Új Szó, 1957. november (10. évfolyam, 303-332.szám)

1957-11-30 / 332. szám, szombat

I. Nagy Októberi Szocialista Forradalom jubileumi negyvenedik évfordulója indokolttá, múlhatatlanul szükségessé teszi a Szovjetunió, a világ első szocialista állama majdnem másfél emberöltőt kitöltő fejlődésének gondos felmérését. Természetesen a legtöbb szó a szovjet szocialista gazdaság, az ipar, a mezőgazdaság, ma már a kapitalista világ irigykedő csodálatát, meghőkölését és palástolt — palástolatlan kesernyés dühét is kiváltó óriásléptü előretöréséről esik, ezt elemezzük és fejtegetjük a leggyakrabban. Ezen minden nagyzolás nélkül bámulatosnak mondható jelenség magyarázata egyszerű: negyven évvel ezelőtt a világ legnagyobb, de elmaradt és elnyomott népű államábarv a forradalom új korszakot nyitott, a szabad emberek szocialista fejlődésének korszakát. A kizsákmányoló osztályok hatalmának letörése, ez az óriási, történelmi jelentőségű politikai fordulat tette lehetővé, hogy a népmilliók felszabadult, államilag támogatott kezdeményezése, alkotó-vágya, ereje, tudása és tapasztalata még a legnagyobb akadályokat is leküzdve, elképesztően rövid idő alatt „csodát" vigyen végbe, átlendítsen egy hatalmas országot és népet a majdnem középkori viszonyokból a légfejlettebb, leghaladóbb társadalmi viszonyokba. A gazdasági fejlődés, az anyagi alap változásai tarmészptesen kihatottak a felépítmény, a társadalmi tudat formálódására is. A kérdés helytelen leegyszerűsítését .ielentené, ha úgy vélnénk, hugy ennek a folyamatnak törvényszerű volta anynyit jelent, mintha automatikus változásról lenne szó. A gazdasági alap és a felépítmény közötti kapcsolat ennél sokkal bonyolultabb, a gyakorlatban az előbbi változását nem követi azonnal az utóbbi átformálódása, néha a társadalmi tudat elmarad a gazdasági fellendülés mögött, majd megelőzve azt. serkentőleg hat az ökonómiai tényezőkre. Vagyis rendkívül összetett kölcsönhatásról beszélhetünk. Egy dolog azonban megdönthetetlen tény marad: a magasabbfokú gazdasági rendszer megteremti a feltételeket a felsőbbrendű társadalmi tudat kialakulásához. Keresve sem találhatnánk erre jobb példát, mint a Szovjetunió hatalmas tudományos, műszaki sikereit az utóbbi években. Pfem a véletlen müve. hanem a leghaladóbb gazdasági, társadalmi rendszer_ belső adottságainak, erejének törvényszerű kifejezői az e téren elért és a világelsőséget jelentő rendkívül nagy eredmények, amelyek mérhetetlenül előre lendítik a Szovjetunió gazdasági alapjának fejlődését. / De tgy ván ez más téren Is, például a szovjet kultúrában és annak keretén belül az irodalom terén, amelynek kibontakozásával. útjával és eredményeivel cikkünkben foglalkozni akarunk. Ha a történelmi materializmus talaján állunk, ha az emberi társadalmak eddigi fejlődésének tapasztalataiból indulunk ki — törvényként kell elfogadnunk, hogy a magasabbrendü társadalmak, magasabbfokú kultúrát szülnek. Vagyis, ha elfogadjuk tényként azt, hogy a szovjet szocialista rendszer minden előző társadalmi alakulathoz viszonyítva haladóbb, tökéletesebb, — márpedig aki tiszteletben tartja a tudományos gondolkodás alapelveit, az ezt az álláspontot vallja a magáénak — akkor ezt a kultúrára, az irodalomra is vonatkoztatnunk kell. Kétségtelen, hogy a múlt kulturális, irodalmi örökén építő, minden haladást kifejező művészi értéket átvevő és fundamentumként felhasználó szovjet irodalom, amelyet áthat a magasfokú pártosság, a nép iránti húség, amely a szocializmust és a kommunizmust építő ország talajából nő ki és az igazsághoz híven fejezi ki ezt az új életet — a világ legprogreszszívabb, legforradalmibb irodalma. De ezen túlmenően a szovjet Irodalom, amely a nagy orosz klasszikusok formai tökéletessegéhöl tanult, és amely az új időknek megfelelő új formákat megtudta és tudja találni, művészi szempontból is a világ legjelentősebb irodalmai közé tartozik. I

