Új Szó, 1957. november (10. évfolyam, 303-332.szám)

1957-11-13 / 315. szám, szerda

Beszélgetés a Magyar Állami Operaház két karmesterével Havas Márta elvtársnö, a Magyar Állami Operaház Balettegyüttesének bratislavai vendégszereplése , idején meginterjúvolta Fráter Gedeon és Kenessey Jenő karmestereket. Az alábbiakban közöljük ezt a beszélgetést. Először Fráter Gedeonnal, a Coppélla karmesterével hozott össze a véletlen. Társaságban találkoztunk, beszélgetni kezdtünk és néhány udvariassági szólam otán szinte észrevétlenül színházra, muzsikára terelődött a szó. Fráter Gedeon, ezt első pillantásra látom, ízig-vérig színházi ember, a színház, a zenekar lényege és élete. Vérbeli művész. A hivatását azt hiszem mindennél jobban szereti, és ha erről beszél, gazdag forrásból merít. Nincs szükség kozbeszólásra, buzdító, továbbvívő kis kérdésekre, munkája világában elemében van. Növekvő érdeklődéssel hallgatom és csak később árulom el, milyen indiszkrécióra készülök: beszélgetésünknek legalább egy töredékét szeretném elmondani az Cj Szó olvasóinak. Nem válaszol, nyugodtan szívogatja kurta pipáját, kedves, meleg tekintetű szemében humoros megértés csillan. Látom, beleegyezett. Még soha sem jártam Csehszlovákiában, — mondja rövid hallgatás után — és ez az utazás nagyon érdekes benyomást tett rám nemcsak zenei vonatkozásban, hanem a mindennapi élet megnyilvánulásaiban is. Utunk folyamán alkalmam nyílt több hangversenyt, operaelőadást hallani, baletteket Is láttam, s ennek kapcsán különösen a csehszlovákiai zenekarok és a mi zenekaraink játékstílusbell különbsége tűnt fel. Megkapott az itteni zenekarok kitűnő összehangoltsága, a játékosok képzettsége és magas technikai szinvonala, ugyanakkor azonban a mi játékstílusunkat színesebbnek, melegebbnek érzem. Bár könnyen lehet, hogy ebben a közönség ízlése is közrejátszik, amely bizonyos mértékig kiváltja, meghatározza és irányítja a játékstílus kialakulását. Csehszlovákiában egyébként meglepően sok jó zenekar működik, és élvez állami támogatást. Jóleső érzéssel töltött el ez a tapasztalat, és e téren szeretnénk a jó példát odahaza is követni. Sajnáljuk, hogy itt-tartózkodásunk alatt nem láthattuk a Nemzeti Szinház igen jóhírü Keszkenő előadását, amelyről a Keszkenő szerzője, Kenessey Jenő a legnagyobb elismerés hangján nyilatkozott Budapesten. Nagyon jó benyomást tett rám az Ittem opera enekKara, Bartók Csodálatos mandarinjában és a Keszkenő második (elvonásában kitűnően oldotta meg nem nagyszabású, de nem :is egyszerű, sőt elég kényes feladatát. Megdicsérte a mi zenekarainkat, — vetem közbe, — de a sajátjukról még nem készéit. Zenekarunk 188 tagból áll, jelenleg hetven játékos van velünk. A zenekarban Idősebb tagok mellett egészen fiatal zenészek is működnek. Nagyon jó például az első oboa, jók a klarinétok, az egész fúvósgarnitúra kitűnő. Ezt csak azért említem, hogy megállapítsam: a zenészutánpótlás kérdése nálunk jó kezekben van. Milyen előadásokat tervez az Operaház? Operaházunk moszkvai vendégjátékra készül. Ezenkívül meghívást kaptunk a brüsszeli világkiállításra. A jövó év márciusában esedékes vendégszerepléseit három Bartók-darab kerül majd előadásra: a