Új Szó, 1957. szeptember (10. évfolyam, 243-272.szám)

1957-09-07 / 249. szám, szombat

FÁBRY ZOLTÁN: UTÖ ív. NOVELLÁK NÉLKÜL Minden indulás, minden új lap és folyóirat első terméke a vers és az elbeszélés. Versírók és elbeszélők mindig és mindenütt akadnak, de nem minden versíró — poéta, és nem minden elbeszélés prezentál elbeszélőt. Ami látszatra a legkönnyebb, az lényegében a legnehezebb. Az igaz vers éppen olyan nagy és ritka élmény, mint a remekbe sikerült elbeszélés: a novella, mert mindkettő tömörségében leszűkített mondanivaló, és ha ez a pregnancia nem a forma és tartalom pontos egyezésének az eredménye: a vers, csakúgy, mint a novella — ellaposodik. Miért nehéz jó novellát írni? Mert a novella tömör adottsága, formai kényszere szigorú egységet követel: a forma és tartalom egynevezóre hozott pontos egyaronosságát. Ha a regény kritériuma: a teljesség, úgy a novelláé: az egység. A novella rövidsége erős feszültséget eredményez: a mondanivaló a legtömörebb formulázást keresi. A regény: idő- és tértékozlás, a csatangolás és kalandozás csatatere, de a novella csak a lényegre szorítkozhat. A novella: extraktum. A jó novella regényt sűrít. Néhány oldalnyi expanzív ereje felér a regény százas laptömegével. Az egységgé formált tíz lap lehet olyan mondanivaló, mint a regény félezer oldalas teljessége. Regény sohse lehet semmitmondó: anyag- és motívum-bősége önmagában és önmagáért is beszél, a semmitmondó novella azonban önmagát, szubsztanciáját emészti. A novella hatástalansága: katasztrofális, a regény hatástalansága ugyanakkor még unalmasságában is kiélheti magát. Theodor Dreiser -Amerikai tragédiájáról mondotta egy honfitársa, hogy az az unalom mestermüve. Minden indulás vers- és novellabőséggel kezdődik. A szlovákiai magyar irodalom első indulása is e jelben fogant. Az első regény — Egri Viktor Rácsablakos háza — csak a hatodik évben jelent meg. Regényeket még most is csak az első indulás írói írnak: Egri és Szabó Béla, viszont elbeszélőink már jócskán vannak. 1956-ban négy elbeszéléskötet jelent meg, de ha a novellaművészet fenti kritériumait alkalmazzuk rájuk, akkor elbeszéléseket ugyan regisztrálhatunk, de elbeszélőket — tehát igazi novellistákat — még nem. Z

obor Eszter könyve, „Mesék és elbeszélések", szorosan véve nem is mérhető ilyen szigorú mértékkel. Gyerek- és ifjúsági könyv meséi és elbeszélései más elbírálás alá esnek. Kár, hogy e könyvben mesék és elbeszélések keverődnek, ami nem célszerű és elvéti pedagógiai hatását. A mesék: jók. Egy szinttel vannak a gyerek felett, ami azt jelenti, hogy költőiek és felnőttek is olvashatják. Itt-ott túl barokkszínezetűek: az egymásra zsúfolódott képek, hasonlatok nem szolgálják a mese műfaji megha,tározottságát: az egyszerűséget. Néha eltúlzottan irreálisak, holott a mesemagnak mindig reálisnak kell lennie. Néhol a hangot tévesztik el: „De megvan bennem az anyák oroszlánbátorsága ! — vágott közbe szinte harciasan tyúk anyó". Elbeszélései pedagógiai célzatúak, de nem nagyképüsködők. Nincsenek sablonjai, és így nincsenek frázisai. A helyzetből adódón, nevetve vagy komolykodva oktat. „A jobbágygyerek porciójá"-nak hőse a kis Kossuth Lajos, aki a jobbágygyerekeket vesszőző hajdú kezéből kitépi a pálcát. A baj az, hogy a legkritikusabb pillanatban teljesen valószerűtlenül, felnőtt pedagógusként beszél: „Hallja, kend, ha már olyan gyáva ura van kendnek, ' aki eltűri, hogy az ő hibájáért az ártatlan és védtelen jobbágygyereket vesszőzzék, akkor legalább kendben legyen annyi emberség, úgy ütni, hogy az ne fájjon!... Hisz kend is jobbágy és kend is volt gyerek". Zobor Eszter meséiben és elbeszéléseiben szeretettel hajol emberpalánták, virágok és — állatok fölé, és nem véletlen, hogy ke t legjobb elbeszélésének hőse: Brigitta — a gólyamadár, és Kócos — a pulikutya, aki a negyvennyolcas szabadságharc borstörő hőse lehetett.