Új Szó, 1957. december (10. évfolyam, 333-360.szám)

1957-12-24 / 356. szám, kedd

M. Solohovnak ezt a kevéssé ismert elbeszélését, amely még nem jelent meg magyar fordításban, 1927-ben közölte elsöizben a „Komszomolszkaja Pravda". A luzsini állomást még szennyes, .itt öreg hó takarja, de a nemrég rkezett hollók már új, acélosan csiligö fekete tollruhát viselnek. Leheilet-finoman szálldos a füst a éményekből. Az égbolt borús, mint ;ndszerint ilyen idő tájt. A házak Srvonalai remegve szétfolynak a ritás ködpárában. sCsak a folyón túl ijzolódik ki világosan és élesen a ön menti halmok hullámvonala, s az rdő rajta, mintha fekete tussal fesitték volna. A népházban járási értekezletüket irtják a szovjetek. Elnöki megnyitó. körzeti pártbizottság titkára maabiztosan, határozottan számol be nemzetközi helyzetről. A padok >mve küldöttekkel. Hátulról vörös jjtásos kozák sapkákat, kucsmákat, iívédős szőrmés sipkákat látni. Az mbereken kurta ködmönök. Fújnak, rákoqnak. Néha köhécselnek. Kevés szakáll, leginkább simára borotvált rcokat látsz, mindenféle formájú ajszokkal meg bajusz nélkül. A titkár Chamberlain jegyzékét olassa fel. A hátulsó sorokból valaki özbekiált: — Mit csahol ránk ? Az elnök megcsörrenti poharát a izeskancsón: — Csendet kérek! A beszámoló után, a félórás szüneten, miközben a folyosón a sapkák ülött megsűrűsödött a cigarettafüst, tompa zajban ismerős hang ütötte íeg a fülemet, mintha Majdannyikové >nne. Keresztülfurakodtam a tömeen. Valóban Majdannyikov volt, Pizecsnaja falucska újonnan választott Inöke. Körülötte körbe gyűltek a ozákok. A legfiatalabb, újnak látzó Bugyonnij-sapkával a fején éppen zt mondta: — ...akkor hát verekedni fogunk. — Ellátják a bajunkat! — Azt meg miért? — Nagyszerű a felszerelésük, cimora! — A felszerelés emberek nélkül lyan, akár a lő kozák nélkül. — Mit gondolsz, emberük talán incs ? Most megint Majdannyikov szólalt íeg. Lassan beszélt, s hangja telt olt, sürü, akár a jóféle kocsikenőcs. — Hagyd már abba. Az efféle bezédet tartsd meg magadnak... Ha iütne a háború, attól se ijednénk íeg! Még mit nem! Ne szólj közbe, agyj most engem, hadd mondom el magamét! Ha befejeztem, megint leteheted garast, ďe most hallgass. Tizenöten vittek el bennünket a német há»orúba. Harmadszorra vittek. Kalenszkaja állomásról egyenesen ki a rontra. A nyolcadik gyalogoshadoszályhoz osztottak be, s attól kezdve da tartoztunk, akár a kutyához a arka. Harcoltunk, verekedtünk, i Sztrijnél elbúcsúztunk a lovainktól, zuronyt tűztek a puskánkra, bakansosok lettünk. S verekedtünk tovább, .övészárokban. Meg mindenféleképen. De leginkább lövészárkokban, isszesen egy évig ültünk az átkozott gyaggödörben. Ňégy hónapig felválás nélkül. Teli voltunk tetvekkel. v méregtől meg a piszoktól. Aszerint oltak a tetvek is — a méregtől valók ömbölyűk és simák, a piszoktól vaJk feketék, rücskösek. Nem voltak gyformák a tetvek, de mi egyformán etettük őket, ha az ember néha avetette az ingét, kiterítette a fölön, aztán végighúzta rajta a kulasot vagy egy ágyúhüveiyt, tüstént supa piros volt a vértői. Botokkal értük agyon őket, nadrágszíjjal, akár veszett vadállatokat, úgy elszapoodtak rajtunk. Valósággal rajzottak z ingünkben. Közbe1 pedig háborúskodtunk. Hogy niért, mi célból, azt senki sem tuda. Másoknak kapartuk ki a geszenyét a