Új Szó, 1957. november (10. évfolyam, 303-332.szám)

1957-11-07 / 309. szám, csütörtök

OKTOBERN EK^KO^ZONJ^TOK Az igazság nevében Holtakról, élőkről emlékezünk a mai ünnepen, a Nagy Forradalom évfordulóján. Holtakról, akik a világtörténelem legszebb eszméjéért, az emberiség egyenlőségéért áldoztál* életüket, és élőkről, akiket embetekké emelt e hősök kiontott vére. Negyven év nyomán, ünnepelhetjük-e szebben a-hősöket, minthogy hősi tetteiknek termését idézzük? Egyszerű emberek csodás mai sorsát, ezrekét, milliókét — a saját magunkét. íme, egy kis virág a mai élet rózsafájáról. * * * A kis Tamás már 12 éves korában megtanulta, mi az az igazságtalanság. Nagyon-nagyon szeretett volna tanulni, a módosabb fiúkkal együtt továbbra is iskolába járni, olvasni, magába szippantani mindazt, amit még nem tud. De hát gondolhatott-e ilyen merész álomra egy szegény kőműveslegéi

y mezítlábas gyermeke, főképpen akkor, amikor rajta kívül még öt testvér pusztította odahaza a száraz kenyeret? Bizony, a kis Tamás szomorú szívvel eltemetgette gyönyörű álmát, és — elment zsellérnek. No, talán, ha nem lett volna olyan haszontalan, hogy olyan elérhetetlen dolgok felé fordítja szemét, mint a könyv és a tanulás, talán még jó cserét is csinált volna a kis nyomorúság, dehát Tamást bizony nem elégítette ki a disznópásztorkodás. így történt meg aztán, hogy amikor nehezebb munkára is alkalmasabb lett volna már, ő bizony faképnél hagyta a szolgagyerekeskedést, kőművesnek állt be. Ha majd iparos leszek — szőtte magában álmait —, többet is keresek, könyveket veszek majd, majd csak elérem, hogy leszek valaki! El is érte szegény, hogy derék kőműves lett belőle. Robotolt napestig, néha <\ pallérja még meg is dicsérte, hanem, hát könyvekre bizony nem telt. Tamásban azért mégsem halt ki végleg a tanulás utáni szomj, az emberibb élet után való vágyódás. Munkatársai közt igen sokat hallott arról a világról, melyet egy Lenin nevű orosz fog majd megvalósítani, egy olyan világról, amelyben nincs úr és szolga, ahol a tanulás nem úri kiváltság. Hej, de nagyon várta ezt a szép világot a szegény kőműves, nem is magáért már, de a gyermekeiért. Bizony kommunista lett az álmodozó Tamásból, röplapokat osztogatott börtönnel dacolva, plakátot ragasztott sötét éjszakákon. S íme, egy szép napon megérte álmát, munkásuralom lett az ő hazájában is. De hát segíthetett-e ez az új élet egy javakorát élő szegény kőművesen? Régi álmát, tanulási vágyát kielégíthette-e ez a változás, a megroskadt 6-gyermekes családapának? Tudást nem adhatott ez az új élet sem, de adott tehetőséget a tanulásra annak, aki akarta. Tamás kőműves, a negyvenötéves, hatgyermekes családapa egy este azzal lepte meg feleségét és gyermekeit, hogy ő bíz tanulni fog. Nemcsak a papíron élő igazságot szeretné szolgálni. Bírókat toboroz a nép állama, 5 is jelentkezett. S íme, Tamás kőművest Prágába hívták, nem nézték ősz fejét, bütykös durva kezét, egy évig oktatták. Es 1952 tavaszán bírói palásttal borították vállát... * * * Mese ez, merő kitalálás? Az aki így hiszi, keresse fel a bratislavai népbíróság egyik legjobb büntetóbíráját, a ma már 52 éves Krajčinik Tamást. Ö az, akiről ez a történet szól,. ő az, aki később átvirrasztott éjjelek árán elvégezte a bratislavai jogtudományi fakultás 5 szemeszterét, őt