- Az osztrákok elhajtják a juhnyájat, de a puli éjnek idején visszatereli őket, „fontoskodva, zordan. De ahogy meglátta gazdáját, fölkapta a fejét, félrevágta egyik fülét és rohant feléje... és nevetésre húzta száját". A kutya csínye itt a kreaturális együvétartozás győzelmét jelenti a jogtalan zsarnokság és tekintetnélküliség embertelenjei, a háborúk gyilkosai és rablói felett. Ahol az embertelenség az erények erénye, ott az állat joggal szégyenítheti az embert. „A kutya jobban tudta" volt a „Béke igaza" egyik ciklus-címe. És nem véletlen, hogy ez a ciklus a fasizmus háborújának volt szentelve, amikor az állát több, jobb és igazabb lehetett az embernél: az embertelenség kitenyésztett hordozójánál. Kócosnak, a szabadságharc pulijának a története sem. példáz mást: az elnyomottak és megrövidítettek kreaturális ősjoga, logikája és összefogása eredményesen cselezheti ki a háború emberi barbarizmusát. L

Kiss Ibolya könyve: „Tátra alji rapszódia", már alcímében • — „Történelmi karcolatok" — i is elkülönül a novella műfaji kritériumától. Több és kevesebb lesz ennél. Több. mint kükietétes elhatározottság, de kevesebb, mint művészi alkotás. L. Kiss Ibolya évtizedek óta szinte miszsziószerűen folytat egy áldásos munkát: a magyar történelem és irodalom nagy és tragikus alakjainak népszerűsítését, köztudatba-ültetését. Itt az ideje, hogy e fontos munkáját most e könyvvel kapcsolatban a megillető köszönettel nyugtázzuk. A népszerűsítés, a köztudatba-ágyazás útja és módja az elbeszélés, az elbeszélő hang. Hőse életéből kiragad egy jellemző és életet összegező jelenetet — sokszor a végjelenetet —, hogy így, ezzel a könnyítéssel, ezzel az elevenitéssel, száraz életrajzok, tudós és tudálékos méltatások helyett — a mindenki, az olvasó számára közelebb hozza hősét, művét, jellemét, lényegét és korát. A történelmi atmoszférát befogni és belélegeztetni: ez, ennyi L. Kiss Ibolya elbeszéléseinek az indítéka és eredménye. Karcolatokat fr, tehát vázlatszerűen. Nincsenek elsődlegesen irodalmi céljai. Nem kalapál, nem cizellál, nem tömörít, nem alkot szinte külön műfajt, mint e zsáner talán legnagyobb írója: Paul Wiegler, akinek mesterműve, a „Hogyan haltak meg" — sorozat, az összegezés és pregnancia mintaképe marad. L. Kiss Ibolya a pedagógiai célzatot, a köztudatba ágyazást szinte megszállottan szorgalmazza. És ez az érdeme lesz aztán művészi gyengéje. Történelmet nehéz közvetíteni. Vagy úgy kell átvenni és átgyúrni, Írói művészettel úgy átitatni, hogy az szinte új valóságként 'és az író legsajátosabb teremtéseként hasson, mely azonban ugyanakkor a történelmi realitás igényével is felléphet, — mint Móricz Zsigmond Erdélye, Heinrich Mann IV. Henrikje, Feuchtwanger müvei — vagy a másik módon: néhány történelmi jelből és rekvizltumból kulisszát rögtönözni, kiragadni a hős életéből egy-egy momentumot és azt felnagyítva, a szerepjátszás, a beleélés művészetével életre kelteni: szavakká átváltani. Ahol a pedagógiai cél a fontos, tehát a közlés, az átvitel, az átadás, ott — mint L. Kiss Ibolya esetében — ez a másik mód szinte önmagától kínálkozik. A veszély e síkon nyilvánvaló: a