok keserű csalódást, viszontagságot átélt, az orosz frontot megjárt katonák a forradalom kitörése után hazatér­nek. Am számukra még nem ért véget a hábo­rú. összefogdossák és külön csoportban Kra­gujevácba küldik őket, hogy majd bevessék a szerb fronton. De az öntudatra ébredt szlo­vák fiúk megtagadják az engedelmességet, fellázadnak, és egy Calabuh Az egyszerű hétköz­napi kisemberekben élő örök békevágyat fejezi ki Luis G. Berlanga spanyol rendező Cala­buh című filmje. Calabuh egy kisváros neve. Békesség ' honol itt, az emberek össze­tartanak, nincs köztük civódás, élik a maguk mindennapi életét, dol­goznak, ünnepelnek. E helyen köt ki Jorge Ha­milton atomtudós, aki ideig úrrá lesznek a kaszárnyában, melyet elhagynak. Nyílt mezőn űzik őket az odarendelt dragonyosok, _ de cseik akkor buknak el, ami­kor vezéreiket kelepcé­be csalják. A burzsoázia kegyet­len bosszút áll. A láza­dás vezetőin kívül min­den harmadik katonát golyó általi halálra ítél­nek. ők azonban emelt fővel mennek a halálba. A szerb lakosság szere­tete és megbecsülése kíséri őket utolsó útju­kon. Harcuk nem volt hiábavaló: további nem­zedékek folytatják, míg végleg megszűnnek a háborúk. Noha több ' fogyaté­kosságot róhatunk fel a filmnek, különösen az • » * kilövette magát a vi­lágűrbe és Calabuh mellett földet érve megbújik az emberek között. A békés város­kában mindenki barát­jául fogadja. A világító torony őre, a helyi plé­bános, a csempész Lan­gosta csakúgy kedvelik, mint Matias, a városi börtön és csendőrség egyáltalán nem ' félel­metes parancsnoka. Egy ünnepi rakétapuf­fogtatáskor Hamilton rakétája viszi el a pálmát, nagy hírnevet elejen (Viktor és Juika szerelmének kibontako­zása), meggyőzően visz­szatükrözi a monarchia hadseregében uralkodó bomlás szellemét, az értelmetlen és nagy ál­dozatokat követelő há­ború miatt elégedetlen­kedő katonák forradal­mi hangulatát, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom merész, el­szánt fellépésre, hős­tettekre lelkesítő ere­jét, ugyanakkor lelep­lezi a burzsoáziát híven kiszolgáló osztrák-ma­gyar tisztikar züllött­ségét, cinizmusát, ke­gyetlen vadságát, a há­borún nyerészkedő ha­diszállítok lélekkufár­ságát, ami nevelőhatá­sával és drámai erejé­vel értékessé teszi a filmet. és díjat szerez vele a városnak. Fényképe be­lekerül az újságokba, a katonai hivatalok felis­merik és érte jönnek. A Sevilla Film S. A. produkciója vígjáték­film jeleneteit szelle­mességet sziporkázó humor hatja át, melyen keresztül kisugárzik mindaz, ami kortár­sunk emberi énjében nemes és jó, ez pedig az örök békevágy és testvériség. <L) TÖRŐK ELEMÉR: Ne sírj, anyám... Elindultam kis falunkból messze-messze tájra, a jó anyám kiskapunkból fehér kendőt lobogtatott, s hullt a ktkinye rája. Ne sírj anyám, visszajövök én majd nemsokára; nem szólnak most harci kürtök, béke fénye mosolyog katona fiára. Nem kell félni, hogy felette gyilkos golyók szállnak; s ha nehéz is az élete dallal ébred, dallal felszik, mint dalos madárhad. írok onnan szép levelet apró gyöngy-betűkkel, s ha olvassa a levelet fáradt szeme megtelik majd édes örömkönnyel. Húsz évvel ezelőtt halt meg Anton Sztrasimirov, az egyik legkiválóbb bolgár író és újságíró. (ČTK) Dimitr Uzunov bolgár énekes Hel­sinkiben Verdi Aidájában lépett