Pontos ma ezt hangsúlyozni? I igen, fontos és rendkívül időszerű. Hét évvel ezelőtt Magyarországon nagy vita folyt a nyilvánosság előtt Révay József és Lukács György között, amelyben Révay a többi között élesen bírálta Lukács jobboldali állásfoglalását a szovjet irodalommal kapcsolatban, amelynek lényege az volt, hogy Lukács a polgári irodalmat, a klasszikus realizmust a szovjet irodalom, a szocialista realizmus elé és fölé helyezte, tagadva azt a törvényszerűséget, hogy a magasabbfokú társadalmi rend velejárója a fejlettebb, haladóbb irodalom. Lukács e nézete és az 1956. évi ellenforradalmat megelőző egy-két évben a magyar értelmiség bizonyos köreiben elterjedt és nyomaiban mindmáig megtalálható, a szovjet irodalmat lebecsülő nézetek között — véleményünk szerint — van némi összefüggés. Ez a káros ideológiai koncepció nem maradt hatástalan, sőt megszövegezőjének akaratától függetlenül egyik — hangsúlyozzuk — egyik tényezője volt annak, hogy az ellenforradalom idején válogatás nélkül minden szovjet mű szálka volt a reakció szemében. Mi tagadás, nálunk is, különösen a „ÚJ VALÓSÁG - ÚJ IRODALMA" \ A szovjet irodalom útja a Nagy Októberi Szocialista Forradalomtól napjainkig XX. kongresszus utáni időkben, egyes körökben tapasztalható volt a szovjet irodalom méltatlan értékelése. Nem fér kétség ahhoz, hogy ennek közvetve egyik okozója a XX. kongresszus előtti könyvkiadási politika rugalmatlanságában, a nyugati nagy polgári írók müveinek mellőzésében, elhallgatásában keresendő. így a kulturális kiéhezettség bizonyos válfaja következtében még ma is előfordul az, hogy átlagos színvonalú müveket sokezres példányszámban elkapkodnak csak azért, mert nyugati szerzőről van szó, míg sokkal értékesebb, számunkra többet mondó művek a könyvesboltok polcain hevernek. Persze dőreség volna a megoldást abban látni, hogy a régi hibába visszaesve, nem ismertetnénk az olvasóval a tőkés országok irodalmainak kimagasló alkotásait. A feladat csupán az. hogy tényleg magas kvalitású, társadalmi mondanivalójukban számunkra elfogadható művek kerüljenek ezekből az országokból könyvpiacunkra, és főleg az, hogy az olvasó érdeklődését helyes irányba tudjuk terelni. De mégsem ez a döntő tényező. A magyarázatot elsősorban abban kell látnunk, hogy egyes elemek nálunk is célzatosan olyan közvéleményt igyekeztek kialakítani, mintha a szovjet irodalom csupán fejlődése első időszakában, a húszas években jelentett volna bizonyos értéket, később pedig a „sematizmus", a „lakkozás", a „frázisosság". stb. ingoványos talaja nyelte el. Ahány szó, annyi hazugság és mégis itt, ebben kell keresnünk a szovjet irodalom egyesek részéről tapasztalható lebecsülésének, sőt becsmérlésének kiinduló pontját. zért időszerű és fontos felmérni a szovjet irodalom fejlődésének, gazdagodásának negyven évét. Az iiyen „mérlegkészítés" csak akkor igazán célravezető, ha alapját a szovjet irodalom ismerete, az olvasottság képezi, ha a kérdést tisztázni kívánó ember behatóan ismeri a szovjet irodalom iegfajsúlyosabb müveit. Éppen ezért akarunk ebben segítséget nyújtani, egy cikk megszabott kereteihez mérten