novellisztikus jelenet önmagától lendül színpadi deszkára: kosztümös, koturnuszos életbe, pátoszlélegzésbe, és az elbeszélés az ifjúsági beszély nívójára kényszerülve, néha nem kerülheti el az olajnyomat olcsóságát. A „Meghalt a király" Mátyása: szoborszerűen merevedett, a Jókai-karcolatban nincs semmi Jókait jellemző mondanivaló; anekdotás, és így nem illik a „rapszódia"-körbe. A Juhász Gyulaemlékezés : utánérzés, visszavetítés eredménye. Látjuk, a sok nagykiterjedésű: Mátyás királytól Juhász Gyuláig tart. A karcolatok hősei, a már említetteken kívül: Csokonai és Balassa, Vörösmarty és Katona, Kupecky és Madách, Petőfi és Bessenyei, kurucok, negyvennyolcasok és — Beethoven. A legsikerültebb vázlatok Balassa Bálint életés halálkörét húzzák meg. A Tátraalji rapszódia című kötet első elbeszélésének színhelye: Debrecen. A cím tehát rossz, a cím erőltetett és megtévesztő. Szorosan vett tátraalji elbeszélés csak öt van a kötetben, tizenkettő mástáji. Pest, Kecskemét, Bihar, Nagyvárad, Kolozsvár, Franzensbad, Nürnberg és Bécs nehezen skatulyázhatók a tátraalji színtérbe. Ha L. Kiss Ibolya történelmi karcolatai a novellamüvészet szempontjából nem is ütik meg a teljes mértéket, pedagógiai küldetésüket teljes írói fegyverzetben végzik el. L. Kiss Ibolyának van egyéni stílusa és ezzel és ezért hatnak elbeszélései — a pedagógiai célzaton túlmenően — élvezetesen és gazdagítón. íme a példa: „A hold rőt fénnyel bukkant fel a sziklás ormok mögött. Lapos korongja olyan volt, mint egy óriási rézből öntött tányér, melyet most vettek ki a kohóból és kihűlni feldobták a nyárutói hűvös éjszakába, de amint feljebb és feljebb kúszott az égboltra, úgy halványult vörös ábrázatja s lassanként szelíden fénylő aranyhoz vált hasonlatossá". És e holdas éjszakán lépte át Balassa Bálint a lengyel határt ... P

etrőci Bálint új elbeszéléskötetének — „Piros virág" — két utolsó írása szintén a történelmi karcolat válfaját variálja. Tárgya azonban a közelmúlt, és a közelmúltat művészileg megfogalmazni már nehezebb dolog. Míg a régmúlt veszélye: a kosztümös kulissza, a koturnuszos ágaskodás és a romantikus színezés, addig a közelmúlt jelenítésénél, a riportázs magától adódó kísértő könnyítése gyehgítheti a novellát. Petrőci két írása Július Fučík immár legendává ért valóságát próbálja közelebb hozni. De ez a realitás egyrészt a visszavetülő riportázs pillanatfelvétele, másrészt: túl patetikusra sikerült líra. „Ám kitépheti-e vihar azt a fát, amelynek oly mélyek és erősek a gyökerei?": ilyen novellaöld mondatot az ember csa« kezdőknek bocsáthat meg! Fučík ábrándozása, kisiklatva, suta poézist eredményez: „Hullámzó, fuvolázó szélben csapzott hajjal vándorolni" ... Beszélt, beszélhetett-e így Fučík? Aki Fučíkról ír. az egy pillanatra se felejtse el az összehasonlító próbamércét: börtönnaplóját. Csak aki eltalálja ennek a halálba-torkolt reálpátosznak a hangját, írhat adekvát elbeszélést Fučikrôl. Amikor olvasók százezrei és milliói ismerik e lét egyazonos dokumentumát, akkor a „népszerűsítés" már eleve hátrányban van. Petröci olyan anyaggal birkózott, mely kellett, hogy felülmúlja erejét. Petröci az elbeszélésekben is a riporter szemével lát és láttat. Első könyvének nem véletlenül volt a jellemzője az elbeszélő és a riporter viaskodása. E második kötetben e sajátság már nem olyan feltűnő, más módon és változatban azonban itt is kimutatható a kettősség. Pedig a novella döntő kritériuma az egység. A novella precíz és pregnáns egységével hat. A