Csodálatos mandarin, a Kékszakállú herceg vára és a Fából faragott királyfi. Nem mondana magáról is valamit, kedves Fráter mester? Elhallgat. Várakozóan nézek rá, a szünet hosszúra nyúlik. Most először van szükség buzdításra. A munkájáról szívesen beszél, de saját személyéről — úgy látszik — a keveset is soknak találja. Nehezen indul meg a szava. Kenessey Jenővel együtt a balettrepertoár karmesteri feladatát látom el az Operaházban. Az a probléma foglalkoztat leginkább, — folytatja hirtelen felélénkülve, — hogyan oldhatnám meg a zene maradéktalan művészi tolmácsolását olyan módon, hogy az a koreográfia követelményeit is teljes mértékben kielégítse. Szakmai körökben itt Csehszlovákiában is sok ez irányú problémát vetettek fel. Remélem, hogy további munkánk folyamán sikerül ezeket a problémákat a minimumra csökkenteni. Jelenleg olaszországi tanulmányútra készülök, amely nagyon érdekesnek ígérkezik. Beszélgetésünk a Coppélia előadása előtt zajlott le, a kérdéshez akkor még nem tudtam hozzászólni, r.ehet, hogy bonyolultabb meséjü és zenéjü modern táncjátékokban sajátosabb nehézségekkel kell megküzdeniük, de Delibes Coppéliájában semmit nem éreztünk ezekből a forrongó problémákból. A zene és a tánc egy nyelven beszéltek. Fráter Gedeon érzékeny vezénylöpálcája alatt a szélesen, melegen áradó muzsika harmonikus egységbe olvadt a színpadon lezajló cselekménynyel. Fráter karnagy kedves, szerény mosollyal fejezi be a beszélgetést: Remélem, — mondja őszinte melegséggel, — hogy a csehszlovák közönségnek nem okoztam csalódást és szívből örülnék, ha mielőbb viszontláthatnánk egymást. A Coppélia gyönyörű előadása után bratislavai közönségünk nevében is válaszolhatom „Nem, kedves Fráter mester, nem okozott nekünk csalódást, sőt ellenkezőleg, szép, igen szép estével tett gazdagabbá." A második véletlen: maga Fráter Gedeon szó nélkül karonfogott és odavezetett Kenessey karmesterhez. Kenessey Jenő, aki a Magyar Állami Opera első balettestjét vezényelte (méghozzá elsőrangúan) az együttes egyik művészi vezetője. Széles látókörű ember, kiforrott művész. Modora közvetlen, egyszerű, néhány perc múlva már olyan élénken beszélgetünk, mintha régen ismernénk egymást. Mindannyian örültünk, — néz rám mosolyogva, — hogy végre létrejött a régen tervezett csehszlovák vendégjátékunk. Igazán jól érezzük itt magunkat, mert mindenütt szívélyes, meleg fogadtatásban részesülünk. Milyen benyomást nyert zenei életünkről? Nagy tisztelője vagyok a csehszlovák művészetnek. Szeretem Smetana, Dvorák, Janáček zenéjét, Suchoňt és Cikkért személyesen is ismerem és sokra becsülöm a munkásságukat. Suchoň Örvény című operájával behatóan foglalkoztam, ezt az irányt tartom jó irányzatnak az opera fejlődésében. Nagy érdeklődéssel várom Szvatopluk című új operáját, amelyről itt sokat beszélgettünk. Nagyon tetszett Cikker Bajazid Bégje, zenéjében nagy drámai erő van. Jánosik című operájában pedig a meleg, bensőséges líra és a drámai feszültség ellentéte kapott meg. A szlovák zeneszerzők kitűnő formai és színpadi érzékkel rendelkeznek. Érdekes megfigyelni, hogy a szlovák komponisták körében milyen nagy alkotó tevékenység, milyen pezsgő zenei élet