parázsból. Már egy éve tartott így, engem neg csak fojtogatott, gyötört ez iz élet. A halál is jobb lett volna! i lovam után is vágyódtam, hóna>ok hosszán hírt se hallottam róla, lem tudtam, hogy bánnak vele, logy gondozzák, azt se tudtam, mi 'an a családommal, de legfőképpen lem bírtam megérteni, mért jöttek ťe meghalni az emberek és velük in is! Tizenhatban aztán visszavontak >ennünket az arcvonalból, vagy íegyven versztnyire a front mögé. Eltöltötték a századunkat, de najdnem kizárólag csupa öregapáml. övig ért a szakálluk, és egyébcént sem látszottak fiatal leqélyeknek. Pihentünk egy keveset, •endbehoztuk a lovainkat. Aztán ;gyszerre — lecsapott a mennykő! A hadosztálytörzstől parancs jött, hogy a századunkat helyezzék át az első vonal mögé, ott áilítólag lázonganak a katonák, nem akarnak megmaradni a lövészárkokban, a sárban, nem akarnak komázni a halállal .. Valahogy ilyesféleképpen magyarázta a tisztünk. Dimbas Jészaul. Én meg ott mindjárt helyben ráfirkantottam egy cédulára és a Iába elé dobtam a sorból: „Nagyságos uram, «z meg hogyan lehet, hisz a háborúról azt mondta, hogy különféle nyelven beszélő emberek harcolnak benne egymás ellen, most meg a mieink ellen küldenek bennünket?" Elolvasta, csúf képet vágott, de válaszra nem vetemedett. Csak akkor jöttünk rá, hogy miért osztották be a századunkba azokat a vén kozákokat, akik még óhitűek is ráadásul. Mert jobban tudtak verekedni a cárért, meg általában mindenért. Először is öregebbek, régebben beletörtek a szolgálatba, másodszor pedig megkeményítette, elbutította őket a háború. Hát bizony, azokban az években könnyebben kiverték az emberből az eszét, mint a kalapács a kasza élét. Nekihajtottak azoknak a katonáknak. Négy gépfegyverrel meg egy páncélkocsival. Megérkezünk a lázadás helyére, hát akkor már körülfogták őket, két század kubáni, meg néhány ragyásképű vadember, a kalmükökre hasonlítottak. Szörnyű látvány volt, cimborák! Az erdőn túl két üteg is állásba ment. de az ezred ott áll a tisztáson, és nem adja be a derekát. Tisztek mennek hozzájuk, próbálnak a lelkükre beszélni, de ők csak állnak, dacosan, konokul. A jeszaulunk parancsot ad, mi kardot rántunk, körülfogjuk a katonákat ... A kubániak szintén... A katonák meg erre eldobálják a puskájukat. Halomra dobálják és szitkozódnak. De bennem forrt a vér, sós ízt éreztem a nyelvemen. Hogyan kergessem ezeket az embereket abba a sírba, hisz magam is ott tespedtem, úgy éltem a földbe vájt lyukban, akár az ürge? Már ott is vagyunk mellettük. Látóm, hogyi: egy kozák ä szákaszúnkböt, Filirribnov nevezetű hevességében kardlappal sújt le az egyik katona feiére. Látom, hogy vérzik a feje, megdagad, látom, hogy megijedt. Fiatal ember volt, mégis megijedt. Megborzongott az egész testem, nem bírtam már erőt venni magamon, odavágtattam: „Hagyd békén, Filimonov!" Az káromkodik, szitkozódik, mert hát olyan ember volt, óhitű. Emelem a kardom, hogy megijesszem és megint csak azt mondom: „Hagyd abba, mert bizonyisten megváglak!" ö meg mindjárt lekapja a puskát a válláról. Odahúztam egyet a kard végével a kobakjára ... Mintha rongybábú volna a gyakorlótéren. Csak akor jöttem rá, hogy kioltottam egy ember életét... Olyan kavarodás támadt, hogy az ördög se ismerte volna ki magát benne. A kubániak ránk lövöldöztek, mi meg beléjük. A