novellának ezt a kompozíciós egység-lényegét hiányoljuk leginkább Petrőci elbeszéléskötetében. Első és leghosszabb elbeszélése egy tizenhétéves proletárlány naplóhangját próbálja megütni — sikertelenül. A naplóból ugyan megtudunk mindent, amit az első republika első éveiben egy ilyen „vörös csirke" — kire gazdája, Schön úr megéhezik — megélt, de a kompozíciós zökkenők minduntalan lázítják és ellaposítják a mondanivalót. „Úgy éreztem, a lélek legbelsőbb húrjait szólaitaja meg": egy tízegynéhány éves cselédlány 1922-ben nem igy beszélt. Petrőci ott vétette el a dolgát, amikor a primitív naplóhangot nem bírja következetesen végigvezetni és az egyazonosságról megfeledkezve, váratlanul átcsap saját hangjába és modorába: a riportéiba. És itt és igy mintegy betétként (mely azonban az egészet szétveti), jól alkot, mert az íróriporter láttatja plasztikusan egy munkáslázadás, egy csendörsortűz forradalmi*, dinamikáját. Ezt így efl,ye<Jül, a naplótoldalék erőszakoltsága . nélkül megírni, többet mondott és jelentett volna mindennél. Van e naplónak egy más betétje, melyet így az akkori cseléd nem rögzítHfetett, mely épp azért visszahat és visszaüt. Mire való templomról, hívőkről ilyen modorban beszélni: „Az emberek tüsszentettek, köhögtek, az előttük ülők nyakába fröccsentették nyálukat a betegek". Aki csak ennyit lát, az a várostemplom szószékére is csak olyan papot nagyíthat, aki ott beszéd közben „részegségében összerogy". Ez nem csak ízléstelen, de valószínűtlen. A gúny itt öncélún visszaüt: nem hat és nem termékenyít. Petrőci nem találta el a formát, mert nem találta el a hangot, és így nem csoda, ha ez a jobb sorsra érdemes elbeszélés a végén törvényesen elfúl és frázissá szürkül: „Ez a tavasz végleg megnyitotta előttem az élet kapuját s én átléptem a küszöbét". „Amálkát", a régi világ ittrekedt csodabogarát írónk ténylegesen is úgy kezeli, mint egy gombostűre szúrt bogarat. A belső emberi hozzájárulás hiányzik: az író kívülről néz, kissé idegenül, és kegyetlenül. Amálka nem találta meg az utat az emberekhez, de az író sem talált el emberi módon ez árva sutasághoz. A novella karikatúrává torzítva nem hat és nem éri el a kívánt hatást. Az ütődöttek iránti kreaturális megértés dönti el és határozza meg az effajta írásmű mélyreható és mélyről jövő értelmét. Amikor és ahol ez feltűnik, onnan emberi meleg árad, amit legjobban Petrőci egy másik elbeszélése, a Bolond Janiról szóló, bizonyít. Egy brigádmunka, mely házassággal végződik és egy ostravai sztrájk, mely a szeretett Hanna sortüz-halálát eredményezi, (de amely elbeszélésnek van egy rettenetes mondata: „Tornán Václav egész lényével sajátosnak tűnik fel előttünk"): ezek a piros virágok adják a Petrőci-elbeszélések tartalmát, melyek közt talán a címadó „Piros virág" közelíti meg legjobban a novella műfaji határát. Kati, az életmosolyos „piros virág": a Kurta utca üdvöskéje. Kati az a feleség, kiről a szomszédok mondják a férjnek: „Jól imádkozott. Ilyen feleséget hetedhét országban se kapott volna." És akkor idegen testként betoppan az utcába, a házasságba és a boldogságba Horgos Piri (név, oh!), aki „korán kezdte a test gyönyöreit osztogatni". (Átlag-Írók írnak ilyet, vagy ezt a pubertásos naivságot: „a combra áttetszőn tapadó, szívet bizsergető selyem ing"). Piri a férjét elcsábítja várandós asszonya mellől és amikor Piri is másállapotba kerül: kész á katasztrófa, melyet szerzőnk ponyvamód azzal fokoz, hogy Pirivel megmérgezteti Katit és ezzel legyengíti a véghatást: az emberi kollektíva, az utca felháborodását és ítéletét. „Az utca vádor-beállítás puritánsága adekvát realitás nélkül nem éri el a kívánt hatást. Kár, mert Petrőci helyenként írói készségének bizonyító jeleit adja. Van egy Váróterem-jelenete, (az emberek és tárgyak érzékeltetése, két vasutas settenkedése egy falusi lány körül), mely semmi kívánnivalót nem hagy hátra. Ha egy ilyen epizód-terjedelem novellányira bímá a lélegzetet: Petrőcit nem kéne többé félteni. N