folyik. Hogy tetszett magának a mi Nemzeti Színházunk Keszkenő előadása? — Erről csak jót mondhatok. Nagy örömömre szolgált, hogy Harangozó Gyula betanításában valóban szépen, művészien hozták színre. Egész balettkarunk kíváncsi lett volna erre az előadásra. Mi ezúttal csak a második felvonást játszottuk Kún Zsuzsa és Havas Ferenc kitűnő technikájú és mélyen átélt előadásában. A közönséget bizonyára érdekelné, ha bratislavai műsorukról is mondana valamit. Bartók nehéz és igényes remekművét, a Csodálatos mandarint Harangozó beállításában, Lakatos Gabriellával és Fülöp Viktorral a címszereoben igyekeztünk a közönségnek a legjobb előadásban bemutatni. A mü zenekarilag is nehéz teljesítményt jelent és boldog vagyok, hogy zenekarunk ragyogó előadásban hozta a csehszlovák közönség elé. A Coppélia beállítása is Harangozó mesteri munkája, és Kún Zsuzsával a főszerepben mind zeneileg, mint tánc szempontjából kitűnő előadás. — Örülnék, kedves mester, ha munkásjárói, terveiről is beszélne. Most újították fel Az arany meg az asszony című operámat. A szövegkönyv alapja egy Krúdy novella, a cselekmény Lőcsén játszódik le a XVf. században. Újabb tervem: operát szeretnék írni Bródy Sándor Lajos király válik című színdarabjából. Hirtelen elkomolyodik, látom, hogy gondolatai más témára csapnak át. Elgondolkozva mondja: Csehszlovákiai utunk eredményeképpen nagyon szeretnénk elmélyíteni a kulturális együttműködést, kicserélni kultúrjavainkat. Palló Imre igazgatónk máris tervbe vette egy csehszlovák opera bemutatását. Búcsúzóul melegen megrázza a kezem: Egész együttesünk nevében köszönöm a szíves és barátságos fogadtatást mind a hivatalos tényezők, mind pedig a közönség részéről. Ezt el ne felejtse megírni. Nem felejtem el, kedves Kenessey mester. Mi pedig köszönjük a szép élményeket és búcsúzóul csak egyet mondhatunk: a viszontlátásra. A tatabányaiak vendégszereplése Érsekújvárott Az elmúlt napokban a tatabányai bányászok kultúregyesületének 50 tagú szimfonikus zenekara lépett fel Érsekújvárott. A nagy gonddal és műértéssel öszszeválogatott műsort kis számú, de lelkes közönség hallgatta végig. A zenekar kisebb hibáktői eltekintve komoly művészi élményt nyújtott. Különösen nagy sikert aratott Erkel Hunyadi Lászlójának palotása, Berlioz Rákóczi indulója. Mindkét szám dinamikus és magávalragadó ritmusa tapsvihart aratott. Külön élményt jelentett Bizet Arlesi lány II. szvitjének interpretációja, különösen a lírai részek és az agnus dei finom kidolgozása. Az előadott Strauss keringőnél azonban még látszott az összeforrottság hiánya, néhol még nem voltak egészen tiszták az összhangzatok és ittott egy egy szólam is elkésett. Az előadás azonban teljes egészében azt mutatta, hogy ez a fiatal együttes jó úton jár. A jövő egyik komoly zenekarának minden ígéretét magában hordja. Az együttest Breitner Tamás, ismert zeneszerző vezényelte. Bár ő mint zeneszerző a könnyű zenével jegyezte el magát, mint karmester megmutatta, hogy a komoly zenében is jártas. Hogy ezt a kiemelkedő kulturális megnyilvánulást csak féligtelt terem hallgatta végig, az a rendezőség hibája. A hangversenyt hirdető plakáton csak az volt: fellép a tatabányai bányászok 