tette bírósági tanácselnökké mai életformánk. Az, igazság képviselőjévé, az igazság nevében! N. 1. Büszke vagyok pártomra A FALUBAN még ilyesmi nem történt... Az az érzésem volt, én vagyok a legszerencsésebb ember, én, aki e korban született. Am, amikor Tardoskedd utcáit róttam, láttam az embereket, beszélgettem velük — érzésem csiszolódott. Nem, nem vagyok egyedül. Sokan, nagyon sokan vagyunk. Csak ebben a faluban több mint hatezren ... De miért, miért ez a nagy lelkesedés ? Miért hálásak az emberek? — Mesélhetnének, sokat beszélhetnének a falu régi és új falai, az emberek. Szóljon hát. a leghivatottabb: Cibulka József, a helyi nemzeti bizottság titkára. — örülünk, igazán örülünk. Hálásak vagyunk, mindazért, amit a felszabadulás óta kaptunk. A falu évről évre változott, fejlődött s összehasonlíthatatlanul más az emberek élete, mint a múltban. S mindez csak a szocializmusban történhetett meg. — Mi mutatja a falu fejlődését? — Sok minden. A faluban orvosi rendelő van, ami valamikor... — Sokat jelent ez. Igazi értékét csak azok tudják felbecsülni, akik a múltban nem részesültek ilyen gondoskodásban. Az anyák, akik a múltban mellőzték az anyák tanácsadóját — ők tudják, mit kaptak. Minden igyekezetünk arra irányult, hogy bebizonyítsuk: a szocializmusban a legnagyobb érték az ember. Ezt tartottuk szem előtt akkor is, amikor felépítettük a pékséget. Ma már nemcsak a falu lakosait, hanem hét községet látunk el kenyérrel. — Hallom, fürdőt is építettek. — Igen. Ebben az évben nyílt meg. Mondhatom, a nyitrai kerületben talán nincs is párja. De ha már itt tartunk, megemlíthetjük a sportpálya építését is. Lelátó, öltözők... IGAZAN írlgylésreméltó, mire képelek ezek az emberek. Láttam a park tervét s akarva, nem akarva ifjú éveimre gondoltam. Hol volt ez valamikor? Hol törődtek ennyit a fiatalokkal? — De törődtünk az utak megjavításával is — folytatja a titkár. — Mintegy két kilométer hosszú betonjárdát építettünk ... Aztán meg a helyi nemzeti bizottság is emeletes épületet kapott. No és ami a legfontosabb: a szövetkezet. Hatalmas építkezések folytak... — Mennyi az említett építkezések értéke? — Hát így kapásból nehéz lenne megmondani. De kiszámíthatjuk. És számolni kezdtünk. S amikor kijött a végösszeg, a titkár elmosolyodott. — Nos, ez több, mint három és félmillió korona. IGEN. Ennyi az értéke azoknak az építkezéseknek, amit a falu a felszabadulás óta kapott, (a szövetkezet építkezésein kívül). Am erkölcsi értéke felmérhetetlen! Különösen akkor az, ha figyelembe vesszük, hogy az érték majdnem felét a falu lakossága önsegéllyel és brigádmunkávai teremtette meg. Az emberek látják, hogy ami a faluban épül — az övék és gyermekeiké. S ez a felismerés vezeti őket egyre szorgalmasabb munkára, azon tervek megvalósítására, melyeket a helyi pártszervezet és a helyi nemzeti bizottság kezdeményezett. — Még van tennivalónk, — mondja Cibulka József s egy tervrajzot tesz elém. — így néz majd ki az új tűzoltószertár. A jövő évre tervezzük. Mondhatom, még ennél nagyobb építkezés is lesz. Egy korszerűen berendezett óvodát építünk. Előreláthatólag több mint egymillió koronába kerül. Ezenkívül építünk egy fodrászüzletet és egy cukrázdát és berendezünk egy asztalos és egy villanyszerelő műhelyt is. Természetesen ezeknél az építkezéseknél