Új Szó, 1957. december (10. évfolyam, 333-360.szám)

1957-12-24 / 356. szám, kedd

ósa János nehéz szívvel készülődik a karácsonyi koledálásra. Oldalára akasztja a fehér vászontarisznyát, hóna alá veszi a vesszőköteget, bezárja a pitvarajtót és a kulcsot zsebre teszi. Betekint az ólba is. A két községi kan jóllakottan szuszog. A pásztor megnyugodva fordul ki az utcára. Kósa már nyolc hónapja nem ismeri a mosolyt. Hogyan is ismerné, hiszen idén márciusban úgy rontott rá a fekete szerencsétlenség, mint derült égből a villámcsapás. A konda delelt a folyómenti berekben. Az anyadisznók beletúrták magukat a puha sárba és elégedetten röfögtek. A folyóba vékony erekben futottak a tavaszi vizek, a fűz és jegenye rügyei megduzzadtak, még az akác két tüskéje közt is három felé pattantotta a kérget az erőre kapó élet. A mezőség kábító földszagot lehelt, fent a magasban pedig láthatatlan ostorával sebesen kergette a felhőket a böjti szél. Az ilyen tavaszi nekilendülésben van valami feszítő, nyugtalanító. Tetterő duzzad emberben, állatban. Uiso, az öregebbik kan, sorra járja a heverésző anyákat, megdöföli az oldalukat, de egyik se hajlandó enyelgésre. Erre megdühösödik, felhúzott orral szívja magába az izgató földszagot, beleröffent a természet tavaszi allelujájába, körülfutja a kondát, aztán hátracsapott füllel figyel. Láthatólag nem bír magával. — Maradhass — szól rá Kósa, de nem sokat törődik a kannal, mert minden figyelmét a kis kanászostor nyelének cifrázására fordítja. A bosnyáktól vásárolt sarajevójúval vési, díszíti az engedelmes, hófehér hársat. Ha majd bekerül a városba, rézszeget is vesz, azzal veri'ki a rövid ostornyelet. A végére karikát csináltat Patus Jóskávái, a községi kováccsal, a szíjba pedig sallangot fon, kéket meg pirosat. A kis ostor olyan szép lesz, hogy a napra lehet majd nézni, de erre nem. Kósa elmosolyodik. Titokban faragja az ostornyelet. Nagyot fog nézni Etus, ha majd a kis ostort a bölcsőbe-teszi a fia mellé, mert fia lesz, az biztos. Májusra sírni fog már a gyerek Kósáéknál. Az első. Janika. Három évet váratott magára, de annál kedvesebb vendég lesz. — Hja, nehéz sor az, míg az ugorj ide, ugorj oda bojtárból valaki fogadott disznópásztor lesz! — fonogatta gondolatait, miközben kisded tulipánokat mesterkedett az ostornyélre. — Igaz, hogy ez se fenékig tejföl. Ha az anya meddő marad, a kanászt okolják, ha meg két koca összemarakodik és megvérzik egymást, csak engem szidnak, oszt teszem azt, Píriné nyelvétől mentse meg az isten az embert. Amint gondolatban ide ér, észreveszi, hogy a két puli felüti a fejét. — Mi bajotok, no? — kapja fel ő is a fejét és széttekint, de nyomban ugrik is. • Miso megvadulva rohan a legelőn ... Piros szoknya közeleg ... Etus az ételhordóval... — Csöppi, Cigány! — hívja a segítséget... Rohan a két puli, de a kant nem éri be... — Etus, szaladj! ... Hiszen szaladna szegény, de el van nehezedve... Kósa rohan az ólmos ostorral... Késő ... A kan feldönti az asszonyt... Velőt rázó sikoly ... Kósa csépeli a megvadult állatot, az meg csak tépi, gyúrja Etust... A két puli Miso fülébe kapaszkodik ... Mindez nem használ... Csák akkor kotródik félre behúzott farral, amikor a pásztor ólmos ostora találja... Az asszony ezer sebből vérzik ... Minden lélegzetvételre habzó piros vér ömlik a száján ... Ovegesedő szemmel nézi a rohanó felhőket... — N* hagyj itt, Etus! Etus, ne hagyj itt! — sír fel a kétségbeesés Kosából... Csődület... Összeszalad a népség, aki a t-özeli földeken a tavasziakat vetette... Elhúzzák öt a halott asszonytól, akit csókolkérlel, pofoz, hogy életre