50 tagú együttese. A rendezőség „elfelejtette" kiírni, hogy szimfonikus zenekarról van szó. Attól tartottak, hogy az újváriak még nincsenek a kultúra olyan fokán, hogy komolyabb zenét meghallgassanak. Ez a közönség lebecsülése. Ismerem Érsekújvárt és tudom, hogy sok zenekedvelő dolgozója van, akiket érdekel a komoly zene. A jövőben ezért nyugodtan kiírhatók a plakáton a komoly zenei műsorszámok is. Kemény József, Érsekújvár. Fegyvereket kaptunk, revolvereket meg puskákat. „Megtörténhet, hogy találkozunk kozákokkal . .." Felkapaszkodtunk a szanitécautóba, s három hatalmas köteg újságot vittünk magunkkal a front számára. Végigrobogtunk a Lityejnij és a Zagorodnij proszpekten. Mellettem egy fiatal hadnagy ült, aki az összes európai nyelveken egyformán folyékonyan beszélt. A zászlóaljbizottság egyik tagja volt. „Nem vagyok bolsevik" — mondta nyomatékkal. , Igen régi nemesi családból származom Én politikai meggyőződésemet illetqen voltaképpen kadet vagyok.. ." „De hát hogyan...?" — kérdeztem meglepetten. „Ö, igen, taoía vagyok a bizottságnak. Nem titkolom politikai nézeteimet, de a többiek nem bánják, mert tudják, hogy azt tartom, nem lehet szembeszállni a többség akaratával . . . Nem voltam hajlandó részt venni a most folyó polgárháborúban, nem fogok fegyvert orosz testvéreim ellen..." „Provokátor! Kornyilovista! — kiáltották feléje vidáman a többiek, s megveregették a vállát... Ä szürke kövekből, épült, arany hieroglifákkal, 'méltóságteljes cári sasokkal és a cárok neveivel teleírt Moszkva Kapun át kiértünk a széles, egyenes országútra, amelyen az első hó fehérlett. Tele volt vörösqárdistákkal, akik gyalog vonultak a forradalmi frontra, kiabálva és énekelve. Mások meg a frontról jöttek, sápadtan, sáro

can. A legtöbb még szinte ereknek látszott. Asszonyok ásókkal, néhányan puskával és vállszalaggal, mások vöröskeresztes karszalaggal, — a nyomortanyák meggörnyedt, kiszipolyozott asszonyai! katonák, rendetlen sorokban, akik barátságosan üdvözlik a vörösgárdistákat; morcosképű matrózok; gyerekek, akik batyujukban élelmet visznek szüleiknek ... Elhaladtunk ágyúk mellett, amelyeket dél felé vittek municiós szekereikkel, teherautók mellett, amelyek sebesültekkel jöttek a frontról, és egyszer egy lassan, nyikorogva döcögő parasztszekér mellett, amelyben egy halálsápadt sebesült fiú összegörnyedve ült. és szakadatlanul jajgatott, A földeken nők meg öreg férfiak lövészárkokat ástak és szöges drótkerítéseket húztak. Mögöttük é?zak felé elvonultak a felhők, sápadt fénnyel ragyogott a nap. A távolban, túl a cnocsaras síkságon, Petrográd fényei csillogtak. Jobbra: fehér, aranyozott és színes templomtornyok, kupolák; balra: magas, füstölgő nyárkémények; és túl, a távolban Finnország. Utunkon mindkét oldalon templomok, kolostorok ... Itt-ott egy-egy szerzetes, aki némán szemlélte' a proletár sereget. Pulkovónál kettéágazott az út, és itt megálltunk egy nagy tömeg közepén. Három irányból sereglettek ide az emberek, régi barátok találkoztak össze, s izgatottan és boldogan számoltak be egymásnak az ütközetről. M útkereszteződéssel szemközti házsoron golyók nyomai látszottak, és a föld mérföldnyi körzetben sárrá volt