számítunk a lakosság segítségére és az érsekújvári - Elektrosvit támogatására. Ez a védnökségi üzem már eddig is sokat segített az építkezéseknél. Dióhéjban ezek azok az eredmények, amiért az emberek lelkesednek, amiért az emberek hálásak. Lássák az emberek, kinek és minek köszönhetik egyre örömteljesebb életüket. Köszönettel van az a kétszázhetvenöt család is, mely a felszabadulás óta új otthont épített. S a falu apraja nagyja ünnepel. Örömünnep ez, az enyém, a tiéd, ezreké és millióké. AMI EZELŐTT negyven évvel történt, s ami számunkra mindent jelent: szabadságot, életet és jövőt — ezt ünnepeljük! KEREKES ISTVÁN A PU C

súzi-puszta, Kopánkúti-puszta, Miklós-puszta és ki tudja még hány puszta terpeszkedik az érsekújvári rónán. Egy azonban bizonyos, hogy már régen nem puszta a puszta és a sok pusztából pusztán a nevük maradt meg. Nemigen cammognak már a dűlőutakon a csigalassúságú ökörfogatok sem, mert a nagyobb erejű és gyorsabb traktorok vették át a szót errefelé. Nem delel már a gúlya, sem a ménes a gémeskút mellett kiégett legelön, mert jobb helyet kapott a modern istállókban és a tágas kifutókban. A sovány legelőből pedig nagyrészben gazdagon termő szántóföld lett. Nem járnak már ide évenként egyszer vagy kétszer a nagykalapú nagyságos és méltóságos papok, hogy kenyér és jó lakás helyett áldást osszanak. Ez nem került nekik pénzbe és ezért szívesen adták. De hol van már a régi pusztaromantika és hol van már az az idő, amikor a pusztai ember nagyjából csak két szót ismert: az igent és nemet. Az igent redszerint a pusztai ember mondta a földesúr parancsaira, a nemet pedig a földesúr mondta a cseléd valamilyen kívánságára válaszolva. Van-e, aki sajnálja, hogy ez már a múlté? A régi „pusztai szótár" két szavával válaszolhatunk rá: — nemigen!... Mellettünk áll a Kopánkúti-puszta fia, a deresedő hajú Gulyái János, a kopánkúti udvar csoportvezetője. ő bizonyára meg tudja mondani, hogy van-e sajnálnivaló a múlton. Gulyás bácsi (így szólítják őt a gazdaságban) a fejét rázza. — Senki sem kívánhatja vissza azt az időt, amikor mindenki az esztergomi érsekségre dolgozott. Kilencen voltunk testvérek. Az egész család egy szobában volt öszszezsúfolva. A rossz ablakokon keresztül, ha nem tömtük be alaposan a. réseket, télen csaknem annyi hó jutott a szobába, mint odakint volt. Mindannyiunknak már gyermekkorunk óta kellett dolgozni, ha meg akartunk élni. Édesapám kocsis volt és tizennégy éves koromban én is az lettem. Kis szünetet tart s élénk szemei elfelhősödnek kissé, majd tovább folytatja: — Egy dolgot mégis lehet sajnálni ... ?!.. — Azt valóban sajnálni lehet, hogy mi nem tettük meg már abban az időben, amit az orosz nép tett. Mennyivel előrébb lehetnénk. — Az igaz. De most van legalább kitől tanulni. A szovjet dolgozók kitaposták előttünk a helyes utat és ezért gyorsabban mehetünk a cél felé. Bólint. Hiszen ami a gyorsaságot és az eredményeket illeti, azt a Csúzi Állami Gazdaság dolgozói — amelyhez a Kopánkúti-puszta is tartozik — is tapasztalhatták. Megtanulták, mi mindent lehet elérni, amikor az emberek a saját boldogulásukon dolgoznak. — Nem kietlen már a puszta — kezdi el ismét Gulyás bácsi. — Sokszor mondom a gyermekeimnek: hozzánk képest — ahogy mi gyermekkorunkban éltünk — virágzó életet éltek. TJ zt nem