keltse ... Szekérre teszik a halottat... Kósa imádkozik és káromkodik ... Aztán káromkodik és imádkozik ... — Jelentettem a piszkoknak, hogy Misot ki kell mustrálni, mert már nem bírok vele ... Nem hisznek az embernek ... Nekik emberhalál kellett... Két halottat kísér a temetőbe... Az asszonyát és Janikát, aki nem láthatta meg a napvilágot... zóta nem ismeri Kósa a mosolyt. Legalább annak rendje-módja szerint kikiabálhatná a fájdalmát, de nem teheti. A kant agyonlőtték, de mit ér már azzal? Nem vádaskodhat, mert könnyen údlaput kötnek a talpára. Meg kell becsülnie az állását, különben járhatja gyalog Csehországot munka után, vagy mehet E randába, idegenbe, bizonytalanságba ... Merev arccal hajt ki reggel, lélektelenül. nézi a búbos gémet, amint féllábon áll a Garam gázlójában és féli az estet, amikor magára marad a rideg pásztorházban. Pedig mindenki szíves hozzá. Különösen a fiatal özvegyek, pártában maradt leányok vigasztalják őt jó szívvel. KONYA JÓZSEF' Persze csak a szegényebbje. Kósa tudatára se jut annak, hogy az értéke megnövekedett, mert gyász üli á lelkét, súlyos, nehéz gyász, mint az ólom. Alig egy hétre a temetés után mellételepedik Bagó Ferenc, a mezőőr. Nagyokat hallgatnák a legelésző konda mellett, de Feri bácsit valami gyötri a nagy hallgatásban: szóljon-e vagy ne? Végre megköszörüli a torkát: — Jani fiam, nem hiányzik neked semmi? Kósa értelmetlenül néz az öregre. — Már úgy értem, hogy nem vesztettél el semmit? Elborul Kósa arca: — Hát veszíthetett valaki nálam többet? — és belerúg az egyik friss vakondtúrásba. — No, nem szóltam semmit, — viszszakozik az öreg, mert nem akarja feltépni az alig hegedő sebeket. — Hát csak mondja, ha belekezdett! — mordul Kósa. Bagó nem szól. Hümmög, tétovázik, aztán kihúzza a kabátja alól a' félig kész ostornyelet, a kis ostorét. Kósa csak nézi, nem nyúl utána. A szeme megtelik könnyel, majd kirobban belőle a zokogás, mint a párját hívó szarvasbika bődülése. Bagó megretten. Jani kezébe nyomja az ostornyelet és elsiet. — Inkább a Garamba hajítottam volna, — szidja magát és a bokrok mögül lesi Kósát, aki csak kesereg meg a szemét törülgeti. No, mire megjárja Göbölöst, felvidámodva látja, hogy a pásztor az ostornyél faragásába van merülve. Faragta még ezután heteken keresztül. Ilyenkor azt képzelte, hogy Etus várja otthon és közeleg az óra, amikor majd felsír a pásztorházban a kis jövevény. Míg a nyelet faragta, boldog volt, hogy annál keservesebb legyen az ébredése. — Kinek faragod azt az ostort? — szólt rá egyszer Takácsné, aki Kására szerette volna sózni a Terka lányát, aki már huszonhat esztendős s következetesen elkerüli a szerencse. — A fiamnak, — rezzent Kósa, de a földöntúli titokzatos mosolya fájdalmas fintorrá változott és könny gyűlt a szemébe. Megvette a rézszögeket, Patus Jóska karikát mesterkedett a nyélre, sallang is került a szíjba, de még raffia is a végére. Amikor elkészült/, elzárta a ládába. Ha már nem bírta gyásza súlyát, elővette és a kis ostor álomvilágba ringatta. ónapok szaladtak el így Kósa felett. Komoly, komor, magának való emberré változott. Ügy végezte a dolgát, mint a gép. Maga főzött, mosott magára, etette a kanokat. Ha jaj, tavaly még Etussal koledáltak! Ő bement a házba, az asszony meg az utcán várta hátikassal meg a kezében komakassal. — Vigyázz magadra, János! — figyelmeztette öt Etus, ha a következő házba ment be, de hát hogyan vigyázzon magára az ember, ha itt pohár borocskával, amott kupica pálinkával kínálják meg. Nem utasíthatta vissza. Sértődés esnék az ilyesmiből. Bizony a falu közepe felé már jókedvűen ugrándozott