kis áttekintést, útmutatót adni, amely semmiesetre sem tart igényt a teljességre, hiszen ez a szovjet irodalom egészét tekintve sokoldalas katalógust kívánna meg. n. A szocialista állam, a Szovjetunió létrejötte új kultúrát, új irodalmat követelt, amelynek az ezt megelőző sok évszázados kulturális örökségből kellett kiindulnia. Az irodalomban az Októbert megelőző időszakban a nevesebb írók közül lényegében csak Gorkij, Bjednij, Majakovszkij és Szerafimovics állt szoros kapcsolatban a forradalmi munkásmozgalommal. Számos író a forradalom után emigrált, így például Bunyin, Kuprin, Mereskovszkij, Arcibasev, Andrejev, sőt ideiglenesen A. Tolsztoj is. Mások mély hallgatással fejezték ki az új rendszer iránti negatív álláspontjukat. Az induló szovjet irodalomban ekkor a legszélesebb írói réteget az „útitársak" képezik, akik többnyire polgári és kispolgári származásúak, eleinte nem értik meg teljesen a forradalom lényegét, vannak fenntartásaik, de a nép, a párt oldalára állnak. Az ilyen „útitárs" írók közé tartozott Erenburg és Tyihonov, Leonov, Fegyin és Ivanov, Katajev és Jeszenyin stb. A Szovjetunió Kommunista Pártja elsősorban művüket vette számba, a döntő mérce az volt, vajon írásaikban az igazsághoz híven adják-e vissza a kort és annak emberét. A párt nem tévedett abban az álláspontjában, hogy az ilyen írókat idővel maga az élet győzi meg maradéktalanul az új rend tartalmi gazdagságáról, erejéről. Az SZKP ezért elítélte a PROLETKULT-ba és a RAPP-ba, e proletár írói szervezetekbe tömörülő írók baloldali szektás elhajlását az „útitársak" iránti viszonyukban és arra törekedett, hogy elsősorban a pártos irodalmi kritika megteremtésével és a művészi versengés segítségével az irodalmat közelebb hozza a dolgozók tízmillióihoz. így pl. J. V. Sztálin 1929-ben BiilBjelocerkovszkijhoz írt levelében így hangsúlyozta a párt vonalát: „Persze nagyon könnyű „kritizálni" és a nemproletár irodalom betiltását követelni. De azt. ami a legkönnyebb, nem tekinthetjük a legjobbnak is. Nem betiltással oldjuk meg a dolgot, hanem azzal, hogy lépésről lépésre kiszorítjuk a régi és az új nemproletár fércmunkákat (a szerző kiemelése), hogy szovjet jellegű, érdekes, valóban művészi darabokat alkotunk, amelyekkel felválthatjuk azokat. A verseny pedig nagy és komoly dolog, mert csupán versennyel érhetjük el a proletár szépirodalom kialakulását és kikristályosodását." Az 1917—1920-as években fő szava a történelmi átalakulásra leggyorsabban rezonáló költészetnek volt. A legnépszerűbb poéták közé tartozott Gyemjan Bjednij, akinek különféle írásai szinte mindennap megjelentek a Pravda hasábjain. A forradalmat megéneklő nagy művészek közé sorolható továbbá Alekszander Blok, aki Tizenketten című szimbolista poémájában, helyenkénti misztikussága ellenére, megrendítő erővel fejezi ki lelkes egyetértését Októberrel. Valerij Brjuszov, korának egyik legműveltebb elméje, költő, fordító, irodalmi kritikus egyszemélyben, szintén a győzelmet aratott proletariátus oldalára állt. De minden kétséget kizáróan e kor legkimagaslóbb költője, sőt azt mondhatjuk, hogy általában a legnagyobb szovjet költő: Vlagyimir Majakovszkij. Művére jellemző, hogy mindig pártos, mindig határozott társadalmi szerepet betöltő mondanivalóját utánozhatatlan forradalmi formába tudta önteni. Nemcsak költészete, hanem politikai szatírái és drámái is lánglelkű zseniáli.tásrói tanúskodnak. Éppen ezért örvendetes, hogy a közeljövőben négy kötetben az olvasó kezébe kerül gazdag írói