Új Szó, 1957. október (10. évfolyam, 273-302.szám)

1957-10-01 / 273. szám, kedd

KÖNYVEKRŐL — IRODALOMRÓL ARANY LASZLO TlTost, hogy Arany János halálának 75. évfordulója közeledik, s az ő alkotó munkájának, életkörülményeinek és művészetének részletei felé fordul nemcsak a kegyeletes emlékezés, hanem élő értékei és a velük kapcsolatos problémák számbavételének kívánsága, fokozott érdeklődésre tart számot Somogyi Sándornak nemrég megjelent könyve (kiadója a Művelt Nép, Budapest 1956) a nagy költő fiáról, Arany Lászlóról, aki apját mindössze 16 évvel élte túl s 54 éves korában, 1898-ban halt meg. Somogyi méltán írja róla, hogy „a szabadságharc utáni magyar irodalom realista törekvéseinek egyik sajátos úttörője volt". Ha realizmust emlegetnek vele kapcsolatban, ez kétségkívül apai örökség volt, azonban apja jelenségeket és egyéneket megfigyelő pompás realizmusához hasonlítva a fiúnál a realizmusnak erősen társadalombíráló jellege van, ami fő művében, a Délibábok hősében mutatkozik. Akihez mint 4 éves fiúhoz írja Petőfi elragadó játékosságú gyermekversét, az Arany Lacinak címűt, akit apja maga oktatott Geszten és Nagykőrösön az abszolutizmus korában féltő gonddal, amint ezt a Fiamnak-ban megörökítette, felnőve jogot hallgatott 1861től kezdve a pesti egyetemen, majd ügyvédi vizsgálatot tett s elment tisztviselőnek a Földhitelintézethez. Arany János kívánsága teljesült ezzel, amint egyik barátjának fiáról megjegyzi: én beadom financiernek, hogy legyen praktikusabb ember, mint az apja." A fiú nem ellenkezett, pedig már 18 éves korában mint folklorista egy népmesegyűjtemény kiadásával úttörő munkát végez és sikert arat, 24 éves korában egy Dickens nyomán írt ver1 ses elbeszéléssel, a bájos humorú Elfridával (melyet titokban, apja tudta nélkül írt) pályadíjat nyert s megválasztják a Kisfaludy Társaság tagjává, közben Shakespearet, Lermontovot és Puskint fordítja magyarra, sőt néprajzi-szociográfiai, közgazdasági és kritikai cikkeinek prózájával is rendkívüli műveltségnek, éles ítélőképességnek és egyéni kifejezőképességnek adja bizonyságát. Miután 1872-ben megírta a forradal-i mi lángolásból a kiegyezés korának kapitalista álmokat kergető szürkeségébe süllyedő magyar Anyeginnak, Hübele Balázsnak történetét, a Délibábok hősét s 1873-ban a Húnok harca :ímű rövidebb elbeszélő költeményében a kis népeket fenyegető tőkés imperializmus ellen hangolódik, harminc éves korában szépirodalmi tevékenységét abbahagyja. Bankigazgató lesz, az uralkodó kormánypárt jelöltjeKént megválasztja szülőhelye, Szalonta országgyűlési képviselőnek, azonban a költő végleg elhallgat. ír még egy tanulmányt a magyar emigráció mozgalmairól s néhány ismertetést magyar költők tolmácsoióiról Angliában, Arany János halála után pedig befejezi Összegyűjtött Műveinek sajtó alá rendezését, azonban mint költő elhallgat. Mi volt ennek az oka? Vajon a beérkezés küzdelemnélkülisége, bár azt :ehetségének köszönhette, nem hatott rá azzal az ösztönző erővel, hogy minién képességét az irodalomnak szen:elje? Néha azt a benyomást teszi, íiogy egy nagyon tehetséges ember ílmatag, szinte nemtörődömséggé váló könnyedségével dolgozik. X/'agy az történt, hogy amikor * közgazdasági és politikai téren magasabbra emelkedett, az irodalmi munka mint biztos kenyeret nem adó Eoglalkozás — amint azt apjától is hallotta — elvesztette számára vonzóerejét és értelmét. Vagy a fiatalos nekilendülés után talán