taposva. Ádáz harc folyt itt... A közelben gazdátlan kozáklovak kóboroltak éhesen, mert a mezőn már rég nem volt fű. Szemben velünk egy vörös.iárdista próbált éppen felüln áz egyikre, de a ló, a körülállók nagy derültsége közepette, újra meg újra levetette a hátáról. A balfelől húzódó út, amelyen a kozákok visszavonultak, egy kis domb tetején levő kilátóhoz vezetett, ahonnan kilátás nyílt az órási síkságra. A síksáq szürkén terült el alatunk, mint szélcsendben a tenger, s egén felhők tornyosultak. A főváros pedig ontotta magából az embereket, s elárasztotta velük az utakat. Messze felettünk, balra Krasznoje Szelő kis dombja látszott, — itt volt a cári gárdisták nyári táborának gyakorlótere, meq a cári tehenészet. A közelben semmi sem szakította meg a síkság egyhangúságát, csak néhány kolostor, eqy-egy gyár és néhány nagv épület, amelyeket elhanyagolt kerte'- vettek körül, — menhelyek meg árvaházak ... „Itt — szólalt meg hirtelen a sofőr, amikor egy kopár dombra kapaszkodott fel az autó —, itt halt meg Vera Szlutszkaja. Igen, a bolsevik duma-tag. Ma kora reggel történt. Zalkinddal és még valakivel ült egy autóban. Fegyverszünet volt, és a íövészárkokhoz igyekeztek. Nevetve beszélgettek, amikor a péncélí vonatról, melyen maga Kerenszkij is J utazott, valaki észrevette az autót, i és elsütött egv ágyút. A gránát megľ ölte Vera Szlutszkaját..." 1 így ériünk be Carszkojéba. A város tele volt a proletár csapatok diadalittas hőseivel. A palotában, ahol most a szovjet székelt — lázas munka folyt. Az udvaron vörösyárdisták, matrózok tolongtak, a kapukban őrök álltak, futárok,- biztosok szakadatlanul jöttek, mentek. A szovjet üléstermében szamovár gözölaött, körülötte munkások, katonák, matrózok és tisztek álltak, teát ittak és beszélgettek. Az egyik sarokban két gyakorlatlan kezű munkás egy sokszorosító qépet próbált működésbe hozni. A középső asztalnál Dibenko hatalmas alakját pillantottam meg, aki egy térkén fölé hajolva kék és piros ceruzával jelölte meg a csapatok állásait. Másik kezében az elmaradhatatlan óriási acél-revolver. Aztán egy írógéphez ült, és egy ujial pötyögtetett rajta; időnként megállt, kezébe vette a revolvert, s játszott vele. A fal mellet egy hordágyon fiatal munkás feküdt. Két vörösgárdista hajolt föléje, de a többiek nem sokat törődtek vele. Tüdőlövést kapott. A sebbö. minden szívdobbanásra friss j vér szivárgott ruhájára. Szeme csukva, fiatal, szakállas arca zöldesfehér. Csak gyengén és lassan lélegzett, s minden lélegzetvételnél ezt sóhaitotta: „Mir bugyet! Mir bugyet!" (Béke j lesz. Béke lesz ...) Amikor beléptünk, Dibenko felpillantott. „Ö" — mondotta Baklanov felé fordulva. „Bajtárs, menjen el ; kérem a főhadiszállásra és vegye át a parancsnoki tisztet. Várjon, kiállítom a megbízólevelet." Leült az írógép mellé, és lassan pötyögtetve a betűket, megírta a levelet. Carszkoje Szolo új parancsnokával együtt a Katalin-paiota felé tartottam. Baklanov — fontosságának teljes tudatában — nagyon izgatott , volt. A már ismert fehér díszterem; ben néhány vörösgárdista kíváncsian : nézegetett körül, míg öreg barátom. ! az ezredes, bajuszát harapdálva az ablaknál állt. Ogy üdvözölt, mint egy rég nem látott testvért. Az ajtó közelében levő asztalnál a francia beszsžarábiai ült. A bolsevikok azt a parancsot adták neki. hogy maradjon it és folytassa munkáját. „Mit tehettem?" — motyogta. „A magamfajta emberek az egyik ! oldalon sem tudnak küzdeni az olyan í háborúban, amilyen ez, ösztönös ellenségei vagyunk a csőcselék diktatúrájának ..'