hagyatéka. Majakovszkij kortársa, Szergej Jeszenyin, aki már a forradalom előtt rálépett a költészet útjára, eleinte nehezen élte bele magát az elébe táruló új világba. De egyes művei mégis nagy tehetségről, művészi érettségről tanúskodnak. Nyikolaj Tyihonov neve is ismert olvasóink előtt. Amikor indul, költészete férfias, a háborús élmények és a forradalmi hősiesség visszatükrözője. húszas évek elején veszi át a vezető szerepet a próza. Elsősorban Ivanov, Maliskin, Jakovlev és Siskov nevét említjük, akik munkásságukban a nemproletár népi rétegek, főleg a parasztság életéből merítik témáikat. Később Hja Erenburg megírja Churio Churenito és tanítványai szokatlan kalandjai (1922) című, a burzsoá világot szatirizáló nagy regényét, majd Leonyid Leonov Borzok című művében a kulákok szovjetellenes felkelésének törvényszerű bukását rajzolja meg. Konsztantyin Fegyin egy értelmiségi feleszmélését, ingadozását és bukását örökíti meg Évek és városok (1924) című regényében. Az említett írók közüi Fegyin és Leonov jutottak el legtovább, de náluk is hiányolható alakjaik, a proletár forradalmárok lelkivilágának csupán futó

T lagos érintése. Furmanov Csapajevje (1923) éppen azért aratott nagy közönségsikert, mert a szerző színdús palettáját felhasználva megfesti a nagy partizánvezér belső életét is. A. Szerafimovics Vasáradata ettől eltérő jellegű mű. Középpontjában nem egy személy áll, hanem kollektív pozitív hős, a fehérek elől visszavonuló anarchista osztag, amelyet a közös sors edz acéllá. A távol-keleti partizánharcokat, a Levinszon-alakulat pusztulását, a forradalom egyszerű résztvevőinek lelkivilágát megkapó hitelességgel és pszihológiai mélységgel elénk vetítő Tizenkilencen (Vereség) című mű, Fagyejevnek ez az 1927-ben megjelent nagyszerű alkotása méltán foglalja el a szovjet irodalomban az egyik legjelentősebb helyet. És ekkor Mihail Solohov tör be a szovjet irodalomba. A Csendes Donban (1928—1940) a középparasztságot, annak legmaradibb rétegét, a kozákságot állítja története központjába, olyan hatalmas hősi népeposzt alkótva, amelyet, tökéletességét tekintve, joggal hasonlítanak L. Tolsztoj: Háború és békéjéhez." (Ennek a ma már klasszikusnak számító műnek nemsokára megszületik a filmváltozata is, amelyet türelmetlenül várunk.) A forradalom monumentális rajzát adja Alekszej Tolsztoj, 1941-ben befejezett Keresztút című trilógiájában is, amely az értelmiség forradalom iránti állásfoglalását tárgyalja. Különben ebben az időben értelmiségi témát dolgoz fel többek között Maliskin (Szevasztopol), Fegyin (Fivérek) és Leonov is. A szovjet irodalom egy másik óriása Makszim Gorkij, a „forradalom viharmadara". Kimagasló írói egyéniség, élete müve felbecsülhetetlen értékű. Ütját jelzi a többi között a Foma Gorgyejev. Az anya, az Éjjeli menedékhely, hataimas életrajza, az Artamonovok és a befejezetlen Klim Számgin élete, amely széles vásznon eleveníti fel a forradalom előtti Oroszország negyven évét. írói műve mellett Gorkij rendkívül fontos szerepet töltött be a szovjet irodalompolitikában, amelynek egyik vezéralakja. A szocialista realizmus, az új kor valóságát leghűbben ábrázoló alkotási módszer, Gorkij müveiben öltött először határozott alakot. z említett írók döntő többségének tevékenysége átnyúlik természetesen a harmincas és a későbbi évekbe. De ugyanakkor új nevek, új tehetségek is felbukkannak. Ekkor kezd előretörni M. Iszakovszkij, a szocialista falu költője és a később, a Honvédő Háború idején nagy népszerűségnek örvendő