Új Szó, 1957. november (10. évfolyam, 303-332.szám)

1957-11-16 / 318. szám, szombat

„Bécs-környéki Művelődési és Önsegélyző Egyesület" tagjai sorába belépett Kolmisztr apó, a község eltartottja. A pásztorkunyhóban lakott és havi egy forint segélyt húzott a községtől. Az öreg Kolmisztr megbetegedett. Ez azt jelenti, hogy ágyban maradt, meg se tudott mozdulni. Annyi ereje sem volt, hogy kiüljön a pásztorkunyhó elé. De vidéken nem is ismerték el másképpen a betegséget. Holmi nátha, köhögés, fejfájás, kisebb sérülés, sőt a nőknél a terhesség sem számított betegségnek. Betegnek csak azt ismerték el, aki képtelen volt elhagyni az ágyat. Ilyen esetben a beteg scgély.t kapott, napi 20 krajcárt Amikor már kétségtelen volt,' hogy Kolmisztrnek búcsút kell vennie a világtól, az öreget a temetkezési segély kérdése kezdte nyugtalanítani. Ahogyan az ördöngös szabó a közgyűlésen magyarázta, a temetkezési segély 10 forint lesz, amennyiben az egylet tagjainak száma eléri a százat. Valamely tag halála esetén ugyanis, az egylet minden tagjának 10 krajcárt kell fizetnie. Ha a taglétszám eléri a 200-at, a temetkezési segély 20 forintra emelkedik. A tagok száma, ez idő szerint 130, ezt az öreg Kolmisztr jól tudta. így tehát felesége 10 forintot kap majd Kolmisztr apó irhájáért. A százas létszámon felüli tagok hozzájárulását a temetkezési alap növelésére fordítják. így mondottá a szabó a közgyűlésen. Megtörténhetik ugyanis, hogy gyors egymásutánban két tag hal meg és 20 krajcárt egyes tagok már nem tudnának fizetni. Ezért elhatározták, hogy a temetkezési segély csak akkor lesz 20 forint, ha a taglétszám meghaladja a 200-at. Ez volt a javaslat, amelyet a közgyűlés megszavazott. Az öreg Kolmisztr halálos ágyán sok mindenre gondolt. Az emlékek melengették. Most közel 80 esztendős. Egész életén át keményen dolgozott és kínlódott. A gazdáknál, a kőbányában, az országúton. Soha semmiféle dologban nem döntött és nem szavazott. Mindig csak parancsokat teljesített. Kolmisztr, ezt meg ezt fogod csinálni — mondták neki. Ekkor és ekkor látsz hozzá a munkához. Ekkor és ekkor hagyhatod abba a munkát. Munkádért ennyit és enynyit fogsz kapni. így és így fogsz köszönni, így és így fogsz hálálkodni, így és így fogsz imádkozni. És most azon a közgyűlésen az ördöngös szabó ezeket mondta: — Az egylet valamennyi tagjának egyenlőek a jogai és kötelességei. Mindenki a maga ura. És szavaztak. Mindenki szabadon felemelhette a kezét, jelezhette, hogy az elhangzott javaslat mellett, vagy ellen van-e. Az öreg Kolmisztr soká nem merte felemelni a kezét. Nem szavazott. De a szemfüles szabó ezt is észrevette. — Vannak tagok, akik nem élnek szavazati jogukkal. Például Kolmisztr polgártárs. Miért nem szavaz, öreg? Kolmisztr apó meglepetten emelte fel fejét: — Ez rám is vonatkozik? Én, én is szavazhatok és dönthetek? — Hát miért ne? — Tudjátok, én a község eltartottja vagyok. A község pénzéből élek. — Hát maga, Kolmisztr apó, több mint fél századon át hány embert tartott el a munkájával? Talán keveset robotolt? Munkájáért a községnek régen díszpolgárrá kellett volna választania magát. I