szín­re. A finn sajtó nagy elismeréssel ír művészetéről. (ČTK) VALAHOL, EGY ÔRIÄSI ERDŐ MÉ­LYÉN, a felhőkkel ölelkező hegycsúcs alatt állt egy magá­nyos faházikó. Ben­ne egy dereshajú öreg erdész lakott, akinek nem volt az égvilágon senkije, csak egy hatalmas hóembere. Nem akármilyen hóember volt őkel­me. Ott tornyosodott hatalmas teste a ház előtt. Kerek hófején ócska füstös bogrács díszelgett, s szénfe­kete szemöldökei alatt két krlstálykő­böl álló szempár vil­logott, szemei alatt hatalmas piros orr meredt előre, mint egy gőgös földesúr borvlrágos szaglászó­ja. Földig érő hóka­bátját szénből készült gombok ékesítették. * Egyik kezében vastag husángot szoronga­tott, másik kezét pedig kabátja zsebébe süllyesztette. Az erdész szerette a hóembert, mert vigyázott a házra. Még rókamama sem mert tyúkot lopni az ólból, mert attól félt, hogy a hóember elnáspángolja. Törte is a fejét a gonosz róka, hogyan távolítsa el a hóembert a ház elöl. Egyszer, amikor az öreg erdész elment a faluba bevásárolni, a róka odasom­polygott a hóember mellé. Igaz, nem ment nagyon közel hozzá, mert félt a husángtól, de a hóember jól hallotta, mit mond. — Nagy szamár vagy, Durmó (így hív­ták a hóembert), mert míg gazdád a jó meleg kocsmában mulat a faluban, addig te vigyázol a házra s még éjszaka sem enged be a szobába. Még egy kis meleget is sajnál tőled — élcelődött az álnok lom­posfarkú. Durmó valóban nagyon buta volt, mert sohasem járt iskolába. Elhitte a róka ha­Képünk Csehországban, Krkonošeban ! készült, ahol nagyszerű hóviszonyok • mellett tölthetik el téli szabadságukat a rekreánsok. (J. Herec felvétele) ; O ** ***** *********************** * ******************** * ********** sofőrök utaznak. Lazítja izmait. Végre ott vannak a régi homokbá­nyánál. A katonák a bányába hordják a lö­vedékeket. Ivascsenko viszi az utolsó gránátot és ösztönösen behúzza a fe­jét. Erős roppanás. Vagy a gránát burkolata adta a hangot, vagy pedig a lemeztelenített drótok érintették a a vezetéket. Ivascsenko egy maréknyi homokot szór erre a helyre. Megér­tette, az őszi nap melege elegendő volt a vegyi reakció elindításához. * A lövedéket le kellett hűtenie, hogy * a folyamatnak álljt parancsoljon. Végre mindennel elkészültek. Szeli­vanov hadnagy a robbanóanyagból ki­kandikáló rövid vezetéket összeköti egy hosszú huzallal, amely a fede­zékben elhelyezett villamoskészülékig vezet. A készülék tábori telefonhoz hasonlít. Oldalán kis hajtókar. Né­hány gyors fordulat és a szerkezeten piros lámpácska gyúl ki. Magasfe­szültségű áram keletkezett. Szeliva­nov hadnagy megnyomja a gombot... A föld megremeg. A lövedékek első részét elpusztították. A városi rádió épülete előtt megáll I. Na­gorníj, a kerületi szovjet elnökének gép­kocsija. Az elnök berohan az épületbe és így kiáltoz: — A bemondó! Hol a bemondó? A bemondó sehol sem található. Nagornij odaugrik a mikrofonhoz: — Polgárok! A dolgozók képviselőinek Kirov-kerületi végrehajtó bizottsága közli, hogy a lövedé­kek elszállításával kapcsolatos minden munkálat befejeződött! Nagornij még szeretett volna valamit gos volt, melyik gránátot kell elsőnek ki­emelniük. Ivan Mahalov, Dmitrij Margesvili és Ka­mii Hakimov áll oda a 203 milliméter kaliberű lövedékhez. — Felkészülni...! Megfogni,,, ! Emel­ni,,, I