. Csak azt sajnálom, hogy olyan távol vagyok anyámtól, Besszarábiá.tól 1" Baklanov átvette hivatalát a parancsnoktól. „Itt vannak az Íróasztal kulcsai" — mondta az ezredes idegesen. „Hol a pénz?" — kérdezte durván eay vörösgárdista. Az ezredes meglepettnek látszott. „Pénz? pénz? Ő. a kasszára gondol. Itt van — mondotta, — éppen így találtam három nappal ezelőtt, amikor birtok mba vettem" „A kulcs?" Az ez! redes a vállát vonogatta. „Nincs kulcsom." A vörösgárdista gúnyosan nevetett. „Nagyon érdekes" — mondotta. „Nyissuk ki a kasszát" — mondta Baklanov. „Kerítsetek egv fejszét. Itt van egy amerikai elvtárs, ő fel fogja törni a kasszát, és leírja, hogy mit talált benne". Kezembe vettem a fejszét. A kaszsza üres volt. „Tartóztassuk le" — mondta a vörösgárdista dühösen. „Kerenszkij embere. Ellopta a pénzt, és odaadta Kerenszkijnek." Baklanov nem akarta. „Nem" — mondta. „ A kornyilovista tetté, aki előtte volt itt. Ö nem bűnös." „Az ördögbe!" — kiáltotta a vörösgárdista. „Kerenszkij embere volt, higgyétek el. Ha ön nem tartóztatja le,"' majd letartóztatjuk mi, elvisszük Retrográdba és bezárjuk a Péter-Pál erődbe, mert odavaló!" Erre a másik vörösgárdista beleegyezően dörmögött valamit. Az ezredes könyörgő tekintetet vetett ránk, amikor elvezették A szovjetpalota előtt álló teherautó a frontra indult. Vagy féltucat vörösgárdista, néhány matróz és egyké katona kapaszkodott fel rá. Parancsnokuk egy tagbaszakadt munkás volt. Intettek, jöjjek velük. A vörosqárdisták a főhadiszállásról gránátokat hoztak, bedobták őket az autóba. Dróttal, kötelekkel egy ágyút is kapcsoltak a kocsihoz. Elindultunk. A sofőr maximális sebességgel hajtott. Az ágyú hol az egyik, hol a másik kerékhez ütődött. Á kézigránátok lábainkon át ide-oda gurultak, és odaütődtek az autó oldalához. Egy nagydarab vörösgárdista, Vlagyimir Nyikola.ievics Amerikáról kéridezgetett. „Miért lépett be Amerika a háborúba? Az amerikai munkások el akarják-e kergetni a kapitalistákat? Hogy áll most a Mooney-ügy? Kiadják-e Berkmant San Franciscónak?" Nem volt könnyű dolog felelni a nagy lármában, motorbúgásban feltett kérdésekre, miközben egymásba kapaszkodtunk és táncoltunk az ideoda guruló gránátok között. Időnként egy-egy járőr meg akarta állítani a kocsit. Katonák állták el az utat. „Sztoj! Sztoj!" — kiáltották felemelt puskával. Nem törődtünk velük. „Az ördög vigyen el benneteket!" — kiáltották a vörösgárdisták. „Nem állunk mi meg senkinek a kedvéért sem! Vörösgárdisták v-agyunk!" És tovább száguldottunk, miközben Vlagyimir Nvikolajevics ordítva fejtegette nekem nézeteit a Panama-csatorna internacionalizálásáról és más hasonló kérdésekről. Ot mérföldnyi út után megpillantottunk egy matrózcsapatot, és lassítottunk. „Testvérek, hol a front?" A csapat elején haladó matróz megállt és megvakarta a feje búbját. „Ma