és mókázva jajgatott, amikor a gazdasszony a csomóból kihúzott vesszővel ráporolt a hátára, hogy a malacai a következő esztendőben el ne hulljanak. Azt se bánta, ha a gyerekek jóízűt kacagnak ügyetlen ugrándozásán. Hej, hol van már az 6 tavalyi jókedve! Csak ropogtatja a havat és szorítja a vesszőköteget a hóna alatt. A karácsonyi kalács jár neki, hozzátartozik a járandóságához, most mégis úgy érzi, hogy koldulni megy. Nincsen kedve ugrándozni. Ostoba babona, hogy karácsonykor meg kell vesszőzni a pásztort, hogy a malacok meg ne dögöljenek. Adjanak a kocának rendesen enni, aztán olyan malacai lesznek, mint a hal. Bekopog Bodnárékhoz, dicséri az Urat, elmondja az ősi kanászrigmust, Bodnárné kihúzza a legágasabb-bogasabb vesszőt a csomóból, rápaskol Kására, aztán a kezébe nyomja a karácsonyi kalácsot, Bodnár meg megkínálja otellóval. Hellyel nem kínálják, mert hát hogyan jönne a csizma az asztalra, elvégre fertályos gazdának adnia kell a tekintélyére, nem ülhet össze holmi disznópásztorokkal poharazni. — Oszt van-e már kinézve asszony? — kíváncsiskodik Bodnárné, mire Kósa csak a levegőbe üt, mintha a kellemetlen kérdést akarná elhajtani, mint a szemtelenkedő legyet. Alig várja, hogy a gazda a bugyellárisába nyúljon, aztán elköszöni A koledálás idén keserves vesszőfuttatás számára, mert minden házban ajánlgatnak neki, hol vénülő, hol megesett lányt, hol özvegyet. Meg aztán az ital is! Tavaly jókedvre derítette, most meg minden pohártól szomorúbb lesz. egtelik a tarisznya. Hazaviszi, kirakja a kalácsot az asztalra és menekül kifelé a néma házból. Az idő halad és korán alkonyodik. A falu elcsendesedik. Már csak ittott csikordul a kútostor, mindenki siet végződni az állatokkal. A hópermetező alkonyatban már a Jézuska jár, felragyog a karácsonyfa. — Bácsi! Nini, bácsi! — húzza Kósát ködmönénél fogva Mészárosék Gyüluskája a csillogó karácsonyfához és már ül is a padlón. Felhúzza a gépkocsit, ami vígan berreg végig a padlón, mutogatja a meséskönyvét, a gombaszemű mackót, a kis vasutat, az igazi sörényű hintalovat meg a többi ajándékot, amit mindmind a Jézuska hozott neki, mert jó gyerek volt, kiitta minden reggel a kávét és megette a vajas kenyeret is. Kósti elálmélkodik a bőségen. Hiába, ahol harmincöt hold adja a termést, oda gazdag Jézuska jár. Csak akkor sötétül el az arca, amikor Mészárosné a legégettebb kalácsot választja ki neki és az ura egy koronával szúrja ki a szemét, mert hogy nincs több aprója. — Faszari! — dörmögi, amint az utcára ér. — Három anyadisznaját őrzöm. Még jó, hogy nem hatost adott, mint valami koldusnak. No, nem mindenütt festi pirosra az öröm a gyermekek arcát. Barkóéknál nem telt karácsonyfára. Róluk megfeledkezett a Jézuska. A legidősebb Barkó-gyerek szúrós borókabokrot hozott az erdőből. Más dísz híján felagatták rá az imakönyvből előkerült szentképeket és csak egyetlen gyertya pislákol rajta. A szegény ember öröme is szegényes. Kósa beles az ablakon és látja a nyomort. Nem csak ott a hiba, hogy Barkóéknál hiányzik a hintaló, mackó, játékvasút, meséskönyv, de hiányzik a karácsonyi guba, meg a mindennapi kenyér is^ Barkó Belgiumban fekszik kórházban. Bányakocsi szaladt át a lábfején, nincs kereső. Kósa hallgatódzik. Megüti fülét a benti ének. Öt gyermek cérnavékony hangocskája hirdeti, hogy „Betlehem városában, rongyos istállócskában" megszületett a világ megváltója. — De nem nektek, szegény nyomorultak, — borul el a homloka és tovább lép, mert még jónéhány házba kell bekopognia, de alig tesz néhány lépést, megáll. Nem sokáig tétovázik tetté változtatni a felötlött