[|V íszpolgárrá ? Istenemre, így lľ mondta a szabó s még hozzá é közgyűlés színe előtt. Ott volt Valdek, a község bírája is, aki — valahányszor az öreg Kolmisztr elment hozzá, hogy felvegye az egyforintnyi havi segélyt, — a következő kérdéssel állt elő: — Mi van, öreg ingyenélő? Meddig lesz még a község terhére? Azt hiszi, hogy mi, gazdák és adófizetők csak magára fogunk dolgozni? A földjeinket hamarosan dobravernék, ha minden lajhár oly sokáig szipolyozná a községet. A szikladarab, amely a derekára esett, alaposabb munkát végezhetett volna. Akkor nem volna magával bajunk és nem kellene a végtelenségig fizetnünk. Az öreg Kolmisztr csakugyan gyakran gondolt arra, hogy a szikladarab, amely a községi kőfejtőben ráesett és nyomorékká tette, végezhetett volna vele. Mennyi szenvedéstől és mennyi szemrehányástól szabadult volna meg! És most neki, az öreg Kolmisztrnek, akit mindig csak kigúnyoltak és félretoltak, joga van dönteni és szavazni. így elmélkedett Kolmisztr apó és fájdalmai ellenére jóleső érzés lett úrrá rajta. Jólesett visszaemlékeznie, hogy felemelhette a kezét és ő, a község eltartottja, életében először szabadon szavazhatott és dönthetett. Ő is megszavazta, hogy az egylet tagjai havi 20 krajcárt kötelesek fizetni s ezenfelül valamely tag halála esetén külön 10 krajcárt a temetkezési segély fedezésére. Azt, amit a többség önként és minden külső nyomás nélkül megszavazott, mindenkinek meg kell tartani. Ezt az öreg jól tudta. A szavazáskor mégis félelem gyötörte. Vajon teljesítheti-e azt, amit megszavazott? | Antonín Zábotocký: | KOLMISZTR APÓ A tagdíjfizetés nem okozott számára különösebb gondot. Igaz, hogy a feleségével kemény harcot kellett vívnia, mikor kijelentette, hogy belép az egyesületbe. Az asszony keresztet vetett, kezeit tördelte, könyörgött és amikor mindez nem használt, gorombán szidalmazni kezdte az öreget. — Ki hallott még ilyet, hogy a község eltartottja egyesületi tag legyen? Az egyesületben fizetni kell s miből fizetsz majd te, vén szamár? Nem elég, amit eliszol és elbagózol? Most egész forintot! Most pedig egyszerre tíz forintot fognak kifizetni érted! És ki zsebeli be? Az asszony. És még oly nagy lármát csapott, amiért beléptem az egyesületbe. „Tőlem egy garast sem kapsz" — üvöltötte. Szememre vetette az ivást és a dohányzást. Most pedig hétről hétre 1 forint 40 krajcárt vesz fel' Igaz, hogy feljavította a kosztot. Az öreg elmosolyodik. Lám, milyen jő, hogy belépett az egyesületbe. Mi mindent ki nem gondolnak ezek a raséget érzett a szemeiben, kinyújtotta a karjait és magához húzta az öregasszonyt. — Hát csakugyan így van? Azt hiszem, Pepi, hogy mi valaha mégis szerettük egymást. Milyen különös ez, úgye? No, ne sírj, hajolj hozzám és csókolj meg. Szent Isten, hány esztendő múlt el afeóta, hogy utoljára megcsókoltuk egymást? Az asszony az ágy szélére ült és a két öreg könnyezve csókolódzott. —. Ügy és most menj. Eredj a szaZápotocký elvtárs a fiatalok körében, akiket annyira szeretett és akik ót annyira szerették. még az egyesület is pénzbe fog kerülni. De tudd meg, hogy tőlem egy garast sem kapsz erre! Az öreg számolni kezd. Minden héten egy csomag dohány a legolcsóbb fajtából, háromkrajcárosból, az 12 krajcár havonta. Hetenként egy kispohár pálinka két krajcárért, az havonta 8 krajcár. Erre fordította azt a 20 krajcárt, amit az asszony a