Új Szó, 1957. november (10. évfolyam, 303-332.szám)

1957-11-14 / 316. szám, csütörtök

r Es szüntelenül pergett a doh A „humanista-demokratikus" Csehszlovák Köztársaság idején a bankárok, a gyárosok, a földbirtokosok és egyéb finánchiénák fantasztikus összegeket kerestek. Szlovákiában a válságos 1930-as évben a bankok, amelyek a szlovákiai ipar nagy részét ellenőrizték, 37 millió, 1931-ben 23 millió korona tiszta nyereséget mutattak ki. Ezeket a nyereségeket a munkások, földművesek, kisiparosok, hivatalnokok verejtékes munkájából sajtolták ki. Az akkori „igazságos" Masaryk-féle demokrácia nem is igyekezett a dolgozók nehéz helyzetét enyhíteni. Még most is magunk előtt látjuk a szörnyű képet, amely azokban a válságos időkben a Felső-Garam vidékén elénk tárult. Mezítlábas gyerekek taposták a sarat és sovány, kiéhezett testecskék világítottak elő a köldökig érő ingecskékből, rongyokból. A nyomor tetőfokára hágott. 1932 november elején a breznói járási Polomka és környéke a nyomor felkiáltójele volt, ahol az emberek egyik napról a másikra tengették életüket. Élénk emlékezetemben él egy éhező parasztasszony szenvedélyes jajkiáltása, aki így nyilatkozott: „Már három éve nem volt csizma a lábamon. Semmink sincs odahaza. Se só, se zsír, se kenyér, de még burgonya sincs. Mit fognak enni a gyermekeim?" A Felső-Garam mentén a fűrésztelepekről kidobták a munkásokat, megszüntették a vasipari termelést, a bujakovói kátránypapírgyár leállt, a fuvarozás is jóformán megszűnt, úgy hogy a nép példátlan nyomorban élt, éhezett, fagyoskodott, különféle betegségek és éhhalál pusztították. A lakosság nagy részét végrehajtották, a másik rész árverés előtt állt. Arvereztettek a bankok, a pálinkamérők, az uzsorások és az állam. 1932. november 12-én Ondrej Buvala kocsmáros megbízásából dr. Michal Zibrin, a hírhedt embernyúzó breznói ügyvéd, néhány száz koronás élelmiszeradósság miatt végrehajtást vezettetett egy szegény polomkai kisgazda özvegyének 1/12-ed házikójára. A lakosság ellenszegült és lehetetlenné tették a végrehajtást. Amikor tüntetni kezdtek és a szomszéd Bacúch falu lakossága is csatlakozott hozzájuk, megtorló intézkedésekre került sor. A csendőrök megtámadták a községet, az embereket kiráncigálták az ágyból, megkezdődtek a tömeges letartóztatások, verések és kínzások. Több mint 600 csendőrt vontak össze. A csendőrök a tömegbe lőttek. Az egyik áldozatot a csendőröktől 43 lépésnyi távolságból érte a csendőrgolyó, amikor a boltba ment vásárolni, a másik 50 lépésről a hátába kapta a lövést. Így lőtték agyon november 16-án Ján Piliar bacuchi és Ján Pohorelec polomkai lakost, aki öt árva gyermeket hagyott maga után. Pohorelec temetését reggel 7 órára tűzték ki. A sírásó nem akarta beföldelni a gödörbe eresztett koporsót. Elhatározták ugyanis, hogy még egyszer illően eltemetik — délután 3 órakor. De amikor délután a koporsót ki akarták emelni a sírból, hogy a kellő tiszteletet megadják neki, a temetőben a sír már be volt fedve és a temető kapujánál csendőr vigyázott. így* a parasztok csak egy vörös szalagot tehettek a sírra. Hasonló módon Szlovákia többi részén ib napirenden voltak a tömeges végrehajtások, dobra kerültek a kisgazdák viskói, egyetlen tehénkéjük, elvitték minden ingóságukat. A tőke két évtizedes uralma Szlovákia dolgozó népét az éhség szélére kergette. Milyen más kép tárul elénk most a Felső-Garam vidékén! A Szlovák Nemzeti Felkelés alatt népe becsületesen harcolt a