Sztyepan Scsipacsov, akinek fő erőssége a szerelmi líra. Ügyszintén ezekben az években indul és a háború során éri el fejlődése zenitjét a lírában Alekszej Szurkov, Konsztantyin Szimonov, Jefgenyij Dolmatovszkij és Alekszander Tvardovszkij, az utóbbi főleg az egész háború alatt folytatásokban megjelenő Vaszilij Tyorkin című versciklusával, amelyben az egyszerű orosz katona felejthetetlenül plasztikus alakját rajzolta meg. A prózaírók ebben az időszakban a hatalmas lendületű országépítő mun« kából merítik témáikat és műveikben az emberek gondolkodásmódjában, lelki életében beállt forradalmi változások is hűen tükröződnek. Meg kell említenünk néhány müvet, amelyek a legjobban adják vissza a forrongó, épülő új világ atmoszféráját. Leonov Meg nem béklyózható folyó-jában arról ír, hogy miként hódítja meg az iparosítás az egyik istenhátamögötti vidéket, amely azelőtt szinte a középkorban élt. Katajev: Versenyben az idővel című regényében pedig egy betonozó-csoport hősies erőfeszítését írja le a magnitogorszki kohókombinát építkezésén. Egy évvel később, 1933ban napvilágot lát Gladkov Energiája, amely 1925-ben megjelent Cement című, a szovjet munkások termelést felújító áldozatos küzdelmét ábrázoló és a szovjet irodalomban mezsgyét képező regénye után átfogó, helyenként azonban túlzottan aprólékos képet ad egy hatalmas vízierőmű építéséről. Az említett írók mellett Ilja Erenburg, Alekszander Maliskin („Mérnök" és „Derbent tankhajó") és Jurij Krimov is színvonalas, nagy olvasottságnak örvendő művekkel gazdagítják hazájuk irodalmát. De túlszárnyalja őket Osztrovszkij: Az acélt megedzik és Makarenko: Oj ember kovácsa c. műve. Ennek a két könyvnek vannak formai hiányosságaik, de érzelmi gazdagságuk, mély humanizmusuk, szárnyaló dinamikájuk mégis minden olvasót megnyer és magával ragad. Aki pl. csak egyszer olvasta Osztrovszkij regényét, sohasem feledkezik el Pável Korcsagin nagyszerűen megformált alakjáról. És újra jelentkezik Solohov. Második nagy müve az „Oj barázdát szánt az eke", amelynek első része 1932-ben jelent mag és befejezésén a szerző most dolgozik (az Oj Szó is kczölt fejezeteket ebből a második részből), a falu szocialista átalakulása folyamatának, a kollektivizálásnak hiteles, mélyenszántó, lebilincselő mesteri rajza. A harmincas években a történeti regény is előretör. Maradandó művek születnek Siskov, V. Jan és később Sz. Borogyin, Kosztyilev, Novikov-Priboj stb. tollából. De a legnagyobb alkotás Alekszej Tolsztoj Első Péter című, sajnos, befejezetlenül maradt történelmi regénye. zután a háború évei következnek. De még a legsúlyosabb időkben sem hallgatnak el a múzsák. A szovjet irodalom tovább él. Az írók nagy része ugyan a fronton küzd, hosszabb lélegzetű munkák megírásához nincsen elég idő, sem alkalom, mégis megszületnek a végső győzelmet elősegítő versek, elbeszélések, irodalmi riportok, sőt regények. Említettük már, hogy a költők egy része éppen a háború éveiben alkotja legjobb műveit. A már felsoroltakon kívül főleg Tyihonov, Vera Inber és Olga Berggoicova. Erenburg ebben az időben a katonák körében rendkívül becsült publicista, számos irodalmi ri-> port jelenik meg Borisz Polevoj, Konsztantyin Szimonov, Leonyid Leonov, Konsztantyin Fegyin és Mihail Solohov (A gyűlölet tudománya) stb. tollából. A háború kellős közepén, 1942-ben jelent meg Vaszilij Grosszman regénye: A nép halhatatlan. Egy évre rá Borisz Gorbatov: Akiket nem lehet leigázni és Leonov Elözönlés című regénye. K. Szimonov a sztálingrádi