Új Szó, 1957. november (10. évfolyam, 303-332.szám)

1957-11-07 / 309. szám, csütörtök

L Négy évtizeden át fénylőén ragyogott a világ dolgozói előtt a Nagy Október példája. Harcra buzdító, a győzelem reményével el­töltő példa az elnyomott népek, nemzetek előtt. Október példája nyomán robbant szét a nemzetek osztrák-magyar börtöne, Október nyomán alakult meg a Csehszlovák Köztár­saság, és a győztes forradalom, a Szovjetunió óriási sikerei ihlették hazánk >. dolgozóinak a burzsoázia elleni küzdelmét a további évek sc-rán. Sokat köszönhetünk Októbernek: sza­badságunkat, a szocialista építésben elért si­kereinket, népünk boldog életét. Negyven esztendeje ezen a napon indult döntő küzdelemre a bolsevik párt-vezette orosz munkásosztály a szegény parasztsággal szövetkezve, hogy lerázza magáról a burzsoá­zia átkos uralmát, véget vessen a gyilkos há­borúnak, békét hozzon az emberiségnek, a gyárat a munkások, s a földet a parasztok kezépe adja. Az orosz forradalmárok oldalán más népek fiai is fegyvert ragadták a for­radalom győzelméért. Közülük sokan itt él­nek közöttünk, mint a nagy idők szemtanúi. Idézzünk emlékeikből, elevenítsük fel a dicső múltat. <Dolg a/e Pa' í ovo ROMísszarja Ott, ahol a Duna keblére öleli a Vágót, ahol holdvilágos éjjeleken még ma is halászlegények evezőcsapása ve­ri fel a csendet, a komáromi járás észak-keleti szögletében terül el Szlo­vákia legnagyobb földmüvesszövetke­zete, a gútai szövetkezet. Ebben a szövetkezetben mint éjjeli őr védi a közös vagyont a 67 éves Vajda Ferenc bácsi, akit mindenki csatk Dolgaje Palovo komisszárjának nevez. Megsárgult leveleket, fakult fényké­peket, apró emléktárgyakat kotorá­szott elő s rakott elém lakásában az egykori partizán. S beszélt az elmúlt évtizedek napjairól, arról, hogyan lett egy szegény magyar szolgagyerekből Dolgaje Palovo szeretett komisszárja. Vajda Ferenc életének első harma­da semmiben sem különbözik ezer és ezer kortársának életfolyásától. Kilenc testvére volt, születésétől fogva zsel­lérek koldussorsa várt rája. Tizennyolc éves korában a császár katonája lett s pár hónap múlva már a lövészárok­ban dermesztette csontját a kegyetlen orosz szél. Az Ingrod-i véres csata után századából megmaradt negyven társával együtt fogságba esett. 1916 áprilisában a tomszki táborba került, s inn':n Dolgaje Paiovóba mezőgaz­dasági munkára. Tizenhat esztendeig lett aztán új hazája az egykori szol­galegénynek ez a kis szibériai falu. A nagy eseményekbe akkor kapcso­lódott be Vajda Ferenc, arňikor vér­befulladt Kalcsugin bányászainak hősi felkelése. Novpnyikolaj és Kalcsugin között titkos összeköttetés állt már akkor fent, egyidőre volt megtervezve mindkét helyen a felkelés. Novonyiko­lajon azonban árulás miatt lehetet­lenné vált a felkelés, a biztosító csa­patok elvágták a telefonvonalat, s mi­kor a .semmiről .sem tudó kalcsuginiak a megbeszélt időben fellázadtak, az előre odavezényelt ellenforradalmárok halomra mészárolták őket. Néhányan tudtak csupán megmenekülni, ezek alakították az első ottani partizán csapatokat, táborhelyüket kitűnően leplezte az áthatolhatatlan közeli tajga, éleiemihel pedig ellátta őket a nép. Az első időkben mint hír és üzenet­közvetítő tartott fent érintkezést a partizánokkal Vajda Ferenc, hónapokig mint juhászpásztor ezért hajtotta ju­hait a tajga előerdői mellé, később, amikor a falu kulákjainak szemében nagyon gyanús lett már (egyszer el is fogták