ripacsosképű vademberek nekünk rohantak, a katonák egyszerre fölszedték a puskáikat, szitkozódtak keményen és lövöldöztek előre-hátra. Mondom, csuda egy kavarodás volt. Eltereltek onnan, előbb azzal hitegettek, a hadtápba visznek, de mire azt mondhattuk volna, hogy befellegzett, már a Kárpátokban voltunk. Ügy bizony, arra se jutott . időnk, hogy leszedjük a cipőpertlinkről . a tetveket, már ott csücsültünk a Kárpátokban. Éjszaka végigvezettek a futóárkokon, azt mondják, meg se mukkanj, meg se csusszanj. Később jöttünk rá, hogy az osztrákok lövészárka negyven ölnyire van tőlünk. Telnek a napok. A'fejedet nem dughatod ki. Esik. Minden nedves. A lövészárokban bokáig ér a sár. Gyötrődtem, aludni se bírtam. Nem élet ez! Hogy lehet, hajtogatom magamban, hogy itt vagyunk, mit keresünk tulajdonképpen ezekben a lövészárkokban, ahol akármerre nér>el, szemedbe vigyorog a halál? Fejembe vettem, hogy szót értek az osztrákokkal. A katonáik értenek a nyelvünkön. Néha halljuk, hogy felénk kiáltanak: „Emberek, miért harcoltok ?" — „Ti meg miért ?" — adjuk vissza a kérdést. De ilyen messziről nem juthatunk éredményre. Jóban összetalálkozni, gondolom magamban, elbeszélgetni. Dehát megtehetem ? Drótkerítéssel választották el egymástól az embereket, akár a barmot, már pedig azok az osztrákok ugyanolyan emberek, mint mi. Mindnyájunkat elszakítottak a földtől, akár a gyereket az anyja csecsétől. Hogy is ne érthetnénk szót! Egy reggel arra ébredünk, hogy az őr kiabál: „Oda nézzetek, bajtársak, mi akadt bele a drótokba!" Halljuk azt is, hogy szemközt az osztrákok kárognak, mint varjak a réten. Kidugom a fejem — egy állatot látok magam előtt, jávorszarvast. Olyasféle, mint a gímszarvas, csak az agancsa szélesebb, azzal gabalyodott bele a drótakadályba. Balra tőlünk keményen csatáztak, á puskazaj kergette be szegényt a lövészárkok közé. Az osztrákok kiabálnak: „Emberek, szabadítsátok ki azt ar állatot, nem fogunk lőni!" Ledobom a köpenyemet, egy ugrással fönt termek a mellvéden. A lövészárkaik felé nézek, egymás mellett lesnek ki a fejek. De az állat, ahogy közeledek hozzá, vadul kapálódzni kezd, kis híján a cövekeket is kitépi a földből. Még három kozák ugrik ki, a segítségemre siet. De hiába próbálkozunk, a jávorszarvas semmiképpen sem bocsát a körelébe. De akkor már futnak az osztrákok is, puska nélkül, az egyik kezében olló. Végre elbeszélgettünk egymással! A századosunk kihajolt a mellvédre, puskával célba vette a szélső osztrákot de én eléje álltam, a magam hátával fedeztem. Hiába acsarkodtak a tisztek, többé nem választhattak el egymástól, elvezettük a derék osztrákokat a magunk lövésrárkába. No, mondom magamban, most aztán beszélek velük, de nem bírtam kinyögni egy szót. Sem a magunk nyelvén, sem az övéken, úgy összeszorult a torkom. Egy öregebb osztrákkal kerültem össze, vöröses haja volt. Leültettem egy töltényes ládára, mondom neki: „Té ember, micsoda éllenségek volnánk mi, testvérek vagyunk! Idenézz, még nekünk se kopott le a tenyerünkről a kéreg." A szavamat nem érti, de látom rajta, hogy a lelkével megért, ahogy a kérges tenyerébe bökdösök. Bólogat is, hogy ugyanazt gondolja. Körülöttünk összeverődnek a kozákok, meg az ő embereik. Én megint csak elkezdem: „Nem kell nekünk, ami a tietek, ti is hagyjátok meg nekünk, ami a mienk, s menjetek