agy Irén elbeszélései — „Felszállt a köd" — első hallásra átlag-nivójúak, és mégis valahogy szimpatikusak és megragadók. Azzá teszi egyszerűségük, igénytelenségük. És ezzel hatnak. Nagy Irén addig nyújtózik, ameddig a takarója ér: erején, tehetségén, célkitűzésén felüli megoldásokra nem vállalkozik. írásai görcsösség nélküliek: erőlködés és erőltetés nélküliek Erre legjobb példa a szövetkezet-sorozat. Az újat nem erőlteti, és ezzel elfogadhatóvá teszi. Folyamatosan mesél; egy kis humorral, és ezek a novellák csattanóikban szelid derűt árasztanak és így hitelesítenek. Emberi gyengéket fednek fel és ezeket úgy korrigálják, hogy általa az ügy nyer. És mert (az egészen gyenge „Éjjeli váltástól" eltekintve), minden szövetkezeti novellája ilyen: együttesen hatnak. Jellemző, hogy annak idején a fiatalok antológiájában közölt „Péter bácsi háza" mellett elsiklottam, most az együttesben története és értelme felfokozódott és így jobban hatott. Pedig rendszerint a fordítottja érvényes: sok egyformán azonos tárgykörű novella — unalmassá válik, kifáraszt és együttesen veszít hatásából. Ez a felfokozottság vonatkozik másik csoportosító körére is, mely „Emberek a pincében" címmel a»- óvóhelyek lakóit mutatja igaz valójukban. „Békében a nagy városnak megvan az az előnye, hogy az ember, ha akar, olyan magányosan élhet, akár egy erdőben. Ha nagy bérházban lakik, legfeljebb látásból ismeri a többi lakót.... de... az állandó légitámadás, a közös óvóhely ismerősöket csinált a ház lakóiból". Az együvészorultság, az egysors ismeretleneket tesz sohsevolt ismerősökké. Ismerősökké — tetőtől talpig. A válság órái és helyei embert meztelenítenek. Mindenki azt kénytelen adni, ami a lényege. Ez az „adottság szinte önmagától játssza az író kezére e meztelenítő helyzet embereit. De ez a meztelenítés kétélű fegyver: ami könnyen adódik, könnyen illan. Az író könnyen vázolhat fel típusokat, de a jelenítés lényege többet kíván, nehezebbet: emberteremtést, kifejezést, villanó teljességet, — egységet. És mi más a novella lényege? A novella nem vázlat, nem egy vonal lendülete, a novella sűrített egész. Nagy Irén a típus-felvázolás módszerét alkalmazza, de elvéti a vonal lendületét, amikor pepecselőn megreked egy-egy magyarázatnál vagy körülírón egy hasonlatnál, holott a hasonlatnak „ülni" kell, pontosan telibe találni. A skiccnek hiába vannak meg a maga előnyei, a vázlatok változó egymásutánja nem pótolhat teljességet: az ember- és légkörközvetítés egészét. Nagy Irén nem is próbálkozott ezzel, de ceruzavonásai nyomán mégis kialakult a meztelenítés célja és igazsága: a korembert dokumentáló valóság. Nagy Irén előszeretettel használja a felvázolás rögzítő könnyítését. Leghosszabb elbeszélését (Fölszállt a köd) kis regénnyé Tehetett volna gyűrni. Jelenlegi formáj n azonban egy majdan megírandó nagyobb lélegzetű munka vázlatként hat. A vége: hirtelenné túlzott leszűkítés — összegező erő nélkül. Ezt a zavartkeltő hatást még fokozza az elbeszélés végére teljesen céltalanul és feleslegesen