és csak hajszálon múlott az élete), maga is a tajga hősei közé állt. 1932. november 20-án búcsúzott el Dolgaje Palovo vasútállomásán a hely­beli lakosoktól Vajda Ferenc. Könnyes szemmel indult haza azon emberek köréből, akikkel sok éven át jóban­rosszban együtt volt. Nyolc éve volt már akkor a falu szovjetjének elnöke. Megbecsülték, szerették áz ottaniak. A honvágy azonban hazavonzotta. A szovjet emberektől megtanulta, hogy az ember nem lehet addig boldog, amíg népe szabad életet nem él. Neumann János 3 M L E K E Z E S Csehszlovákiában is élnek olyanok, akik aktív részvevői voltak a Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak. A legtöbbjük már öreg nyugdíjas. Vannak azonban még olyanok, akik ma is részt vesznek hazánk szocialista építésében. Ilyen például Olyhava Jó­zsef elvtárs, a Kassai Városi Nemzeti Bizottság karbantartó lakatosműhe­lyének mestere. A hatvan éves Olyhava elvtársat munkahelyén kerestük fel. Kérdésünk­re, hogyan élte át a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat, többek között elmondta, hogy a kapitalizmus elleni harcot már a háború előtt, mint a kassai Vasas-szervezet tagja megis­merte a hazai munkásmozgalomban. Az orosz hadifogságban egy kórház építésén (az Onyega-tó közelében) megismerkedett egy Boriszov nevű forradalmárral. Hosszabb ismeretségük után ez a forradalmár megbízta őt, menjen Pétervárra, jelentkezzék ott egy mozdonyvezetőnél. Elment a meg­adott címre, ahol röplapokat kapott, amit a hadifoglyok és az internáltak táborába kellett vinnie. Ezt az utat négyszer tette meg sikeresen. Olyhava elvtársnak tehát már a for­radalom előtt kapcsolata volt az orosz munkásmozgalommal. A februári for­radalom után Boriszovval Pétervárra ment, s a Logyejnokole nevű vasúti javítóműhelyben kazánkovácsi minő­ségben helyezkedett el. A javítóműhelyben összebarátkozott egy Kari Karlovics Zenisz lett nem­zetiségű szervezett munkással, aki által szorosabb kapcsolatba került a bolsevikokkal. Az emlékezetes októ­beri napokban hetedmagával éppen egy gyűlésre ment. A pétervári mun­kások, katonák harcias forradalmi hangulata Olyhava elvtársat is ma­gával. ragadta. Fegyvert kért, aztán előbb a Palota-téren állt őrséget, majd a Szmolnij palotához osztották be ugyancsak őrségre. Ott látta elő­ször Lenint, aki míg őrségen állt, többször elment mellette a palota fo­lyosóján. Olyhava elvtárs később egy Geska Szender nevű tengerésszel Omszkba ment agitálni a hadifoglyok közé. Munkájuk nyomán Ligeti és Rabino­vics nevű fogolytisztek vezetésével nagyobb katonai egységek alakultak. Omszkban kolcsakisták fogságába ke­rült. A katalaszkai börtönbe zárták. — 1919 augusztusában — idézte emlékeit többek között Olyhava elv­társ — egy orosz katonával sikerült megszöknünk a kolcsakisták fogságá­ból. Tizenhét napig bujkáltam az er­dőben, majd visszatérteim Novonyikio­lajszkba. Ott bevártam a vörös had­sereget. Jelentkeztem a parancsnok­ságon, ahol összetalálkoztam egy Ozol nevű régi ismerősömmel, aki ajánlóle­véllel az omszki forradalmi bizottság elnökéhez, Szmirnovhoz küldött. Sziminnov utasítására Novonyikolajszk­ba mentem, ahol 1921-ig a Cseka járási megbízottja voltam. 