haza, hagyjuk a háborút!" Megint látom, hogy egyetért velem, de a szavamat nem érti, csak a kezével mutogat, hogy menjünk el hozzájuk. Van ott egy ember, aki tud Oroszul. Mentünk. Az egész század otthagyta az állást és ment. A tisztekben kicsi volt a lélek. Megérkezünk az osztrák lövészárokba. Egy cseh volt ott, az tudott oroszul. ;Én tovább beszélgetek a magam osztrákjával. A cseh tolmácsolja. Mondom neki még egyszer, hogy nem vagyunk mi ellenségek, hanem testvérek. És még egyszer odabökök a kérges tenyerére, megveregetem a vállát, ö meg a cseh útján azt válaszolja, hogy munkás, lakatos, és hogy egy véleményen van velünk Ráfelelek: „Hát akor gyerünk, vessünk véget a háborúskodásnak. Semmire való egy munka ez. A bajonétokat pedig s?úrjuk bele azokba, akik egymásra uszítottak." Ettől aztán kiszökött a könnye. Magyarázta hogy asszonyt hagyott otthon gyerekkel, s ő is azt szeretné, ha véget érne a háború. Nagy ricsaj volt! A tisztjük csak sündörgött körülöttünk és a fogát vicsorítottá, összebarátkoztunk, kávét ittunk velük. És szót értettünk, egy nyelven beszéltünk, amely közös és mindenki megérti, tolmács se kell hozzá — egy szót szólsz, ők meg bólogatnak, kiabálnak, sírnak és erőnek erejével meg akarnak csókolni. Amikor visszamentünk a lövészárokba, kivettem a puskámból a závárt, elástam a sárba és szentül megfogadtam, hogy többé egyszer se iövök az osztrák testvéremre, munkásra, lakatosra, parasztra ... Még azon az éjszakán kivonták századunkat a lövészárkokból, Savelka falunál pedig szélnek eresztettek mindnyájunkat. Nemsokára megjött a fordulat, Pétervárott rendet teremtettek a cárral... — Megállj csak, — szakította félbe Majdannyikovot a fiatal kozák — És mi lett a jávorszarvassal? — Azzal? Hát persze hogy kiszabadítottuk. Fújt egy nagyot, és már ott se volt. Jó sok szögesdrótot elvitt az agancsán. De nem az állatról van most szó. -Arról, hogy ott az emberek szót értettek egymással, te meg egyre csak azt hajtogatod — háború, háború. Majd meglátod, micsoda háború lesz — csak kerüljünk közel a katonáikhoz, érintsük össze a kérges tenyerünket és tüstént szót értünk... — Küldött elvtársak, a terembe! — kiáltotta valaki az emelvényről s megrázta a csengőt. A szélesre tárt ajtón keresztül élénken beszélgetve özönlöttek befelé a küldöttek. Fordította Tóth Tibor Túl járt az eszén (Tatár népmese) > i Élt egyszer egy szegény ember, aki messze földön híres volt csavaros eszéről. Ugyanabban a faluban élt — egy dölyfös gazdag atyafi is, ak• mindenkinél okosabbnak képzelte magát. — Az én eszemen ugyan nem iár túl az az agyafúrt fickó — hencegett gvakran. Egyszer épp az úton baktatott, mikor megpillantotta a fürge eszű embert, aki egy ferde növésű nyírfának támaszkodott. Odament a hencegő és megszólította: — Agyafúrt, talpraesett ^embernek tartanak, próbálj hát engem beugratni. — Megkísérelném, csakhogy nincs nálam a szeren= 0 csetarsolyom. Otthon felejtettem, — felelte amaz. — Ugorj haza érte, megvárlak itt. — Mennék, mennék, de nem teheiim — felelte a furfangos ember — látod, megdőlt ez a nyírfa, ha elmegyek alóla, még kidől. A beképz>elt hencegőt boszszantották a kibúvók, és dühöser rikkantotta: — Szaladj haza a furfangosságaidért, míg vissza nem térsz, én majd támogatom a nyírfát. Elment a fickó, de vissza se jött. 4 hencegóról meg azt