Nagy súly. Sokkal könnyebben emelhető szakítással. De ezt nem szabad. Ügy kell elválasztani a földtől, mint a gézt a nyílt sebtől. És csak egy centiméternyire emel­hetik. A túlsó oldalon Gorelik százados és Porotyikov főhadnagy hasal a földön. Figyelik, vajon a lövedékhez nem kapcso­lódik-e huzal. — Emelni! A katonák háta lassan kiegyenesedik. Szinte egymáshoz szorulva, gép módjára dolgoznak. A lövedék rozsdaette sötét felü­leté érdes, belemar a tenyérbe. A bórt fel­szántja, de nem csúszik ki. Deszkapalló vezet az óriási, fedett pótkocsira, amelynek padlózata magasan homokkal ágyazott. Lassan viszik a Rls hídon a lövedéket. Mind a hárman elérik a pótkocsit. Lábuk akadozik a homokban. Elől mélyedés van. Ide helyezik elővigyázatosan a gránátot, mintha csecsemőt tennének ágyba operáció után. A munka csak most kezdődött és az emberek homlokán már megjelentek a verejtékcseppek. Tizenhat lövedéket szabadítottak ki, át­vitték a pótkocsiba és Itt elhelyezték. A kezek remegnek. És újra az agyagot ka­parják. De itt már nem remeghet a kéz. A katonák már nem fogják az utászkés nyelét, hanem ujjaik közé veszik a pen­gét úgy, mint a borotvaszerkezet öleli kö­rül a zsilettet. Egyszerre csak vörös fény kúszik az égre és fülsértő erővel felberreg a csen­gő. — Rezec! Rezec! Itt Rezec három! Jön a moszkva—tbiliszi vonat. Hagyják abba a munkát! Néhány perc múlva kialszik a lámpa, el­hal a csengő szava, folytatni lehet a mun­kát. Ivan Mahalov a föld eltávolításán dolgo­zik. Kis lyukat mélyít. Késével az előbbi helyre akar nyúlni. Hirtelen elrántja a kezét. Szívét jeges borzalom szorítja ma­rokra. A félelem szele csapja meg. Az ép­pen eltávolítandó földréteg alól vékony erecske villan ki. A 152 milliméter kaliberű lövedék robbanófejéből Indul kl és valahol az acél és vas tömkelegében láthatatlanná válik. — Ml történt? — kérdezi Porotyikov, amikor észreveszi a megdermedt katonát. Mahalov nem válaszol, csak rámutat az erecskére. — Valamennyien fedezékbe! — hang­zik a főhadnagy parancsa. A katonák né­mán felemelkednek és távoznak. Porotyi­kov tüzetesen megvizsgálja a rozsdamarta huzalt. Helyenként még megvan a korhadt és agyagpuhaságú szigetelés, másutt a meztelen vékony drótszálak láthatók. A fő­hadnagy keskeny, kétélű kést vesz a ke­zébe. Megállapítja, hogy a huzal a gyújtó­fejbe szerelt biztosítólemezkébe vezet, amelynek átmérője nem haladja meg a két millimétert. Nyilvánvalóan különleges fém­ből készült, mert a vas már régen porrá vált volna. De rozsdás, és nehéz megérteni, hogy mi tartja. Ha ez nem lenne így, ak­kor könnyen megfoghatnák, hogy ki ne ugorjon és a drótot elvágnák. Most azon­ban már senki sem teheti ezt. Úgy tűnik, hogy a szélfuvalat is eltöri. És akkor a rugó kipattan, az éles szög a gyújtó­fejbe vágódik s minden légbe repül. Kifulladva érkezik a százados. — Igen — mondja elgondolkozva, mi­után felméri a helyzetet. — Ilyen kali­berű lövedékeknél rendszerint nincsenek ilyen szerkezetek. Ez valami újdonság lesz! Keresik, vajon hová vezet a huzal. Most a kapitány veszi kezébe a pengét. Negyven centiméter hosszúságban eltávolítják a föl­det, csak itt érnek a drót végéhez. A szá­zados a gyújtófejnél ujjaival töri el egy­más után a huzal vékony szálait. Ollóval ezt nem teheti, az ujjak