1921-ben vissza­tértem Kassára. Száraz József S vätý Jur főutcáján a Jednota egy­emeletes épületének egyik lakásában apró, barátságo­san berendezett szobában beszélgetünk Szarvasi Bé­lával, a helyi pártbizottság tagjával. Elfutottak felette az évek, hátát lassan meg­görnyeszti az idő. Az öreg­korral járó betegségek sem kerülték el. Egészségéi megtörhette a hatvanöt év küzdelme, akaratát azonban nem. A negyven év előtti dicső idők, az 1917-es forradal­mi év Szarvasi Bélát is, mint oly sok osztrák -ma­gyar katonaruhába bújta­tott honfitársát, Oroszor­szágban érte. Még az 1915­ös év februárjában esett fogságba Sztarij Sambolnál, mint a Przemysl felszabadí­tására küldött segédcsapa­tok katonája A hadifogság éveiben egész Tobolszkig elkerült, s alkalma volt meglátnia azokat a cári börtönöket, ahol a politikai foglyok sínylődtek rettene­tes helyzetben, földalatti kazamatákban, sokan kö­zülük bilincsbe verve. Szamarában és Tobolszk­ban Szarvasi elvtársnak le­hetősége nyílt megismer­kednie az orosz forradal­márokkal. Illegálisan ter­jesztett röpiratokhoz, bro­EMLÉKEK NYOMÁN súrúkhoz jutott általuk. Közkézen forgott például az 1912-es prágai párt­kongresszus anyagának ki­vonata. 1917 elején, a feb­ruári forradalom idején Szamarában egy Lepis ne­vű sokgyermekes fémmun­kásnál, illegálisan dolgozó forradalmárnál lakott. Ö ismertette meg Lenin ne­vével s a bolsevik párt harcának célkitűzéseivel. 4 szamarai munkások körében akkor már nagyon erős forradalmi hangulat volt. Óriási biza­lommal tekintettek Lenin­re és a bolsevik pártra. Lenin áprilisi téziseit nagy örömmel fogadták. A for­radalmi szellem egyre mé­lyebb gyökereket eresztett. Áz Októberi Forradalom győzelmének híre, a Téli Palota elfoglalása leírhatat­lan lelkesedést keltett' a szamarai munkások, forra­dalmárok körében. Több ezer forradalmárt fegyvereztek fel. Ezekben az időkben azonban egyes csoportok­nak, köztük például az anarchistáknak is sikerűit fegyvereket szerezniök. Ezeknek több száz hadifog­lyot sikerült maguk számá­ra megnyerniök és felfegy­verezniük. Szarvasi Béla jelentős feladatot teljesített akkor, amikor az anarchistákhoz csatlakozott hadifoglyokat az orosz forradalom szá­mára megnyerte. Negyven év emlékeiben kutatva megelevenednek a múlt nagy napjainak, a ne­héz harcoknak évei. Szarva­si Béla, a vörös gárda volt komisszáriusa fegyverrel és szervező munkával harcolt a forradalom ellenségei ellen. A homlokán és a lá­bán a mély forradás a ka­zányi győztes áttörés har­cának emléke. Győztes csatákról, visz­szavonulásokról, diadalmas előretörésekről beszél a forradalmi harcok szemta­núja. Szavai nyomán ma­gunk előtt látjuk a hősi idők harcosait, bátor kato­nákat, haláltmegvető forra­dalmárokat, orosz férfiakat, nőket, akik fegyverrel a kezükben szembeszálltak a Nagy Október vívmányai ellen törő ellenséggel és di­cső küzdelemben győzelem­re vitték az Októberi For­radalom ügyét. Tfz idén, csaknem négy évtized után a párt régi tagjainak küldöttségé­vel Szarvasi elvtárs is a Szovjetunióban járt. Óriási élményekkel gazdagodva tért vissza a háromhetes látogatásról. Az a hatalmas fejlődés, amelyet a Szov­jetunióban láttak, az a sze­retet és megbecsülés, amellyel a szovjet dolgozók fogadták a csehszlovák kül­döttséget, az az óriási lel­kesedés, amely a szovjet embereket nagy terveik megvalósítására serkenti, felejthetetlen benyomást tett rá. Búcsúzás előtt Szarvasi elvtárs gondosan becsoma­golt apró tárgyat vesz elő a szekrényből. — Az egyik moszkvai is­kola pionírjai körében ked­ves délutánt töltöttünk — mondja. Búcsúzásnál a szovjet pionírok megaján­dékozták a küldöttség tag­jait a nyakukban viselt pio­nírkendövei. Az autóbusz