azt érezte, hogy számára árnyékot jelent egy költői lángelme és dasszikus fiának lenni. A világ irodaomban alig van rá példa, hogy olyan jelentőségű nagy költőnek, mint amiyen Arany János, a fia ugyancsak mint íöltő belekerül értékes alkotásokkal, <iváló és könnyed verselő képességével, zes prózájával és kritikai adományárai az irodalom történetébe apja melé. Azonban az Arany László életútján nutatkozó rejtélyes melanchóliának negfejtéséhez pusztán pszichologizálás íem juttat el. Figyelembe kell venni izokat a korszakos változásokat, ameyeket az a fiatal nemzedék, melyhez \rany László tartozott, átélt a Bachcorszakban, mikor teljes volt a letörtség, majd Schmerling és a provizórium alatt, amikor felcsillan a jobbraforduás reménye s végül a kiegyezés után, imikor kitűnt ennek a kompromiszizumnak tökéletlensége s azokon is, ikiknek előnyöket hozott, végül fásultság és elúnottság vett erőt. Madách Ádámja után Arany László verses regényének hőse, Hübele Balázs a második magyar, aki ellátogat a XIX. század kapitalizmusának élén haladó Angliába s itteni tapasztalatai megörökítődnek a magyar költészetben. Abban a Londonban fordul meg a múlt század hatvanas éveiben, ahol Marx figyelte azokat a végzetes szakadékokat a jólét és a nyomor között, amelyek szükségképpen a tőkésrendszer válságához vezetnek. Hübele Balázs a technikai haladás előnyeit szeretné áttelepíteni hazájába, de látja a másik oldalt is, ahol megdöbbentő a szegénység s az ember megalázottsága. Mutatványképpen idézni fogjuk ezt a részt, amely a tőkés közgazdász MillStuart mellett a kispolgári szocialista Proudhont említi s szóbahozza a földjáradék, a tőke, a munka és a túlnépesülés kérdéseit. Gondolatok a könyvtárban Gyárakban, dokkban szívesen barangol, S ráfogja, hogy zajuk „kedves zene". — Lám, így csinál vasból aranyt az angol, így változik gyémánttá kőszene! S ilyenkor vágya messze elcsatangol: Nekünk is otthon így s ez kellene, Dokk a Dunán, gyárak, sokféle gőzgép, Akkor mi is lehetnénk ily dicső nép. S mint London változó derű — s homálya, Az élet árnya s fénye úgy suhan Vegyest előtte: kincsek garmadája S koldusbot együtt és szomszédosán; Dús tárlatoknak millió csodája, S nyomor, piszok, bün a külvároson; A Hyde-park bűvölő sok büszke szépe S odább a Southwark satnya, kósza népe. Nép, kiknek e földön nincsen hazájok, Gyárban nyomorgják át az életet, Nyirkos lakokban, hol kór, fene, tályog, Rongy, gaz, gyerekjaj, ínség, bün ered, Hol a sötét tudatlanság kóvályog, S nem kapni sem igét, sem kenyeret, Nincs egy derült sugár, se cél, sem eszme, S hömpölyög az ember egy tömegbe veszve. Hol, mint föveny viharban elsodorva Elvész az ember, nincs név, nincs egyén, Mint a salakvas, egy torz tömbbe forrva, Torlódnak egymás hátán és hegyén; Ha egy kihull is, nincs miatta csorba, A többi összetorlik könnyedén, És nem marad se híre, sem hiánya, Kipusztul, elvesz: nincsen aki bánja. Balázs ilyenféle eszméken boronga, És Mill-Stuart s Proudhon forog kezin; Tűnődik a földrente, tőke, munka, Túlnépesülés nagy kérdésein; Megúszható-e ez, vagy elbukunk a Társadalmi özönvíz mélyein. Olvas, tanul, vagy nyitját megtalálja, S minél mélyebbre néz, csak nő homálya. Nem tenger ez. Mit rejt len rémes alja, Nem látja szem; titkos, mint a jövő. Ha olykor egy vihar föl-fölkavarja, Sok ismeretlen titka színre jő, Rémserge egymást ott lenn tépi, marja, Csak a vész napjain bújván elő S Balázs megáll a partokon figyelve, Míg sorsa fordul, s másra tér figyelme. A