is kell nagyon bizonyítani. Hiszen a csúzi dolgozóknak saját nyári fürdőjük Min' a legtöbb gyerek, Melcsícki Gyula is sokat gondolt arra: mi lesz belőlem, ha nagy leszek. Gyerekes fantáziája csapongott, mint a kalitkából szabadult madár. Képzeletben, hol nagy gépeket szerkesztett, hol mozdonyon utazott, de a legtöbbször mégis állatorvosnak képzelte magát. S játék közben is, ha csak tehette, mindig állatorvosi minőségben szerepelt. Beteg jószágokat gyógyított, bekötözte a képzeletbeli pejkó törött lábát. Melcsickiék hárman voltak testvérek. Apjuk Zólyomban az Állami Biztosító Intézet alacsonyfizetésű hivatalnoka volt. Szerényen, szegényesen éldegéltek, s a gyerekek nőttek. Gyulában szilárd gyökeret vert az elhatározás: állatorvos leszek. Az érettségit még az úgynevezett szlovák állam alatt letette, de tovább nem jutott. Egyrészt a háború miatt, másrészt a szülői erszény is kiapadt. Továbbtanulásra a felszabadulás után kerülhetett csak sor. Tizenhárom év telt el azóta. Tizenhárom eseményben gazdag év. Melcsicki Gyula, illetve doktor Melcsicki Gyula is a 34. életévét hagyja már maga mögött. 1950-ben fejezte be tanulmányait, s ma a nagy. megyeri járás állatorvosa. . Komoly tekintetű, hivatását szerető ember, ő és felesége is tagja a pártnak. A marxizmussal, a szocializmus alapgondolataival az iskolában ismerkedett meg. Ahogyan ő is mondta, a főiskolán egy harcos kommunista családból származó osztálytársa ismertette meg a marxi-lenini tanokkal. Sokat beszélt neki a pártról, a kommunisták nehéz küzdelmeiről, a célról, rrielyért ha kell, fegyverrel a kezükben is harcoltak. A főiskolás Melcsickiben egyre mélyebb nyomokat hagytak diáktársának szavai, sőt 1948-ban kérte felvételét a pártba. — Jónak, igazságosnak, emberinek tartottam a párt politikáját, már akkor is láttam, hogy az én helyem is az ő oldalukon van — mondja dr. Melcsicki most, hogy egy kicsit visszapillantottunk a múltba. — Ügy érzem, ha nem jött FIAI van betonmedencével, kabinokkal, a jól gondozott kis parkban pedig szombat esténként és ünnepnapokon szól a zene s táncol a fiatalság ... Sima beton felületét akármelyik városi szórakozóhely megirigyelhetné. Ott van még a nyári színpad, a futball-, tenisz- és röplabda-pálya. Este moziba mehet, akinek kedve tartja. A rozzant, zsupfedeles viskók helyett tágas, modern, két-háromszobás vízvezetékkel, fürdőszobával ellátott lakások ékesítik a gazdaság udvarát. * * * Lassan, beszélgetve ballagunk a dűlőutakon. Az útmenti akácfák már csaknem csupaszra vetkőztek. Téli álomra készülnek. A fák során túl azonban nemrég csírázott ki az új élet. Zöld szőnyeget vont már az időben elvetett gabona a szántóföld fölé. íme a bizonyíték, kötelességtudó emberek művelik itt a földet. Ezt az idei eredmények is megerősítik. A Kopánkúti-puszta dolgozói például a gabonatermelés tervét 128 százalékra teljesítették, a cukorrépából 320 mázsát értek el hektáronként. Az állattenyésztésben is van mivel dicsekedniök. A tervezett napi 8 liter tej helyett 10 literes tejhozamot érnek el tehenenként. Valóban nem puszta már a puszta. Valamikor régen különösen ősz idején volt szomorú. Olyanok voltak az emberek is, lehangoltak s elhagyatottak, mint a düledező viskók a majorban. Ma a puszta fiai kertté varázsolták környezetüket. Bőséget és emberi