indulása előtt egy kis diák felugrott a lépcsőre és ke­zembe nyomta ezt a szob­rocskát azon szavak kísé­retében, hogy vigyen ma­gammal emlékbe, mert ez a szovjet katonát, a béke katonáját ábrázolja. Gál László A FORRADALMÁR VÄGVECSÉN az egyik utca végén lécből tákolt, ki­vénhedt kerítés mögött fehérre me­szelt. kisablakos, öreg házikó sze­rénykedik. Tetejét gazdagon párnázza a moha, imitt­amott már be is horpadt, megrok­kantak a szú rágta szarufák. A házikó apró ablakszemei­vel szerényen rá­csodálkozik a kö­rülötte épülő új vi­lágra. Itt lakik Buzma János fele­ségével harcos társával, elvtársá­val. Öregek már ők is, akár csak a be­mohosodott házte­tő vagy az udvar sarkában gubbasz­tó szilvafa. Buzma János a hetven­harmadikat, párja a hetvennegyedik évet hagyja rövidesen maga mögött. A konyhában vetett ágy. Csíkos­huzatú, hasas • dunna alatt fekszik Buzmáné. Beteg. Arca ráncos, tekin­tete kicsit csodálkozó. Ágya mellett színevesztett karosszéken ül a gaz­da, Buzma János. Rajta kevésbé lát­szik a kor. Arca piros, tekintete is fiatalos. Szavából is hiányzik az öregség reszketegsége. — Itt lakunk ... szerényen, szeré­nyen — mondja mosolyogva. Csak az asszony ne volna beteg, nem volna itt semmi baj... Már napok óta gyengélkedik .. . Sokat gürcölt, fá­radt szegény ... — Hadd el, János — szólal meg az asszony. Inkább beszélj magadról. Te sem dolgoztál kevesebbet... a mozgalomban sem tettél keveseb­bet... Hogy megöregszünk. Az idő mindenki felett eljár. Az ágy fölött barnára lakkozott rámából szakállas bajúszos férfi te­kint rád. A beteg elkapja tekinte­ted, amint a képet szemléled. — Az uram . . . Ilyen volt fiatal ko­rában — mondja s arcán ezer ráncba szalad a bőr, amint elmosolyodik. A kép Oroszországban készült... amikor a forradalom katonája volt. A szavak nyomán szárnyát bontja az emlékezés. A történelem kereke negyven évet fordul visszafelé. Kronstadt. Pétervárról hír érkezik: veszély­ben a forradalom. A matrózok rövid tanácskozás után indulnak. Zász­lójukon a felirat: Világ proletárjai, egyesüljetek. Marxnak és Engelsnek 1848-ban kiadott Kommunista Kiált­ványba szőtt lángszavú felhívása itt követőkre talált. A kronstadti mat­rózokhoz csatlakozott a harminc éves Buzma János is, aki mint hadi­fogoly került Oroszországba, s mint kikötői munkás dolgozott Kronstadt­ban. BUZMA JÁNOS már otthon meg­tanulta gyűlölni a kizsákmányolókat. Most, hogy fegyvert kapott a kezébe, újból átforrósodott, szinte lángolt, égette tarkóját az a régi sebhely, melyet még kilencszázháromban ka­pott, amikor egy kicsit több kenye­ret mert kérni. Most fegyver volt a kezében. Kö­rülötte munkások, matrózok, prole­tárok, akiket éppen úgy elnyomott, kizsákmányolt a tőke, mint őt. Az­érdek és harc értelme közös volt. A proletárforradalom megvédése. — S győztünk — mondja Buzma János mélyet lélegezve, mintha ép­pen most ért volna véget az ütkö­zet. Az emlékezés világánál újabb kép elevenedik meg. — Taskent. A város utcáin már négy napja folynak a harcok. Az Oroszországból érkezett hírek hatására a város üz­bég lakosai is fegyvert fogtak sza­badságukért. Az üzbég nők letépték az arcukat fedő fátylakat. Ütött a rabszolgaság végórája, Vér folyt, sok vér Taskent utcáin. Buzma János, aki mint milicista került a városba, három sebből vérzett. Kicsorduló vére egybefolyt a szabadságért küzdő üzbég harcosok vérével. Két napot töltött a kórházban, de amikor hírét