betolakodók ellen. A felszabadulás után visszatért az élet, új ipar és virágzó EFSZ-ek létesültek, megszűnt a kizsákmányolás, a munkanélküliség. De ismeretlen fogalom ma a végrehájtás is! g-k JDuskin /Qyiyeg'mje JDrágáb an A PRÁGAI D 34 színház fennállásának huszonötödik évfordulóját tíz napos fesztivál rendezésével készül megünnepelni. Ez alkalommal két bemutatóra és az eddigi, már műsoron levő darabok ünnepi előadására kerül sor. A darabok között lesz a napokban bemutatott Anyegin is, amelyből A. S. Puskin költeménye nyomán E. F. Burian nemzeti művész szokatlan erővel magávalragadó darabot — melodrámát alkotott. A darab versben írt mondanivalója, rendezése és zenéje E. F. Burian sokoldalú tehetségét dicséri. Az érzelmek, gondolatok kifejezése és a darab egész légköre megrendítő, feszült figyelmet vált ki az est folyamán a közönségből. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy kevés ilyen előadásban volt az utóbbi években részünk, melyben mind a rendező, mind a színészek derekasan megállták helyüket. É. F. Burian Anyegint éppen a mai ifjúság elé állítja elrettentő például. Azon fiatalok, elé, akik elfelejtették vagy meg sem tanulták, mi a meleg, mély érzés, szégyenlik a /gyendégséget és cinizmussal igyekeznek palástolni. Anyegint nem érdekli a társaság, a nők, sőt az ital sem, mert az élettől már mindent megkapott. Véletlenül megismerkedik egy fiatal lánnyal — Tatjánával, aki halálosan beleszeret. Tatjána életében Anyegin az első férfi. Levelében megírja, hogy nem bfr nélküle élni, tiszta, ártatlan szavakkal kér tőle találkát. Anyegin egykedvűen és hidegen elutasítja a lányt. Közben azonban megtetszik neki Tatjána húga — Olga, aki a fiatal Lenszkijbe szerelmes. Tépelődés nélkül, meggondolatlanul udvarolni kezd neki. Lenszkij, féltékenységre lobbanva, párbaja hívja ki Anyegint, aki ugyan tisztában van a felszólítás esztelenségével, mégis eleget tesz vetélytársa felhívásának. A párbaj Lenszkij életébe kerül. Tatjánát édesanyja, hogy szerelmi csalódását elfelejtse, Moszkvába küldi szórakozni. Itt megismerkedik Zareckij tábornokkal, akinek a felesége lesz. Évek múltán Zareckijék házibálján Tatjána találkozik Anyeginnel, aki heves szerelemre gyullad az aszszonv iránt és ostromolni kezdi. Tatjána azonban, bár férjéhez nem fűzi szerelem, kiadja Anyegin útját. A darabban az egyes személyek jelleme a legaprólékosabban, mindenre kiterjedő figyelemmel, művészi hozzáértéssel van kidolgozva. Anyegin szerepében Oldŕich Janovský várakozáson felülit alkotott. Fölényes viselkedéséből, szavaiból rögtön kitűnik, hogy nincsenek illúziói, az élettől semmi újat sem vár. Csak saját magának, kényelmének él, azt semmiért sem hajlandó feláldozni. Az események során némileg megváltozik jelleme. Ha eddig nem tudott szeretni, ha eddig semmi sem vojt képes szívét lángra lobbantani, annál inkább kiváltja belőle ezeket az érzelmeket Tatjána váratlan felbukkanása. Ugyanazokkal az izzó, vágyakozó szavakkal ostromolja, mint amelyeket Tatjána intézett hozzá említett szerehnes levelében. Éppen olyan kétségbeesett kudarcán, mint Tatjána volt annakidején. A KORAÉRETT TATJÄNÄT az olvasáson kívül semmi sem érdekli. Amikor szerelmes lesz, még álmodozöbbá válik. Érzelmei mellett állhatatosan kitart. Csak fiatalsága segíti keresztül szerelmi csalódásán, csak annak köszönheti, hogy asszonnyá érve, felülkerekedik benne a józan ész és a férje iránti becsület. A legnehezebb feladat Zuzana Kočovának