havi segélyből odaadott neki. ILBiát jó, — erről is lemond. Nem Píli fog dohányozni. És ha igen, akkor krumpli- és meggyfalevelet. Eleget szívta ezt fiatal korában. Miért ne térhetne vissza régi szokásához? Pálinkát sem fog inni és akkor meg lesz a havi 20 krajcár, az egyesületi tagdíj. De mi lesz, ha meghal valaki? Jézus Mária, hol szerezze meg a temetkezési segélyhez szükséges 10 krajcárt? De meghalhat-e valaki előbb, mint én? — morfondírozott az öreg. Van. Ott ül az öreg Csejka, annak már több mint 80 esztendő nyomja a vállát. De még mindig kertészkedik. Egész nyáron, sőt ősszel is a lugasban alszik. Fürgén futkos ' ide-oda. Nem, nem kell tartani attól, hogy az öreg Csejka megelőzi. De nézzük csak, — ott ül a vén Zeman Kováryból. A szentségit, ő igazán sápadt és betegnek látszik. Bányában dolgozott. Egyszer a beomlás alaposan összeszorította a mellét. Azóta állandóan köhécsel és, mint mondani szokás, hálni jár belé a lélek. Ha Kováryban megszólal a lélekharang, az emberek nyomban megkérdik, hogy nem az öreg Zeman halt-e meg. De az öreg Zeman még itt van. Félelmetesen köhög ugyan, de egyelőre nem haldoklik. Az ördögbe is, mi a csudának lépett be az egyesületbe? Kolmisztr apó féltékenyen veszi szemügyre Zemant. ő igazán komoly versenytársnak látszik. És tulajdonképpen nincs is szüksége senkinek az utána járó segélyre. A felesége régen a temetőben fekszik, a gyermekei pedig felnőttek és megvan a maguk keresete. De az öreg Kolmisztr most komolyan elgondolkodik s egy pillanatra meghökken. Ki fogja megkapni az utánad járó temetkezési segélyt? Züm-züm, a tíz forintot? Tíz ezüstösen fehérlő forintot, egyik oldalán a sassal, a másik oldalán a császár képével. Tíz forint, Kolmisztr apó — nagy pénz, de régen nem láttál már vasz emberek. Hát még az a körmönfont szabó! Pedig miket beszéltek róla, amikor a faluba toioncolták. És egyáltalában igaz-e, hogy toloncként érkezett ide? Azt, hegy a szegényember irhájáért 10 forintot fizessenek, a császár valamennyi miniszterével együtt sem tudta elintézni. Erre a szocialista szabó jött rá, ha ugyan tényleg igaz, hogy szabó. Hiszen azt mondják, hogy épp úgy tud németül, mint csehül, s jobban beszél és ír, mint akármelyik városi ügyvéd. gjo, én már meghalok. Ez bizonyos. Se Csejka, se Hroh, -se az öreg Zeman nem fog megelőzni. Nem kell attól félnem, hogy nem tarthatom meg, amit szabadon megszavaztam és amiről önként döntöttem. Mégis kár, hogy a halál nem vár egy kis ideig. Szerettem volna még néhányszor szabadon szavazni. Szép dolog is áz, mikor az ember felemeli a kezét és tudja, hogy a keze valóban jelent valamit. Kolmisztr apó magasba emeli a kezét, leereszti, majd ismét felemeli és leereszti. Mosolyogva gyönyörködik az ünnepélyes mozdulatban. Az öregembernek váratlan ötlete támadt. — Pepi, gyere ide. Ma péntek van, ugye? Vasárnapig tehát még két nap van hátra. Eredj el Budecsszkyhez, a szabóhoz. Mondd meg neki, hogy legkésőbb vasárnap meghalok. Mit vágsz olyan furcsa képet? Ügy van, ahogy mondom. Mondd meg, hogy meg akarom kérni valamire. Hallod? Szépen megkérem valamire. Legyen olyan szíves és írja meg a 10 forintos temetkezési segélyre szóló utalványt... Az asszony sírvafakadt: — Jézus, Mária, csak nem gondolod