beszélik, még most is támogatja a ferdén nttt nyírfát. (Szűcs Béla fordítása.) afamh es liba Ha ügyes vagy, egy-két mozdulattal Ilyen szép állatokat készíthetsz zsebkendődből. Rajta hát, sikerül-e? 1944 KARÁCSONYA KÖRÜL MÉG ÉJJEL-NAPPAL HALLATSZOTT A MESSZI ÁGYÜSZÖ, de mi már szorongj szívvel vártuk a szép karácsonyt. Az éléskamra üresen kongott, az üzletek kifosztva tátongtak, a háborús évek súlyos gondja még ott bújkált szüleink tekintetében, arcán. De minket, gyerekeket akkor sokkal jobban az érdekelt, mit kapunk karácsonyra, mit hoz a Télapó. Akár a többi gyerek szülei, az én anyám is azt mondta nekem, hogy háború van, s Télapó most nem jár. Majd ha egyszer • vége lesz, annyi mindent hoz, hogy kipótolja ezeket a szűkös éveket. Mi el is hittük, hogy egyszer majd minden kívánságunkat teljesíti a Télapó, terveket szőttünk, hogy mi mindent kérünk majd a fehér szakállú öregtől, ha elhallgatnak a fegyverek és véget ér a háború. De szívünk mélyén azért egy kicsit reménykedtünk, hogy hátha mégis eljön, hátha csoda történik. És nem csalódtunk. Karácsony este az asztalnál ültünk és vacsoráztunk. A karácsonyfát egy cserépvázába szúrt fenyőág helyettesítette. Két kis testvéremmel a finom friss lekváros krumplllángost majszoltuk, mikor megzörrent az ajtó. Ficánkolni kezdett a szívünk és TALÁLÓS KÉRDÉSÜNK Nincs ruhája, még se' fázik, van pipája — nem pipázik. Haragszik a napsugárra, fagyos szél a jóbarátja. Mi az? (jsquia9H) nyomban az ajtónál teremtünk. — Hátha a Télapó. És ő volt! A hatalmas termetű, fehér szakállú, nagy bundájú Télapó bejött a szobába, valamit motyogott, belekotort hátizsákjába és mindegyikünknek idott egy, kis csomagot, amelyben rjš.Sžny kockacukor, két alma, "keksz, és három szem dió volt. Mögötte ott ,nyüzsgött egész utcánk gyermekserege. S mi kigyúlt arccal bámultuk a jóságos tekintetű apót, a gyerekek betolakodtak melléje, cibálták a bundáját, és nagy hangon mondogatták: — Ez orosz Télapó! Nem is tud magyarul. Unve, milyen hatalmas? Mindenki kapott t'le csomagot. Én is kezembe kaptam az ajándékzacskót és futottam a többi gyerekkel a Télapó után. Még több házba betért, mi megvártuk a kapuban, és ott lábatlankodtunk körülötte. De Sipos Pistáéktól csak nem akart kijönni. Nem győztük várni. Néhányan l-ebátorkodtunk az udvarra és beleslünk az ablakon. De blzonv Télapó már nem volt ott. Csak a Sípos-gyelekek rágcsálták az almát, meg a kekszet vidáman. Végigfutott a hátamon a hideg. Hát ez igazi Télapó volt, mert úgy eltűnt, mint a kámfor. De aztán hátrább merészkedtünk az udvarban, ahol a szovjet katonák laktak és ott is bekukucskáltunk az ablakon. Az ámulattól nem tudtunk szóhoz jutni. Grigorics bácsi. az utca gyerekeinek barátja épp akkot tette le a hatalmas fehér szakállt és a körben ülő harcos társainak nagyon jókedvűen, boldogan mesélt valamit. HELMECI SÁNDOR Törd a fejed, lla a fenti három figura mindegyikét egy vonal mentén elvágod és az így kapott két egyforma négyszöget helyesen összeilleszted, olyan négyzetet kapsz, amilyet e szöveg mellett lobbra látsz. A fenti ábrákat nagyobb papirosra is lerajzolhatod, igy konnvebb lesz a munkád. Aki leghamarább megfejti és szerkesztőségünkbe legelőbb beküldi a megoldást, egy szép könyvet kap. (A borítékra rá kell írni „Gyermekvilág.') ÜT S70 0 -ŕr 1J.57. december "4.