jutott Tatjána szerepében. E. F. Burian a szokástól eltérően újabb felfogásban ábrázolja Tatjánát. Nem gyengéd, tragikus jellem, mint Csajkovszkij operájában, hanem Puskin költeménye nyomán eleinte hallgatag, szomorú, majd heves kitörésekben nyilvánul jelleme megváltozása. Ily kivételes jelenségnek látta a lányt Bielinszkij is. Olga igazi fiatal lány, Játékos, vidám és mindenekelőtt szerelmes. Ez, a számára új, ismeretlen érzés, egész valóját áthatja. Szerelmes magába a szerelembe. Gyönyörű álomnak tekinti azt, amelyből, ha felébredne, a valóságra kellene döbbennie — így mondja. Bár mindene az ifjú Lenszkij, könnyelműen meghallgatja Anyegin udvarló szavát'is és meggondolatlanságában ő az előidézője a tragikus következményeknek, a párbajnak és ezzel Lenszkij halálának is. Olga mondanivalóját Marta Kučírková tolmácsolta mély átérzéssel és finomsággal. Lenszkij szívében a szerelem már nem gyermeki érzés. Szenvedély, mely nem tűr ellenállást. Ezért kérlelhetetlen Anyeginnel is, minden áron le akar vele számolni, tisztázni akarja a helyzetet: ő, vagy Anyegin. Fiatalos meggondolatlanságának s annak lesz áldozatává, hogy érzelmeit képtelen kordában tartani. Lenszkij szerepében a fiatal Jaroslav Vagner' bebizonyította tehetségét. E. F. BURIAN MELODRÁMÁJÁRA jellemző, hogy elsősorban a színészekre és a zenére fekteti a fő súlyt. A zenének és az élőszónak egyazon súlya van a darabban. Ez kényszeríti a színészeket arra, hogy tudatára ébredjenek realisztikus teljesítményüknek, melynek kiegészítője a zene, hogy mozdulataikat, mimikájukat összehangolják a zenével, harmonikus egészet alkossanak vele. Igen, Anyegin Eugen Puskin műve, de E. F. Burián merész átdolgozása felér egy önálló alkotással. Kardos Márta Karonfogtam. .Gyertek!" — szóltam. „Menjünk be abba a házba, ott bizonyára lesz valaki, aki tud olvasni. Haboztak. „Nem!" — szólt az egyik. A másik végigmért. „Miért ne?" — mormogta. „Ártatlan embert agyonlőni bűn". Elmentünk a házig, <^tt bekopogtunk az ajtón. Egy alacsony, kövérkés asszony nyitott ajtót. Ijedten hőkölt vissza. „Én...'én... nem tudok semmit róluk! Nem tudok semmit!" — dadogta. Az egyik katona az orra alá tartotta az okmányt. Az asszony felsikoltott. „Csak olvalsa el, elvtársnő". Habozva nyúlt az igazolvány után, aztán gyorsan felolvasta: „Ennek az igazolványnak a tulajdonosa, John Reed — az amerikai szociáldemokraták képviselője, internacionalista ..." Amikor kiléptünk a házból, a katonák újból tanácskoztak. „Az ezredbizottsághoz kell önt vinnünk." A gyorsan sötétedő szürkületben bukdácsolva jiettünk a sáros úton. Időnként találkoztunk egy-egy csapat katonával, akik fenyegető tekintetet vetettek rám, az igazolványom kézről kézre járt, és heves viták folytak arról, vajon agyonlőjenek-e vagy sem ... Már sötét volt, amikor a 2. számú Carszkoje Szeló-i vadászezred laktanyájához értünk. A bejáratnál álló katonák kíváncsian kérdezgették kísérőimet. Kém? Provokátor? Felmentünk egy csigalépcsőn, s egy nagy, üres helyiségbe értünk. A középen óriási kályha volt, a fal mellett tábori ágyak, melyeken vagy ezer katona — ki kártyázott, énekelt, beszélgetett, ki meg aludt. A tetőn egy nyílás tátongott — Kerenszkij ágyúinak a nyoma.. A bejáratnál álltam, és a teremben hirtelen csend lett. Mindenki rám nézett. Aztán egyre többet közeledtek felém. Szemükben gyűlölet. „Bajtársok! Bajtársak!" — kiáltott egyik kísérőm. „A bizottsághoz, a bizottsághoz!" A katonák megálltak, elégedetlenül