Délibábok hőse elkészültét követő évben, 1873-ban, Arany László a magyar politikai költészetről szóló tanulmányában azt írja, hogy az 1867es kiegyezés" nem a szívből fakadt, s olyan hangulatot hozott, amelyben a költőnek nincs kedve dalolni, legfeljebb meghasonlottságát fejezi ki, hol enyhébb humorral, hol keserű szatírában. A Délibábok hőse mint újszerű alkotás a XIX. század magyar irodalmi fejlődésében, mint verses regény, kétségtelenül remekmű. Költőjére hatott Puskin, Byron és Heine. Anyegini vonás Balázsban az a bizonyos érzelmi könnyelműség és fölényesség, amellyel elmegy Révfalvy Etelka mellett, aki olyan tiszta vonzalmat érez Balázs iránt, mint amilyet Puskinnál Tatjána hordoz. Az eltaszított boldogságot azután később Balázs épp úgy hiába keresi, mint Anyegin. Byron hatására maga a költemény utal ott, ahol Balázs összehasonlítja magát Byron romantikusan ábrándozó hősével, Childe Harolddal. Gogolra, Goncsarovra és a mikszáthi gavallérokra emlékeztetnek a negyedik énekben szereplő vidéki földesúri típusok. Itt az irónia, mint Heinenél, átcsap keserű szatírába, s fájdalmas érzések érintése kijózanító kritikával úgy hat, mint váltakozó játszás, fecskendezés forró és jéghideg vízsugárral. A Délibábok hőse a XIX. századbeli magyar epikai költészetnek azt a fordulópontját jelzi, amelyben az ünnepélyes eposzok helyére lépő terjedelmes verses elbeszélés a múltból a jelenhez, a mondák álmatag világából az időszerű, kézzelfogható aktualitások felé fordul. A régi divatú epikai objektivitással, amely azt jelentette, hogy a klasszikus eposzokban a költő eltűnik a témája mögött és kerül minden szubjektivitást, már Arany János helyenként szakított a Toldi szerelmében és nyilvánvalóan szakít Bolond Istókjának második énekében, amelybe beszövi a saját debreceni diákéveit. Arany László Délibábok hősé-nek kettős érdekessége: egyfelől a téma maga, amelyből megírásakor az általános társadalmi fejlődés és vele kapcsolatban a népi, a nemzeti sors legújabb válsága tükröződik, másfelől az a könnyed és bátor kritikával átjárt mód, ahogy az író a témát kezeli. Mintha műteremben járnánk, ahol nagy koncepciójú kép köti le figyelmünket de ott látjuk mellette a művészt is, amint egyes részeken igazít és tovább dolgozik az alkotáson. itségtelen, hogy Arany László költészetében a hangvétel, stanzáinak zenéje, nyelvének ötletes eredetisége és a realizmus iránti érzék Arany János alkotásaira, elsősorban a Bolond Istókra emlékeztetnek. És Arany László esetében még sem lehet egy epigon utánzó munkájáról beszélni. Ha ugyanannak a fának nemes gyümölcsei hasonlítanak egymásra, ezt nem lehet utánzásnak minősíteni. Arany László belülről meríti azt, ami nála Arany János költészetével rokon. Ez az egyezés legális örökség, közös családi törzsvagyon, amely mint művészi, szellemi kincs öröklődött apáról fiúra. SAS ANDOR KCervantes, a nagy spanyol író 1547. október elsején, négyszáztíz évvel ezelőtt született. Van-e olvasgató fiatal, aki ne emlékeznék a szélmalom-harcra, meg a többi mulatságos kalandra? És van-e az emberi szellem óriásai közül Moliéretől Gorkijig és Thomas Mannig, aki áhítattal ne adózott volna a „lepantoi nyomorék" művének? Ki ezt, ki azt látta benne, ki ezt, ki azt tanulta meg tőle. Engels így ír: „Ha Don Quijote felemeli a lándzsáját a szélmalmok ellen, az teljes mértékben megfelel hivatásának és