életet teremtettek maguknak. Ez azért van, mert saját kezükbe vehették jövőjüket. MIKLYA JÁNOS volna a felszabadulás, s ha nem lettek volna kommunisták, Vörös Hadsereg, ma nemigen lennék állatorvos, sem Nagymegyeren, sem máshol. De ha még sikerült volna is a szülőknek nagy áldozatok árijn kieszközölni a továbbtanulást, vajon lett volna-e hely a számára. Hisz tudvalevő dolog, hogy a múlt kapitalista társadalmi rendszerben nagyon sok tanult embert is utolért a szörnyű rém, amit munkanélküliségnek neveztek. Ki tudja? Vajon elmondhatta volna-e akkor dr. Melcsicki, amit éppen az előbb oly komolyan, s tömören mondott. — Elégedett vagyok! Dr. Melcsicki tudását a nép állama épp úgy nagyra becsüli, mint az értelmiség többi tagjaiét. Nyugodt, gondtalan életet biztosít a számára, hogy tudását, tehetségét minél hatékonyabban gyümölcsöztethesse a társadalom számára. A fiatal állatorvos amellett, hogy jó szakember, aktív harcosa jártunknak is. Állatorvosi teendői mellett mindig szem előtt tartja a párt célkitűzéseit. Arra törekedik, hogy a járásban az állattenyésztés színvonala is elérje a növénytermesztését. Sokat kell még tenni ezen a téren, mert a járás a növénytermelés szakaszán már elérte azt a színvonalat, amelyet eredetileg csak 1960-ra terveztek. Az állattenyésztés azonban még messze jár ettől a szinttől. — Ahogy a falvakat járom — szövi tovább gondolatait dr. Melcsicki — mindig örömmel tölt el az a tudat, hogy a mi szövetkezeteseink jómódúak. Mindenük megvan, szépen öltözködnek, építkeznek, bútorokat, rádiót, televízort, autót vásárolnak. — S ha szóba elegyedek velük, elbeszélgetünk a mindennapi életről, szavukból a jövőbe, a pártba vetett bizalom csendU! ki, s ilyenkor úgy szeretném elkiáltani magam, hangosan, hogy mindenki meghallja: bii- ke vanvok rá, hony olyan pártnak vagyok a taaja, amely csak eay célt lát: a dolgozók jólétének állandó növelését. S hoqy ez így igaz, azt az élet igazolja. Sz. 1 Kultúrház Kosúton Csak bele kell lapozni a felszabadulás előtti haladó folyóiratokba, könyvekbe. Mivel találkozunk a legtöbbjükben újra és újra visszatérően? Könyvtárat, kultúrházat legalább a városokban és a nagyobb községekben. Szóval nemrégen még nemcsak a falvakban, de az egyes városokban sem volt könyvtár, kultúrház. Pár év telt el s ma már nagyon természetes a létezése annak, amiért a múltban harcolni kellett. Mert nézzük csak: hol van az országban város, ahol ne lenne valamilyen kultúrotthon és hol van akár a legkisebb község is, ahol ne lenne könyvtár? Amellett, hogy könyvtár ma már mindenütt van, egyre több a kultúrotthonnal rendelkező községek száma is. Itt van például a pár száz lelket számláló Kosút. A falu egyik legszebb helyén nemrégen olyan kultúrotthon építésébe kezdtek, amely bármely városnak díszére válhatna és amely kultúrház építésére a múltban gondolni sem mertek. Igaz: az építkezést nemrégen kezdték s jelenleg még csak az alapoknál tartanak. Egy-két év eltelik, míg Kosúton az új kultúrház lesz a tudás forrása, az ismeretek gazdag tárháza. A munka azonban folyik: tégla, téglára kerül s Kosúton rövidesen a legnagyobb igényeket is kielégítő kultúrház lesz. Vajon, ha a Szovjetunióban nincsen 1917 októbere, nálunk pedig '948 februárja, beszélhetnénk-e erről? BALÁZS BÉLA / ÜJ SZÖ 8 * 1957. november 9,