odabiggyesztett mondat: „Fölszállt a köd..." Az író érezte a suta befejezést, érezte, hogy hiányzik valami, és akkor egy frázissal könnyítve zavarán, végleg ellapositott mindent. Ez az utolsó mondat üresen kong. amikor aztán ezt erőlteti nemcsak az elbeszélés, de az egész kötet elmévé, akkor ez a semmitmondó cím visszahatón épp az ellenkezőjét éri el: elszürkítheti, elködösítheti az egész könyvet. A cím-bizonytalanság bel*ö bizonytalanságra utal, viszont Natjy Irénnél ennek alig találjuk nyomát. A cím tehát egy kényszeredett, sajnálatos gikszer, azt illusztrálva, Hogy egy rossz cím képes lerontani egy jó könyv hatását is. Nagy Irén könyvében persze vannak sahlonos novellák is, melyek épp csak hogy elkerülik a frázis-ve<szélyt. Stiláris elsiklásokkal is találkozunk. Például: a tanító „leült az asztalhoz, melyet — elhatározta — a jövőben katedrának kell hívni". Novellában a stílushiba fokozottan hat. Regényben ez a hiba könnyebben elbújik fc elcsúszik, de novellában láthatóan és feltűnően üti fel a fejét — és roüiboló hatása a leszűkített térben néha robbanton hathat. * * • N

ovellákról beszéltünk. Jobban mondva, ezek hiányát panaszoltuk, ami annál sajnálatosabb, mert a magyar novellamüvészet magas nívója kötelez. É tájainkoft is, a szlovákiai magyar irodalom első két dekádjában, a líra mellett a noVella virágzott a legjobban. Akkori legjobb elbeszélőnk — Tamás Mihály — már első elbeszéléseit tudatosan „Noveliáakönyv" címmel adhatta ki, melyet a kritikus azonmód „Novellák margójára" címkével nyugtázhatott. Tamás Mihály első novelláskötete elméletet igazolt: példatár lehetett a novellaművészet- demonstrálására és sugalmazására. 1923-ban e könyvvel kapcsolatban írtam: „A könyv értéke mindig teóriát igazol, példát sorakoztat az esztétikai normák megértéséhez, megéléséhez". Az itt és most értékelt elbeszéléskötetek, nem adhatják azt a példatárt, melyet a novellaművészet pedagógiája megkíván. A múlttal szemben, e vonatkozásban, tehát hátrányban vagyunk: prózaíróinkon a sor, hogy a Harmadvirágzás megszüntesse és likvidálja novella-hiányérzetünket. És ha két év előtt, a lírával kapcsolatban, joggal írhattam: „Kevesebb verset, több költészetet", akkor az itt tárgyalt könyvek tanulságaképp ugyanolyan joggal mondhatjuk? Kevesebb elbeszélést és több novellát! Néked már jobb • Mikor gyerek voltam, örültem, ha egy darab száraz kenyeret adhatott anyám a kezembe, mert nekünk többre sosem tellett. Öt gyerek volt, anyám hatodik, meg aztán az adó, a kamat, fűszeresnél a téli hitel, ki tudja még, mi minden akadt, amire máris kellett a pénz. Csak anyám tudná a legjobban, kinek apám a heti bérét szombaton idegölő gondban leszámolta: hogy itt van, tedd el, ebből tizet a fűszeresnek, harminc veengőt törlessz a bankban. Ám ruha is kén a gyerekeknek, de most ezt hagyjuk, nyár van úgy is, jöjjön az adósság, a kamat, ha a fűszeresnek nem adunk, jön a tél és új hitelt nem ad. A bank? Oda harminc is kevés, ma megint 'felszólítást küldtek, árvereznek, ha nem törlesztünk öt napon belül százötvenet, így hullott a gond napról-napra őszülő szüleim fejére s nekünk a pénzből nem jutott csak sovány barna kenyérre. Te, kisfiam, ott nagyapádnál, tudom, hogy jól vagy, van mit enned, s amit apád nem kaphatott abból bőven van minden neked. Fiam, szeresd mindig nagyapád, és úgy nézz megfáradt arcára, kinek értem és te érted is hullt a dér fekete hajára. S ha majd egyszer nagy leszel, fiam, ezt sohase felejtsd el! Török Elemér ÚJ SZÖ 7 # 1157. szeptember 7.