szerepének, de Sancho Panzának semmi hasonlót nem engedhetünk meg." Ma, ezen a nevezetes évfordulón megelevenednek előttem az elmés, nemes manchai lovag Don Quijote történetének, a modern regény klaszszikus remekművének halhatatlan hősei: a bús képű lovag és hűséges fegyerhordozója. Most, hoay érett fejjel újra olvasom, az újrafelfedezés lenyűgöző élményével tanúsítom millió olvasóval együtt, hogy ott lüktet ebben a társadalomtörténeti korképben nemcsak a kor bonyolult problé. matikája, hanem kora emberi életének szinte egész teljessége, az egész nyüzsgő természeti és társadalmi világ. A bús képű lovag históriái új meg új szellemi kincseket varázsolnak elő, új meg új gondolatokkal ihletik elmélyedő olvasóit. Mind erőteljesebben domborodik ki a műből ma is a humanista eszme és a nagy tanulság: A magános küzdelem akkor is meddő, kudarcot vall, ha bármilyen igaz ügyért is történik. És mégis, az élet igazságaiért való küzdelmet meg kell vívni, mindaddig, amíg cseppnyi erő van bennünk. Cervantes életében sokat szenvedett. Nem lehetett hát túlontúl érzékeny lelkületű. Bocsásson meg, hogy dús irodalmi örökségéből — egyébként koldusszegényen távozott az élők sorából — csak egyetlen, legnagyobb művének adózom. S noha igazán különös, hogy regényének fő hőse, ez a szerencsétlen, egyébként művelt, jóindulatú, hóbortos nemes mily könnyen elhitte a fércmunka színvonalán mozgó esztelen mesebeszédeket, a lovagregények dőie hazugságait és azok szerint rendezte be életét, — megelégedéssel vehető tu| domásul, hogy a nagy regény többi 1 szereplői közül csak az egyetlen i Sancho, ez a — ha nem is mindig — józan plebejus állt ki a valóságért a maga reális véleményével. Azonban hozzá kell tenni — és ez a ve! szély a kevéssé öntudatosak részéről j a mi társadalmunkban is fenyeget —, ! ő neki se sok hiányzott ahhoz, hogy gazdája nyavalyája ráragadjon, Am ! — és ez a vigasztaló — rendszerint felismerte a való helyzetet. És ha eleinte — mert állandóan fejlődő jellemfülét sem merte billenteni, tfgy ez egyéni féléimévé;, függő helyzetével és ködös ábrándjaival magyarázható. Később azonban — és az is vigasztaló — kormányzósága idején bölcsességben ura mellé magaskodik. A lovagnak a józan értelem határán túlcsapó képzelődései csak hellyelközzel fertőzték meg a póri fegyverhordozót. Don Quijotében Cervantesi az elhaló régi felett mondott meg-i semmisítő bírálatot, Sanchóban pedig már a születő újat, a polgári kisszerüséget veszi célba. „Mi közük a Panzáknak a Quijótékhoz?" — kérdi Sancho és e kérdés ösztönösen a valóság évezredes pőrének lényegére tapint. Sok közük van egymáshoz. A lovag és fegyverhordozója egy nép, egy ország, egy korszak két arca. És mert a regény végeredményben két hősének élete ellentéteiben is dialektikus egységet alkot és mert a kettős Janus-arcok a népi demokráciában és a szocializmusban sem vesztek még ki, Cervantessel együtt mondom, hogy a Don Quijotét „a "vermekek kezükbe veszik, az ifjak olvassák, a férfiak értik, s az öregek magasztalják." A könyv több mjjjí háromszázötvenéves életútján halad a további siker és népszerűség felé. Fénye világít és melegít. Ňem értek hát egyet Cervantes önvallomásával, hogy Don Quijote egyedül az ő számára született. A haladó emberiség háláját és tiszteletét fejezi ki a koldusszegényen is gazdag Cervantes iránt. A béna Cervantesnek egyetlen fegyvere volt, de élesebb minden kardnál — a nevettetés. De ez a nevettetés