harcokat írja meg a Nappalok és éjszakák című művében és 1944-ben megjelenik Bek: Volokalamszki országútja. A háború utáni irodalom természetesen elsősorban a harcok élményanyagát dolgozza fel. Ennek az időszaknak néhány fontosabb állomása Fagyejev Az Ifjú gárdája, B. Polevoj Egy igaz ember története, V. Nyekraszov sztálingrádi harcokról szóló regénye, amelyek 1946-ban jelentek meg és Kazakievics Csillag-a, (1947). Ide tartozik még Erenburg három műve: a Vihar, Párizs bukása és a Kilencedik hullám. A Szovjetunió életének, fejlődésének ezután következő évei sem maradtak visszhang nélkül ebben az adott korra leggyorsabban reagáló irodalomban. Persze, ekkor már sok kárt okozott az irodalomban is a dogmatizmus, a személyi kultusz, melynek jegyét számos mű magán viselte, de születtek kimagasló alkotások. Nálunk is nagy érdeklődéssel olvastuk a háború éveiben lejátszódó, de a békés munkát glorifikáló Azsajev regényt, a Távol Moszkvától. Úgyszintén jól ismerjük és hibái ellenére is becsüljük Galina Nyikolajeva 1950-ben megjelent Aratás-át. Kocsetov Zsurbin családját is minden kétségen kívül a sikerült alkotások közé sorolhatjuk. Az 1953 utáni irodalmi fellendülés egy-egy mérföldköve volt V. Ovecskin: Falusi hétköznapok című kötete, G. Nyikolajeva: „Elbeszélés a gépállomás igazgatójáról meg a föagronómusról" című kisregénye, Dániil Granyin Úttörők című regénye, majd V. Panova és I. Erenburg eleinte sokat vitatott művei, az Évszakok és az Olvadás. A háború utáni szovjet irodalom legragyogóbb gyöngyszeme azonban — amelyet joggal jutalmaztak Lenin-díjjal — L. Leonov: Orosz erdője. Ebben az időszakban a már említett költőkön kívül gyakran találkozhatunk a szovjet irodalmi lapok hasábjain a hosszú ideig mellőzött Borisz Paszternak nevével és Leonyid Martinov verseivel. §

Felsorolhatnánk még a szovjet • drámairodalom remekeit is. Oldalakon keresztül beszélhetnénk a Szovjetunió többi nemzetének gazdag irodalmairól, amelyeknek számos színvonalas műve az e nyelveket nem értő olvasó előtt, sajnos, még ma is rejtett kincs. Sok szó eshetne arról is, hogy a szovjet irodalom milliók közkincse lett, óriási példányszámban jelennek meg a müvek és a legszorosabb kapcsolat alakult ki író és olvasó között. De úgy hisszük, hogy ez a hézagos, sok jeles író művét nem is említő, csupán a körvonalakat megvonó áttekintés is igazolja azt az állításunkat, hogy a szovjet szocialista irodalom a kommunista párt kultúrpolitikai irányvonalát hűen követve kivívta méltó helyét a világirodalomban. Hiába igyekeznek ezt egyesek, különféle célokat követve, tagadni, úgy járnak, mint azok, akik még a húszas évek végén létérdekből hallani sem akartak az új jellegű és hangú szovjet irodalom létezéséről. Fábry Zoltán ezzel kapcsolatban már akkor — a Korunk 1929. márciusi számában — ezt irta: „Az orosz könyv ma már fényesen bevált üzlet és a tartózkodó polgári kiadók egyre-másra hozzák ki az új orosz írókat, akik állítólag sehol sem léteznek. Ezt a láthatólag és számokban is kifejezhető könyvkonjunktúrát tagadni nem más, mint eszelős hebegés. De tagadni: létérdek. Az új irodalom igenlése különben az új valóság igenlése lenne. Mert: ha az új orosz irodalom létezik és az csakugyan új, akkor azt csak egy új élet hozhatja létre." Negyven év dús termése ma már nemcsak a szovjet irodalom létezését, hanem mindjobban kibontakozó művészi alkotóerejének lendületes élretörését is bizonyítja megdönthetetlenül és tagadhatatlanul Gály Iván OJ SZÔ 7 ti 1957. november 30.