morogtak. Egy vöröskarszalagos, vékony fiatalember lépett elő. „Ki ez az ember?" — kérdezte nyersen. Az őrök megmondták, miről van szó. „Adja ide az igazolványt!" Gondosan elolvasta. Közben éles tekintetével végigmustrált. Aztán elmosolyodott, átadta nekem az igazolványt. „Testvérek! Ez egy amerikai elvtárs!" Hozzám fordult: „A bizottság elnöke vagyok, üdvözlöm önt ezredünknél ..." A meglepetés moraja hirtelen harsány üdvrivalgássá változott. Mindenki kezet akart velem fogni. „Ön még bizonyára nem vacsorázott? Mi már megvacsoráztunk. De elmehetne a tisztiklubba, ott talál majd olyanokra, akik beszélnek angolul ..." Az udvaron át egy másik épületbe vezetett. Arisztokratikus külsejű fiatalember lépett a terembe hadnagyi egyenruhában. Az elnök bemutatott neki, és miután kezet szorított velem, eltávozott. „Sztyepan Jurjevics Morovszkij vagyok, szolgálatára" — mondotta a hadnagy tökéletes franciasággal. A pompás előcsarnokból ragyogó csillárokkal megvilágított lépcső vezetett az emeleti helyiségekbe. Az emeleten voltak a biliárdtermek, kártyatermek, a hallból pedig egy könyvtárterem nyílt. Az étterembe mentünk, ahol egy hosszú asztalnál vagy húsz tiszt ült egyenruhában s cári érdemrendek szalagjaival és keresztjeivel. Udvariasan felálltak, amikor beléptem, és az őszes szakállú, jókülsejű ezredes mellé ültettek. Ügyes tisztiszolgák szolgálták fel az ételeket. A légkör olyan volt, mint bármely más európai tiszti kaszinóban. Hol van hát a forradalom? „önök nem bolsevikok? — kérdeztem Morovszkijtól. Az asztal körül ülők elmosolyodtak, de észrevettem, hogy egy-két tiszt lopva a tisztiszolgákra pillantott. „Nem" — felelte új ismerősöm. „Az ezredben csak egy bolsevik tiszt van, s ő ma Petrográdba utazott. Az ezredes mensevik, Kerlov kapitány kadet, jómagam jobboldali eszer vagyok ... A hadsereg tisztjeinek a zöme nem bolsevik, de mint én is, meggyőződéses demokraták, akik kötelességüknek tartják, hogy a katonák tömegeit kövessék ..." Vacsora után térképeket hoztak be, és az ezredes kiterítette őket az asztalra. A többiek körülállták az ezredest. „Ma reggel itt voltak az állásaink" — mondta az ezredes néhány ceruzával megjelölt helyre mutatva. „Vlagyimir Kirillovics, hol van most az ön százada?" Kerlov kapitány megmutatta. „A parancs értelmében az út mentén elfoglaltuk a kijelölt állásokat. Karszavin öt órakor leváltott." Ekkor kinyílt az ajtó, és belépett az ezredbizottság elnöke egy katonával. Ők is az ezredes mögé álltak, és nézték a térképet. „Jól van" — mondta az ezredes. „A kozákok most a mi szakaszunkon tíz kilométerre visszahúzódtak. Ebben a pillanatban nem látom szükségesnek az előnyomulást. Uraim, ma éjszaka tartsák a vonalakat, erősítsék az állásokat ..." „De kérem — vágott közbe az ezredbizottság elnöke —, azt a parancsot kaptuk, hogy a lehető leggyorsabban nyomuljunk előre, a kozákokat Gatcsinától • északra holnap hajnalban támadjuk meg. Teljesen szét kell vernünk őket. Tegye meg kérem az ennek megfelelő intézkedéseket. Egy pillanatra csönd volt. Az ezredes újra a térkép fölé hajolt. „Helyes" — szólalt meg egész. jnás. hangon.. „Sztyepan Jurjevics, kérem..." Egy kék ceruzával vonalakat rajzolt a térképekre, parancsokat osztogatott, az őrmester pedig gyorsírással jegyzett. Azután az őrmester kiment, s tíz perc múlva visszatért a két példányban legépelt parancsokkal. A bizottság elnöke az egyik példánnyal a kezében tanulmányozta a térképet. „Jól van" — szólt