reggel félórányira volt innen. De most igazán nem tudjuk. Kerestük, kerestük, de nem találtuk." Felkapaszkodtak a teherautóra, és folytattuk utunkat. Vagy egy mérföld után Vlagyimir Nyikoíajevics fülét hegyezve odakiáltott a sofőrnek, hogy áiljon meg. „Lőnek!" — mondotta. „Nem halljátok?" Egy pillanatig néma csend volt, azután tőlünk balra gyors egymásutánban három lövés dördült el. Ott, ahol álltunk, az utat kétoldalt sűrű erdő szegélyezte. Nagyon izgatottan tovább mentünk, s csak suttogó hangon mertünk beszélni, amig a teherautó csaknem elérkezett annak a helynek a közelébe, ahonnan a lövéseket adták. Leszálltunk, s az egész társaság puskával a kezében indult az erdőbe. Közben két bajtárs lekapcsolta az ágyút, és úgy helyezte el, hogy Körülbelül hátvédet alkotott. Az erdőben csend honolt. A levelek már lehullottak, és a fatörzsek sápadtan fénylettek a gyenge őszi napsütésben. Semmi sem rezdült, csak a fagyos talaj csikorgott lábunk alatt. Kelepcébe jutunk? Csendben mentünk, amíg a fák ritkultak, és akkor megálltunk. Egy kis tisztáson három katona ült a tüz körül, teljesen gondtalanul. Vlagyimir Nyikoíajevics előrelépett. „Jónapot. bajtársak!" — köszöntötte őket. Mögötte a hátvéd: egy ágyú, húsz puska és egy teherkocsirakomány gránát. A katonák felugrottak. „Mi volt az imént az a lövöldözés?" Az egyik katona megkönnyebbülten válaszolt: „Semmi, csak nyuiákra lőttünk, bajtárs..." A kocsi továbbrobogott Romanov felé a ragyogó, tiszta ég alatt. Az első útkereszteződésnél két fegyveres katona állta el utunkat. Lassítottunk, majd megálltunk. „Az igazolványokat, bajtársak!" A vörösgárdisták kiabálni kezdtek. „Mi vörösgárdisták vagyunk. Nincs szükségünk igazolványokra... Tovább! Nem érünk rá ilyesmire!" De az egyik matróz ellentmondott! „Nem úgy van, bajtársak. A forradalmi fegyelmet tiszteletben kell tartani. Gondoljátok csak meg, ha például ellenforradalmárok ülnének be. egy teherautóba és azt mondanák: „nekünk nincs szükségünk igazolványokra!", „A bajtársak nem ismernek titeket!" Vita indult meg, végül is igazat adtak a matróznak, és a zsebekből előkerültek a gyűrött igazolványok. Mind egyforma igazolvány volt, kivéve az enyémet, mert azt a Szmolnijban székelő forradalmi vezérkar adta ki. Az őrök felszólítottak, hogy szálljak ki. A vörösgárdisták hevesen tiltakoztak, de az előbbi matróz újra megszólalt: „Mi tudjuk, hogy ez megbízható elvtárs, de a bizottság parancsait végre kell hajtani. Ezt követeli a forradalmi fegyelem ..." Hogy a vitának véget vessek, leszálltam. Az autó továbbrobogott, mindenki integetett felém. A katonák néhány percig halkan tanakodtak, aztán egy falhoz vezettek. Hirtelen átvillant az agyamon — hiszen ezek itt agyon akarnak lőni! Egy lélek sem volt a közelben. Csak egy nyaraló füstölgő kéménye látszott, valami faházé, mintegy neqyedmérföldnyire. A két katona néhány lépést tett az úton. Kétségbeesve futottam utánuk. „De elvtársak, hát nézzétek meg, hiszen itt van a Forradalmi Katonai Tanács pecsétje!" Bután bámultak az igazolványomra. azután egymásra. „Nem olyan, mint a többi" — mondták konokul. „Mi nem tudunk olvasni, testvér." (Folytatjuk) ÜJ SZÔ 5 ti 1957. november 13. \