gondolatot. Koppan a konyhaajtó, mire elhallgat az ének és öt csillogó szempár csodálkozik rá. — Házat tévesztettél, János, — szól Barkóné a tűzhely mellől. — Nem én. — Nincs nekünk mit kihajtani eléd. — Tudom, — azzal a gyerekek felé fordul: — A kis Jézus tévesztette el a házszámot. Hozzám hozta a sok kalácsot pedig ti jobban szeretitek, ugye? Benyúl a tarisznyába és sorban osztja az összekoledált kalácsot: kicsinynek kisebbet, nagyobbnak nagyobbat, Barkónénák a legnagyobbat. Már megy is. Nem vár köszönetet. Ezután sorra járja a gazdákat, de nem viszi haza az összegyűjtött ajándékot. Felkeresi azokat a házakat, ahova elfelejtett betérni a betlehemi kisded. Felkeresi Bangyúráékat, onnan Sugárékhoz megy, Kakodiékat se felejti ki... Amint ürül a tarisznyája, úgy könynyebbedik a lelke. Zsókáéknál már mosoly ül az arcán. Nagyobb boldogság adni, mint kapni. Nem feledkezik meg özvegy Bogyónóról sem, akinek az ura Kanadában pusztult el két esztendeje. Annak is van csodaváró kisfia, az se maradjon ki az ajándékozásból. Az özvegy meglepődve néz Kására. Nem várt vendég náluk. Az ajándékot osztogató kanász belekezd a bevált mondókába, hogy ne sértse az esett ember érzékenységét: — A kis Jézus hozzám kopogott be tévedésből, Lacika, — simogatja szerető szóval a kisfiút, — de én tudtam ám, hogy kinek szánta ezt a szép fonqtt kalácsot,. acika kitágult szemmel néz az égből pottyant ajándékra, Bogyóné meg letörli a széket: — Ülj le nálunk, János! Kósa azt akarja mondani, hogy siet, sok még a dolga, de azért leül. — Ha egyedül is vagy, nem kell mindenedet elosztogatni, — oktatja öt Bogyóné. — Szívesen adom. — Egyszer van csak esztendőben karácsony, — figyelmezteti az özvegy. Ha meg is szárad, majd megpuhul a le vesben. Okos szó, sok ínséget látott embe bölcsessége. Mit is felelhetne rá a jő tékonykodó kanász? Hallgat. A kíno csendet Lacika oldja fel: — János bácsi, igazán járt maguknt a Jézuska? — Igazán, kisfiam. — Hozzánk nem jön el? — Bajosan, — alakoskodik Kósa. <Láttam, amint aranyszánkón kihajta 'tott a faluból. Sok dolga van neki ilyen kor, fiam. Minek ilyen kis emberkének meg mondani a rideg valóságot. Az élet ele get fogja pofozni. Lacika szeme meg így is megteli könnyel. — Hiszen nem feledkezett meg ró lad, — vigasztálja az anyja. — Küldőt neked angyal sütötte kalácsot. Lacikát ez nem nagyon nyugtatt meg. Hosszú faggatásra kivallja, an kicsi szívét nyomja: — És játékot nekem nem hoz? Hiába mondják neki, hogy ő mi nagy gyerek, a játék csak kicsinyek nek való, a fiúcskánák csak peregne a könnyei. Kósa sajnálja a kisfiút. Szeretné le törölni a könnyeit. Erősen gondolkozi) aztán megüti a gondolat. Rövid harcc vív magával. — Ejnye, a teremtését a lyuka eszemnek! — mosolyog Lacikára. Hát nem elfelejtettem, hogy a Jézu játékot is hagyott nálam. — Mit? — élénkül a fiúcska. — Mindjárt meglátod, — és össze mosolyog az özveggyel. Térül-fordul és már hozza is a k\ ostort. Lacika szemében felcsillan a öröm, Bogyóné meg hálásan mosolyo Kására. A fiúcska oda van a boldog Ságtól. A szobában nincs hely, hát a udvaron pattog-durrog a kis ostor. La cikának még nem akar pattanni, d majd János bácsi megtanítja, ha kita vaszodik. A fiúcska addig ölelgeti a ki ostort, míg az asztalra billen a fejt mire az édesanyja ágyba teszi. ósa búcsúzik. Az özvegy ke zet ad neki, de mintha a kez egy pillanattál tovább ma radt volna a jószívű pásztó kezében, mint szükséges. — Ne haragudj, Etui hogy elajándékoztam, veti tekintetét a hóborítot domb felé, ahol a kistőkei hálotta, nyugszanak, amint hazafelé ballagott — Bánatos gyermekszívet hegesztetten