végre, összehajtotta a gépelt másolatot és zsebrevágta, majd aláírta az első példányt, lebélyegezte egy kerek bélyegzővel, és átnyújtotta az ezredesnek ... Nos, hát itt volt a forradalom! Az ezredparancsnokság autóján tértem vissza Carszkojéba, a szovjetpalotába. Itt most is rengeteg munkás, katona, matróz tolongott, a teherautók, páncélkocsik motorja berregett, a kapu előtt ágyú volt felállítva, s mindenfelől a győzelem boldog nevetése hallatszott. Vagy féltucat vörösgárdista tört utat magának. Egy papot vittek. Ez Ivan atya, mondották, aki megáldotta a kozákokat, amikor bevonultak a városba ... Később hallottam, hogy agyonlőtték ... Dibenko éppen kijött, gyors parancsokat osztogatva, kezében az elmaradhatatlan revolverrel. Beugrott a várakozó gépkocsiba, és minden kísérő nélkül elrobogott Gatcsina felé, hogý Kerenszkijnek megadja a kegyelemdöfést. Estefelé elérte a város szélét, s innen gyalog ment tovább. Hogy mit mondott a kozákoknak, azt senki sem tudja. De tény, hogy Krasznov tábornok vezérkarával és néhány ezer kozákkal letette a fegyvert, és azt tanácsolta Kerenszkijnek, hogy kövesse példáját. Ami Kerenszkijt illeti — idézem itt Krasznov tábornok november 14-én reggel adott jelentését. „Gatcsina, 1917. november 14. Ma három óra körül (reggel) magához hivatott a főparancsnok (Kerenszkij). Nagyon izgatott és nagyon ideges volt. „Tábornok — mondotta nekem —, ön elárult. Az ön kozákjai kategorikusan kijelentették, hogy le fognak tartóztatni és kiadnak a matrózoknak". „Igen — mondottam —, erről beszélnek, és tudom, hogy önnek sehol sincsenek hívei." „A tisztek ugyanezt mondják." „Igen, különösen a tisztek elégedetlenek önnel." „Mit tegyek? Főbe kell lőnöm magam !" „Ha ön tisztességes ember, nyomban elindul Petrográdba egy fehér zászlóval, jelentkezik a Forradalmi Katonai Tanácsnál, és mint az Ideiglenes Kormány feje, tárgyalásokba kezd velük." „Rendben van. Ezt fogom tenni, tábornok." „Adok ön mellé egy őrséget, és megkérek egy matrózt is, hogy kísérje el önt." „Nem, ne matrózt... Nem tudja, igaz, hogy Dibenko itt van?" „Nem tudom, ki Dibenko." „Az ellenségem." „Nem tehetünk mást, Aki sokat akar nyerni, annak kockáztatni is kell." „Igen. Ma éjjel elindulok." „Miért? Ez szökés lenne. Induljon el nyugodtan és nyíltan, úgy, hogy mindenki lássa: nem szökik." „Rendben van. De olyan kísérőket adjon mellém, akikre számíthatok." „Meglesz." Kimentem és parancsot adtam egy Rušzkov nevű kozáknak a 10. doni ezredtől, hogy válasszon ki tíz kozákot, akik a főparancsnokom elkísérik. Félóra múlva a kozákok jelentették, hogy Kerenszkijt nem találták — megszökött. Riadót fújattam és parancsot adtam, hogy keressék, mert úgy gondoltam, még nem hagyhatta el Gatcsinát. De nem találták meg .. Kerenszkij tehát megszökött, egyedül, „matrózruhába öltözve", és ezzel a cselekedetével elvesztette azt a kis népszerűségét is, amellyel az orosz tömegek között még rendelkezett... Petrográdba teherautón tértem viszsza, amelyet egy munkás vezetett, s amely tele volt vörösgárdistákkal. Nem volt petróleumunk, és ezért lámpáink nem égtek. Az út tömve volt a hazafelé vonuló proletár seregekkel és az őket felváltó tartalékcsapatokkal. Óriási teherautók, tüzérség, kocsik bukkantak fel az éj sötétjében, lámpa nélkül, mint mi. Veszettül robogtunk, hol jobbra, hol balra tértünk ki az összeütközések elkerülésére, miközben a gyalogosok vadul átkozódtak. (Folytatjuk) Valentin Gheorghiu zongoraestje