nemcsak szórakoztatott, hanem nevelt is. Ezt teszi ma is, háromszázötven év távlatából. SZILY IMRE MŰ T E R EM L ÁT O G AT ÁS Froňo Gibala akadémikus szobrásznál A Lehotský utcai magas, szürke, modem épület legfelső emeletén van a műterem. A sok lépcsőtől és a várakozás apró izgalmától kis szívdobogással kopogtatok be. Komoly, széles arcán mosollyal üdvözöl a mester. Körülnézek a két helyiségben — szobrok, készek és vázlatok, nedves ruhával letakart agyagmodell, megkezdett fafigura, körülötte a frissen lepattant forgács. Fa, agyag, gipsz, kő, márvány, fém — mind élettelen anyagok és mégis mozog és lélegzik ez az egész benépesített környezet — mert Gibala — az életre hívójuk, így akarja. — Beszélgessünk, Mester! Mi volt a legelső próbálkozása, ahol megnyilvánult a tehetsége? — Kilenc éves lehettem, egy Nyitra környéki faluban, a testvéremnél éltem, miután apám 2 és féléves koromban árván hagyott, nem tért vissza az első világháborúból. —

f A tanítónk orgonista is volt. A leégett templomi gyertyacsonkokat kosárszámra kaptam tőle. Akkor még a magamfajta szegénygyereknek nem jutott plasztelin. Gyúrtam, formáltam lázasan a sztearint, — míg megszületett az első szobrom. Ló volt. Örültem neki nagyon. És így ment ez tovább. — Mikor került szakiskolába? — Tizenhat éves voltam, amikor tanítóm bejuttatott a Horice na Krkonoíi Állami Szobrászati Ipariskolába. Öt év múlva kerültem innét a Prágai Képzőművészeti Akadémiára, Kafka professzorhoz. 1933—37-ig tanultam nála. — Részt vett-e pályázaton ezalatt? — Igen. 1936-ban elnyertem az Akadémia első díját az Öngyilkosság a síneken című munkámmal. Itt van a gipszmodell. Látja, egy leány fekszik a pályán, fejét levágta a vonat, a haj elborítja az arcát, a ruhája le van szaggatva. — És ez a szoborcsoport? — Ez a Dyje-i tragédia. A megduzzadt folyón elszakadt a komp kötele. Szörnyű eset volt, hatott reám. A tetemek közt egy kétségbeesett anya keresi gyermekét. — Most megmutatom a portrékat. Ez itt Erika és Erna, az unokahúgaim. — 10—12 éves leánykák voltak akkor. 1938-ban Moszkvában állították ki „Erikát", előzőleg Amerikában is és 1952-ben Berlinben. Most nálunk a Nemzeti Galériában van mindkettő bronzba öntve. — Gyerünk tovább a kompozíciókFraňo Gibala szobrászművész egyik alkotásával, Ľudo Ondrejov mellszobrával hoz, kérem! Ügy-e mester, ez a maga igazi eleme? — A súlyos, tragikus témák, az emberi szenvedés, a háború szörnyűségei égették a lelkemet. Ott, a határ szélén, ahol születtem, Keleten, kapta Szlovákia a legtöbb sebet. Kikívánkozott belőlem ez a sok szenvedés, kompozícióban tudtam legjobban kihozni. Például itt van ez az aranybányai szoborcsoport: Menekülés az égő faluból, nemcsak a faluból, de a háború pusztító tüzéből menti ki magát és a gyermekét ez az asszony. A tokajíki temetőbe, a második világháborúban meggyilkolt 36 falusi sírjára készítettem ezt az emlékmüvet. Címe, Hazatérés a meggyilkolt faluba. Tavasz lett, mire az elmenekültek viszszatértek és az olvadó hó alatt, a falu határában egy szerencsétlen asszony rátalál meggyilkolt hozzátartozóira. Most már csak egy kérdés mester: Járte külföldön? — Voltam Párizsban 1937-ben tanulmányúton. 1955-ben Pesten, 1956-ban Drezdában jártam. Képzelje, két bratislavai képzőművésszel és cseh kollégákkal rövidesen Firenzébe és Rómába készülünk. — Jó utat! Hozzon sok belső élményt következő alkotásaihoz! Bárkány Olga. CJJ SZO 5 ír 1957. október 2.