komolyan ... — Ne bőgj. Tudom, igazad van. Nem volna rendes dolog, ha megfosztanálak ettől a pénztől. Legyünk hát igazságosak és osztozzunk a pénzen. A szabó most utaljon ki öt forintot és a másik ötöt majd te kapod meg halálom után. Ne bőgj! Ha akarod, szavazhatunk. Mindenki saját akarata és legjobb meggyőződése szerint... — Dehogy is, öregem. Nem a pénzre gondoltán!. Az járt az eszemben, hogy magamra akarsz hagyni. Mihez kezdek majd nélküled? Nem, nem fogsz meghalni... Az öregben valami furcsa érzés, különös indulat mozdult meg. NedvesAdjon bóhoz, add elő a kérésemet, utalványt öt forintra. Kolmisztrné újra közbe akart vágni, de az öregember megelőzte: — Ne fecsegj, ne bosszants! Magam javasoltam ezt és szabadon megszavaztam. Amit megszavaztam, azt meg kell tartanom. Eredj már! Budecsszky nem tett eleget Kolmisztrné kérésének. Bárhogy erősködött, bárhogy könyörgött is az asszony, a szabó hajthatatlan maradt. Kolmisztrné a hasztalan kérés és rimánkodás után szinte összeomlott és keservesen sírvafakadt. — Nem mehetek így haza, az öreg nem fogja elhinni. udecsszky a tettek embere volt. Hát jó, gondolta, — elmegy maga az öreghez és megmagyarázza neki a dolgot. Kolmisztr apó úgy fogadta a szabót, mint valami látomást. — Maga az, mester úr? Ez az ostoba asszony összezavarta a dolgokat. Én csak arra kértem, hogy ... — Tudom, tudom, öreg. Eljöttem, mert meg akarom magyarázni magának, hogy a dolog nem megy. Nem tehetem még, amit kért. Elsősorban azért nem, mivel nem halt meg. Egyébként is azt hiszem, hogy újra ott fog üldögélni a pásztorkunyhó előtt és nem egy falubeli fölött fogja megkondítani a lélekharangot. , A kápolna ugyanis a pásztorkunyhó közvetlen közelében Volt és lakóinak az volt a kötelessége, hogy reggel, délben és este megkondítsák a harangot és épp így a lélekharangot is, ha Zákolaniban valaki búcsút vett a földi élettől. Ez az öreg Kolmisztr és felesége kötelességei közé tartózott. — Másodsorban, — folytatta a szabó — azért nem tehetem meg, mert, mint maga is tudja, megszavaztuk, hogy a temetkezési segélyt csak a halál beállta után fizetjük ki a hátramaradottaknak. Ezt elvégre, ha nem tévedek, maga is szabadon és önként megszavazta. — Igaza van, mester úr. Hiszen ezzel a jobb kezemmel szabadon szavaztam a dologra. — Hát látja, amit szabadon és legjobb meggyőződésünk szerint megszavaztunk, attól nem tágíthatunk. Ezt nekem is meg kell tartanom. Remélem, nem veszi rossz néven ... — Tulajdonképpen mihez kezdtek volna az 5 forinttal? — Aranylakodalmat akartunk rendezni. Több mint 50 esztendeje vagyunk már együtt. Eddig se időnk, se pénzünk nem volt az ilyen cécóra. Esküvőnket is igen olcsón intéztük el. Én akkor Douseknél szolgáltam Ojezdben mint ökörhajcsár. Pepi pedig a holi uradalomban. A plébános adott össze bennünket a kováryi kápolnában és az esküvő után mindketten rögtön újra munkába mentünk. Nászútunk Kováryból a sziklákon keresztül csak Holiba vezetett. Pepi ott maradt, én pedig siettem ökreimhez, Ojezdbe. És tudja mester úr, ha az ember itt fekszik és a halálát várja, különös gondolatai támadnak. így én és az öregasszony csak ma jutottunk hozzá, hogy megmondjuk, mégis csak szerettük egymást. Arra gondoltam hát, hogy még halálom előtt meg