Valentin Gheorghiu, fiatal román zongoraművész jól ismert. kedves vendégünk. A napokban ezúttal negyedszer lépett fel Bratislavában. Eddig minden alkalommal zenekari hangversenyen szerepelt, szólóest keretén belül most először hallottuk. Ez a bemutatkozás is szerencsés volt. Miután az utóbbi években Bratislavában több nagyszabású zongoraversenyt adott elő (például az idei Zenei Tavaszon Schumann a-moll zongoraversenyét), alkalmunk nyílt megfigyelni művészi fejlődését. Valentin Gheorghiu fiatal művész, de mégsem tartozik már a legfiatalabbak gárdájához. Művészete bizonyos mértékig megállapodott, lehiggadt, amellett nem vesztette el fiatalos lendületét, és ez a lehető legjobb keverék Előadásában van valami érdekes, rokonszenvesen férfias vonás. Játéka mindig érző, de soha nem lágyul el. nem válik érzelgőssé. Ez nagv erény, bár ugyanakkor egy árnyalatnyi mínusz is, alig-alig érezhető, mert mélyen elbújik sok nagyszerű kvalitása mögött, és éppen ezért szavakkal nehéz megközelíteni. Talán így mondanám: játéka néha nem „teljesen feloldódott" Egész felfogását és játékstílusát ez a bizonyos „férfias vonás" jellemzi. Valószínűleg ebbe a képbe tartozik az is, hogy ritkán hallunk ilyen telten zengő fortékat, ilyen szépen, szélesen kibontakozó gradációkat. Az előadott müvek formai felépítése érthető és világos, a zenei gondolatok szinte átlátszóan világossá válnak a keze alatt. Technikája tökéletesen kidolgozott, de soha nem válik virtuóz csillogássá. Ez is nagyon jellemző finom, sőt kifinomult művészetére. Bravúros technikáiét művészi mértéktartással mindig az előadott mű mondanivalóiának szolgálatába állítja. Nem briliroz, hanem művészi komolysággal előad, tolmácsol. Finom ízléssel összeválogatott műsorának első száma Ludwlg van Beethoven „Lebewohl" szonátája. A három tétel elnevezése: Les adieux, Labsence, Le retour (Búcsú, Távollét, Viszontlátás) már önmagában kifejezi a inü hangulatát. A búcsú fájdalma, az elhagyatottság szomorúsága és a viszontlátás boldog öröme — ennek a három életmomentumnak kell az előadó szivét betöltenie ahhoz, hogy a szonáta gondolatait művészien kimondhassa. Valentin Gheorghiu szépen adta elő ezt a g.yöngédszavú, mély érzésektol áthatott müvet, de előadása talán sikerültebb lett volna, ha a műsort nem ezzel a szonátával kezdi, amely a legfinomabb lelki rezdüléseket fejezi kl és teljes elmélyülést kíván nemcsak a művész, hanem a közönség részéfői Is. A műsor második számával, Franz Schubert C-dúr Fantáziájával, amelyben Schubert „Wanderer" (Vándor) című dalának ke-dete mint adagio téma szerepel, a fiatal zongorista ~!ind technikai, mind művészi szempontból remekelt. Schubertet Róbert Schumann így jellemezte: „Schubert a fiatalság költője, mert zenéje megmutatja, hogy az ifjúság mit akar: túláradó szívet, merész gondolatot, gyors tettet." Valentin Gheorghiu megértette Schubertet és egyénisége finom megérzéssel Idomult a mű szelleméhez. A program második része: Chopin. Felcsendülnek a gyönyörű Chopin melódiáki a Fis-dúr Impromptu, a Fis-dúr Nocturne, a g-moll Ballada, az Andante Spianato és a nagy Es-dúr Polonaise. Valentin Cheorghiu tisztult, nemes felfogásban játszotta Chopint, előadásában a nagy lengyel' zeneköltő eredeti szavát hallottuk. Szép, meleg este volt, a ! özönség a szerény modorú, rokonszenves zongaraművészt valóban megérdemelt ünneplésben részesítette, amit három gyönyörű ráadással köszönt meg. HAVAS MÁRTA ÜJ SZÖ 7 ti 1957. november 14..