vette, hogy az ellenség igen szorongatja a felkelőket, engedély nélkül elhagyta a kórházat, fegyvert fogott újbói s a kórházba csak akkor ment vissza, amikor kétnapos harc után Taskent szabad lett... Változik a kép. Közép-Ázsia jel­legzetes vidékét ismerős táj váltja, hömpölyög a Vág. Távolabb szélesen terjeszkedő krump­liföld. Pongrác gróf földje, melyen egy csoport asszony dolgozik. Idősebbek, fiatalabbak, de egy­ben valamennyien hasonlítanak egy­máshoz. Rongyosak, fáradtak, kiéhezet­tek valamennyien. Ebédszünetet tarta­nak. Nehezen nye­lik a pár, héjá­ban főtt krumplit s szótlanul figyelik a ' villogó tekintetű fiatalasszony sza­vát. — Követeljük hogy egy mérő krumpli felszedéséért ne 80 krajcárt, hanem a kétszeresét fizesse a grófnő — pattog Buzmáné szava. Ha nem teljesíti, abbahagyjuk a munkát, mit szóltok hozzá? A hír a kastélyba is eljutott, s rö­vid idő múlva csendőrszurony vil­lant az őszi fényben. — Buzmánét keressük — dörgött a parancsnok szava. Buzmáné előlépett. Szorosan mar­kolta a kapa nyelét. — Dobja el a kapát — szólt rá a csendőr — — Nem! Az az én fegyverem — válaszolt az asszony. — Miért nem dolgoznak? — Mert éhesek, rongyosak va­gyunk! Keveset fizet a nagysága ...­— Rongynép! — Most még rongyok vagyunk, mert azzá tesznek, de már nem so­káig leszünk azok. Az asszonyok körülfogták Buzmá­nét. Fenyegetően villantak a homo­kos földben fényesre csiszolódott kapák. A csendőrök hátat fordítottak. A parancsnok még mérgesen vissza­szólt. — Csürhe! Buzmáné, magára még lesz gondunk .. Délután üzenet érkezett a kas­télyból. A grófnő teljesíti az asz­szonyok követelését. ÉRSEKÜJVÁROTT akasztófát ácsolnak —jajdult végig a hír a Vág mentén. Munkásokat akasztanak a magyar kommün ellenségei. Nehéz, nyomasztó volt az éjszaka. Buzmáné öt gyermekét próbálta altatni, de álom az ő szemére sem jött. Ébren találta a hajnal. S egyszerre halkan zörgetnek az ablakon. Buzma János jött haza katonaru­hában, fegyveresen. — Érsekújvárott munkásokat akasztanak — sírta Buzmáné. — Ne félj már nem. Kiszabadítot­tuk őket... De vess ágyat, nagyon fáradt vagyok, meg úgy érzem be­teg is ... Oroszországban már a munkásoké a hatalom ... nálunk el­bukott a forradalom. Buzma János több mint másfél évig nyomta az ágyat. A tüdejével volt baj. Ez alatt az idő alatt fe­leségét oktatta, hogyan harcoljon tovább. S Buzmáné követte férje utasításait. 1921 május elsején Vág­vecsén az ő kezében emelkedett elő­ször magasra a kibontott vörös zászló. Az elkövetkező idők során Buz­máék állandóan a mozgalom élén álltak. Életüket a munkások érde­keiért folyó harcnak szentelték... — Nem volt a harc hiábavaló — szól kissé rekedten Buzma János. Gyors mozdulattal karonragad, s az ajtóhoz vezet. Izgalomtól remegő hangon így folytatja: — Látja ott azt a sok új házat... A házhelyet a húszas évek derekán a párt harcolta ki a rászorulóknak. Harminckét házhelyet osztottunk ki... Igen harminckettőt, s ma har­minckét új ház áll ott... Mind a felszabadulás után épült... Van jó szövetkezetünk, mindenkinek van munkája. Sok vér hullott ezért, a mai életet becsülni kell. BUZMÄÉK öregségükre is meg­maradtak kommunistáknak. Részt vesznek a gyűléseken, segítenek, tanácsot adnak. Elfáradtak már, de azért még mindiq egyek a párttal. Mint kommunisták éltek, s mint kommunisták akarják befejezni gaz­dag harcos életüket. SZARKA ISTVÁN ^ Ci SZO 250 ti 1957. november 9. t

Next

/
Thumbnails
Contents