kellene rendezni ezt az aranylakodalmat. Dehát, ha nem lehret, nem lehet. Amit megszavaztak, azon nem lehet változtatni. Szólok majd Zemannak vagy Hrohnak, talán sikerül a jövőre nézve más rendet bevezetni. De én, az öreg Kolmisztr. akire már a kaszás halál les, így is kijelenthetem, hogy az egyesület jó gondolat volt. Ezt az egyesületet becsülniök kell az embereknek. Kár, hogy magát már régebben nem toioncolták ide. Engedelmet kérek, nem akartam megsérteni! — Dehogy is sértődtem meg, öregem. De felesleges állandóan a halálra gondolni. Sétál majd maga még és farsangkor talán táncol is egyet-kettőt a feleségével. — No, mester úr, táncolni már csak az angyalok kardalára fogunk. De még valamit szeretnék megkérdezni: az egyesület tagjai ott lesznek a temetésemen ? — Természetesen ott lesznek. Elhatároztuk és megszavaztuk, hogy az elhalálozott tag temetésén a többi tag, a lehetőség szerint, testületileg vesz részt. — Ez szép dolog. Kár, hogy én már nem viszonozhatom a megtiszteltetést senkinek, ťs beszélni is fognak a temetésemen ? — Beszélni fogok, öregem. , — Már mint az egyesület nevében? — Ügy van. — És az egylet zászlaján gyászfátyol is fog fityegni? — Zászlónk, az sajnos még nincsen. Ha zászlót is kíván, akkor még vámia kell a meghalással. — Várnék én, mester úr, de, higyje el, igazán nem megy. Érzem ezt s meg is mondtam az asszonynak, amikor elküldtem magához, hogy ezt már szabadon megszavaztam. Ezért gondoltam, hogy menni fog a dolog az 5 forinttal. P

Lf olmisztr apó újra és újra viszik szatért rögeszméjéhez. — Ez lehetetlen, öregem. Igazán lehetetlen, — bizonykodott a mester. — De ha a feleségének nem volna kifogása ellene, két forintot kölcsönadhatnék maguknak. Többet nem tudok adni. Ha meggyógyul, nem fogom sürgetni a részleteket, egyszer majd elintézzük a dolgot. Tudom, hogy Kolmisztr apó nem fog becsapni. — Istenemre, hogy nem. Erre mérget vehet. Pepi, csflkolj kezet a mester úmak. Látod, hogy magam mozdulni sem tudok. — Nem, nem, ilyesmiről szó sem lehet — védekezett a szabó. — Javulást kívánok, tartsák meg az aranylakodalmat. Remélem, a legközelebbi ülésen- újra ott lesz és újra szavazni fog. — Isten fizesse meg a iőságát,'mester úr! Isten áldja meg! — A viszontlátásra — szólt vissza ji mester már kívülről. Kolmisztrnénak még akkor pénteken este sok dolga akadt. Szombaton egész délelőtt sütött-főzött és délután megtartották az aranylakodalmat a pásztorkunyhőban. Nehéz felsorolni, hogy a lakoma milyen fogásokból állott. Vendégeket nem hívtak meg. A faluban azt beszélték, hogy estefelé nótaszót lehetett hallani a pásztorkunyhóból. Az öreg Podrusek azt állította, hallotta, hogy a pásztorlakban ezt énekelték: „Oltár elé viszik a babámat ..." indezzel kapcsolatban csak egy bizonyos. Az, hogy szombaton Zákolaniban nem szólt a harang. De erről hamarosan megfeledkeztek az emberek. A községtanács nem rótta meg ezért a pásztorkunyhó lakóit. Mert vasárnap délelőtt kolmisztrné sajátkezüleg húzta meg a lélekharangot a zákolani kápolnában férje fölött. Állítólag ugyanezt a harangot kondították meg a fehérhegyi csata után a prágai Ö-városi téren a cseh nemesek kivégzésekor. (Részlet az Üj harcosok sorakozója című műből.) (JJ SZO 5 ír 1957. november 18. >