be vele. Egyelőre csak ennyit mert bevállan halott asszonyának. MEGJELENT Ä HEPMPTAR Az 1958-as Népnaptár szép papíron, gazdag tartalommal több mint 300 oldalon jelent meg. A gazdasági tanácsadóval ellátott naptári részen és az elmúlt év egyegy eseményét tükröző mélynyomású oldalakon kivül többek között a tavalyi év tontosabb külpolitikai eseményeiről, a betegbiztosítás új rendjéről, az egészséges táplálkozásról, az atombomba-robbantás rádióaktív hatásáról, a sportról, a sportolók életmódjáról, a fejlődés történetéről, az állattenyésztés növelésének mód járói szóló cikkek olvashatók a Népnap tárban. Az ipari, mezőgazdasági és má kérdésekkel foglalkozó szakcikkeken kívll neves hazai és külföldi íróktól sok verset elbeszélést, karcolatot és regényrészlete is közöl az idei Népnaptár, amely 6,51 koronába kerül és rövidesen kapható les minden könyvkereskedésben és újságárus nál. <b ál ŰJ SZÓ •f.í. r M6 i b b 5 6 7 & 9 10 M llj r M6 u II V* 15 r M6 17 i 1ô 19 ^o •y 1

1 ^ m * 15 26 17 20 r

9 •ba bi M. 53 -i U 55 26 57 Ul 40 r Ul n 4i U® m* Égig 46 47 50 54 52 5i 5"+ 55 57 56 1 199 L. A Békekiáltványból idézünk a vízszin183 l„ a függőleges 16. és a vízszintes 16. 3z. sorokban (a nyíl irányában folytatva). VÍZSZINTES: 12. Papírlap. 13. Len — szlovákul. 14. Vissza: hőemelkedés. 15. Névelővel, varóeszköz. 1B. O. L. 19. Egri R. 20. Mezőgazdasági szerszám (i = I). 21. Vissza: enyém — latinul. 23. Jelen nap. 24. Cső, sütő — németül. 27. Melegégövi kérődző emlős. 29. A. P. 31. Ismeret, megismerés — görög szóból. 33. Összegyűjtött művek sorozata. 34. Végtagnélküli hüllők. 36. Vajon szeretett volna? 37. A negyedik hónap — idegen nyelvekben. 38. Két kéz és... — 40. Számjegy. 41. Ante... — 42. Ilyen tavat szeretnek a halászok. 43. Kis patak. 44 Színvonalas (betűhiány). 46. Ö. E. K. 48. Jankovics Etel. 49. L. H. 51. Ké értékes kémiai elem. 55. Angol helyeslés 57. Régi hosszmérték. 58. Figyel. 59. Egei fele. FÜGGŐLEGES: 2. Itt — németül. 3. Vág keverve. 4 Orosz férfinév (Kosevoj). 5. Rádió útjái jelzőkészülékek elnevezése (többes szám) 6. Egy — franciául. 7. Mutatónévmással — égitest. 8. Vissza: görög politikai szervezet rövidítése volt. 9. Női név. 10. Kati fele. 11. Ez — oroszul. 17. Szovjet várói a Kijazma folyó mentén (Moszkvától északkeletre). 22. A hosszúság mértékegység! — idegen nyelvekben. 25. Szelíd állat. 26 Kölcsön 28. Ilyen magot keresünk tavasszal. 30. Tyúkoknak mondják a gyerekek. 32. N. Ô. L. 33. Királyhegyi Károlj Álmos. 35. Grenadín fele. 36. Ilyenné lehetséges a sebészi beavatkozás is. 38.1924ben tűnt le ez a vallási cím. 39. Morsebetű. 45. Várakozott. 47. Hviezdoslav drámai alakja (Vlkolinský). 48. Nevezetes szlovák prózaíró pszeudonima (Ladislav Nádaši). 50. Rag. 52. Kemény, mint a.. 53. Lám keverve. 54. Román pénz. (j = u] 56. Sah peremei. TUDNIVALÓK Megfejtésül beküldendő a vízsz. 1., a függ 16., valamint a vízsz. 16. számú sor megfejtése, legkésőbb hat napon belül. A címzésnél tüntessék fel: „Keresztrejtvény", A megfejtéseket lehetőleg levelezőlapon szíveskedjenek szerkesztőségünk címére elküldeni: Oj Szó. Bratislava, Gorkého 10. A helyes megfejtők között minden héten 5 értékes könyvet sorsolunk ki. MEGFEJTÉS: Múlt keresztrejtvényünk helyes megfejtese: „A szocializmusért vívott harc alapja nem az, ami sajátos, hanem az, ami közös a ml küzdelmünkben". Sorsolással a következők nyertek könyvjutalmat: 1. Bilik Jenőné, Tornőc 2. Dr. Schramnt László, Jóka 3. Zala József, Ipolyság 4. Komáromi Edit, Rimaszombat 5. Rajcsó Irén, Bielovce A könyveket pôstán küldjük el. ÜJ SZÔ 8 -k 1957. december 21.