érzékenyebbek. Hatvanhét lövedéket helyeznek a pótkocsiba. Megérkezik a páncélozott terepjáró, a pótkocsit hozzákapcsol­ták. Vörös rakétát lőnek ki és a te­repjáró útnak indul. Először utcákon haladnak, hogy kijussanak a földekre. Az út görön­gyös, mély árkok, lyukak szántják fel és kerülőkre is kényszerülnek. A páncélozott terepjáró lassan kú­szik. Körülötte kihalt, csöndes min­den. Az üzemek elhagyva, a házak ajtói zárva, az ablakok befüggönyöz­ve. Még kutya, macska sem látható. A madarak is mintha éreznék a ve­szélyt, nem repkednek. Halott város. A százados és a terepjáró vezetője figyelmesen nézik az utat. Elől mé­lyedés, Egészen az árok szélén kell haladniok. A jó sofőr átvezeti jár­müvét, de hátul még ott van a pót­kocsi. A százados kinyitja az ajtót, kihajol, hogy hátra is lásson. A pót­kocsi megbillen. Már-már úgy tűnik - felfordul. — Lassan — parancsolja a száza­dos. — Még lassabban! Ügy! Szolodovnyikov egyszerre észreve­szi, hogy mindkét kezével görcsösen fogja a kormányt. Mi ez — gondoja elégedetlenül — hiszen így a kezdő Magas égből hópehely szállt — hólabdázik minden gyerek, vastag bunda ül a fákon — fehérek az utcák, terek, majd térdig ér, oly sok esett — meg is fájdul Jutka lába, amíg reggel hóban, fagyban elbaktat az iskolába. Délben olvad, megfagy éjjel, reggel, mint a tükör csúszik, kicsi András nagyot pottyan, barna szeme könnyben úszik. Csak a járdán lépegetek — panaszolja Anyu egyre — hócipőm van s mégsem elég, oly nagy a hó, felül megy be. Pisti gyerek gondol egyet — a szomszédba át is szalad, Lackó — mondja —, nosza segíts, elseperjük mi a havat. Pistinek a húga is jő, szalad Jutka, siet Klári, hármasával jönnek, futnak, nem kell rájuk soká várni. Mind sietnek fiúk, lányok, s nem telik egy óra bele, pirospozsgás gyerekhaddal van az utca telis-tele. A lábukon bakancs, csizma, mindegyiken sapka, kabát, pincemélyről előkerült — régi seprő, nyeles lapát. Seper Jutka, seper Klári — biztatgatni nem Is kell őt, a fiúk meg lapátolnak — házfal mentén, kapuk előtt. Dolgozgatnak, vígan vannak, tiszta lesz a havas járda, sima kövén kicsi Andris nem pottyan le biztos már ma. Anyuka sem panaszkodik, s Jutkának sem fáj a lába, mikor reggel frissen siet Lacival az iskolába. Hófelhőböl hópehely szállt, hólabdázik minden gyerek, de az utcánk nem havas ám, elseperte a sok gyerek! zug szavait s egysze­riben nagyon mérges lett. — Igazad van, lom­posfarkú, ha a gaz­dám mulathat, miért ne vigadhatnék én is. Add csak ide a sí­talpakat az eresz alól, mert egészen meg­dermedtem, nehezem­re esik a járás. — Majd bolond le­szek, hogy rám üss a bottal — szepegett a róka, de csak látszó­lag, mert a valóság­ban örömében maid kiugrott a bőréből. — Ne félj, nem bántlak, csak segítsd felcsatolni a sítal­pakat. A hóember villám­gyorsan lesiklott a hegyoldalon és meg sem állt a kocsmáig. — Majd megmuta­tom a gazdámnak, ———_ |j 0gy £ n j s vagyok olyan úr, mint ö — mérgeskedett és be­nyomta az ajtót. — Hé, kocsmáros, bort Ide — kiáltotta parancsoló hangon már az ajtóból. Azután odacammogott a kályfcához. — Megpörkölődik a gúnyád, koma — nevettek az emberek a szokatlan vendé­gen, de az ügyet sem vetett rájok. — Mi közöd hozzá, nekem is szabad melegednem, nemcsak nektek — torkolta le a figyelmeztetőt. S csak később vette észre, hogy gazdája nincs a kocsmában. Hirtelen rossz sejtése támadt. — A róka becsapta, hogy megdézsmálhassa a tyúko­kat, hiszen a gazdája nem szokott a kocsmába járni. Nem látta őt részegen soha. A hóember már nagyon Izzadt, a bog­rács először megbillent izzadt fején, az­után leesett a padlóra. Ettől szörnyen megijedt. Tovább akart húzódni a kályhá­tól, de meg sem tudott mozdulni. Nafly piros orra is lefittyent s kabátjár ól egy­más után hullottak le a fekete széngom­bok — Segítség, emberek! — jajdult fel a becsapott hóember. De az emberek csak nevettek rajta. — Miért is hallgattam a rossz tanácsra — siránkozott. De késő volt a bánat. Mi­re megtanulta, hogy a szófogadatlanságért még a hóember is mindig megbűnhődik, teljesen elolvadt MIKLYA JÄNOS. Egy kis számtan Bizonyára ti is ismertek néhány agyafúrt számtani trükköt. Mi is felteszünk egy Ilyen kérdést nek­tek. írjatok le egy ezrest (1000) csupa kilencesekkel. Nem könnyű a megoldás, de ha egy kicsit gon­dolkodtok, rájöttök a megfejtésre. A képen hét gyufaszálből egy egyenlet Játható. Egyetlen gyufaszál elmozdításával oldjátok meg úgy, hogy helyesen az egyenlőségi jel mindkét oldalán egyforma összeg legyen. „Csodálatos állatvilág" rejtvényünket so­kan megfejtették. SajnoS, olyan megfejtés nem érkezett, amelyet közölhetnénk, amely ügyesen, saját szavakkal összefoglalná mindazt, amit a fókáról és a jegesmedvé­ről tudni kell. Az Ilyen megfejtéseknél ne sajnáljátok egy kicsit szabadjára engedni a fantáciátokat. Akadtak olyanok, akik a természetrajzkönyvből, vagy a lexikonból írták a megfejtéseket. Ezt ne csináljátok, mert az ilyen megfejtést nem fogjuk fi­gyelembe venni, minket a ti önálió mun­kátok érdekel. E héten könyvet nyertek: MOLNÁR ERIKA Gele, és TAKÁCS ARTÚR Kaposkelecsény. Ezenkívül megdicsérjük Hakszer Éva jókai. Nagy Ilona mul'ádi, Hindi Júlia lévai. Nagy László dunaszerda­helyi és Holubka Mária bratislavai tanuló­kat megfejtéseikért. hozzáfűzni, de mindent elmondott ezzel és * így szótlanul, meghatottan állt a mikrofon j előtt. Hirtelen eszébe jutott, hogy mit is J tesznek a bemondók ilyenkor és tagoltan kiejtette a szót: — Ismétlem! — Újra elhallgatott. Talán elfelejtette, hogy mit mondott, vagy ta- I Ián előbbi szaval túl kifejezésteleneknek, * szárazaknak tűntek a szemében. És hirte­len, anélkül, hogy ennek tudatában lett volna, felkiáltott: — Elvtársak! Drága elvtársak! A veszély elmúlt, menjetek nyugodtan haza ... I Amikor ezek a szavak felhangzot­tak, az egész város a fáradt, boldog katonák felé igyekezett. Ivan Mahalov ekkor látta, hogy a szovjet emberek a háború idején hogyan üdvözölték felszabadítóikat. ^ Fordította: Gáíy Iván + mssssssMssmswsssssssssrsssssswsmsssssssssssssssssssssss Te is olyan vagy mint Jancsi és Kati, akik bizony..., dehát írjátok meg ti, hogy miért figyelmetlen Kati meg Jancsi, mit kellene tenniük, ha tisztelnék a felnőtteket és segítenének..., no de már elég is, mert még kicsúszik a szájunkon a megfejtés. írjátok meg szépen, amit a képen láttok és gondolkozzatok csak, hogy sokszor nem vagytok-e ti Is olyanok, mint Kati meg Jancsi. (A megfejtésre feltűnően írjátok rá: Gyermekvilág. fa ÜJ SZÖ 8 "rr 1958. január 10,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents